Népújság, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-12 / 138. szám
\J A tévéről ebéd előtt esett szó apáméknál. Sokadszor- említettük, s én Kanét azt mondtam, nem Horizontot vennék, inkább Deltát, készpénzért Ha ott vidéken nem kapnak, felhajtok egyet Pesten. Volt évfolyam- társam mérnök az Orionban. Ennyi szó esett erről a vasárnapi ebéd előtt Szeretem azokat az ebédeket Ritkán vagyunk otthon valamennyien, a húgom, a sógorom, a kisfiúk, meg én. Anyám nagy ebédet főz, süti a kacsát, bontja a befőtteket meg a savanyúságot Engem persze nem az ebéd vonz: az jó, hogy együtt vagyunk. Azt mondanám, derűsen és elégedetten vagyunk együtt Most már harmadik éve a szüleim házában. Felépítették. Jól élnek benne. A tágas konyhába délelőtt besüt a nap, csillog a fény az új bútoron, edényeken, az asztalon villognak a poharak. Az a konyha jóvsí nagyobb a réginél, ahol felnőttem, a gyártelepi rramkáslakásban. Mi még ott gyerekeskedtün k a húgommal, s ősztől tavaszig a konyhában laktunk. írtuk a leckét betűket körmoltünk. Anyám tette a dolgát apám műszakból jött, műszakiba indult kék munkaruhában. A ruha mindig cementporos volt Apám negyvenkét évig dolgozott a cementgyárban, harminc évig laktak a munkástelepen. Az őj ház konyhája lakókon y- hának is beülik, s ha otthon vagyunk és ebédkor körülüljük a nagy asztalt Í<51 elférünk. Felhőtlennek érzem ezeket az együtöéteket szeretem. Szülemk is szerethetik: anyám sokat és szívből nevet apám derűsen szeutenciázik, hüm- mög. Ül a vasárnapi ebédhez terített asztalnál, fehér ingben, ugratja az unokáját A képhez számomra az is hozzátartozik, hogy apám mögött a mosógépet látom a sarokban, amely kék és kerek, a tetején meg kicsit megbillenve áll az Unipress, az valahogy ott lelte meg a helyét Nekem mindezek miatt jó az otthoni ebéd, vasárnap, ha hazalátogatunk. Bort én szoktam vinni az (ebédhez. Apám odapiBantott, mikor elövettem a táskámból az üveget s dugóhúzót kerestem. — Nohás lesz az — adta a lekicsinylőt — Innen látom. — Furmint — mutattam az üveget Kihúztam a dugót, az üveget az asztalra állítottam. Aztán az előbbi, a tévéről folyt beszélgetést toldtam meg: — Szigmát kellene venni. Az aztán készülék! — Nyolcezerért — mondta a sógorom. — Nyolcért? — kérdezte az BoR Ambrus öreg. — Az is pénz? Anyára evőkanállal locsol- gatta a sülő kacsa hátára a zsírt, s nevetett Apámék jól megvannak, mind a ketten nyugdíjban. Ami kell a házban, ház körül, apránként mind megvették. Apám most a vízvezetéket tervezgeti ; fárasztó a vízhordás a kútról. Apám negyvenkét évig nem gondolt a szívére, és az most rossz. Ha elsétál az öreg a kultúrházba, tévét nézni, viszi a nitromintet kiest fehér, kámfortzű tablettákat dugdos a nyelve alá. De jól megvannak. Mikor már a levest kanalaztuk, apám azon kezdett tűnődni, vajon milyen az a bor, amit *testes”-nefc hívnak? — Erős — mondta a sógorom. — Jó erős. — Jó erős? — Apám elégedetlenül méregette a docens- vöt — Sok bor jó isi, erős ist Melyik „testes...? — Nagy gond — nevettem. — Olvastam valahol ezt a szót Jó otthoni közérzetemhez ez is hozzáad: apám beül a nagy szobába, fotelba ül, olvasgat Ilyesmi is tartozik a szép jelenhez. Apám el is alszik néha olvasás közben. De így jó, mert nagyon sokáig nem ült fotelben, nem olvasott, el se aludhatott A telepi konyhában hencser állt a tűzhely mellett, arra néha ledőlt cementporosan is, de edény zörgött, varrógép zúgott, kántálva olvastuk a leckét: nemigen alhatott. Apámék szegények voltak, munkások, a gazdasági válság idején munkanélküliek. Ez elmúlt, nyomtalanul, a szép jelen fotellal, alvással, derűvel jó. Sógorom a szemüvegét igazgatta: — Talán a sűrű, olajos bort mondják testesnek. — Később nekem mondta: — Szigmát különben én is vennék, azt mondják isteni. — És máért ne legyen? Semmi ok az árán fennakadni — Isten ments — hunyorgott felém az apám. — Fenn ne akadjunk az árán. Mikor már csak a tévé hiányzik. — Kelleni bizony kellene —1 mondta az anyám. — Itthon ülünk. Apám&c szegények voltak. Minket kitaníttattak, öregségükre lett meg a házhely, aztán a ház. Sokára változott meg az életük, de végre any- nyira megváltozott, hogy a réginek nyoma sincs. Tévét készültek venni akkoriban, részletre. Deltát ajánlottam a Horizont helyett, vagy Szigmát. Az náluk nyolcezernél többe kerül, mert tetőantenna nélkül nincs jó vétel. Apám a savanyúságért nyúlt, a kacsasült fölött akarta átemelni a csalamádés tálkát. Közben könyökkel meglökte a poharát, a pohár feldőlt, a bor hoszan kanyargó tócsává terült szét a műanyagterítőn, amivel anyám mindig leborítja az abroszt. — Keresztelő lesz — néztem a húgomra A borpatak eleje felé kan yargó tt. Ezzel reagáltam azonnal a kis balesetre, s ettem volna tovább. Semmiség. Egy deci furmint. Apám visszahúzta a kezét. Anyám felnézett a tányérjából, letette a villát. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, velünk szemben. A kisfiú felvihogott a húgom mellett. Aztán apám ráhajolt a műanyag abroszra és csücsörített szájjal szívni kezdte a tócsát. Anyám is odahajolt gyorsan, hogy segítsen neki. Pedig anyám nem szereti a bort; egy kortyot ha iszik velünk, koccintáskor. A fejük búbját láttam, s apám majdnem kopasz volt, anyám feltűzött haja ősz. Apám koponyája szikkadt csont a száraz bőr alatt, anyám hajának a színe, mint a hamúé. Nem tudom, mondtam-e valamit? Hogy van még bor az üvegban, hagyják? A húgom' rámeredt az öregekre, sógorom hirtelen a tányérját nézte mereven. Lehet, hogy semmit se mondtam. A nedves foltot anyám feltörölte ronggyal, aztán kínálta a sültet. Lehet, hogy semmit se mondtam. Ebéd után intettem a sógoromnak. Kimentünk a kertbe. — ötezrem van — mondtam. — A többi neked kell kiizzadni. Egy hót múlva álljon a szobájukban az a rohadt Szigma. Fuldokolva támaszkodtam a kútháznak. Apámék nagyon sokáig voltak szegényeik. Most mindenük megvan. Következő vasárnap kivittük nekik a tévét örültek neki. KÖNY¥ Hidas Antal: f JCZC (Szépirod< Egy, anyanyelven írott regényt fordításból kellett „visz- sza terelni” az anyanyelvre: ilyen sors jutott Hidas Antal Kossuth-díjas író nagyszabású regénytriológiája első kötetének, a Ficzek úrnak. Az eredetileg magyar kézirat orosz fordításban látott napvilágot 1936-ban. Különféle nyelveken 12 kiadásban már közkézen forgott, a nemzetközi szocialista irodalom olvasótáborában számon tartották. Az eredeti kézirat azonban elveszett, s ezért Makai György művészi tolmácsolására volt szükség ahhoz, hogy — harminc évvel a mű megszületése után — a hazai érdeklődők is hozzájuthassanak. Néhány hónapja — ahogy a műfordítás »előrehaladt — a napi sajtó részleteket közölt a regényből, s bár ezekben a szemelvényekben csupán felfelcsillant a mű érdekessége, izgalma, az újságolvasók — érthetően — nagy várakozással tekintettek a Piczek úr élé. KÄTAY ANTAL: ctÍ e&illagak ie.ni A csillagok sem mind egyforma távol, s közel vannak ma még mindenkinek, hisz földi cél felé se mind gyalog megyünk, s ki mégis búsan andalog, az megkésik, céljához el nem ér... elvesz önmaga száz miértjiben, a részkérdések útvesztőiben. A csillagok sem mind egyforma távol vannak hozzánk, s tükörképük sem egy, míg baktatunk, vagy futva körbejárunk egy földi célt, vagy felkopik az állunk, vagy beismerjük, hogy nem találunk két egyforma pontot itt a földön, két egyforma ízt egyikünk kezén. Két ember — oly gyakran — két világ s míg egyik lakásodért kilincsei, a másik lecsíp a havibérből^ vagy hanyag hányavetiséggel forraszt össze egy ízt a készülékben, s közben lázong, sír, panaszkodik: nincs lelkiismeretc, sem erkölcs ma már az emberben, hisz nem ég megint a „sátoraljaújhelyi” s egyre gyorsabban lesz papírvékony a talp a cipőnk alatt... Pedig egy ég alatt, egy földön élünk, egyformán jelzett adattal mérjük a csillagokhoz köznapi bajunkat, s mégis: sem mást, sem önmagunkat nem egyforma doronggal várunk véleményünk sötét kapualjában: ha bírálunk... CASiTroMoMeSiTéTÍKA Dél felé járt ®b idő. A műhelyben szokásos munkazaj csöngött. A magasan elhelyezett ablakokon äes fénnyel áradt be a napfény. Az egyik, az Idősebb szomszédjához, a Fiatalabbhoz fordult. — Tudod, számomra az evés nem egyszerűen csak táplálkozás, amelyre azért van szükség, hogy a test regenerálódási folyamatát fenntartsa, hanem maximális értékű élvezet is. Kétségtelen, hogy a gasztronómia igazi művészet. De mit ér bármilyen művészet műélvezők és műértők nélkül? Én, minden nagyképűség nélkül mondhatom, mind a kettőt megtestesítem, és éppen azért hiszem, hogy létezik gasztro- n óm-esztétika, ha nincs is egyetemi katedrája. Legalábbis nem tudok róla. Ha volna, szívesen vállalnék ott funkciót és el is látnám. Te, ha tudnád miket ettem én össze ... — Nagyon kérlek, hagyd a fenébe az egészet — szólt közbe a Fiatalabb és közelebb húzta magához a munkaasztalon felhalmozódott anyagot. — pvés és élvezet, vagy élvezet és lehet, hogy nagy téma, de engem különösebben nem érdekel. Enni kell, mert muszáj és kész. Érted, te haspók? Az Idősebb indignálódott és lapos oldalpillantással mérte végig a Fiatalabbat. — Te bolond vagy! Haspók?!... Én művészetről beszélek, te pedig közönséges vagy. Mint egy bableves. Azaz, dehogy is bab, közönséges rántott leves, zsemlegombóc nélkül. A Fiatalabb legyintett. A másik felhúzta a vállát és fejét csóválva nyúlt újabb munkadarab után. — Istenem.., Egy tárkonyos bárányleves... a la Panko- ta ... Páratlan ízek és illatok ... Azt hiszed, sokan tudják mi az, tárkony? Neked jó a kapor, vagy a petrezselyem, és kész. De a tárkony: a legkulturáltabb inyesmesterek által a legmagasabbra értékelt fűszer, sőt, ősfűszer, amely az ételnek mennyei lakomák ,v>z illő ízt és illatot ád, mint ahogy a húsvéti szagos mise hangulatát is a tömjénillat adja meg. Mi? — Nem szóltam. —Vagy egy kolozsvári töltött káposzta. Hm. Gyönyörű, piros levű, aprókáposzta-fé- szekben ott ül két hatalmas töltelék; halvány-vékony káposztalevélbe csomagolt, mindenféle fűszerekkel megbabonázott húsgombóc, amelynek tetején frissen sült pecsenye és kolbász trónol. És tejföl, mindenütt tejföl. Már a látvány is élmény... — Kolozsvári töltött káposzta. Meg egy kirántott budiajtó, nem? — Erre az utóbbira a vendégem vagy, de a káposzta... Vagy mit szólnál egy ebédhez, csupa szárnyasból? Fogoly-, vagy gyöngytyúk-le- ves... Főtt szárnyashús burgonyapürével, kis paradicsommártással ... Számyaspaprikás, szárnyakból, alsócombokból, hátrészekből.. Rántott szárnyasmell és combfelső — végül aranyszínű liba- és kacsasült, sült pulyka, füstölt szalonnával, fókhagymaszeletkék- kel tűzdelve... És mindezek után sütemények, bor, gyümölcs, fekete, kubai szivar, francia konyak... — És egy csinos kis nő, aki lágyan simogatná a hasadat, miközben csámcsogva böfögnél. Hagyd ezt a hülyeséget. — Lásd milyen vagyok: tied a nő is. Egyébként: közönséges és buta közbeszólásaid vannak, ahelyett, hogy velem tartanál. De hol van neked fantáziád? Abban az agyteker- vényekkel szegényesen ellátott szűk fejedben? Fogadjunk, ha bemennél egy jobb étterembe és a főpincér megkérdezné, hogy a la carte akarsz-e dinerezni, azt hinnéd, hogy a családodat szidja ... Ááá ... Ne rugdalj, te marha! Na, mit meresztgeted a szemed, mint egy sült hal. Apropo: hal. Pisztráng! A frissen fogott pisztrángokat belül megtisztítjuk, szalonnával fűszerezve ízesítjük. A bőre marad. Az így előkészített halakat vékony, tiszta agyagrétegbe burkoljuk, majd úgy, ahogy van, parázs közé tesszük. Amikor az agyag áttüzesedve bámulni, majd vö- rösödni kezd, egyenként kiemeljük a parázsból és hirtelen hideg vízbe mártjuk. Sistergés, gőz,... és ezután már csak az következik, hogy a fejrésznél az agyagot letörjük, a másik végén kicsit megkoccintjuk és elénk csúszik belőle az ízében, zamatéban utolérhetetlenül finomra sült—főtt, hófehér húsú pisztráng, a gyors folyású patakok eme csodálatos teremtménye, amelyhez talán csak édes vizű tavaink nemes halfajtája, a süllő, vagy mint idősebb korában nevezzük: a fogas ér fel. Fogasszeletkék a la Scampi... Süllő roston: emelt fővel, szájában olajbogyóval és felkunkorodó farokkal egy herendi porcelántálban, a húsa szétomlik az ember szájában, talán még nyelni sem kell, mert szinte felszívódik ... — Csak te szívódnál már fel... — Azután bor! Metszett kristálypohárban, finom, köny- nyű, száraz fehér bor. Halétel után ugyanis ezt iszunk. Száraz, fehér bor, pincehidegen. Tisztán vagy parádi vízzel. Ebben a pillanatban megszólalt a villanycsengő, a munkaterem ajtaja felett és már hangzott is a parancs: — Ebédhez sorakozó! A munkáltató felügyelő végignézett a csíkos ruhás soron. — Csajkát fogj! A Fiatalabb felhúzott szemöldökkel nyújtotta az Idősebbnek a szürke fémedényt. — Tessék. A herendi tál... Dér Ferenc 'ÉKRŐL sk úr almi Könyvkiadó, 1966) Ennek, a nevetésre késztető és ugyanakkor elszomorító, kissé tragikomikus susztermesternek és sokgyermekes családjának az életében tükröződik a századelő (a cselekmény a századforduló és az első világháború között játszódik) hazai társadalma. A polgári társadalomnak a farkaserkölcse fojtogatja a családot, amelynek „előbbrevitele” érdekében ugyanezeknek az erkölcsi normáknak a követésére Ficzek úr is hajlandó lenne, de az alapvető tisztesség képtelenné teszi rá. Sok mindent megpróbál, a „gatyamadzagos susztermesterség”-tői a kávéházi „főúr”-i posztig, változtatni azonban csak ideig-óráig tud, hosszabb távon boldogulni lehetetlen. Csalódásain, eltévedt útján okulva, a fia, Márton már más utat keres a boldoguláshoz. .. Hidas Antal a családi rajzzal együtt kitűnő környezetet fest, az akkori Budapest emberi „panorámáját” varázsolja elénk, miközben a magyar munkásmozgalom korabeli történetét is megeleveníti. Szélesen hömpölygő regény a Ficzek úr, s különösen a szülők és gyerekek ábrázolása során jóízű humort áraszt. De nemcsak humort, mert hisz, ahol a főhős megjelent, „ott néhány perc múlva mulattak az emberek, bár ha elgondolkodtak rajta, nem mindig mondott vidám dolgokat”... —á-o— TERSÄNSZKY JÖZSI JENŐ: Kakuk Mard (Magvető Könyvkiadó 1966.) Tersánszky Józsi Jenót tizenhét évvel ezelőtt Koesutb- díjjal tüntették ki, s az indokolás első helyén a Kakuk Marci figurateremtése szerepelt. Kétségtelen, hogy ez a figura — immár 43 esztendeje — úgy él a magyar irodalomban, mint az otthontalan csavargóé, a szoknyavadász „fenegyerek” férfié, aki a kapitalista társadalombői kirekesztődött, de fölényét és méltóságát mindenkor meg tudja őrizni. Olyan típus, amely túlélte a múló divatokat, s humoros alakja szimbolikus jelentői ségűvé vált. Teljessé — olyanná, ahogy m szerző megálmodta — csupán most, a jubileumi, a tizedik kiadással kerekedett, mert ebb® a kötetbe (Kakuk Marci, Magvető Könyvkiadó, 1966) belekerült az eddig nem ismert kaland, a főhős színészkedésének története. Kevés olyan szerző akad, aki művében ennyire önmagát adta volna, mint Tersánszky Józsi Jenő: úgyszólván 'teljességükben felismerhetők az író arcvonásai. Mégis több ez a regény egyszerű ábrázolásnál: korrajz, a társadalom perifériáján tengődök rajza. A szereplők — életükkel — groteszk táncot lejtenek, de groteszksé- gük — a szerző meleg, lírai hangjában — feloldódik, vidámságot, derűt sugároz. Mindenen mulatni és mindennel mulattatni tud a szerző. Az a derűs hang önti el az olvasót, amely már az Igaz regény (Saját életem alcímet viselő — Nyugat, 1927) önéletrajzában megragadta az olvasót. „Különféle érdekes apróságokról tudok születésem körüL Ügy tudom, másnap egyik kis nővérem odaférkőzött a pólyámhoz, és egy málna-, vagy eperszemet tömött a számba. Nagy ijedelem támadt, mikor észrevették. De én nyugodtan bemajszoltam az ennivalót és kutyabajom nem lett tőle. Ugyanígy egészen szokatlan időben bevágtam egy csésze tejeskávét egy hatalmas zsemlével.” Móricz Zsigmond a Kakuk Marci ifjúsága (1923) című műről így nyilatkozott: „Biztos szem, biztos kéz, mesteroperatőr munkája, amellett egy gazdag, finom, drága kedély ömlő lírai muzsikája.” —á-o —
