Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-10 / 162. szám
HAJNAL GABOR: TAVI L Ibolyákkal teli rét gyenge ágú sárga fűzfa jöhet újjongva eléd szíved táncra nem tanítja. Villoghat feléd a tó fáradtnak aludni jó bevánszorgok hát szobámba minden tagom álmom vágyja, S. Sötét kontúrú erdős hegy alatt mezítlen törzsű fenyő áll sötéten zöld csúcsa meg se mozdul a homályban. Az ibolyáról csak tudom, hogy ül a fűben rámnéz, figyel, de én nem látom ót A csend mely észrevétlen dől szívembe a parkon átsuhan, s hogy érthetőbb legyen kutyák ugatnak egykedvűen az estbe, S. A vfz hátán ideges remegések futkároznak fakó súlyos a tó a lélek boltozodik rá a tájra hegyen és vízen egyként ott vacog. A szomorúfűz leszegi fejét DALOK zilált fürtjei már a vízbe lógnak emlékek borzongatják testemet míg sűrűsödik körülöttem az este. A Toporgok nem találom a helyem nem vagy velem Édes, szerelmes verset írni hozzád mondják fonák huszonkét év után de hiányzol veszettül tétován indul mégis a versem s nem illik bár: Szerelmem jó volna megölelni téged — mondom az éjnek. & Ez a hebehurgya változékony szeles reggeli ragyogás felhőket hurcol és az égbolt minden órában más ez a hebehurgya indulattal teli gyönyörű ragyogás játékos tünékeny szavakkal — az újra kisértő ifjúság. Jönnek, mennek ebben az országban a turisták. Angolok, németek, franciák csodálják kis országunkat És csodálnak minket is, mert ha az egyik turista kérdez tőlünk valamit, csak tátogunk, tisztelet a kivételnek. S elővesszük a világnyelvet: a kézzel-lábbal való magyarázást. Hát ezentúl mi sem esünk ebbe a szégyenbe. Mi is megtanulunk a nyelvükön. Én, és az öcsém. Előbb az angolon kezdjük. Mikor ebbéli óhajunkat hallattuk odahaza, nagyapa nyomban ajánlatot is tett: — Majd megtanít benneteket Róza néni. Egy igazi patinás nyelvtanár-nő ő. — És jól beszél angolul? — kérdezte öcsi. — Hogy jól beszél-e? — szólt gúnyos hangon nagyapa. — Hogy jól beszél-e? Hiszen hatéves koráig angolkóros volt. Remek. Két nap múlva beállított Róza néni, vagy ahogyan hívnunk kellett: miszissz Róusza. Igazi angol tanárnő volt. Angoltapasz volt az orrán és angolul kezdett beszélni. Kijelentette, hogy egyelőre nincs kéznél neki angol—magyar nyelvtankönyve és szótára, de addig is használjuk az angol—németet, öcsi még örült is ennek, hiszen nem csak angol, hanem német turisták is járják szép hazánk lankáit, s egy kalap alatt két nyelvet tanulunk meg. Persze ezt nem mondta öcsi, csak — mint később elmondotta —, úgy magában gondolta. Tehát angolról németre fogunk tanulni! Miért ne! Nem akarok dicsekedni, de minden nagyon jól ment. Iparkodtunk rettenetesen, mert kitűzött célunk volt: ha már megy nálunk jól az angol nyelv, akkor kimegyünk az Angolparkba is. Eleinte szavakat tanultunk. Tíz—tíz szót naponta, öcsémmel versengve fújtuk e szavakat: The book = das Buch; the dog = der Hund, és fordítva. Aztán egész mondatokat betanultunk, mint például: how do you do — wie geht es Dir? Thank you, very well = danke schön, sehr gut — Nagyon szép mondatok. Később, amikor már sok szót betanultunk, legalább kétszázat kezdtünk furcsán viselkedni. Például néha olyanokat mondtunk, hogy der Hund az annyit jelent németül, hogy das Buch, és ehhez hasonlókat. Miszissz Róusza néhányszor kijavította a hibákat, de egy napon rosszat sejtve felugrott az asztaltól és dermedten kérdezte: — Tudnak maguk egyáltalán németül? Szerencsénkre magyarul kérdezte, így mindjárt válaszoltunk is, kórusbán; — Nem! — Hát maguknak akkor fogalmuk sincs, hogy mit tanulnak már egy hónapja. — S ahogy lehiggadt szegény, még egy utolsó kísérletet tett, hátha az egész csak álom: — De csak tudják, hogy például mit jelent az: the book? — Das Buch! — fújtuk kórusban. — És magyarul? Magyarul persze nem tudtuk. Mi mindent kíván ez a nő tőlünk, — a pénzünkért. Ez egy telhetetlen. Elvégre mindent nem lehet az embertől egyszerre elkívánni. Angolul is, németül is és méghozzá magyarul is... Miszissz Róusza kétségbeesve lehuppant a díványra. Ahogy elnyújtózott rajta, akkor láttuk, hogy igazi, gyengén fejlett angol bajusza van. Nahát, milyen ideges lett. Hol itt az angol hidegvér? — How do you do? — kérdezte öcsém angolul. — Wie geht es dir? — kérdeztem én németül. De bizony miszissz Róusza csak felült a díványon, olyan izgalomban volt, hogy még azt is elfelejtette, hogy erre azt kell válaszolni: Thank you, very well, ami tudvalevőleg annyit jelent, hogy danke schön, sehr gut. Ehelyett fogta az angol—német nyelvtankönyvét, és szó nélkül távozott. Nem is láttuk többé. Azt hiszem, ezt nevezik angolos távozásnak. A turistáknak továbbra is mutogatva magyarázunk. 1 ’ f Dénes Géza, Nem akarom nevén nevezni a tanyavilágot, ahol ennek az írásnak az élményeit kaptam, és adatait összegyűjtöttem; — sok olyan motívuma van, amelyet kíméletből el kellene hallgatnom, mert igazságtalanul szakítanék fel régen behegedt sebeket, s oktalanul támasztanék ellenkedést egymással megbékélt emberek között. A kímélet diktálta hallgatás viszont arra kényszerítene, hogy arról ne szóljak, amit a leghangosabban kell elmondanom. ★ ta belém magát annyira, hogy néhány óra múlva az újabb benyomások, az újabb érdekes arcok el ne homályosxtották volna a képét. Most azonban, a tanári asztalnál ülve, a tanterem sűrű, felejthetetlen szagát magamba szíva, nemcsak a magam iskolás emlékei jönnek elő; — visszaemlékszem első itteni látogatásomra, s még az is eszembe jut, hogy frissen vasalt, fehér kötény volt a kislányon, meg sötétkék mackónadrág, és kétféléi a kikeményített fodrot szorongatta, úgy szavalt — Látja, éppen erről van szó. Tegnap azt kérdezte, miért járnak el dolgozni a lányok? Ezért. Ez volt itt a lányok, asszonyok sorsa évtizedekig, azóta, amióta az első telepesek megkapaszkodtak ezen a homokon. A mai lányok azért vállalják a napi hat—hét órás utazást, hogy megszabaduljanak ennek a világnak még az emlékétől is. — Ez nyilván csak az egyik ok. — Az egyik, de sokkal fontosabb, mint gondolná. Én asz- szony vagyok, két kisgyerekem van, én megértem őket Nincs tovább sem vita, sem kérdés; a szonda oly mélyre hatott, hogy visszább kell húznom. A képhez annyi tartozik még szorosan, hogy ez a tanárnő nem tanyasi lány, Budapesten nőtt fel, a Szent István park egyik tágas, minden kényelemmel ellátott lakásában, öt éve tanít itt amióta férjhez ment Állok a katedra elótt, mellettem fiatal tanárnő. Oroszul köszönti a gyerekeket: „Zdrásztvujtye gyétyi!” ők vissza kórusban: „Zdrásztvujtye ucsityelnyica!” Orosz órán vagyok az összevont hetedik— nyolcadik osztályban. Most hosszabb orosz kérdés következik, amelyből egy árva szót sem értek, kivéve a keresztnevemet, amely minden nyelven Zoltán. Válasz: néma csend. Szorongva, s bűntudattal nézek hol a feszes vigyázzban álló gyerekekre, hol a tanárnőre. (Hetedik gimnazista koromban megbuktam latinból!) _— Na, mit mondtam? — bíztatja most már a tanárnő magyarul az osztályt. Kis várakozás, aztán jelentkezik középütt a harmadik sorból egy szőke kislány, s lefordítja a mondatot, amely úgy szól, hogy a mai órán megmutatják nekem, mit tudnak ők oroszul. A tanárnő elégedetten bólint, rám néz. Én szaporán bólogatok, s végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy felüljek a dobogóra a katedra mögé. Közben az jutott eszembe, hogy olyan lehetek most, mint valami tanfelügyelő. Ettől megrémülök, s mosolyogni próbálok, de érzem, olyan merev a képem, mintha hidaruli- kus sajtóval préselték volna horganyzott bádoglemezből. Nézem, hallgatom a szőke kislányt, aki már új orosz mondatot fogalmaz, s lassanként felsejlik bennem, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor először jártam itt a tanyán, már találkoztam vele. Szavalt az ünnepségen. Feszes, keskeny- re szólított, ajkáról ismerem meg és tiszta okos homlokáról. Középütt elválasztott, szalma- szőke haját simára lefésüli, kétoldalt szoros varkocsba fonja, úgy viseli. Egész, kis lényéből naey-nagy önfegyelem sugárzik és lefegyverző nyíltság. Az első alkalommal is feltűnt nekem, fenn az összetolt politechnikai asztalokból barká- enlt színpadon, de nem marÉrdemes lenne leírnom az egész orosz órát, azt a bámulatos pedagógiai munkát, amellyel ezeket a tanyasi gyerekeket oroszul írni, olvasni és beszélni tanítja a tanárnőjük, aki — saját bevallása szerint — maga is nagy kínnal tanulta meg a nyelvet, s ma is zavarban van, ma is kétségbeejtő gátlásokat kell legyőznie magában, mielőtt oroszul megszólalna. Talán éppen ezért tud jól tanítani, talán éppen ez teszi őt képessé arra, hogy megértse tanítványai félelmét a kiejtett idegen szótól. Maradjunk a szőke kislánynál. — Egyik legjobb tanuló, egyik legkedvesebb gyerek az iskolában — mondja óra után a tanárnő. — Nagyon szeretem. — Rám néz; — S tudja milyen szülők gyereke? Nem tudom. — Heten vannak testvérek. Ö az ötödik gyerek. Nyolcán lennének, de a negyedik gyerek pár hetes korában meghalt. Nem tudom, hogyan történt, nem tudom megérteni, de így mondják, s így is van: az apa egyik éjszaka részeg fővel megölte a gyereket. — Mikor történt? — Valamikor, a háború után. — Iszonyú! — Becsukták az embert, aztán amikor kiszabadult, ott folytatta az életet a feleségével, ahol megszakadt. Még négy gyerek született. A négy közül az első ez a kislány. — Kicsit később hozzáteszi: — Nem tudtam volna többé amel- lé a férfi mellé lefeküdni. — Nem lenne kár, ha nem született volna meg ez a kislány? Nem hiányoznék a világból? a — Igaza van, de akkor is. — Megborzong: — Nem tudtam volna megtenni. — Mit csinált volna három, kis, éhes poronttyal, egyedül, itt, kinn a homokon?. Kultúra és közönség írta: Köpeczi Béla, az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális Osztályának vezetője A napokban lát napvilágot a Társadalmi Szemlében a Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya, Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban címmel. Ügy gondoljuk, hogy ez a dokumentum megfelelő tájékoztatást .ad a kultúra minden munkásának azokról a kérdésekről, amelyek az irodalom és művészetek és a társadalom viszonyát érintik. A pártosság, az elkötelezettség, a dekadencia, a kritika és a közvélemény eszmei felelőssége, az ízlésformálás és a kulturális forradalom — mindezek olyan témák, amelyek hosszú idő óta foglalkoztatják a közvéleményt. Nem feladatom a tanulmányt ismertetni, inkább néhány, elsősorban a népműveléssel összefüggő gondolatát szeretném kiemelni. Kulturális fejlődésünk egyre inkább megköveteli, hogy a népművelés művelődéspolitikánk középpontjába kerüljön. A szocialista kulturális forradalom fő célkitűzése a nép kulturális színvonalának emelése s ezzel együtt eszmei—erkölcsi egységének munkálása. A kulturális politika gyakorlatában, de sokszor a közvéleményben is, az irodalom és művészetek ideológiai kérdései néha a kelleténél nagyobb jelentőségre tesznek szert, s háttérbe szorítják ezt a fő feladatot. Nem arról van szó, mintha nem kellene figyelmet szentelni azoknak az eszmei jelenségeknek, amelyek az irodalomban és a művészetekben megmutatkoznak. Ezt annál is inkább meg kell tenni, mert ritt nem kizárólagosan művészeti, hanem legtöbbször általánosabb jellegű, társadalmi problémák vetődnek fel. Mindez azonban nem feledtetheti el, hogy egyrészt az irodaLom és a művészetek csak a közönség „befogadása” révén tudnak hatni, s hogy másrészt maga a közönség visszahat a művészeti tevékenységre, annak tárgyára, szemléletére, sőt a kidolgozás módjára is. Amikor arról beszélek, hogy művelődéspolitikánkban bizonyos mértékig háttérbe szorult a népművelés, akkor elsősorban erre gondolok: a közönséget nem tekintettük eléggé középponti és aktív tényezőnek. |V/| ilyen is ez a közönség? Milyen műveltsége, érdeklődése, ízlése? Pontos képünk erről nincs, de a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok és kulturszociológiai felmérések egyaránt azt bizonyítják, hogy egységes egészről nem beszélhetünk. Kulturális intézményeink adatai mutatják, milyen jelentős fejlődés következett be a műveltségi állapotok szempontjából a felszabadulás előtthöz mérten, de azt is, hogy az egyes rétegek között nagyok a különbségek, s nagy az elmaradás a társadalmi szükségletekhez képest. Legutóbb, a Központi Statisztikai Hivatal közzétette az 1960—6Ö-ÖS évekre vonatkozó 2000 háztartás adatait feldolgozó statisztikáját. Ezek szerint a munkás és alkalmazotti kategóriában 1960- ban 266 forintot költöttek fejenként művelődésre és szórakozásra, 1965-ben 280-at. A paraszti és kettős jövedelműek viszont 1960-ban 91 forintot adtak ki fejenként ezekre a célokra, öt év múlva pedig 111 forintót. Tekintetbe kell venni, hogy ez utóbbi kategóriában az emelkedés elsősorban újság-, folyóirat-, naptár-vásárlásnál következett be, s kisebb mértékben a könyvnél, tankönyvnél, tanszernél, viszont csökkent a színház- és mozilátogatás. Ha mélyebben vizsgálnánk az egyes rétegek kulturálódásit, akkor megállapíthatnánk, hogy természetesen nagy különbség’van az értelmiségiek és a munkások között, de egyes munkáskategóriákon belül is. Ezek a számok nemcsak azt mutatják, hogy ki mennyit költ kulturális célokra, hanem bizonyos mértékig jelzik egyes osztályok és rétegek kulturális színvonalát is. Művelődéspolitikánk egyik legfontosabb feladata, hogy tüzetes elemzés alá vesse az egyes rétegek művelődési helyzetét, megvizsgálja az elmaradás vagy az előrehaladás okait és intézkedéseket dolgozzon ki a fejlődés előmozdítására. Első következtetésünk tehát az, hogy világos helyzetfelmérést kell készítenünk, mégpedig nem csupán általánoságban, hanem nagyon is differenciáltan. A tömegek felé fordulással kapcsolatban nem lehet eléggé hangsúlyozni különösen két tényező fontosságát. Az egyik a nagy tömeghatású kulturális eszközök felhasználása Magyarországon ma csaknem minden családnak van rádiója (falun csak a családok 80 százalékának), már egymillió felé közeledik a televízió-előfizetők száma, fokozódott az újság- és folyóiratvásárlás és olvasás minden rétegnél. Ebből természetesen következik, hogy ezeknek a fórumoknak kell elsősorban foglalkozniok a legszélesebb tömegek igényeinek! kielégítésével és újabb igények támasztásával. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek a szervek ne differenciálják munkájukat rétegek szerint, de az ő feladatuk elsősorban mégis az, hogy a szocialista tömegkultúra terjesztői legyenek. De van egy másik tényező is. Teljesen helytelen volna, ha csak a központi szervekre bíznánk a tö-. megek művelődését. Minden területen vannak olyan sajátosságok, amelyeket tekintetbe kell venni és vannak a kul- turálódásnak olyan eszközei, amelyeket a nagy tömeghatású eszközök nem pótolhatnak. Nem nélkülözhetjük a helyileg szervezett kulturális tevékenységet, ami nemcsak megyei vagy járási, hanem községi kulturális centrumok kialakítását is jelenti. Jobban kell építenünk a jövőben e két tényező kölcsönhatására, a központi és a helyi népművelés jobb összekapcsolására. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem puszta szervezési, hanem elsősorban tartalmi kérdés. A szocialista tömegkultúra az emberiség legnagyobb tudományos és művészeti eredményeit foglalja magában, s nem a kapitalista „fogyasztási kultúrát” jelenti. A műveltségben és a művelődésben természetesen vannak fokozatok, de a mi tömegkultúránk „nyitott”: a lehetőségek adva vannak mindenki számára, aki a különböző lépcsőfokokat végig akarja járni. A tömegkultúra ilyen felfogásának az sem mond ellent, hogy egyes területeken, különösen a szórakoztatásban selejtes termékek is terjednek, s hogy vannak rétegek, amelyek műveltségi és ízlésbeli állapota rendkívül elmaradott w y „ ,
