Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

'0£>AL

SZ. LUKACS IMRE;

BOTLIK. VIZSGÁM

L népein, mindig, csak tő üább

Az öregember vigyázva " csukta be maga mögött az ajtót Lekapta tejéről sapkáját, köszönt Bátortalanul tett meg néhány lépést előre, majd megállapodott Kezével idétlenül babrált kabátján. Ahogy önkéntelenül először feléje pillantottam az íróasztal mögül, a tenyerét láttam. Nagy, lapáttenyerét tele fekete ráncokkal. Mondta a nevét majd így folytatta:

— Tanulni szeretnék, igazgató úr.

Néztem. Fehér haj, arca Fedőkben. Helyet kínáltaim az asztal másik oldalán.

— Szóval, tanulni?

— Igen, azt akarnék. Kijárni a hetedik, meg a nyolcadik osztályt

Hallgattunk egy Ideig. Hirtelenjében nem tudtam, mit kezdjek az öreggel. Akadt olyan is, aki azért, mert felszólították, ha továbbra is munkakörében szeretne dolgozni, akkor tanuljon. No de ilyen korban!

— Hány éves, Bettik bátyám?

— Meghaladtam a hatvan- negyed iket.

— Kicsit nehezebben megy már magának a tanulás. Sok Időt is elvesz.

— Mégiscsak szeretnék.

•— Szövetkezeti?

— Maholnap nyugdíjas leelgyönyőrködött benne, vizsgál gáttá sokáig. Közben meg- megvakargatta feje búbját, hátha jobban haladna az írás. De nem ment Már izzadt ezüst gyöngyök ültek ki homlokára, mégse haladt Csengettek. Vége lett az első órának. És akkor odaültem mellé a kis- padba.

Vallatóra fogtam. Sorolta élete történetét A szegénységet az iskolát Mert, hogy akkor még vágott az esze. De ő kimaradt. Ügy parancsolta a család, a megélhetés. Aztán csak át mint a légtöbbben. A napokat az esztendőket átdolgozta, katonaidejét kiszolgálta, s még egy mesterségre is futotta. A szegényebbek mesterségére, a csizmadia—cipész mesterségre. Ennyi volt az egész.

— Néhány éve találkoztam a régi Iskolatársaimmal. Az egyik ügyvéd lett, a másik tanító, a harmadik meg orvos.

Közben becsengettek. A terem ismét megtelt A padok meg-megrec csentek, füzetek lapozgatása hallatszott. Kezdődött a második óra. Az Öregből azonban áradt tovább a szó.

— Igaz, az életet becsülettel megharcoltam, nem estem el a buktatókon, van egy kis házam, és felségem. Ma már nehéz meghatározni, hogy vágytam-e valaha is többre. De mégis. Olyan ez, mint amikor visszalapozunk a könyvben és egyik oldalon szemünkbe tűnik egy lecke, amiből rosszul feleltünk. Egy lehetőség. És soha többé nem térhetünk vissza ahhoz az egy ponthoz:

A

z osztályban már csend volt Óvatosan dolgoztak a ceruzák, tapogatózva haladtak előre.

— Ezt írja le, Botlik bátyám — súgtam...

Figyeltem az öreget, mire viszi. Mindig az első padban ült, törölgette szemüvegét, ha szólítottam felelt.

Reggelenként elment a szövetkezetbe, ellátta a hízókat, ha az idő odáig haladt, elővette táskáját s megeszegette az elemózsiáját. Pihent keveset, nyáron a fák alatt, hűvösebb napokon pedig fedett helyre húzódva. Este megkereste a2 ókulárét, a fiókból kiszedegette a könyveket, tanult. Hetenként háromszor jött iskolába. Mindig pontosan, s mindig az első padba. Szeméből nyugalom, elégedettség sugárzott. Talán olykor-olykor irigyeltem is.

Aztán a vizsga ideje is elkövetkezett. Botlik bácsi — csakúgy, mint máskor — beült; a padba és felelt. Magabizto-; 6an sorolta az évszámokat, ha; kellett, elemezte a verseket. Nem jött zavarba még a ma-! tematikánál sem, pedig azzal sokat bajlódott.

I i«WMS«WWAVWWW\AWWWVWVWWWWWVWWWVWWWW.

BERTOLT BRECHT:

rDal cl lzMőpúÍ

Én kedvesem, ha jössz felém Légy, mint a nyíl, sebes.

De mikor átölellek én,

Akkor már ne siess.

Nézd: a szilva beérik ősszel,

S lehullani nem siet,

Fél a goromba vihartól,

Csak lágy szellőt szeret.

Úgyis miénk a szép szüret,

Ne legyünk hát mohók:

Lassan szürcsölve édesebb A tiszta bor s a csók.

Nézd: a szilva beérik összei.

S lehullani nem siet,

Fél a goromba vihartól.

Csak lágy szellőt szeret.

És szellő-dajka szilvafát Elringat csendesen:

, \ szilva már feküdni vág.

földön odalenn. ,

Réz Adám fordid.

— Haszna meg nemigen less belőle.

— Nem, az nem — nyugtázta.

Megint csak ültünk, s haTl- ®atfcunk. Különben is nekem oly mindegy. Eggyel több tanuló. De az öregember csak nézett rám, egyre nézett, mintha valami nagy dolgot tudtam volna csinálni.

— Jövő héten kezdődik a tanítás. Egy héten háromszor. Hát jöjjön!

C

sak akkor jutott eszembe az 'öregember, amikor beléptem az első órára. Ott ült a padban. Szemüveg volt rajta. Kezében ceruzát tartott, a kis- padon pedig egy füzetet. No, jó — gondoltam — a neheze még ezután következik. Dolgozatot írattam az osztállyal. A táblára felírtam a címet: „Miért akarom elvégezni az általános iskolát?”

Gondolkoztak egy Ideig, majd hozzákezdtek. Az öreg Botlik a pádra könyökölt, tenyerébe temette állát.

— Nehezen halad? — léptem mellé.

— Nehezen.

A betűk, talán két-három mondatnyi, erősen jobbra dőlteik. Amikor egy-egy szót leírt,

Az ünnepségre nagyon készülődött mindenki. Elnézegettem ezeket a nem fiatal diákjaimat, ahogy hosszú perceken át vitatkoztak, hogyan is legyen hát a bankett. Csak az öreg mosolygott, valamit forgathatott a fejében.

A

mikor az évzáróra ösz- szejöttünk, valameny- nyien sötét ruhában, kicsit el- fogódottan. Pedig az érzékeny búcsúkat, az elérzókenyülése- ket soha nem szerettem. Vége az iskolának és kész. A diákok elmennek, s jönnek a fiatalabbak. Nincs ebben az égvilágon semmi különös.

De akkor nem tudtam eny- nyire közönyös, hideg maradni Talán már soha többé nem ülnek majd be az iskolai padokba, a ceruzák, a füzetek, a könyvek elkallódnak az asztalfiában, s meglehet, nem marad más kétévi munkámból, mint az a papírlap, amely arról tanúskodik, hogy ez és ez, eredményesen elvégezte az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát.

Beszéltem. Dicsértem az öreg Botlikot. Kezdődhetett a bankett

Az öreg ott mutatta be volt osztálytársait. Egy orvos, egy ügyvéd, a harmadik már nem jöhetett el. Ültek kicsit magukba roskadva a székeken, kortyolgatták a sört

— Emlékszel még a régi iskolára? — kérdezte egyikük.

— A számtantól féltem a legjobban — felelte a másik.

S mondták, mondták, ami csak eszükbe jutott Az öreg Botlik is vidám volt arca kitűzésedéit.

— Tudja, igazgató úr — súgta nekem később — nyugodt vagyok. Ügy érzem, elégtételt szereztem az élettől, most mái jöhet, ami csak akar...

E

gész késő éjszakáig maradtunk együtt A végén danolásztunk. De hajnalban, ahogy hazafelé mentem, ismét eszembe jutott a vizsga és az öreg Botlik. S azóta se tudom elfelejteni.

IAN NERUDA EMLÉKEZETE

„Magyar! Lágyan ejtsd ezt a szót, hogy rózsaszirom rebbenjen a szóban, csalogánydal [és Petőfi sóvárgó szerelme 'szóljon belőle —, s mondd ezt a szót erővel, hogy a diadalmas hős ereje szálljon vele, s ;elődübörögjön a Szózat halál- raszántsága.” 1869-ben vetette papírra s sorokat a XIX. szá- ;zad cseh irodalmának kiválósága, Jan Neruda. És ;nem alkalomszerűen, hanem ;egy korábban kialakított, következetes írói—költői magatartás eredményeképpen, s ez halála pillanatáig sem halványul nála. Vörösmarty és Petőfi szerelmese volt, a Szó- \zat és számos Petőfi-vers kiváló cseh tolmácsol ója—népszerűsítője, ezen túl, a magyar forradalmi tradíciók nagy tisztelője. Érthetően. A Habsburgját nyögő cseh nemzet egyszerű, nehéz körülmények 'között nevelkedett fia volt, aki már serdülő fővel élte át 1848 prágai eseményeit (1834-ben Született!), majd saját bőrén érezhette a „Bach-korszak” tízesztendeiének minden „áldását” is. Ez a tény magyarázna Neruda, Vörösmarty és Petőfi iránti rajongását, s az 1848-as magyar forradalom ;emléke iránti olthatatlan vonzalmát. S nem lenne teljes ez la kép, ha nem hangsúlyoznánk: mindez akkor történt, ;midőn hivatalos, magyar és cseh részről egyaránt a nacionalista gyűlölködés, és nem a megbékélés gondolatának szítása volt fontos...

Neruda egyébként Prágában ;született „egy ódon, csúf külsejű” k. u. k. kaszárnyában, apja ugyanis hivatásos katona volt, s nyugdíjazása után kantinos lett a laktanyában. Az arvja egyszerű munkásasz- szony, mosónő volt, törékeny

alakját megható színekkel rajzolja meg később az író a Szent Vencel miséje c. novellában. Gyermekéveit a híres prágai Maié Strana ódon falai között töltötte, a prágai vár alatt, „ahol a házakat nem számmal, hanem kedély» nevekkel és cégérekkel jelölték.” (A Vorel úr tajtékpipája c. elbeszélésében beszél pl. „A zöld angyalhoz” címzett házról.) A prágai kisemberek világa volt ez, az írói élményanyag valóságos paradicsoma. Nem csoda, hogy legszebb, legtöbbet emlegetett elbeszéléseinek témáját is innen meríti, a Povidky Malost ranské (Történet a régi Prágából) remek kis írásai voltaképpen a Maid Strana kisembereinek krónikája. „Ott járunk az ódon prágai házak között, betekintünk a patriarkális otthonok függönyei mögé, tanúi leszünk a prágai kispolgárok, bürokraták, kereskedők, látszatra szürke, de mindén szürkeség mellett is nagy belső megrázkódtatásokat magukban rejtő hétköznapjainak.” (Kovács Endre). Oly jól sikerült rajzok ezek. hogy nélkülük szegényebb lenne a Prágáról alkotott kép.

Prózájának varázsos világa (a prágai Malá Strana elbeszélésein túl Is) talán leginkább Smetana, a nagy kortáns zeneszerző muzsikáját Idézi fel bennünk, annyira sajátosan

cseh próza és mégis világirodalmi értéke-becse van.

Kár, hogy a magyar olvas4 — megfelelő fordítások hiányában — a lírikus Nerudát nem ismerheti. Pedig költészete sem kisebb jelentőségű, mint novellái és tárcái. Mint líriku* már az abszolutizmus időszakában jelentkezik (Temetői virágok volt első verskötetének a címe, s csak természetes, hogy ennek problémái, kilátástalan, sága determinálja a pályakezdő versek hangulatát. Csak az 1857-es Versek könyve c. kötet hoz ebből feloldást, melynek újszerűségét — ez előzőekhez viszonyítva — így Jellemzi Szalatnai Rezső: -Erő* mély lélegzetvétel, igaz érzel-; mek lírája, s a bátor értelem^ mely nem kerüli meg, hanem felfedezd a társadalmi dolgokat.”

Igazi lírikust nagysága mé* is híres balladáiban mutatkozik meg, majd ez ezt köveid Egyszerű motívumok című kö-j tét verseiben. A ballada műfaja már népszerű korábban m cseh irodalomban, ■ Nerudm mégis sajátosan új színt visz m cseh balladaköltészetbe a ea summásan két szóban így fogalmazható meg: népi Wf- tettség.

Az Öregedő költőt halála fák

tanatálg népe, nemzete sorsai jövője érdekli. Nagy példaképe, Petőfi szellemében dalol * jövőről, bíztat és jövendöli i

öh, építsük szorgalmasan hafőnkai, deszkái vagyunk és kemény szegek, s ha hűségűnk barázdájába olvad, a vén cseh föld ismét boldog lehet De ha meg is telt már ölünk mindennel* mit csak a legmerészebb álom ád -» sosem pihenhet meg az ember-tenger, te sem pihenhetsz ölbe tett kezekkel <m tovább csak, népem, mindig csak tovább.

' Lökő* István

AS E M E S

Voltam én házitanítő sokfelé ifjúkoromban. Bíbelődtem fafejű osztálytársakkal, akik annyit konyítottak a középiskolai tudományokhoz, mint macska a zongorázáshoz: rá lehet tenni a billentyűkre, végig is fut rajta, de isten ments attól a hangtól, mely így keletkezik. Mit kínlódtam, nagy ég, egy valódi ezredes fiával, aki méghozzá két évvel idősebb volt nálam, már 17 éves fiatalúr; fütyült az én oktató kenetemre, mivelhogy őtet Boriska érdekelte, egy nagykeblű asszony a szomszédból.

De volt nekem, ez az igazság, eszes növendékem is. Nem is azért foglalatoskodtattak engem körülötte, mivel az ifjú nagyon rászorult, hanem csupán azért, rrtert sok pénzük volt, meg tudtak fizetni egy társalkodót, akivé én voltaképp lettem. Egy kicsit kihallgattam, meg ő is engem, egy kicsit cincogtunk, még moziba is elküldték minket; tellett a textilüzletből. Én pedig 46 pengőt kerestem havonta, s hogy az nekem akkor mennyi volt, azt el sem tudnám mondani. Anyukának adtam oda, mert... no de erről most ne beszéljünk.

A Bethlen utcai tanítványomról szeretnék inkább beszélni. Kuczori Kovács kövér, csattanó piros arcú Jani fiáról. •

Hej Bethlen utca, Bethlen utca! Ott volt az nem messze a kollégiumtól. Szép kis egyejesesfávé

nes utca, tele takaros, más’ más színű portával. Onnan már csak egy lépés a Libakert, ahol virág is, meg zöldség is, főként a nagy öntözések után, estente, olyan jószágot lehelt, hogy abba tizenhat éves korában az ember csaknem beleszédül.

Jó kis gazdag utca volt ez a Bethlen utca. Végig csupa cívis lakta, tehetős nagygazda, s belőlük egy egész szakajtóra való Kovács névre hallgatott. Szegről-végről egy család volt ez;. keresztül-kasul házasodtak, óvatosan ügyelve az anyagi mércére. Még a postás is, csaknem összekeverte volna a Bethlen utcába szóló leveleket, ha a népszáj nem biggyeszt mindegyik Kovács neve elé egy-egy szép, találó jelzőt. Nem nemesi elónév volt ez, igaz, de terjesztette mindenki, a Kovácsok meg viselték magától értetődően, egyik-másik még némi gőggel is. Az egyiket Dagadt Kovácsnak, a másikat Szelonnás Kovácsnak hívták; volt az előne- vek között mindenféle: biisz- kítő éppúgy, mint csúfolódó. Az is viselte, s még ivadékaira Is átörökítette, akit Szép Kovácsnak hívtak, mégha gyereke ocsmány volt is, mint a híres vízfejű Laiesika meg az is viselte, gyerekestül, akit mopdiuk Sánta Kovácsnak becéztek.

Az envém. akiről szó van. Kuczori Kovács volt Kovács bácsi megdőlt derékkal járt,

bizony tán púp is meredt előre a zekéje alatt. De így hívták Jani fiát is, pedig az, mint mondám, egészséges, zömök, jó zsíros gyerek volt, a kucoriságnak teljességgel híjám

Szép, takaros kis verandájuk mosolygott az udvar Irányában; ott szoktunk volt üldögélni, s bifláztuk a biflázni- valót.

A délután jószaga zsongítot- ta az agyunkat. A napnak nem volt nagy ereje, de Jani ingujjban terpeszkedett a szal- mafonatú széken; lábán csizmanadrág, alól talpalóval, ami kikandikált a posztópapucsból.

— Oszt mér nyaggacc te engem? — kérdezte felelősségre vonón. — Megkapod a pízt, ez ne*ed a fő, nem? ... Inkább orrul beszíjj, milyen vót az a Bánki Vilma-film. Vót-e benne csók?

Szegény fejem! Janus Pan- noniusról kellett volna tanulnunk. s nekem most Bánki Vilmáról kellett beszélnem. Vesztemre, valóban\láttam a fűmet; magas növésű gyerek voltam, beengedtek a tizenhat éven alulinak tiltott filmhez. Janit meg jóllehet; már e vágyott korhatár küszöbére ért mert kis zömök fiú volt, sose akarták beengedni; ahhoz me" nem volt szíve, hogy húsz fillért csúsztasson a jeevszedő kezébe. „Mai’ megvárom szeptembert, oszt sző le‘éri bizonyítvánnyal kéredzkedek be,

■ fene aki megette?' — ed mondta. Nekem viszont, tetszett, nem tetszett, lecketanulás helyett mesélni kellett.

— A csók hogy vót? — EH különösen érdekelte. Én meg részletesen leírtam, hogy dóit a nő a férfi karjába, hol tartotta a kezét. Még jócskán ki is színeztem, hozzátettem egyet-mást, saját álmaimat is beleszőttem. Nem is tudtam, hogy mennyi a valóság és mennyi a lódítás; különben is megfizetnek, s én úgy tanultam, hogy a gazda parancsol.

Jani elmerülten hallgatta nyilván nagyon izgalmas előadásomat. Időnkint önfeledten az orrába túrt, s szórakozottan kotorászott benne. Vagy kihúzta egyik lábát a papucsból, térdben meghajlítva a székre tette és a talpát vakargatta.

Egyszer csak nyílt a veranda ajtaja, s az öreg Kuczori Kovács sietett hozzánk. Bottal járt, mert a dőlt testtartás láthatóan nehezére esett.

— No, fiú, okosodsz? — fgy kezdte.

Jani hirtelen letette lábát a

földre, belecsúsztatta a papucsba. s szemrebbenés nélkül felelt:

— Janus Pannoniusról tanulnánk, idesapám.

Az öreg egy pillanatra meghökkent; alkalmasint végigvi- harzott az agyán, hogy micsoda szédítő távolra nyitott ő a pénzén kaput e fiú előtt. De nem hozzá, hanem hozzám intézte szavait:

— Osztán ecsém, csak szorgalmasan. Mert a szorgalomból lesz a píz, a magafélének meg erre különösen nagy szüksége van ... Ha nem akar mindég kódus maradni — tette hozzá, s megsimogatta Jani bozontos üstökét, majd elbicegett.

Nem értem, hogy miért kezdett a vér lüktetni a fejemben. Jani azonban rám se heded-