Népújság, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
Egyszer valamelyik budapesti egyesületben léptem föl, mint gitárművész, még a fölszabadulás előtt Az előadás végién a művészszobába benyitott egy kissé el virágzott de nagyon elegáns, ékszeres hölgy és mögötte egy hasonló úriember. A hölgy az úrra matatott és így szólt: — Ez az úr nem tud egy szót pem magyarul Azért engem kiért meg arra, hegy tolmácsoljak. Neki nagyon tetszett a műsoruk. Persze, kiváltképpen a zenés számok, amiket élvezni tudott Ezt azzal szeretné viszonozni az előadóknak* hogy testületileg meghívja őket egy kis mulatságra. Na' gyón neheztelne, ha nem fogadnák él a meghívását Ml művésznők és művészek Bsszenéztünk és máris egyek voltunk abban, hogy a világért sem sértjük meg ezt a bőkezű Idegent De a hölgy még folytatta: — Az úr megfelelő számú taxit rendelt a művészek számára. Ezek a kocsik aztán ott várnak a mulatság végéig és odavisznek mindenkit ahová akarják. Természetesen, az úr költségén. Hát ez végleg nem bolond ember! Ezt meg kell állapítanunk az idegenről. A hölgy így fejezte be a mondókáját: — Nem kell őt sajnálni a költekezésért Ez az úr egy valódi milliomos. így, ahogy megnézik őt! Nahát elrobogtunk mindnyájan egy zenés kaffába. Ott a hölgy megint egy kis szónoklatba kezdett: — Fönntartás nélkül tessék rendelni bármit, ami az étlapon található. Vacsora, nyalánkság, sör, bor, pálinka, pezsgő, bólé... bármit bármit! A házigazda nagyon zokon venné, ha takarékoskodnának. Tessék jól mulatni. Tessék jól érezni magukat! Az összetolt asztalok mellé telepedtünk. A millomossal szembe ültettük a társulat szépségkirálynőiét egy barna, karcsú énekesnőt Mert észrevettük, hogy a milliomos kezdettől fogva sűrűn rajta felejtette tekintetét Ezzel szemben meg keQ hagyná róla, hogy nem feledkezett meg az asztal legigény- telenebb tagjáról sem. Ha kevesellte valakinél, amit rendel, rögtön, szigorúan fölszólította hölgye áltat hogy meg akarja bántani a vendéglátót? Nem bűik ez és amaz? Tessék fogyasztani! Dzsessz húzta. A koccintások mind sűrűbbek. A muri re/FS/í/vfi ry Jőís> JeA/f. > S^éVS^VNAAAAAAAAAAAAA/VVVAAAAAAAéVNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAA^A-fVVVVVAAAAAAAAA/V'VVVV'VVVVVVVSéVW BANKETTEN . r .- * T - . v váltig emelkedett — hangulatban. Egyszer csak belépett a kávéházba a gólyás ember. Nagy kosarából babák, nyulak, gólyák, illatszer-bütykösök és mit tudom micsoda holmik tarkál- lottak elő. Amint az asztalunk felé közeledett a milliomos rögtön rácsapott A hölgy máris tolmácsolt: — Tessék! Mindenki szabadon választ magának emléktárgyat az árus kosarából. Lehet több darabot is. A vendéggazda megharagszik a szerény- kedésért! A gólyás ember körútra indult a hátunk mögött Mindenki válogatott magának emléktárgyat így került vissza a milliomoshoz, hogy átnyútjsa neki az elég borsos számlát De a m illamos csak úgy az oldalzsebéből előrántott egy csomó bankót és szemhuny őri táa nélkül fizetett A' gólyás ember a visszajáró aprópénzt a milliomos elé rakta az asztalra. A milliomos felmarkolta és kimeríthetetlen zsebébe dugta. Ámde közben egy pénzdarab leesett az asztalról a padlóra. Egy húszfilléres. A milliomos nyomban utána nézett: hová esett a húszfilléres? Nem látta! Idegesen hátra kocsikáztatta a székét az asztaltól és két lába között lehajolva kereste a pénzdarabot. Majd szó szerint az asztal alá dugta fejét, és letenyerelt a padlóra. Ahá! Most már értem! Ravasz kópé ez a millomos. A barna énekesnőt nagyon szemlélhette derékig az asztal fölött, most a bokájára kíváncsi az asztal alatt A húszfilléres, jó ürügy neki erre. Ámde erről szó sincsen! A milliomos szemlátomást csak az elgurult húszfillérest vadászta ... Végre meglelte. Nagyot szusszantva, vörösen bukkant föl az asztal alól, a pénzdarabbal a két újjá között. Becsúsztatta a zsebébe. Mindenki figyelte. Talán egy ezresnél is több, amit erre a mulatságra szem-; rebbenés nélkül költött És < most, egy seprőnek való vacak! húszfilléresért ki tornássza a! lelkét Micsoda furcsa jellem!! Nyilván így szedte össze mii-! lióját Sok gondolkodásra azonban < nem hagyott időt nekünk. Mert < ahogy a padlóra tenyereit ott< jól összemaszatolta. És erről< megfeledkezve, maszatos te- < nyerővel törült egyet a bomlo- < kán. A társaság már eddig is ösz-< sze-összenézett vihogott Most a barna művésznő már < nem bírta, hogy föl ne ugorj ék < és a mosdó felé ne siessen. Ugyancsak vele rohant a szomszédja is, mint ez a hölgyek ] szokása. A visszatartott röhögéstől í fulladozott az asztal De per-) sze senki egy pisszet, vagy fin-) tort nem engedett meg maga-) nak. Egyedül a milliomos ti-1 tokzatos szerepű hölgye viho-> gott bátran. Majd zsebkendő-5 jével gyorsan letörölte a milli- < amos homlokát Nos, a történet tulajdonkép- < pen eddig tart Bár, elismerem, csattanónak < Járna hozzál bizonyos tanulság^ egy gazdag ember lelkiségének! meghökkentő zugairól. De most gondolják meg!< Szép volna tőlem, hogy egy < becsmérlő szót is ejtsek a mii-! Hornosra? Megvendégelt mint soha ] más. Azonfelül viselkedésével < olyan szórakoztatásomról is < gondoskodott amivel a leglki-< tűnőbb kabaré sem szolgált ne- < kém. Hiszen napokig mulattam < magamban azon a húszfilléres < jeleneten, akkor... Na és] most? Hiszen e pillanatban is az én j milliomosom szolgáltatja ennek! a kis írásnak az anyagát amiért remélhetően tiszteletdíjat ^ fizetnek nékem. KÁTAY ANTAL: Mint görcs a fában Mint görcs a fában, a kerti körtefában, átkoztatva és összetartva nőni: Ügy szeretnék itt maradni én is; kemény munkában élni, nem henyélni. Égni, ha kell még: nyári nap hevében, kaszára dőlni, ha arannyá ért a búza, acélként folyni népemnek érctégelyében, s csavarként születni újra meg újra. Cipelni terhét e vajúdó időnek, jajongni, ha kevés még az öröm, kavicsként hullni az útra, buktatónak, egyszerre belül, s kívül a körön mit fonnak bárgyúk, jámborok, átkozottak, lenni lázadás, bilincsben rozsdaér; konok tagadás tomboló viharban; irány az elhajított késhegyén... Mint görcs a fában, a törpe körtefában, égni, ha kell még, s van miért, Cipelve terhét e vajúdó időnek; így szeretnék itt maradni én, szeretnék megmaradni én. FORGÁCS KÁROLY: Egység E megkergült világ baja, gondja nem az én gondom és bajom, de a világtól — bárki mondja — megszökni: nincsen hatalom* Mint gyökér, törzs, ág és gyümölcse, mint író, könyv és olvasó, úgy egy az ember és a föld s e toll, melyből kiperdül a szó. Minden hang átszúrődlk rajtam, s a tiszta zenét adom tovább; sebek nyílnak bennem a bajban, ha mást ront is tüske, ostor, ág; mint bőröm alatt az Izomrostok, s a vért hordó Hla erek — világ gondjai — úgy átfontok, s úgy éltettek engem, emberek! Egy velem az ismeretlen la — vesém, szívem sem ismerem — sok, mit a szív nem ismerve hisz égen. földön és tengeren. Tapadok rád világ, mint gyermek anyja mellére, és ta a láz fűti tejed: lázban fetrengek, szívom, mint mézet a darázs* s míg gyógyítja kórom chinin-por: szűnjenek bajaid, korom, hisz csak az szabadít meg a kíntól* ha nincs seb már homlokodon. ANTALFY ISTVÁN: Két öreg vár. • • A tornácra süt a reggeli nap. A tornácra, hol generációk futottak végig évszázak alatt, s most ott tanyázik már ezernyi pók. Ide zarándokoltam, szótlanul, hogy szebb emlékű legyen ez a nyár, ahoi a szívem mégis elszorul, mert két öreg ember, ki visszavár... KAZUM BEK ZAKIR: Azerbajdzsán költő (1784—1857): Hogy kedvese táncba ne menjen! Ti, akik táncoltok zuraa szavára, űzzétek őt el, ha közétek állna! Háthogyha boszorkány igézi, hátha rossz szemek megrontják. Ne menjen táncba! Királynő nem Ölik tánc sűrűjébe, kívánkozó szemek sóvár tüzébe. Ne menjen táncba, mert meghalok érte, sorvadok nélküle. Ne menjen tAiy-ha.; Törékeny szépségét óvja-vigyázza, bámész tekintet ne szálljon utána, háthogyha szellő kap arcfátyolába, kicsillan szépsége. Ne menjen táncba! Ha mégis táncolni sarkallja vére, | menjen hát táncolni holdtaian éjbe ártalmas mocsárgőz, napfény ne érje, Perzselő napverőn ne menjen táncba! Táncoljon agg nő, vagy koszorús mátka, táncoljon mind, ki a táncot kívánja, aki már nem. ügyel bőre havára —- csak ő, a hókeblű, ne menjen táncba! Bab Zsuzsa fordítása LÁNYI SAROLTÁI I DCumnjcsuájg, n etven-nyol cvan ér nd as? Semmi Az Idők végtelenében egy pillanatnál is kevesebb. De milyen sok annak, aki tudja« ml mindent mulaszt a meg nem ért évek alatt, a végtelen Időnek ama pillanatában amelyet csak ax unokája ér meg. Sokáig élni maga nem kíván, de gyermekes már, s nem ismer mértAet, ' tudni szeretné: mit rejt aa a szép, az a bűvös szelence, mondjuk — a kétezerhatvanötödik ér? Hetvenöt éve, 1891. június #-án született! Lányi Sarolta József Attila-díjas költő éa mű-! fordító* Szép szál, magas gascogne-i legény volt Flambeau, de ritkaságszámba menő termete még nem lett volna elég ahhoz, hogy akkora hírnévre tegyen szert- Mert híresebb volt • német császárnál is. A maga gári ruhás detektív és egy rendőr követte a francia rendőrfőnököt. Eligazítást kértek, de Valentin csak eny- nyit'mondott: — Majd elmagyarázom az omnibusz tetején. — De uram, taxival négyszer olyan gyorsan célhoz érnénk! — Igen, ha tudnánk, hová tartunk. Ha tudod, hogy az embered, miben sámükál, akkor előzd meg, de ha azt akarod megtudni, hogy mi a szándéka, akkor maradj mögötte. Kövesd, s állj meg, ha ő megáll- Most semmi mást nem keresünk, csak valami jelet. Ügy tűnt, hogy a sárga busz már órák óta kapaszkodik fel a dombra. Valentin csendben, figyelmesen ült, a két angol pedig majdnem elszunyókált Aztán hirtelen Valentin talpra ugrott, vállon ragadta két emberét és rákiáltott a sofőrre, hogy álljon meg. — Ott a megoldás — kiabált a főnök — ott, annál a betört ablakú üzletnél. — Milyen megoldás? Milyen ablak? — kérdezték megütőd- ve a kísérői. — Mi a bizonyítéka annak, hogy a betört ablak kapcsolatban van a papokkal, akikről ön beszélt? — Bizonyíték? Talán semmi köze sincs egymáshoz a két dolognak, mégis meg kell próbálnunk — szólt és belépett a törött ablakú helyiségbe, amely történetesen ismét egy étterem volt. Ebédet rendelt magának és a két angolnak, s megkérdezte a pincért: — Mondja, mikor tört be az korában ugyanis a három földrész legrettegettebb betörő- jeként ismerték. Ezért, amikor Valentin, a párizsi rendőrfőnök megtudta, hogy Flambeau valamilyen katolikus kongresszusra Londonba utazott, (ki tudja, hogyan akar majd ott hasznot húzni?) kapta magát és ő is átkelt a csatornán. A vonatozás Doverből Londonba elég eseménytelenül telt, legfeljebb a vele szemben ülő két papocska látványa szórakoztatta el Valentin rendőrfőnököt. Az egyik akkora volt, hogy alig fért el a pádon, társa viszont zömök, alacsony, kerekképű emberke, a derekáig is alig ért fel. Londonba érve, első útja a Scotland Yardhoz vezetett, bejelentette szándékát, hogy elfogja Flambeaut és szükség esetére segítséget kért. Aztán betért egy kávézóba, kényelmesen szürcsölgetni kezdte a barna italt, de az első korty után bosszankodva tette le: a kávéja sós volt. Jobban megnézte a tartót, melyből az előbb két kanállal tett a csészéjébe. Nem kétséges: cukortartó volt az. Ezek után megvizsgálta a sószórót, megízlelte a benne lévő kristályos port, s az bizony csakugyan cukor volt Szólt a pincérnek, miféle buta tréfa ez, hogy kicserélik a cukor és sótartó tartalmát- A pincér azonban nem értette a dolgot Majd a homlokára csapott, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. — Bizonyára az a két pap csinálta, akik a falhoz vágtáik a levest. A pincér olasz származású lévén, Valentin arra gondolt, hogy a „leves falhoz vágása” valamiféle olasz szólásmondás. De a pincér az egyik asztal fölött a falon sötéüő barna foltra mutatott, k , ablaküvegük? — Ö, ez nagyon különös tőr* ténet uram. Betért hozzánk két pap, egy magas, meg egy alacsony, kerekképű. Ez az utóbbi nagyobbacska csomagot cipelt magával barna csomagolópapírban és kéretlenül is mesélte mindenkinek, hogy az valami drága kincs, színezüst kereszt, nagy kék kövekkel. Azután felálltak. A magasabbik kiment, az alacsonyabbik fizetett, s elindult ő is kifelé- Épp az ajtónál lehetett, amikor észrevettem, hogy a pénz háromszor annyi volt, mint az elfogyasztott ebéd ára. Szólni akartam, de leintett, s azt mondta: „Ez azért az ablakért jár, amelyet most fogok betörni.” Azután az esernyőjével betörte az ablakot. — A bolondok házából szökött meg, akit üldözünk? — kérdezte az angol detektív. Valentin mester azonban csak a pincért figyelte. — A Bullock utcán távoztak — fejezte be a történetet a pincér, — de olyan gyorsan, hogy már nem tudtam őket elkapni. Mondanunk sem kell, hogy a három nyomozó pillanatok alatt a Bullock utcában termett. Időközben eléggé besötétedett. A kihalt utcában csak egyetlen helyiségből, egy kis cukorüzletből szűrődött ki fény. Valenti betért oda. A boltosné, amint meglátta a kék egyenruhát megszólalt: — A csomag miatt hiába jött, azt már feladtam. — Azután a rendőrfőnök csodálkozó arcát látva hozzátette: — Arról a csomagról beszélek, amit — Igen, uram, két pap járt nálunk ma reggel, csendes, tisztességes külsejűek. Ettek, fizettek, de az egyikük hátra maradt, s mikor a társa már a sarkon túl járhatott, fogta és a falhoz csapta a levesestá- nyért. A detektív felpattant és elhatározta, hogy követi ezt a két rejtélyes embert. A pincér szerint a Carstairs utca felé vették útjukat, ezért ő is arra indult. Egy gyümölcsbolt előtt haladt el, s észrevette, hogy a narancsok közé kis táblácskát szúrtak: „frissen pörkölt amerikai mogyoró”, az amerikai mogyorós ládában pedig egy másik felirat hirdette: „két narancs egy penny.” Valentin rögtön megállapította: már találkozott hasonló humorral, s a gyümölcsárushoz fordult, hogy többet is megtudjon a dologról. — Nem látott véletlenül két papot errefelé? — De láttam, és ha maga a barátjuk, vagy ismerősük, akkor mondja meg .nekik: szétverem a fejüket, ha megint erre merészkednek — válaszolta a gyümölcskereskedő indulatosan- — Nemcsak a táblákat cserélték ki az átkozottak, hanem felborították az almásládáimat is... — Merre mentek? — vágott közbe Valentin. — Felszálltak a sárga buszra, Hampstead felé. A közelben posztoló rendőrhöz lépett, felmutatta igazolványát. — Kérem, küldjön két embert, és csatlakozzanak hozzám. Másfél perc múlva egy pol
