Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-12 / 163. szám

Válasz egy válaszra A levelet Miskolcról hozta a posta, írója Lizák. József, egyetemi tanársegéd a miskolci egyetemen. Levelében az „Egyébként az a vé­lemény” -mel száll vitába, különös tekintettel a június 26-i számra, az e rovatban tett meg­állapításommal, miszerint van olyan érzésem, hogy az „isten sem menti meg a diplomától” azt, aki bejutott az egyetem, vagy a főiskola kapuján. ,fialunk, a Nehézipari Műszaki Egyetemen szombaton (június 25-én. A Szerk.) volt a dip­lomaosztás. Most a felvételi vizsgákra készü­lünk, Ebben a hangulatban nagyon idegen volt a cikk hangja, s a tartalmát talán túlzás nél­kül sértőnek is nevezhetnénk” — írja többek között megállapításommal vitázva Lizák József tanársegéd, majd statisztikát is közöl, állítását bizonyítandó. Statisztikája szerint 1961-ben a három ka­ron összesen 488 hallgató kezdett, majd az öt év alatt évismétlés, évkihagyás stb., miatt 162 hallgató jött erre az évfolyamra. A 650 hall­gató közül 320 kapott oklevelet. Tehát még — ez már az én „számításom” — az 50 százalékuk sem! Ez Lizák József levelének lényege, amelyet közreadnom nemcsak becsület, de megelége­dettség dolga is. Az újságíró mindig örül, ha az élet tényei, a számok makacs igazsága végül is megcáfolja egyes következtetéseit, ha ezek a következtetések negatív hatásúak, örül an­nak, ha olvassák írását, örül, ha vitába száll­nak vele, és ha hazája dolgát szerető ember — márpedig az újságírók azok —, akkor még an­nak is, ha ilyen esetben nincs igaza, vagy leg­alább is bebizonyítják, hogy nem mindenben és nem mindenütt van, illetőleg volt igaza. Meg vagyok arról győződve, hogy a rögtön­zött statisztika hűen tükrözi a Miskolci Nehéz­ipari Műszaki Egyetem elveit a diploma te­kintélyét és jelentőségét illetően, s arról is* hogy a végzett 320 új, fiatal szakemberünk je­lentős segítséget nyújt majd az ország tervei­nek megvalósításában. Ezek után azonban sze­retném azt a megjegyzést megkockáztatni* hogy megállapításaimat —, amelyeket szándé­kosan nem egy felsőoktatási intézményre értettem — nem kiagyalt esetek konzekvenciá­jára építettem. Szűkebb és baráti beszélgeté­seken, felsőoktatási intézmények „szakértői”* végzett, vagy végző hallgatók töprengtek és töprengenek ma is, hogyan tovább a felsőokta­tási rendszer javításában, hogy az még jobban kifejezze népünk és korunk céljait, terveit* hogy az még jobban és magasabb szinten ké­szítse elő a holnapra új értelmiségünket. És e beszélgetések kapcsán nem egy ízben vetődött fel az a gondolat, amelyet volt szerencsém megírni, minden sértő szándék nélkül, sőt ép­pen azért, hogy magam szerény tollával is hozzájáruljak a diploma — legyen az bármi­lyen' egyetemé, vagy főiskoláé — tekintélyé­nek növeléséhez. Őszinte örömömre szolgál, hogy a miskolci műszaki egyetemre ez nem vonatkozik, ám a legnagyobb megelégedettség akkor töltene el — bármilyen furcsán hangzik is —, ha egyet­len ilyen jellegű intézményünkre sem vonat­kozna. Erről azonban nem vágyók meggyő­ződve —, sajnos. Mégis, vagy éppen ezért kö­szönettel tartozom és e cikkel is, a levél író­jának, a magam és olvasóink nevében is. És ha már vitára késztettem, úgy érzem, nem is írtam hiába! Gyurkő Géza SZABÓ LÁSZLÓ i 9 Hiszen az Éró szándékának (példaadó önismerettel) eleve határt mérő szerénység, amely : ugyanakkor tiszteletre méltó öntudattal tartja lenn a szer- : zőnek magának természetes jogát a legelső bírálatihoz a : műve felett — a szándék eme szerénysége nem kötelezheti mértéktartásra az eredményt Arról van szó „egyszerűen’’,; hogy történelmi élet a Nóg­rádi Sándoré. Epizódjaiban szükségszerűen — mondhat­nánk már-már: akaratlanul — közösségi érdekűvé növekszik a legszemélyesebb magándol- gok tanulása is. Történelmeit nem csupán tollal írnak. S ha most Nógrádi Sándor papírra és tollal írta le emlékezéseit a magyar történelem néhány év­tizednyi szakaszából — volta­képpen letisztázta, könyvvé másolta csupán a már „leír­tat”... Amit többek között ugyanő írt, fogalmazott — át­vitt értelemben — történelem­mé, miközben dolgozott. A kommunista párt észak-ma­gyarországi szervezőjeként vagy a széncsata hadvezéri posztján; a magyar néphadse­reg politikai főcsoportfőnöki tisztében, vagy a párt agitáeiós és propagandaosztálya élén. Mindvégig, máig, országosan nagyszabású felelősség, fel­adat jegyében, tulajdonképpen egy korszaknyi-nagy munka­nap sürgetéseiben. A szigorúság, amellyel Nóg­rádi Sándor tanulságokért elemzi végig a könyvében vé­gigélt időt, ezért is jelent el­sősorban határozott őszintesé- gü önvizsgálatot. S ezért bon­takozhat ki a saját tettek vo­natkozásában is újragondolt események mögül a minden gondolatot megtámadhatatla- nul hitelesítő — mert termé­szethűségig eleven — önarckép. Kissé talán szintén á szándék ellenére. Hiszen Nógrádi Sán­dor aránytisztelő írói szerény­sége mindig csupán éppen annyit enged a leírás előterébe a leíróból, saját magából, amennyi az ábrázolt más port­rék és események még jobb megmutatását segítheti. Már ez a tény is a szerzőt jellemzi. Ahogy megfordítva: a szándé­kosan magánérdekű epizódok­ként elmondott néhány színes emlékkép még meggyőzőbbé teszi a történeim iséget, a könyv lényegét. Ha Nógrádi Sándor, egy félmosollyal két bekezdés közt, megemlíti, miért nem sze­reti például a grízes tésztát: ez a már-már illetlenül „ko­molytalan” kitérő sem öncél. Illusztráció. Az adott helyen minden másnál hatásosabb. Az elvétve megidéződő, látszólag önmagukban álló „poéntaian” apró epizódok, amelyekben egy-egy utazás, egy-egy jóízű beszélgetés boldog gondtalan­sága derít fel pillanatra: a lát­nivaló igyekezettel, hogy egyál­alán előkerüljenek ilyenfajta írnlékei is — ennek az életnek BÚfoltságáról tudósít, arról; rogy mennyire nem tulajdon­sága a nyugalom. Hogy meg- löbbentően emlékezetes ma* •adhat benne a tökéletes ma* ;á nem béri. öröm néhány pilla- íata — mert olyan ritkán ada- »tt meg. Nógrádi Sándor könyvének Alaphangja mégsem az aggoda- omé. Hanem a megbizonyoso- lott reménységé. Hogy amiért iggódnia oly sokszor volt ok* aminek féltése minden sorá­ban ott érzik: az ország sorsa; i párt sorsa, ezentúl legfeljebb az átgondolt múltbeli tanulsá­gok vonatkozásában juttatja őszünkbe a szót, hogy aggoda­lom. A bizalom, amelynek lágy feltételére olyan költőien Eigyelmeztet a könyv végsza­va — éppen e könyv olvastán s erősebb. A kötet minapi megjelenése óta a legelső gyors híradás már arról jelez, hogy példá­nyai szinte teljesen elfogytak íz üzletekből. A kivételes ér- ieklődés, a gyors könyvsiker íz első kötet nyomán ébredt iogos várakozásra mutat. Ar­ra, hogy izgalmas könyv él­ményére vártak Nógrádi Sán- lor olvasói. Az előző könyv meggyőzhetett arról, hogy a szerző nemcsak illetékes az emlékezésre, de emlékezni tud is. S ez nemcsak azt jelenti, hogy jó elbeszélő, hogy sajá­tos: tömör, lényegre koncent­rált egyszerűségű írói stílusa nagyon sokaknak rokonszen­ves. Hanem elsősorban azt; hogy tőle meghallgatni min­dent érdemes; mert tulajdon­sága az igazmondás, a szépít- getés, mellébeszélés nélkül va­ló nyíltság. Az „Űj történet.. lapjain elemzett közelmúlt kor­szak ellentmondásainak ilyen szándékú feltárása úttörő bá­torságot követel. A könyvben megrajzolt po­litikai portrék irodalmi feldol­gozása egyelőre adósság. Nóg­rádi Sándor nyugodtan néz szembe könyvében azzal az egészen természetszerű eshe­tőséggel, hogy sokakat bi­zonnyal a „rázós” tárgy cseme­gézni való izgalmassága vonz majd. Ez a könyv többek között azt is bizonyítja, hogy a ben­ne tárgyalt kor történetét meg­írni szándékozó bátorságához egyetlen dolog kell (a tárgy- ismeret nyilvánvaló feltételén túl): kommunista esemény­szemlélet, pártos igazságigény. „Mindig ott éreztem jól ma­gam, a dolgozó emberek kö­zött” — vallja szokásos-csöndes kijelentő módján könyvében Nógrádi Sándor. Bizonyos; hogy ez a megérdemelt jóér­zés új könyvének is kijut. (Kossuth Könyvkiadó, 19664 , . Hórs György Új történet kezdődött Nógrádi Sándor emlékeséseinek áj kötete s^Ü JCsak emlékeimet, vetem papírra.” Ez a tárgyilagos ki­jelentő mondat mintha . Nóg­rádi Sándor önéletírása előző kötetének címét ismételné, visszarímelve reá az új kötet­ből. Szerénynek tetsző prog­ram ahhoz mérten, amiről Nógrádi több ízben is, újra ki­jelenti: nem ír történelmet. „Csak” emlékeket. „Emlékeim­ből” — így hangzott az első kötet címe, s most, hogy „Űj történet kezdődött”: a' folyta­tás is történetet, elbeszélést : kínál látszólag inkább, sem­mint tudományosan hiánytalan korszakdokumentumot. Ez az egyetlen momentum egyszers­mind, ahol Nógrádi Sándornak, az emíékezőnek nfecs egészen igaza. vannak. „ Nos? — kérdezte Biake-hoz fordulva. Hiába volt az egykori izom­ember ravaszsága, nehéz volt kitérnie a japán meghívása élői... Végül is igent mon­dott, közben törte a fejét: tényleg kém ez a Kono? Még mindig nem volt biztos a dol­gában, bár egyre inkább erő­södött benne a gyanú, hogy a zömök kis japán tőle akar kém­értesüléseket szerezni, ponto­sabban tengei'észeti adatokat. Egy homályos érzés azt súgta neki, bogy Konó fontos szerep­re akarja felhasználni. Felötlött benne az is, hogy értesíteni kellene az illetékeseket, mert egy idő múltán talán késő lesz. De még nem merte meg­tenni: hátha felsül, hátha té­vedés az egész, csupán az ő állandóan működő fantáziájá­nak tudható be. Együtt ebédeltek, de a be­szélgetés érdektelenül folyt le. Igaz, végigcsinálta az itt szo­kásos szertartást, s ez önma­gában is igen kellemes volt. Kono javaslatára először a für­dőhelyiségbe mentek, ahol két japán hölgy vette kezelésbe őket. A ruháitól megfosztott Blake úgy érezte, mintha újjá­születeti, volna a kis japán nő ujjaitóL A lábujjától a feje búbjáig végigmasszírozták, az­tán forró fürdőben lemosták. Igazi felfrissülés volt ez, s az ebéd különösen jólesett. De a beszélgetés semmit sem ho­zott. A japán mintha megfe­ledkezett volna arról, milyen melegen érdeklődött még egy órája az amerikai flotta iránt... Ugye, ugye, mondta önmagá­nak Blake, hátha csak a régi emlékek vonzzák hozzá a ja­pánt? Megállapodtak, hogy két nap múlva ismét találkoz­nak, ugyanitt, a japán étte­remben. — Valóban kitűnő a konyha — állapította meg Blake. — Ott leszek... (Folytatása következik) — Sajnos .... De azért az öregebb korosztályoknak is vannak előnyei. Egy háború esetén a tapasztalat sokszor többet ér, mint a fizikai erő— Különösen a flottánál... Kü­lönben, van egy jó barátom a Pennsylvanián. Tudja, a zász­lóshajónkon. .. Nem is kis em­ber ... Oda szeretnék vissza­kerülni... A zászlóshajóra... — Hogyan? Ügy tudom, a Pennsylvánia kint hajózik a nyílt tengeren. A levelezés sokáig tart... — Ah, a Pennsylvania most Hawai szigeténél horgonyoz... így beszélgetett a két sétáló amerikai és japán, mindketten ízlelgetve, próbálgatva a má­sikat ... Kono meghívta Bla- ke-et, vacsorázzék vele Bonson Street-i lakásán. Blake azonban egy kis idői akart nyerni, gondolkodnia kellett, vajon megéri-e az időt a további „játék”, ezért azt válaszolta a meghívásra, hogy aznap estére már elígérkezett valahová. Kono most már nem hagyta emberét: ebédre hívta meg Blake-et, még pedig most. azonnalra... — Étkezzünk együtt a híres japán vendéglőben, a Kawafu- ku Teiben ... Különleges a kiszolgálás és- pompásak az ételek. Fűi-dó is van, gésák k Blake kapott az alkalmon; mert eszébe jutottak Kono San Francisco-! szavai. Elindultak az emberektől nyüzsgő sétá­nyon. Eleinte közömbös dol­gokról beszélgettek, majd az amerikai így szólt: — Azon gondolkozom, hogy visszamegyek a flottához... Előbb-utóbb mi is belépünk a háborúba, s akkor elkelnek a tapasztalt tengerészek ... Blake úgy tett, mintha mind­ez csak úgy, véletlenül jutott volna az eszébe, s rá sem pillantott a japánra. Pedig, ha most látja az arcát, észreve­szi, milyen örömet szerzett a zömök kis embernek. — Igen, azt hiszem általá­nossá lesz a háború... — fe­lelte Kono. — De mi nem akarunk az Egyesült Államok­kal hadba kerülni... A mi érdekeink Távol-Kelethez fű­ződnek ... — Ügy gondolja, hogy vissza tud kerülni a flot­tához? Én azt hiszem,, oda fia­talemberek kellenek ... — Attól függ, kinek ki a barátja... — ment bele a já­tékba a „robotemberek egy­kori királya”. — Hát igen ... Mert ilyes­mit egy kisember nem tud el­intézni ... Ahogy látom, jól benne van már a korban ... Hiába, múlik fölöttünk az idŐ.«, _ ; 2. Ezerkilencszáznegyvenet ír­tak; a háborús pszichózis már ide, az Egyesült Államokba is eljutott, s talán ennek tudható be, hogy Blake kicsit furcsá­nak találta Kono megjegyzé­seit. Sőt, ahogy elgondolkodott a japán szavain, egyszerűen gyanússá lett előtte a dolog. Még aznap megpróbált utána­nézni barátai, ismerősei köré­ben, vajon nem tudják-e vé­letlenül, ki ez a japán és mer­re lakik, de semmit sem sike­rült róla megtudnia. Pedig még a japán konzulátuson is ér­deklődött, aztán utánanézett a telefonkönyvben, eredmény­telenül. Felhagyott az egyéb­ként céltalan kereséssel, s las­san el is feledkezett a talál­kozásról, amikor 1941 márciu­sában, Hollywoodban találko­zott Konóval. Blake néhány hete költözött a Los Angeles melletti filmvárosba, amikor az utcán összefutott a kis, fer­de szemű emberrel. A japán úgy tett, mintha különös örö­met okozott volna neki a talál­kozás. Javasolta is, hogy sétál­janak egyet. József vállalta. Néhol verseny, re kelt képzeletünkkel, de akadt szövegrész, ahol nem mert eléggé gyors iramú lenni. Dr. Rvpka Kálmán Gomböntő­je, Morvái Éva Solvejgje érté­kes szövegmondás, Lonass Tünde Aase-ja, Ráduly Margit zöldruhás lánya, Morvái Mag­da az Anitra-jelenetben, Ker­tész József, mint Dovre véne egy jó szerkesztői elgondolás gondos részletei. Az egri szimfonikusokat Farkas István vezényelte. Grieg szvitjeinek lírából álló világát nem a legkedvezőbb akusztikai körülmények között keltette életre. A zenekar és karmeste­re így is derekas munkát vég­zett, s vonzóereje az egri nyár várestéinek. Jász Pál hegedűszólója fel­jegyzésre méltó, míg az est kellemes meglepetéseként kap­tuk a Solvejg-dalt Pászty Jú­liától, (farkas) ezer Heves megyei »zik megyénk legszebb tájain nántúl különböző részein tá­boroznak. 1440 úttörőnk, 26 iskola paj­tásai országjáráson vesznek részt. A Dunántúl legszebb vi­dékeivel ismerkednek meg. De nemcsak megyénk úttörői táboroznak szerte az ország­ban, hanem hazánk különböző részeiről is érkeznek megyénk­be úttörők. 100 úttörőcsapat tá­borozott, illetve táborozik He­ves megye különböző tájam. A legkedvesebb táborhelyek a párád! Sándorrét, Felsőtárkány könyéke és a Szalajkavölgy. Ű ttörőcsapatok váltják egy­mást a táborokban. Reggel kürtszó hangzik, csapatzászló kúszik fel a zászlórudon, és kezdődik újra egy felejthetet­len tábori nap megyénkben és országszerte. gél hazudozásáért. Megszólalt Dovre véne is, aki nem enged­hette el, hogy lánya kérője megsértse az ő világának em­bertől elrugaszkodott szokásait. Anitra más, mint Aase, Anitra más, mint Solvejg, de ki tud­ná megmondani, melyik is az igazi egy álmodozó férfiélet­ben? Peer visszatért, de sok minden között és miatt a Gomb- öntő is várta, aki a csonka életek miatt küldetett: újra kell önteni azokat, akik maguk vagy mások miatt nem lehet­tek önmaguk. És ismét és új­ból Solvejg, a szerelem, aki nem kérdez, / csak vállal, min­dent, úgy, ahogyan van. Grieg szvitjeiből csak any- nyit adott ez a műsor, ameny- nyi kiegészítette és elválasztot­ta az egyes részleteket, a ki­emelt gondolatokat. így ■ vált elgondolkozbatóvá ez az este az egri irodalmi bástyán. Peer Gynt egyéniségét Szívós Több mint báróim úttörő tábori és az ország 1 A vakáció talán legszebb él­ménye az úttörőtábor. Kit ne hívogatnának a sátorvárosok, a számháború: a pajtásokkal kö­zösen eltöltött tíz nap esemé­nyei. Megyénkből 61 általános is­kola vitte táborozásra diákjait; több mint háromezer úttörő pihenhet, szórakozhat megyénk és az ország legszebb tájain. 18 úttörőcsapat tagjai nem hagyják el a megye határát a Mátra, a Bükk táboraiban él­vezik a hegyvidék szépségeit, a tábor változatos programját. 43 iskolánk a megyén túl veri fel a sátort, 30 úttörőcsapat a Ba- laton-parton építi fel sátorvá­rosát, 10 iskola pajtásai a Da­na-kanyarban, a többiek a Do­A szeszélyes idei nyár remek estével ajándékozta meg az eg­ri közönséget: ideális időben, csendesen tiszta, csillagos ég alatt hangzottak fel Ibsen hal­hatatlan sorait és Griegnek Peer Gynthöz írott zenéje. S ha az egri vár földbástyáját iro­dalmi bástyává nevezzük M, akkor mindjárt hozzá is kell tennünk, hogy az egri kö­zönség tartósan megszállta ezt a ma már romantikusnak és otthonosnak tűnő várrészletet. Az egri irodalmi színpad és az egri szimfonikusok nem ke­vesebbre vállalkoztak, mint ar­ra, hogy a nagy északi dráma­író, Ibsen verses filozófiáját és az annak hatása alatt keletke­zett Grieg-muzsifcát szólaltas­sák meg. Ezt az elgondolást nyil­ván erős élmények diktálhat­ták a műsort szerkesztő és ren­dező Szívós Józsefnek. Az ib- seni monológok — hiszen a párbeszédek is inkább egy-egy sorsról tett, annak is önmagá­val vitatkozó vallomásai — kö­zül nem könnyű úgy válogatni egy másfél órás szakasznyit, bogy a gondolati anyag és a hozzájáruló zenekari részek Peer Gyntot, a nagy-nagy ál­modozót, a kérdezőt, a csaló­dottat és az újrakezdőt, a töp- rengőt, a nyughatatlant, a szere­tőt, a szerelmest, az egoistát., az embert maradéktalanul be­mutassák úgy, ahogy őt Ibsen megálmodta. A vár, mint környezet és színpad idegen az ibseni világ életre keltéséhez és gyakran a sűrűsödő csillagokra kellett te­kintenünk, hogy hinni tudjuk Peer száguldását, Aase anyó si­mogató lelkét és Solvejg lán­goló rajongását. Az is csak nehezítette az elő­adók dolgát, hogy a színpadi játék lehetőségéről lemondva, csak a hang által kelthető illú­zió és hatás fegyvereivel küz­döttek a művek újraszületésé- ért. Ennek a merész próbálko­zásnak mégis sikere van, — mert hat a vers szépsége és gondolati gazdagsága. A műsort a reggeli hangu­latot idéző Grieg-muzsika ve­zette be. majd Aase pörlekedé­sét . hallhattuk, amint Peert szidja-korholja anyai kedvesség. 2 £<j*f NYÁR - VÁRESTÉK fi. — Peer, hazudsz! — Én? Miért hazudjam? Ibsen- és Grieg-részletek Eger irodalmi bástyáján

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents