Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
FORGÁCS KAROLT: Lobogós Fellobban a láng illatozón, fehéren akácokon és lombos gesztenyéken, ha édes árvízként elönt a május: virágot nyit pálcájával a mágus. Mozdul a föld, kitárul aa öle B beléfekszik a termés gyönyöre, hogy felszítsa a hamvadt parazsak tüzét: a világ hétfelé hasad, hogy égjen a nap, ég, föld és virág, felöltözzön vedlett ezernyi ág. Szórni a télben meglazult kötés: derült tájban szelíd a szenvedés, s hogy oly nagyon testvér ember s a föld: csillan a szem a zöldbe öltözött mezőn. Bohóc ajkán a festett nevetés elolvadt, e nagy színpadnak kevés a papírvirágok fakó mámora: se illata, se termő himpora. Élő szirmon villan égő sugár, a lengő fűvön rebbenő bogár kúszik árnyból a fénybe: szárnyalt ha széttárja, zengő határok zárja nyit kaput neki: repülhet végtelen terek fölött s kíséri énekem röptét, mert én is elszáll ok vele. Szívem a fénnyel csordultig tele. Szavaim szétmetszik a zengő zene pengéi • oly Jő dadogni esak itt, csapkodni az öröm fény-parjait pezsgő tenyérrel, hogy Illat s a viz hullámai együtt ringassanak és fürdesse testem a zsenge nap. KATÓKA JUDIT: Gyermekotthonban Kockás flanelban játszanak. Felrebbennek ahogy belépek mint a nyugtalan madarak. Kutató nemük csillaga éget A mozdulatuk félszeg is meg tárulkozó is: ki jött be, kit keresi, elvisz valakit? Alinak a figyelnek összelökve. És megméretek. Ügy ahogy otthontalan ember tud mérni. Egy hozzám fut a ölel, nyafog ugy-e te vagy az anyukám néni? Bámulok rá. Torkom szorul kiabálni tudnék kínomban, de csak ölelem hangtalanul anyja helyett, anyaként hosszan. ROBERT REZSGYESZTVENSZKIJ: Ember született Fák. boruljatok a földre! Konok dörgés csitulj a csöndbe! Ember született. Mint koldus, nincstelen. — kér tőletek! Adjátok neki a lágy anyatej Jó zamatát, huzat nélküli szobák óvó melegét. Néz, figyel a világra, a egyszer csak csöppnyi szája sírásra görbül, — nincs semmije, hát adjatok neki! Az első lépéshez erőt, bölcsódalt, szenderí tőt, vidám mackó-mesét, adjatok neki. Tudja meg mi a fény, a sötét, s a lábára álljon mielőbb. Abc-t adjatok neki majd. mert semmije sincs! Higgye a jót, csak a jót, akkor is, ha sújtják a bajok, • a küzdelmek. mondjátok, roppant konokok. Felnő az ember, és nincstelen ő, de ti a földet pólustól pólusig minden határt törölve, adjatok neki. Csak a szerelmet keresse ő. Szerelmet nem adhattok neki! Hisz nem nincstelen többé, ki az alamizsnát elveheti! (Ford.: Kovács Sándor) Most legfeljebb egy kávét. De előbb a fehér szandált nézi meg a fiának. Harminchatos fehér szandált nem kapott. Csak lakkcipőt tudtak volna adni ilyen számban. — Tessék benézni a jövő héten. Most várjuk az árut. Ahogy ballagott az autóbuszhoz, a járda szélén egy krémszínű Skoda állt meg mellette. — Hazafelé? — hajolt ki a főmezőgazdász, és már nyitotta is a kocsi ajtaját. — Elviszem. Eh, legfeljebb nem megy busszal. Autóval kényelmesebb lesz. — Nem sikerült a randevúja? — kérdezte, amikor már kifelé haladtak a városból. — Miből gondolja? — kérdezte a férfi. — Csak úgy. — Ilyen is van, nem mindig sikerül. Nézte az utat, nem fordult a férfi felé. Elégedetten mosolygott. — Megbotránkozik rajta? — kérdezte a férfi. — Persze, egy nős ember, akinek otthon két gyereke és csinos felesége van, és időnként randit beszél meg valakivel. Erre mondják az emberek: micsoda erkölcstelenség. De hát mit csináljak? Időnként kell egy kis kikapcsolódás. Ha úgy jqbban tetszik: egy kis szórakozás. E lhallgatott. Biztosan arra várt, hogy mondjon valamit. — Itt van ez a kocsi. Menjek egyedül? Miért? Sokkal kellemesebb kettesben. — Ezért ért tehát engem is megtiszte 1 te tés ? — Úgyis ott megyek keresztül a maguk faluján. A ház előtt leteszem. És legalább beszélgetünk útközben. — Köszönöm a szívességét. Azt hitte, a férfi mérges lesz a gúnyolódás miatt. — Maga elvált? — Igen. — Látja, én ezt soha nem tenném meg, ha csak rajtam múlik. Ha a feleségem akarna elválni, az más, akkor nem erőltetném. — Igen, nagyon kellemes lehet: hazamenni, a kényelembe, a két gyerekhez, a csinos feleséghez, egy kalanddal a háta mögött. Ezt mondják úgy, hogy az otthon biztonsága? — Miért? Jobb lenne, ha esténként a munkatársaimmal beülnék a büfének nevezett kocsmába, és éjfélig ott vedelném a sört? Vagy alakítsunk ki egy kártyapartit, és éjszakáról éjszakára verjük a blattot, ultizzunk egyforintos alapon, piros dupla? Két-há- romszáz forint is elmenne egy este. Ez érthető, ez rendjén van. Falun így szokás. Legfeljebb az értelmiséginek illik mindezt saját kompániájában csinálnia. A doktor úrral, a tanácselnök elvtárssal és az állatorvos úrral. Ez megy, ezént senki sem botránkozik meg. Így van? — Ezt nem mondtam. — Ha pedig valaki nagyon szolidan él, ha sokat ad arra, hogy tanult ember, akkor esténként ünneplőbe öltözteti az egész családot, és vizitbe mennek. És valami hülye felsőbbrendűség pózában tetszelegve mesélgetik egymásnak a színészpletykákat, a fővárosi társas élet intimitásait, meri nálunk egy magára valamit adó falusi értelmiséginek olyan otthonosan kell mozognia a színészek hálószoba-ügyeiben, mintha köztük élne. Ez a színvonal bizonysága. — Más nincs? — Dehogy nincs. Lehet még okosokat mondani soha nem olvasott könyvekről, soha nem látott színdarabokról, kicsiny- lően sajnálkozni azok fölött, akik a modern művészetet nem értik, és még csak véletlenül sem bevallani, hogy bizony, magunk sem tudjuk, mit esznek a nonfiguratív képeken, a semminek nem nevezhető tszobor-kompozíciókon. Ez mind tisztességes és nagyon előkelő dolog? — Nem minden ember ilyen. — Én sem vagyok ilyen, hálistennek. Nem szégyellem bevallani, hogy engem a pletyka nem érdekel, a színésznők há- lóingje sem érdekel, nem akarom eldönteni a modem művészet értékét, hanem egyszerűen csak élni szeretek, jól élni, örülni annak, hogy élhetek. Tessék, megbotránkozhat. Cinikus vagyok? Lehet. De legalább nem áltatom magam. És ez már dicséretes. — Maga tudja. — Kényelmes álláspont. Se pró, se kontra. Igaza van egyébként, mindenki önmagáért felelős. Én ilyen vagyok, és egyelőre nem is akarok más lenni. A munkám elvégzem, a családomnak mindent megadok, szeretem őket, és kártya helyett apró kis kalandokkal színesítem az életem. És maga? Magának jobb egyedül? Nem szívesebben tenné maga is ezt, ha merné, ha nem törődne annyira az emberek szájával? Bocsásson meg, megbántani sem akarom, tolakodó sem szeretnék lenni. De két felnőtt ember, akinek semmi köze egymáshoz, minek csapja be egymást? Nem akarok visz- szaélni a helyzetével, higgye el. — Mint egy nagy gyerek, olyan maga. — Mint egy felelőtlen kamasz. Miért nem így mondta? Azt hiszem, mindenki szeretne ilyen kamasz lenni, még hetvenéves korában is. És titokban mindenki az, annak érzi magát. C zavak, szavak, színes szavak: állapította meg magában. Mégis zavarban volt, mert nem tudta egyértelműen megítélni a férfit: sem irigyelni, sem megvetni nem tudta teljes szívvel. Miért? Ha saját életét összehasonlítja ennek a férfinak az életével, melyiküknek van igaza? Melyikük is él okosabban? Mit ért el a becsületességével? Nem jut eszébe már soha a volt férje? És egyáltalán ... — Megiszik velem egy kávét? — kérdezte a férfi. Pults Balázs felkelt kált az eresz alatt, majd kiment az utcára, s a kaput csendesen becsukta. A csillagok, mint egy helyben vergődő aranymadarak vibráltak az égen és a hold félkaréja sunnyogva nézett, mintha kacsingatna, vagy álmosan pislogna, s kérdezgetné Balázst: „öcsémuram, kit keres kigyelmed az utcán?” Váltogatva, hol az egyik, hol a másik tenyerét tette jobbfe- lől ábrázatára. Az a nyavalyás fog nem hagyta nyugton, annyira fájt! Az ördög vinné el! A nyelve hasogatott Fájt már a foga többször, de ilyen veszettül még soha... Legalább akadna otthon egy kis itóka! De míg volt néhány liter, mindig jött valaki — és kínálni kellett. Sári néni, a felesége, akinek az idő fehérre festette a haját, zsörtölődött is a pi tar ban: — Meglátod, ha nem lesz pájinkád, nem lesz vendég... — Nem a fészkes fenét, — legyintett ilyenkor az öreg Pultz. Különösen Csekmő Gábor szokott oda, amíg italt érzett... Már korán reggel megzörgette a kaput. — Biztos Csefcmő komád van itt már megint — hallom, zörget. — Azt hittem, még alszol, édes komám, — kiáltotta, mikor meglátta Balázs ábrázatát az eresz alatt. — Egészségedre az éjszakai nyugodalmat, — köszönt, és mint aki ismeri már a járást, tartott a pitar felé. Belépett. Rögvest közölte óhaját: most bizony jólesne egy kis pájinka! gst srfvott, úgy szúrnak a nyelvébe. — Hamar, adj, öcsém, egy kis páj inkát erre a kutya fogfájásra. Péter sietett ajtói nyitni, levette a lakatot, ■ keresztvas csörömpölve pottyant a lépcsőre. Nem engedte a kocsmámat előre, berontott, mintha zavarnák: „Hamar egy féldecit a javából!” Felhajtotta, pár percig togán akarta tartani, de mintha a gyomra leszívta volna, eltűnt az ital. Kérte a másikat, az is legurult, mint a golyó. Szorgalmasan öntögette újra és újra. Péter figyelte, nézte az öreg ádámcsutkáját, ami Jóformán meg se mozdult. „Hogy a jó fenében lehet ez? — gondolta —, Balázs bátyámnak meg se moccan.” A hatodik földednél mintha tényleg szűnt volna a fogfájás, de beöntötte a hetediket h* már azzal az elhatározássíd, ha törik, ha szakad, fogán tartja. Benne volt a szájában, de valamit mondani akart, a a* ltod most is lecsúszott — Hanem, öcsém, «itatta olajos volna ez a pájinka. — Nem olajos, Balázs bátyám, jófajta. Nyolc féldeci után támolyogva kilépett a kocsmából, vagyis kilépett volna, de kibukott Elfelejtette — 3 lépcsőt keü lefelé mennie. Ki a fenének jutna eszébe ilyen állapotban^ hogy lépcső van és hány. Erezte, valaki a hóna alá nyűt Csekmő Gábor volt... Balázs azt hitte, verekedni akar, sep- tében képen törülte, hogy szikrázott a szeme. Csekmőben is volt már jócskán. Csóka Zsi- gáéknál öblögette a torkát mert valami baj van a gégéjével, viszket — mondta —, mintha macska kaparná, és azon csak a pálinka segít Az egyik kisüstitől, a másik gyári pálinkától lett részeg. Osztogatták egymásnak ököllel, tenyérrel. — Az anyád keservtt. 11 — Még azt mondod, az anyám ezét-azát? Mikor Csekmő rátruppcmt Balázsra, azt hitte, kijön belő- re a kisüsti. Galambos Zsófi néni, a szemtanú, rohant Sára nénémhez: — Menjék már, lelkem, az a két bolond verekszik a kocsma előtt, ott henteregnek az árokban. — Ijnye — kiáltotta el magát Sára néni, és rohant mintha nem is 65, hanem 30 esztendős lenne. Pillanatok múlva ott termett az árok szélén, ahol még mindig hempergett a két ember. Csekmő, ahogy megpillantotta a felettük álló Sárát, felugrott, s elszaladt Sára előbb csak nézett, két kezét csípőre téve, aztán megszólalt: — És én még tutujgattam egész éjszaka... és itt keresi kend az árokban a munkaegységet? ... A kocsi futása lelassult. Az út jobb oldalán, néhány méterrel előttük egy kis cukrászda. Ez után a község után már csak néhány kilométer az út hazáig. — Vagy úgy gondolja, hogy...? Közbevágott. — Ugyan, azt szeretné, ha legalább félnék magától? A kis cukrászdában a felszolgálón kívül csak két férfi tartózkodott Sört ittak a pultnál. Közel egy fél órát töltöttek el a kávé mellett. Butaságokról csevegtek, mintha szándékosan kerültek volna minden komoly témát. Az idő gyorsan elszaladt. Alighogy visszaült a kocsiba, már fel is tűntek faluja szélső házai. A férfi rátett e a kezét a karjára. — Nagyon jól éreztem magam. Kellemes utam volt. Ha legközelebb összetalálkoznánk, megint hazahozhatom? Most arrébb kellene húznia a karját? — Köszönöm a szívességét. Megérkeztünk. A fia ott állt a kapuban. — Ki volt ez a bácsi? — kérdezte szúrós szemmel. Csak az arcát tartotta oda a fia, nem csókolta vissza. — A szomszéd községben főmezőgazdász. Mindketten a kocsi után néztek. — Gyere, fiacskám, csináljuk meg a vacsorát — és akaratlanul sóhajtott. — Segíts anyádnak. — Szandált kaptál? — kérdezte a gyerek. — Sajnos, nem. Most sem sikerült. A z utolsó mondat olyan E furceán hangzott, egészen megijedt tőle. Gyorsan megállt, magához húzta a fia fejét és megcsókolta. Mi történt vele? Lefekvés előtt altatót vett bei BERENCSY SÄNDOR: Találkoztam egy verssel Este hazafelé-menet kézenfogott egy vers az utcán és azt mondta: — veled megyek. Elindultunk, utcahosszokon keresztül Ízlelgettük - egymást, én közben mindig rámutattam a mellettünk iramodó villamosokra. A szembejövők biztosan hülyének néztek mert mormogtam valamit menet közben.»« Szegény emberek nem értették mi történt! Halljátok hát: Találkoztam egy verssel, azt mondta velem jön, kézenfogva hazamentünk, otthon meztelenre vetkezve sokáig nézzük egymást, majd beszélgettünk és aznap éjjel mind a ketten nagyon mélyen aludtunkf.. KÄTAY ANTAL: Este a munkásszálláson Oly messze vagy. A város esti fénye lobban köröttem, s tudom, hogy csókra várna. Téged idéz a vibráló neoníény, a macskakő... Mondd, este merre Jár«, ha emlékeink lázát csitítni kell? Mondd, merre jársz, ha éjszakába nyúlnak az esti várás kínzó percei, ha minden alszik, s széllel viaskodnak az almaágak hulló szirmai, s a csillagok már égi partot érnek? Oly messze vagy... a rámtörő magány esti csendjéből kihámoz a képzet, Arcod, kezed, s mi vágyakkal kínzó emlék megidézem, s mikor már élő kép lett: társam gorombán felkattintja a villanyt Sár« néninek lett igaza. Azóta, ha arra vetődik is, csak a kerítésen köszön be: — Jó napot komaasszony... Sára néni nem szól, legyint mintha mondaná: „Eredj a fenébe ... Ugye nem jössz be, mert elfogyott”. De jó volna most abbéi • jófajta kisüstiből féldecit vagy ha tetszik, egy decit szájban tartant Zsibbassza azt a nyomorult fogat... Elfáradt a mászkálásban, újra lefeküdt de a foga nem hagyta pihenni Nyögött nyö- szörgött. Sára néni hiába kérdezgette: „Mi bajod, Balázs?” — hümmögött, nem szólt Hogy szólhatott volna, hiszen a nyelve a fogán volt... Mondhatják, hogy akinek a foga fáj, tartsa rajta a nyelvét! — nem ér az semmit. Sára néni sót korpát melegített, az sem használt ... Legalább az a Péter nyitna korábban. Olyan hosz- szúnák tűnt az éjszaka, mintha öt nőtt volna egybe... Nem bírta tovább, újra felöltözött, — csendesen hagyta el az udvart, pihenjen a felesége, reggel hozzák az unokákat, egész nap lesz kivel bajlódnia. Odaért a földművesszövet1 kezet kocsmájához. Ügy tűnt mintha nyitva volna az ajtó. De keresztvas is volt rajta, a azon irgalmatlan nagy lakat Nem lehet bemenni!... dehogy lehet... Fene ette volna meg ezt a Pétert, még mindig nincs itt. Letelepedett a lépcsőre. Várt, mint valamikor Kollár bácsi a harangozó. Annak is fájt a foga, gondolta, elmegy a templomhoz, hátha megszűnik a tömjénszagtól... De lám, már hallik a kopogás, köhécselés. Talpra ugrott. : Mintha cseppet szűnt volna most a fájás... de a következő • pillanatban belenyilallott, majdnem elsivalkodta magát... ■ — Adj isten, Balázs bátyám — köszönt a kocsmáros. > — Isten fáját, jöhettél volna korábban, — tenyerét száján tartotta, mert mikor levei —------------------------------------------------------
