Népújság, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-17 / 142. szám

\

Újítás — az oktatás szolgálatában

Egy érdekes bemutató az egri Dobó István Gimnáziumban

Ha valami új technikai vívmány Iát napvilágot — korunk előnyére legyen mondva —, már egyre kevesebb a konzervatív ellenkezés, s egyre nagyobb a lelkesedés, őszintébb az új üdvözlése. A bemutatón — hiszen a „prototípust” már ismerték a jelenlevők — a várakozás izgalma várt az oldódásra, s ez alól a „szenvedő alanyok”, az egri Dobó I. Gimnázium egyik osztálya sem volt mentes. (Ezt pedig előnyükre írhatjuk, hiszen az iskolai évnek már vége, s & mégis — egy fizikaórán vettek részt szerda délután...!)

Ez az óra azonban más volt, mint a többi. Érdekesebb, furcsább, izgalmasabb. A fizikai előadóban a diákok mögött meghívott tanárok, a Művelődésügyi Minisztérium képviselői, szakoktatók, érdeklődőik.

A padok előtt álló tanári asztalon pedig egy furcsa készülék. Nem nagy, de furcsa. Bérezés László tanár ezt ifi® föl a táblára:

DíD AKTOMAT Ez a neve a készüléknek, amely most, a bemutató folyamán eldönti, mit tudnak fizikából a diákok. Minden diák előtt a pádon egy kapcsoló, amelyet a »null” álláson kívül még négy, betűvel jelzett állásba lehet fordítani: B—T—D

— P...

Egy kis vetítővásznon megjelenik az első kérdéscsoport: Fizikai vagy erkölcsi törvény következtében esik le az elejtett kő? És alatta a lehetséges válaszok a megfelelő betűkkel (melyek a kapcsolón is szerepelnek): T — erkölcsi, P

— mindkettő, B — fizikai, D

— egyik sem. Az osztály két csoportban — A és B — felel. S a kapcsolókat az adandó, helyesnek vélt válasz mellett szereplő betűkhöz fordítják a diákok.

Nemsokára mindenki kész, s a készülék falán lámpák gyulladnak ki a helyes válaszokra. Minden lámpa alatt ott van az

illető diák neve. A válaszadást a szerkezet nemcsak egyénenként, hanem százalékosan is értékeli. Erre a kérdésre 95 százalékos helyességgel válaszolt az osztály.

A következő kérdés így szólt: v,A”-csoport: Az alábbi meny- nyiségekböl melyik vektor'! A betűk mellett a lehetséges válaszok: B — át, T — idő, P —

sebesség, D — szög. A „B”- csoporté: Melyik nem vektor? P — sebesség, D — idő, B — gyorsulás, T — elmozdulás ...

Ez már nagyobb fejtörésre ad okot a „kísérleti alanyként” szereplő diákoknak, majd jön a válasz a kapcsolók segítségével. Az első kérdéscsoportra történő választ jelzi a felvillanó lámpa: egy diák „felelt” helyesen! A ^’’-csoportban

hogy a gimnázium elektrotechnikusa, Sztregova Károly vezetésével készítették el a szakoktatók, rövid másfél hónap leforgása alatt ezt a szerkezetet, amelynek gyakorlati haszna beláthatatlan az oktatásban.

— Természetesen — mondotta Sípos István igazgató —, a Didaktomat használata után a válaszokat szóban is értékelik.

Sztregova Károly magyarázza a bemutató részvevőinek a dfdaktomat működését. (Kiss Béla felvétele)

viszont mindeníki jól válaszolt.

A többi példa számolás volt, a fizikai képletek segítségével. Ezt is, a felvillanó, helyeslő lámpafény értékelte; a gépezet szerint váltakozó sikerrel megoldott feladatok...

A bemutató után, melynek érdekessége, újszerűsége kétségtelen, a részvevők élénk eszmecserét folytattak. Mindenekelőtt el kell mondanunk,

A szerkezet alkalmas az ősz- szefoglaló kérdéscsoportok értékelésére is. Egyelőre öt kérdésre történő válasz „osztályozására” készítettük el, s ezután szeretnénk úgy tökéletesíteni, hogy még több kérdést is értékelhessen. Most, a bemutatón, már észre lehetett venni egy nagy előnyt: egy vegyes típusú óra számonkérési idején belül oldották meg a diákok a feladatokat, s a szerkezet segítségével negyven jegy született!

— A megoldott feladatok eredménye — vette át a szót Bérezés László tanár — nem mindig jó, de a művelet, amellyel a diák igyekezte a feladatát megoldani, sok esetben jó. E szerkezet alkalmazása ellenőrizheti a gondolat- menet helyességét.

A bemutatón részt vett Somos János főiskolai igazgató- helyettes a „gép” szemlélése közben már újabb ötletekkel is szolgált:

— Meg lehetne úgy oldani, tökéletesíteni ezt a szerkezetet, hogy a diákok válaszait egymástól független időben értékelje, illetve a gyerekek a feladatukat egymástól független időben — az órán belül — meg tudják oldani...

Szebeni Márton, a Művelődésügyi Minisztérium képviselője a Didaktomat használatával kapcsolatban elmondotta, hogy elsősorban biztonságos technikai berendezés és jó kérdósrendszer szükséges. Egyelőre az utólagos ellenőrzés okvetlenül szükséges.

— Ami pedig az alkalmazását illeti — mondotta —, mindig a megfelelő időben, módban, és a megfelelő alkalommal kell! Mindenesetre legalább egy tanév szükséges a ^pedagógiai haszon” felismeréséhez, a tapasztalatok gyűjtéséhez.

A gimnázium állandóan új- jsa, hasznosra törékedése ezen a bemutatóan is szép példát mutatott. A legtöbb eredményt az oktatásban ez az új módszer csak akkor hoz, ha — ahogy Szebeni Márton mondotta — nem komplikáljuk túl, és nem várunk tőle túl sokat...

A Didaktomat jelentőségét mindenki felismerte a bemutató részvevői között, s remélhetőleg ez a kezdeményezés — melynek kivitele teljesen „saját erőből” történt, követésre talál más tanintézeteknél is. Jó az, ha nem félünk az újtól, az ésszerűtől, és jó, ha bátran alkalmazzuk is!

■ (hátai)

Mitől függ a kulturális alap felhasználása

Minden kiélezettség nélkül kérdezhetjük: mitől függ az üzemek kulturális alapján található összegek felhasználása? Elég gyakran hangzik el a kérdés, és mögötte nem nenéz felfedezni a rosszallást.

Gyöngyösön a városi tanács szakigazgatási szerve vizsgálat útján igyekezett a kérdésre feleletet találni. Kiderült, hogy: „Sajnos, a kulturális alap nem mindig azt szolgaija, amire hivatott.” E mögött a summás megállapítás mögött olyan tények húzódnak meg, mint amilyen például ez Egye. sült Izzóra jellemző, hogy a sport nagyobb arányban részesül az erőforrásból, mint a népművelés. A Gép- és Motorjavító Ktsz a kulturális alap egy részét befizeti a szövetkezeti bizottság részére, illetve üdülési hozzájárulás címen kezeli. A XII-es akna kulturális alapját is jobban lehetne hasznosítani a bányászklub tartalmi munkájának megjavítására.

Előfordul, hogy a kulturális alapból az egyik vállalat százezer forinttal támogatta a sportot, a kulturális igények kielégítésére viszont csak huszonötezer forintot biztosított.

Ezek után már szinte meg sem lepődünk azon a furcsa helyzeten, hogy a vállalatok dolgozóinak többsége nem ismeri saját üzemének kulturális tervét. Olyan is megtörténik, hogy a vállalat szakszervezeti bizottsága csak többszöri sürgetésre állítja össze kulturális programját. Kérdés: az ilyen kényszerből megszületett tervezet mennyi haszno.

sítható, reális és célszerű feladatot jelöl meg?

Az eredeti kérdésre tehát csak egyféleképpen lehet válaszolni az elmondottak alapjárt] a kulturális alap felhasználása elsősorban attól függ, milyen érdeklődési körűek a vállalat vezetői; a sport, vagy a kultúra vonzza-e őket jobban. Általában a sport.

A testedzés feltétlenül szükséges. A jó sportversenyek, a labdarúgás is sok embert juttat kellemes szórakozáshoz. De a kulturális alap mégsem főként a sportot szolgálja a rendeltetés szerint, ezt is mondjuk ki. Ha valaha követelmény volt a tömegek általános műveltségének nagymértékű fokozása, úgy napjainkban

hangsúlyozottabban az. Ezt a célt segíthetne eredményesebben és talán könnyebben

megközelíteni a kulturális alap megfontolt, célszerű, sőt: koncentrált felhasználása. Ha az üzemek vezetői jobban gondolnának erre.

Olykor éppen a gazdasági vezetők panaszkodnak a tudatformálási tevékenységünk elégtelensége miatt, ugyanakkor maguk is másodrendűnek minősítik ezt a feladatot, ha a kulturális alap elosztására kerül sor.

Nem lenne eredményesebb* ha előbb mindenki a saját portáján nézne szét, mielőtt „objektív” nehézségekre hivatkozna a tudatformálás nehézségei miatt? Igaz, másokat hibáztatni mindig könnyebb. De azt a bizonyos szálkát sem árt észrevennünk, ha már égett a szemünket. (gmf)

SZIGORÚ ORVOS

Arra kértem, szíveskedjék levetkőzni!

(A Stern karikatúrája)

17.

Kint sötétedett. Véresre horzsolták, sebezték az ujjaikat, a szerszámok feltörték a tenyerüket, szakadt róluk a verejték, lihegésük beleolvadt a kerekek csattogásába. Mire a szerelvény Kelenföld közelébe ért, már akkora rést nyitottak, hogy egy ember erőlködés nélkül átfért rajta. Pintér Imi előbb be akarta fejezni, Hámos nem engedte: nincs értelme, hogy valamelyikük a kerekek alá kerüljön vagy ösz- sízetörje magát.

A nyolc kommunista után még négy fogoly kiugrott, tizenketten hagyták el a vagont. Mindnyájan sikeresen földet értek, kivéve az utolsót, aki belefejelt egy villanyoszlopba. Akik a nyílásnál álltak, valamit felfogtak az üvöltőiből — többen nem merték megkockáztatni a szökést.

A négy margitvárosi ifjúmunkás együtt vágott neki az útnak. Felázott szántóföldeken láboltak át, lehúzódtak a Duna-partra, az utakat, házakat nagy ívben kikerülték, nehogy valaki meglássa őket rabruhájukban.

A víz mellett a nedves hideg a csontjaikba hatolt.

— Havazni fog — mondta Hámos. — Kegyetlenül viszket a lábujjaim helye.

— Hol hagytad őket? — kérdezte Kertész Sanyo.

— A Gyűjtőben amputálták a bal lábamról. Elfagytak.

— A cellában?

— Naná, Szibériában.

— Piszok hideg lehetett ott.

Egy darabig csöndben gyalogoltak.

— A gyilkosságnak sok módja van —mondta később Hámos.

— Tudsz gyalogolni? — kérdezte Nagy Jocó részvéttel.

— Egész jól megy. De figyeljétek meg, hogy

Ikavazni fog.

Éles szél vágott rájuk. Pintér Imi megállt.

— Nem bírom ezt a tempót.

— Muszáj menni, mert idei'agyunk. Tüdő- gyulladás lesz, ha nem mozgunk.

Alig hogy elindultak, Nagy Jocó torpant meg:

— Gyerekek, baj van. Mi most a Duna innenső felén vagyunk. Hogy megyünk át? ...

Hát persze, mindnyájan tudták, hogy a szerelvény átjött velük az összekötő vasúti hídon, s hogy Kelenföld a budai oldalon van. Csak éppen ez valahogy kimaradt, a visszajutás.

— Megyünk, míg valami csónakot nem tar lálunk — határozta el Hámos.

— No itt aztán kutyagolhatsz. Még ha a Rómain lennénk ... De erre nincs csónakház. — Jocó maga körül forgott, táncolt, csapkodta az oldalát, karjait, hogy fölmelegedjen.

Jó darabot mentek, meresztették a szemüket, végül egy elhagyott haiászkunyhó mellett ráakadtak egy felfordított ladikra. Oda volt fagyva a földhöz. Keservesen körülkaparták, vágták a jeget, míg megmozdíthatták, aztán rátették a vízre. Olyan gyorsan merült alá, bele se tudtak szállni.

Ott álltak a parton mind a négyen, s elkeseredve bámulták az irdatlan nagy folyót. A fagyos szél végigsuhintott rajtuk, finom darát, nedves hószemcséket sodort magával.

— Nahát, hogy ez így kiszúrjon velünk!

— Átúszunk.

— Az aztán tiszta tüdőgyulladás.

— Nem is tudok úszni.

— Majd átviszünk.

— Mint a kutya a szafaládét, mi? A víz fölé tartva.

— Ne hülyéskedjetek már, nem úgy megy az.

— Induljunk, valami majd eszünkbe jut.

Gyalogoltak tovább.

— Ide figyeljetek. Az összekötőn kell viszszamennünk. Az vasúti híd, azon nem járnak.

— De őrzik. Hídőrség van rajta.

— Leütjük az őrt.

— Én füttyentek egyet, odanéz, te meg behúzol neki.

— Mint a jó cowboyfilmekben.

— Éppen úgy.

— Csakhogy a másik oldalon is őrség van. Már messziről hegyezik a fülüket, amint trap- po'unk át a talpfákon. Csudára fognak nekünk örülni.

— Épnél én jobbat mondok. Visszamegyünk- vonattal. A híd előtt mindig lassít a szerelvény.

Az idő kezükre játszott. Mire elérték Lágymányost, nagy, függönyöző pelyhekben szakadt a havas eső. Fölmásztak a töltésre, a híd előtt, a kanyarban lefeküdtek a földre.

Hosszú füttyel, zakatolva vongt közeledett.

— Ha személy, el kell engedni — mondta Hámos.

— Mit mondasz? — Nagy Jocó kiabált, a mozdony csillogása, a sínek zengése az agyát verte.— Csak teherrel mehetünk! Add tovább!

A mozdony csikorogva fékezett, lassan, lépésben átgördült fölöttük, a forró gőzt az arcukba nyomta. A fütő épp szenet dobott a tűzre, vörös fény lobogott a magasban úszó füst- fellegeken, a sűrű hóesésen. Személykocsi következett, német katonadal szüremlett belőle, aztán tehervagonok hosszú sora. Ágyúk, terepjárók, majd oldal nélküli, üres platós-kocsik. A mozdony már a hídra kanyarodott.

Mintha összebeszéltek volna, az utolsó vagonra egyenként felugráltak, s nyomban hasra vágták magukat, beletapadtak a latyakos, nedves deszkákba.

Lassan úsztak el mellettük a vastraverzek, az őrséget nem is látták, tálán a cudar idő elől behúzódtak bódéikba.

A másik oldalon, amint a szerelvény gyorsítani kezdett, sietve legömbörögtek a töltésen.

— Én itt lakom, mindjárt a Határúinál. Egy macskaugrás — mondta lent Pintér. Hangja kiöblösödött, madarat lehetett volna vele fogatni, hogy megmenekült a Dunától. (Mindenesetre elhatározta, hogy a legközelebbi nyáron megtanul úszni).

— Egy macskaugrás — ismételte Kertész Sanyo. — Alig három kilométer.

— Kézen állva is lesétálom — bizonygatta

Pintér.

Éjfélre értek be Margitvárosba.

Az öreg Pintérnek volt még egy üveg rumja, amit nehezebb napokra tartogatott, ezt most előhalászta a spájzból. Pintér néni szalonnát sütött, teát forralt a kályhánál szárít- kozó fiúknak.

— Csak ezt a szörnyű gúnyát ne látnám rajtatok — sopánkodott. — Hogy nem vett meg benneteket az Isten hidege, szegény fiacskáim . . ;

Imi odafordult az apjához:

— Ide figyeljen, faterkám. Amint mi az ágyban leszünk, maga egytől egyig összeszedi a rongyainkat és ebben a finom, gyenge hóesésben jó mélyre elássa őket. Nem állok jót, hogy nincs bennük tetű — mondta még buzdításul.

Másnap délután, kipihenve, erőre kapva, a futballpálya mögött a kis trafiknál várta Hámos a kapcsolatát. Ideges volt, találkozókon mindig izgul az ember, kivel kötik össze, mivel bízzák meg, s elkerülhetetlen, hogy árulásra ne gondoljon — még nem felejtette el, hogy hozta ki Gabács a DEF embereit a találkozóra.

A tér üres volt, a trafikot most csukta be az öreg, lassan, komótosan mozgott, ásított.

Hogy ne legyen feltűnő az ácsorgása, szóba elegyedett vele*

(Folytatjukj