Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

JOranlz a ültág. szint elüti

I költészet napjai Budapesten

| nyomtatványt kézbesített a posta. A címzettek a világ költői, s természetesen magyar kollegáik. Űk lesznek a házigazdák azon a találkozón, amelynek programját francia, orosz, angol és német nyelven közük a rendezők. A találkozó hivatalos neve: A költészet napjai Budapesten. A patronáló testület elnöke Ilkm Pál művelődésügyi miniszter, tagjai a magyar szellemi élet kiváló képviselői, akadémikusait, professzorok, Kossuth-dijas költők. A lebonyolítás gondját m Magyar Írók Szövetsége és a Magyar PEN Klub vátlátta. A világlíra és a magyar költészet időszerű kérdéseit megvitató októberi találkozó már most, a vendéglátók és a vendégek élsó baráti kézszorttása előtt jelentős állami üggyé

helyreállították, hanem meg is erősítették, ki is terjesztették a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatait. Az újságok híradásaiból minden érdeklődő tudja, milyen konstruktív szerephez jutnak a magyar küldöttek a PEN, a* Európai lróközösség és más szervezetek tanácskozásain. felszólalásaik, javaslataik gyorsítják a két világ- ndszer írástudóinak közeledését, segítik a párbeszédes légkör javulását. Aktivitásuknak és a magyar PEN rangjának szép példája volt a nemzetközi PEN elnökségének tavalyi,

• idapesri ülése. Sók neves író látogatott el hozzánk, barát- ozott és ismerkedett Reális képet kapott élő irodalmunkról, r-rsadálmankról és szellemi életéről. Ezt a képet teljesebbé •szí az 1966. októberi találkozó, amelyen még többen veszek majd részt, a világ sokasok országának képviseletében, költészet napjai Budapesten nem csodálnivaló különleges- g, mégis, n kérkedés szándéka nélkül is jólesik elgondol- ■odni: a hajdani költő-nyomor országa, • nagy lírikusait el- i esztő, kétségbeesésbe, önkéntes halálba űző múlt Magyarországa az idén világfórumot teremt művészeinek.

Nagyszerű alkalom tesz ez a találkozó a magyar költészet múltjának és jelenének bemutatására. Ami a múltat illeti, vita nélkül, közmegegyezéses alapon lehet sorolni líránk l lassáBassztt, a legnagyobbakat, akik művészetük erejével r «masak önmagukat, hanem népük, nemzetük szellemét, ér- zésvilágát és gondolkodásmódját is kifejezik. A közelmúlt értékeinek válogatásában már több kérdés vitatott, az értékrend sarkpontjai azonban közvéleményben és irodalomtörténeti rendszerezésben azonosaik, csaknem egyformán szilárdak- Annát több az ellentmondás a felszabadulás után induló rn nericiők legjobbjainak kiválasztásában. Közönség és kritika ízlésének, ntdUktMs szempontjainak eltérése, sőt ütközése, persze, nem magyar sajátosság. A hozzánk látogató költők és saztétdk jól ismerik ezt a problémát Ami őket meglepheti, z umt bennünket, vendéglátókat megelégedéssel tölthet efc az m vártnál gyorsabban kibontakozó folyamat, amely élő költészetünk igaz és helyes értékrendjét mind szélesebb körben segtt elfogadtatni Szorosan összefügg ez az európai rengd ifjú magyar Ura eszmeiségének, hangulatának megítélésével. Ebben az éhnélt évek nagyon kedvező fordulatot hoztak. Az ifjú magyar Ura újszerűsége, ihlete és sugárzó jelentése összhangban áU a legjobb haladó törekvésekkel Ez a felismerés azért nagy jelentőségű, mert irodalmunk története folyamán ásó Ízben biztosíthatja a Urai forradalom legújabb hullámának egyidejű, kortársi elismerését. Petőfit, Adyt és József Attilát inkább csak utókoruk övezte méltó elismeréssel. Biztató jel az, hogy művük és ügyük folytatóit harmineegynéhány éves korukban kezdik érteni és becsülni.

A költészet napjainak központi kérdése a líra nemzetközisége lesz. Szóba kerülnek majd olyan részletek is, mint a versek és a közönség viszonya, indulat és értelem költői szerepe, a haladó eszmék ihletének jelentősége és — a mi számunkra legfontosabb kérdésként m a mai magyar líra helye Európa költészetében.

Költészetünk újabban nemcsak anyanyelvén hódít. Petőfit Eluard szavalta a rökonlelkü költő elragadtatásával. Adyért Martinov lelkesedik, József Attila fordítására a legjobb francia költők fogtak össze, Olaszországban és több más országban is felfedezték, kora előtt járó művészként becsülik. Radnóti legendája is túljutott határainkon. S az élők? Illyés Gyula belgiumi sikere, Somlyó György párizsi fogadtatása után nem utópista álmodozás arra számítani, hogy Európa és a nagyvilág Vast, Benjámint, Juhászt, Nagy Lászlót és if jabb társaikat is hamarosan megismeri A Kosztolányit kétségbeejtő és annyi társát rezignációba szorító társtalanság, a világ és a lélek teljes színképét megragyogtató magyar líra bezártsága, tússzhangtalansága, a mi időnkben szűnik meg.

, Dersi Tamás

Az útvonal nem volt kellemes. Február, dűlőutak, — kacskaringósak — és ezeken járni éjjel, egyedül, nehéz és veszélyes is.

A gépkocsioszlop vezetője így szélt Vologyka Kapszinihoz:

— Téged választottmik, mert bízunk benned. Leterhelt géppel most könnyebb is menni A legfontosabb, hogy eljuss a műútig.

— Hát van mitől Dőlni? Éjjel nagyobbak a csillagok, — felelte moslyogva Vologyka.

— Eh, ezek az utak. a. — hol énekelve, hol csak egyszerű szavakkal ismételgette a gépkocsioszlop vezetője, majd hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, odakiáltott Vo- logykának a vezetőfülkébe:

— El ne késs! Ezért indítalak éjjel. Ott várnak.

— Reméljük a legjobbakat Szergej Petrovics, — szólt visz- sza Vologyka — igyekezni fogok. Rajtam nem múlik.

Vologyka szerencsés az életben. Nem is olyan régen érkezett az oszlophoz, és máris az egyik legjobb gépkocsivezetőnek számít. Valaki az „öregebbek” közül a fogai között szűrve a szót „vakmerőnek” nevezte, de ennek ellenére mindannyian tisztelettel intettek felé, ha Vologyka ZIL-je biztosan feküdte az utat a meredek hegyi kanyarokban — szinte függve a szakadék szélén —, s mintha csak lámpájának fénye siklana a fehér kerékvető kövek során. Volo- gyának sikerült összegyűjteni a „királyokat” —, így nevezték tréfásan egymás között az útközben összeszedett utasokat.

A „királyok” hozták Vology- kának a fizetést.

Az igazság az, hogy ezt a szót Vologykától örökölte az

Ilyen gyorsan még sohasem

hajtott A sötétségből hamaro-j san halvány, pislákoló fények tűntek elő. A városba érkeztek:

A baleseti osztályon — ahová Vologyka a fuldokló gyer-i meket vitte, őt nem engedték tovább az előcsarnoknál. Ott maradt az ajtónál, várva, hogy mondjanak neki valami na- gyan-nagyon fontosat

Az éltes, szolgálatos nővér kérdezte:

— A fia?

Vologyka gépiesein intett a fejével, és tovább figyelte a hosszú folyosó végét, ahol az asszony eltűnt a gyerekkel.

— Maguknak aztán igazéin szerencséjük van, hogy itt van Romagyin professzor —, mondta a nővér.

— Miről beszél?

— Mondom, hogy operációt kell végrehajtani azonnal a gyereken.

Vologyka összetörtén ereszkedett a székre, s úgy érezte) hogy nagyon távolról jut el hozzá a kórház zaja és szaga.

Éles tel efon csörgés riasztott ta fel. A nővér felvette a kagylót, és nyugodt hangon mondr ta:

— Itt a mentőállomás.

A nővér végighallgatta a

drót túlsó végéről jövő kétség- beesett kérdést, majd válaszolt nyugodtságot árasztó hangján:

— Küldöm a kocsit. Kéret»)

ismételje a címet Csend borult a szobára. Idegölőén lassan teltek a percek.

— Tudja meg kérem, hogy életben marad-e? — kérdezte majdnem remegő hangon Vologyka.

A nővér átható tekintettel nézejt a sofőrre, és elsietett a

folyosón.

Hamarosan visszaért, és bizakodóan biccentett a fejével:

— Attól féltem, hogy elkéstünk, — mondta Vologyka most már nyugodtabb hangon. Felvette a füles sapkáját, és lendületes léptekkel elhagyta a szobát.

A vihar elült. Az ablaktörlő letörölte a szélvédő üvegről az olvadó hópelyheket. Körös-körül végeláthatatlan fehér éjszaka; hatalmas csillagokkal, amelyek mint óriási viaszcsep- pek ragyogtak. Nyugaton még látszott a lemenő hold, melj oly fehér volt, mintha azt 1 belepte volnt a hó.

Fordította: Siyér lm*9

is. Még a levegőt is másnak éreztem. Aztán... aztán be kellett vallanom, nagyot csa- ] lódtam.

Kovács József határőr nem szólt semmit. Lehajtott fejjel • nézett maga elé.

— Persze, maga azt hisz el, amit akar. Azt mondhatja magában, micsoda süket duma — folytatta az idegen. — Talán én is így lennék a maga helyében. De érdeklődjenek utánam, akkor majd kiderül, hogy igazat mondtam.

— Szülei élnek? Testvérei?

— Már csak az anyám él — válaszolt csendesen a szürke ruhás férfi. — Az apám a tavasszal halt meg. Bztosan a szégyenben, öreg munkás volt, világéletében a gyárban gürizett. Én amolyan késői gyereknek születtem. Nagyon fájhatott neki, hogy a legkisebb itthagyta őket szó nélkül. Akkor is szöktem. A szüleim elől szöktem meg. Aztán írtam, hogy majd így lesz, majd úgy lesz. Az apám soha nem kérdezte meg egy levélben sem, hogyan is lett végül. Biztosan megérezte, hogy csak becsapom őket. Nem akartam megírni, milyen pocsékul éltem. Minek? Az sem vigasztalta volna őket. hogy nem én voltam az egyetlen. Szóval... ez van. Nem szeretek róla beszélni, olyan, mintha szavalnék.

Kovács Sándor határőr nem kérdezett többet. Egyelőre a gondolatait sem tudta rendezni. Minden összekuszálódott az agyában. Különös, furcsa nap volt e* a mai.

Érezte, még sokat kell gondolkoznia azon, ami ma történt vei«. !' ■*

landvágy, azt hittem, szerencsét csinálok odakint. Hát, nem sikerült. Annyi pénzem sem volt, hogy vonatjegyet váltsak. Azt mondták rám, hogy vörös vagyok, mert nem hallgattam el a véleményem. Vörös, én? Ugyan! Tányérmosás, trógerolás, mindig a legpocsékabb munka, az sem sokáig. Többet voltam munka nélkül, mint amennyit melóztam. Ha eladom magam valamelyik ügynökségnek, mint ahogy annyian tették, nekem is köny- nyebb lett volna. Vagy ha van valami jó szakmám. De így? öt évvel ezelőtt kértem a hazatelepítésemet a párizsi magyar követségen keresztül, aztán meggondoltam magam akkor. Most már szégyelltem még egyszer ugyanezzel előjönni. Hamburgban éltem már két éve, aztán onnan jöttem el. Nekivágtam. Lógtam Bécsig. Ott jelentkezhettem volna a követségnél, de féltem, hogy az osztrák rendőrség elkap valahol, útlevelem nincs, visszato- loncolnak Hamburgba. Nem akartam az utolsó fél órában lebukni. Ezért vágtam neki a határnak. És azért csináltam ezt fényes nappal, hogy... nehogy maguk lőjenek le.

— Szóval: azért jött haza, mert nem sikerült odakint?

— Azért is. De ha sikerült volna, talán még korábban hazajövök. Akkor nem kellett volna szégyellnem a nincste- lenségemet. De így? Bánom is már, hogy mit mondanak majd a haverok! Itthon vagyok, az a fontos.

— Honvágya is volt?

— Eleinte nem. Eleinte minden tetszett. Még a lágeréletkezett. Gyorsan átkutatta a férfi ruháját. Semmi fegyvert nem talált. A táskát is megnézte. Óvatosan nyitotta ki. Csak ruhanemű volt benne.

Mire visszaértek a megfigyelőhelyre, már ott volt az úton a terepjáró. Néhány perccel később az idegen a parancsnokság felé autózott, határőrök kíséretében.

— Kovács József határőr azonban nem érzett büszkeséget az eset után. Valahogy nem tetszett neki az egész, va. lami nem volt rendben a határsértés körül. Csöpi lelkesedését is lehűtötte savanyú ; megjegyzéseivel.

Azután nemsokára minden kiderült. A parancsnokságon a , kezébe adták a jegyzőkönyvet.

• Figyelmesen végigolvasta,

■ majd szó nélkül letette.

— Mit szól hozzá? — kérdezte a parancsnoka.

t — Beszélhetnék vele? — vá- . laszolt egy másik kérdéssel.

A kérés váratlanul érhette a ! parancsnokot, de csak rövid ideig gondolkozott, aztán meg- ! adta az engedélyt.

Három perccel ezután szemtől szemben állt egymással a . két férfi: Kováos József határőr és a szürke ruhás idegen.- Az idegen volt az idősebb, ez . látszott rajta.- _— Megismer? — kérdezte tőle Kovács József.

; — Igen, maga fogott el a

. határon.

— Miért szökött át?

— Haza akartam jönni. Már- megmondtam. Minden benne van a jegyzőkönyvben. Tizen- hat évei voltam, amikor ötvenhatban disszidáltam. A- szokásos történet. Vitt a kaGsak türelem, Igric, türelem, mindjárt rád kerül a sor, csak még néhány percet várj nyugodtan. Ezt szerette volna odasúgni a kutyának.

A szürke ruhás férfi gu- golva, meggörnyedve megiramodott a senki földjén. Amikor átlépte a határvonalat, Igric némán megugrott A kutya hasa a földet érte, ahogy előre osont Nyújtott nyakkal kúszott a magas fű között.

A férfi a határon innen felállt, és úgy nézett körül, mintha kiránduláson lenne, aki a táj szépségében gyönyörködik. Vagy mintha azt mondaná: no, mi lesz, miért nem vesztek már észre.

Ebben a pillanatban megindult a szürke ruhás férfi felé. Csöpi fegyvere már célba vette a határsértőt Ez a fegyver ettől kezdve milliméter pontossággal követi az idegent.

A szürke ruhás férfi most ijedten felkiáltott. Igricet láthatta meg.

— Segítség! — hallotta meg a férfi hangját.

Amennyire lehetett, fedezte magát, úgy rohant az idegenhez.

— Ne mozduljon! — kiáltotta.

Tudta, Igric nem ismer tréfát. Jaj annak, aki ellenáll neki, aki menekülni, vagy támadni próbál.

Az idegen félve, remegve lapult a földön. Arcát a kétségbeesés tette torzzá.

Rászólt a kutyára, az engedelmeskedett, azonnal elengedte a férfit.

— Tegye fel a kezét, feküdjön hasra!

Közben már Csöpi is megér• határsáv mellé? Provokációra készül?

A szürke ruhás fiatal férfi azonban nem állt meg a határvonal előtt Szinte erővel dobta be magát abba a földnyelvbe, amit senki földjének neveznek. Itt feltérdéit körülnézett Mintha egyenesen őt keresné, őt figyelné. Ebben a pillanatban úgy érezte, le kellene vennie a látcsövet a szeméről, mert azt biztosan meglátja az idegen. Ösztönösen támadt ez az érzése, aztán leintette magát Figyelni kell. A látcső most nagyon fontos.

Csak így tudja biztonsággal követni az Idegen mozgását csak így tud a mozgásából a *zán dókára következtetni.

Miért térdel fel a senki földjére érve az idegen? Ahelyett, hogy még jobban meglapulna, fedezetlenül hagyja magát. Nagyon ügyetlen fickó. Mintha készakarva fel akarná hívni magára a figyelmet. _ Lehet, hogy ezzel akarja lekötni ennek a környéknek a határőreit ugyanakkor, nem is olyan messzire innen, megpróbál átjutni az, akinek a személye a legfontosabb ebben a történetben?

Csöpire nézett. A fiú a helyén volt. Intett a fejével.

Ezek szerint tehát rfinden rendben van. A parancsnokság már megkapta az értesítést. A határsértő nem is gondolja, hogy ettől a perctől kezdve milyen fokozott figyelem irányul rá és a környék minden négyzetméterére.

Igric a parancsra várt, a fülét hátravágta, nedves orra

idegesen remegett. A nyakán a szőr felborzol ódott

gyök, és elismeréssel gondolt barátjára — Grisan mechanikusra, aki egy hónapja sincs, hogy kicserélte a gumikat.

„Ha viszaérkezem a telephelyre, egy fél liter vodkát .kiutalok” Grisannak" — moso- lyodott el Vologyka. Kitartóan figyelte az út mindkét oldalát. Már jónéhámy kanyart hagyott el, de az asszonyt mégsem pillantotta meg. Arra gondolt, esetleg elveszítette az erejét, és valahol az útszélen összesett. Leengedte az oldalüveget. A fülkébe becsapott a maró hideg, és vele a fenyőerdő illata.

Az út másik oldalán látta meg az asszonyt. Szaladt Beorsxágütl közlekedés, de mintha erről megfeledkeztek volna, és maga Vologyka sem tartott igényt a feltaláló elsőbbségre. Nem szerette a megszokott, sablonos szavakat mint „útvonal”) „utazási”, szállítás”; ez utóbbit magára vonatkoztatva így használta: „Elmentem ko- csikázmi”.

Sovány, nap- és szélcserzett

az arca, nyugtalanságtól tanúskodtak szürke, hideg szemei.

Vologyka beindította a motort

Az utat befújta a hó. A hatalmas hópelyhek, mint köny- nyű kis lepkék úgy ütköztek a vezetőfülke üvegéhez. A hóvihar percről percre erősödött, valóságos orkánná vált. A szél vágott, mint a kard. Férdén kapta a kocsit és csakúgy döngette a vezetőfülke vastag szélvédő üvegjét

Vologyka látta, hogy a hópelyhek a reflektor fényében hogy felgyorsítják esésüket át- törhetetlen függönyt alkottak a kocsi elé. Mintha körös-körül mindent maga alá akarna temetni ez az őrületes hóferge- teg. Az útra hóbuckák telepedtek, és az erős szélben egyre nőttek, néhol meredek falat építve A nehéz kocsi is csak erőlködve mászott át rajtuk. A vezetőfülkében erős olajszag terjengett

Egy éles kanyarhoz érkezett és bekapcsolta a reflektort Tudta —, hogy azonnal a kanyar után egy meredek emelkedő következik, A reflektor vakító fényében egy asszonyt pillantott meg, aki feleméit kézzel várta a kocsi közeledését Egészen az út szélén állt háttal a szélnek. Másik kezével egy nagy pólyafélét szorított a melléhez.

Csökkentve a sebességet, Vologyka elment mellette.

„Nem messze van a város, elért Ha ilyen emelkedőn ilyen hóban megállaz, akkor utána legfeljebb imát mondhatsz a haldoklóért, de el nem indulsz. Különben is, mi az ördöginek mászik ilyen időben éjjel? Lakodalomból, vagy.. ,?”

Ilyen gondolatok futottak át Vologyka agyán, de mint a szitán, ki is hullottak belőle.

Egy gondolat azonban mégiscsak ott tolakodott a fejében. Esetleg az asszony rosszul lett az úton, és meglátta a gépkocsi fényét, elhatározta, hogy megállítja. Egész biztos, nagyon jól tudja, hogy ilyen időben ritkán közlekednek járművek. De az emelkedő után megái Ihatna.

„így meg elkősek” — próbálta megnyugtani magát, de nem tudott szabadulni az asz- szonytól, gondolatai egyre visz- szatértek hozzá, a felemelt kezű asszonyhoz. Bizonyára történt vele valami rendkívüli.

Alábbhagyott a vihar. A hópelyhek azonban továbbra is sűrűn hulltak az üvegre.

Vologyka megállt, bár tudta, hogy az út teljesen üres. Jelzései drepOTtet a hegyek felé és

nem tértek vissza, mert elnyelte őket a hófüggöny. Leengedte az oldalablakot, és kihajolt a fülkéből. Az út felett fehér sötétség honolt. Hirtelen azt gondolta, hogy ZXL-jének a fénysugara az egyetlen fényforrás az egész úton. Lehetséges, hogy messziről úgy hat, mint a csillag, a legnagyobb éjszakai csillag;

— Visszamegyék érte — mondta hangosan Vologyka, és előre kémlelt, keresve a helyet a fordulóhoz. A hegyi utak mentén sűrűn építenek ilyen kis kitérőket az útépítők.

Már jócskán előrehaladt, de még nem talált ilyen térséget Hirtelen fékezett Máskor soha nem engedett meg magának ilyen vakmerőséget — megfordítani az esetlen, nagy ZIL-t a szűk, csúszós úton.

Mikor megfordult és az út padkájától eltávolodott, azt gondolta: mégiscsak vezető valegőmyedve a futásba. TetOHB

talpig belepte a hó, és görcsösen szorította a mellére a PÓ*

lyafélét.

A keskenj-, csúszós úton Vo- logykának még egyszer sikerült megfordítania a gépet. Az asszony futott tovább; Kiáltott neki. De az csak futott. Ekkor Vologyka kiugrott a vezetőfülkéből, utolérte az asszonyt, és elállta az útját. Az asszony megállt, felemelte a fejét. Vologyka összeborzadt. A sál alól egy eszelős ember szemet néztek fel rá.

— Mi van önnel? — kérdést«

Vologyka.

— Gomb — Hhegte az «asszony.

— Beteg?

— A gomb — mondta afifl

hallhatóan az asszony és elmos-; dította a pólyaféle takarót, Vologyka egy gyerek elké- kült arcát látta, teljesen nyitott száját, és mindent megértett.