Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-14 / 113. szám

Hegy hátán hegy... Steiner Mór örökösei ISTENMEZEJE. Gazdagon megáldotta heggyel a termé­szet ezt a falut. Steiner Mór, a falu legutolsó tulajdonosa sem hagyott mást maga után, mint a hegyeket. Meg ahogyan a krónikák is feljegyezték: „Kőalappal bíró vályog-, vagy vert falú házakat.” Ezt örökölték a tekintetes úrtól a község hajdani lakói, a mai istenmezejiek pedig már csak annyiban számítanak Stei­ner Mór örököseinek, hogy ő is itt lakott, s ők is itt laknak. Nem is kérnek többet az örök­ségből. Erre sem büszkék. Hegy hátán hegy, még azon is hegy. így mondogatják a fa­luban, mert az a sok hegy még azoknak sem tetszik, akik kü­lönben az életüket is odaadnák a völgybe zárt házakért. Kivételnek talán csak a 78 éves első Asztalos Mátyás szá­mít, aki úgy szereti a falut, ahogyan van. Hegyeivel együtt..J — Hát szeretem, de azért az az igazság, hogy ezekből a hegyekből nem nagyon lehet megélni Ezért mennek el ra­jostól az emberek Csehibe, Mi- zserfára, meg más bányavidék­re. Én is elmentem annak ide­jén. Csehiből jöttem nyugdíjba. Beteg lettön, nem bírtam to­vább. Ez 1928-ban volt Bele­rokkantam a munkába. Beteg­ség, öregség. Ilyen a világ™ — Melyik világra tetszik gondolni? — Hát, az enyémre, a régire. Mert nekem az jobb volt So­kat dolgoztunk, de azért jutott egy las földre. Földre. Bizony, fiam, földre. Mert akkor az vott az élet Négy holdat vet­tem, kerek négy holdat Nem bántam én, hogy barakkban laktunk, hogy gyalog jártunk Csehibe, de az a kis föld csak meglett Eladtam néhány mé­ter fát b kijött az adó. Né­hány koronáért mázsa búzákat vettem. Az volt az igazi. Nem értem én ezt a világot Én eb­ben már csak vendég vagyok itt Nem értem. Megvolt az er­dő, de egy darab fát sem hoz­hattunk meg. Most meg busz hordja az embereket a bányából. Micsoda kényelmeskedés. Ha egy gyerek egy hónapig hord­ja a ruháját, már nem kell. Azelőtt, kérem, ceignadrágban jártunk. Abban jöttünk haza Csehiből is, amelyikben dol­goztunk. Ajaj, fiam, olyan ösz- szevisszán mennek most a dol­gok. Flancolnak az emberek. Hazahozza őket a busz és flan­colnak. Nem járok én már eb­be a világba, fiam. Nem értem. Az a kis föld, az erdő, bizony jó lenne. Bár, ki tudja. A gye- reíkekéket nem érdekli már úgy igazán. Más emberek... HEGT HATAN HEGY, még azon is hegy. Asztalos János is ezért örökölte az apja mester­ségét? — Ezért. Én is bányász let­tem, mint az apám. Csehiben kezdtem, Most Mizserfára. já­rok. Vájár voltam, de most csak segédvájár vagyok. Meg­rokkantam én is. A lábaim, kezeim nem nagyon szeretik a bányát. — Az erdő, a föld ... — Nézze, én 41 éves va­gyok. Éltem a múlt rendszer­ben és ismerem a mai világot is. Nem felejtettem el, hogy volt idő, amikor tavasszal el­mentünk idénymunkára, és csak ősszel jöttünk vissza. Ne­héz kenyér volt az. Dehogy fe­lejtem el. Igaz, volt egy kis föld, meg erdő, most meg nincs. Jó lenne, ha volna, de nem baj, hogy nincs. Nem baj, mert ahhoz már nincs elég erőm, hogy sikta után is dol­gozzam. A gyerekeket meg ez a téma nem érdekli. Elége­dett vagyok. Miért ne lennék elégedett. Ha sokszor kicsit szűkösen is, de azért megvan mindenünk. Szépen, csendben élünk. Az öregeknek még fáj, hogy nincs meg a föld, de én már nem nagyon bánom. Meg­keressük azt a kis pénzt, abból meg tudunk élni. Dolgozni kell és akkor nincs semmi baj. Ha erőm lenne, azért még szíve­sen eldolgozgatnék egy-két hold földet, de hát így van. Nem talál itt a faluban olyan em­bert, aki ne lenne elégedett. Bányászfalu ez, kérem. És a bányász tudja a legjobban, hogy milyen volt az élete ré­gen és milyen most. Nézzen körül a faluban és győződjön meg róla. Hol vannak már a vert falú házak? Nyoma sincs. Vagy kérdezze meg a fiamtól. Ö is bányász... HEGY HÁTÁN HEGY, még azon is hegy. Ifjú Asztalos Já­nost nem érdeklik a hegyek... — Vájártanuló vagyok, har­madéves. Csehibe járok, ahol apám kezdte. Most már kere­sek is. Havonta 1700 forintot Nem bántam meg, hogy bá­nyász lettem, legalábbis egye­lőre nem. öt napig dolgozunk, egy nap iskola. Már megszok­tam. Majdnem annyit keresek, mint az apám. Akkor meg mi­ért bántam volna meg. Ledol­gozom a 8 órát, és szabad va­gyok. Moziba megyek, vagy motorozok. Nincs más dolgom. Sokszor nem tudok mit csinál­ni a szabad időmmel. Hogy később mi lesz, nem tudom, de azért úgy gondolom, hogy ha az ember dolgozik, csalt jobb lehet... HEGY HÁTÁN HEGY, még azon is hegy. A nyolcadikos Asztalos Jóska is elkerül a fa­luból. Pontosabban a hegyek­től. — Elektrolakatos szeretnék lenni. Azt mondják, jő szak­ma. Szépen lehet keresni, meg apám is így látja jónak. A többit bízzák rám. Nem félek én semmitől... Koós József Selyem — kőből Az uráli mesemondónak az a poétikus elképzelése, hogy a Rézhegy Asszonyát malachit- ruhába öltöztetik, nem is áll olyan messze a valóságtól. A Szovjetunió Országos Üveg­rost- és Üvegrost-műanyagku- tató Intézetében az uráli kö­vekből állítanak elő textil­anyagot. Igaz ugyan, hogy azok alapanyaga nem mala­chit, hanem hegyi kristály. A cukrászdában egy apró, copfos kislányt láttam, amint a neki kissé magas hűtőpult előtt állt, helyesebben „pipis­kédéit, s nagy, kék szemeivel csak nézte, nézte azt a renge­teg, finom édességet... Tor­ták, mignonok, habrolók, kré- mesek... Még a felnőtt is megáll itt, hogy röpke sereg­szemlét tartson a nyálcsordító cukrászkészitmények fölött. A minap ott jártam, ahol ezeket készítik, a nagyszerű ízek fellegvárában, az Egri Vendéglátóipari Vállalat cuk­rászüzemében. Az illatot már messziről érezni, s ez az érzés nem vált ki az emberből önzetlen gondolatokat. Hullai Dániel. üzemvezető vezetett be az édesipar rejtelmeibe. Hogy a sorrend meglegyen, először az öltözőket néztük meg. Az üzem negyven dolgo­zójának teljesen higiénikus kö­rülmények között kell végez­nie a munkáját — mondta az üzemvezető. Külön van a nők és a férfiak öltözője, s min­den dolgozónak két szekrénye van: az egyikben tartja az ut­cai, a másikban meg a mun­karuháját. Átöltözés előtt ala­pos zuhanyozás: a munkahely­re tisztán lehet csak bemenni, az „út pora” nélkül... — A napokban volt itt egészségügyi vizsgálat, min­dent rendben találták. A fagylaltkészítő volt a kö­vetkező állomás. Itt Hullai Dá­niel üzemvezető az „úr”, ő ké­szíti elő az anyagot, ő keveri megfelelő arányban az íny­csiklandozó „alkatrészeket”, ö főzi-----Ha már itt vagyunk, ér demes megkérdezni: mi az oka, hogy a „maszek” fagylalt­ra többen esküsznek, mint a cukrászdáira? — A magáncukrászoknak könnyebb a dolguk. Az elké­szített alapanyagot azonnal fagyasztják, míg nálunk az alapanyag itt születik, az üzem­ben, a fagyasztás meg a cuk­rászdákban történik. Időbe telt, amíg eljutott az anyag nagyobb távolságokra, s ez az idő a minőség rovására ment. — A „konkurrencia” leküz­désére találtak-e ki valamit? — — Igen, a vállalat igaz­gatója, Bóta László újítását ves­zettük be, az előhűtőt. Egy­szerre két másza fagylaltot hűt. Automatikus berendezés, ha a hőmérséklet eléri a mí­nusz 16 fokot, önműködően kikapcsol. Az az előnye, hogy az alapanyag lehűtött állapot­ban megőrzi a frisseségét, s a cukrászdákban is 15—16 perc alatt lehet fagyasztani. Az alapanyag minősége pedig na­gyon sokat javult az utóbbi időben, így már kevesebb pa­naszt hallunk. A következő helyiség a süte­ményelőkészítő. Mi minden történik itt? A fal mellett keverőgépek. Mindent tudnak ezek: habot vernek, dagasztanak, krémet kevernek... Az egyik asztal­nál ketten állnak. Kobolák Margit a puncstor­ta betöltésével foglalkozik, Sí­ké Rozália pedig a torták alap­anyagát készíti elő. Éppen to­jást tört és csurgatott egy nagy edénybe. — Ez a csokoládétortához készül... — magyarázta, ö még szereti az édességet Má­sodéves cukrásztanuló. Ké­sőbb, úgy hallottam, a cuk­rászok inkább a húsfélékre esküsznek. Hordós Istvánná például, aki már tíz esztendeje dolgozik a szakmában, azt mondta, hogy nem bánná, ha az üzem mellett valami húsfel­dolgozó lenne, s akkor lehetne cserélni. Tortát — kolbászért... Az előkészítő asztalain sü­temények megszámlálhatatlan fajtája várja a végleges for­mát, a cukormázat a krémet a habot, a csokibevonatot... — A fogyasztóknál most a mogyorós bomba, a habfánk, és a desszertféleségek „viszik a prímet”... — Mi az oka annak, hogy a cukrászati kiállításokon és a különböző bemutatókon sze­replő édességeket nem lehet megtalálni a cukrászdák pol­cain? — Ezek a többi készítmé­nyekhez képest drágák. Más­részt pedig a fogyasztók nem nagyon igényelték, pedig ha szólnak az illető cukrászdák­ban, akkor jönne a megrende­lés, és mi szállítanánk minden további nélkül. Ettől függetle­nül, bizonyos időközökben küldünk újdonságokat az üzle­tekbe, s az újdonságok fölött lesz egy tábla, „Mai ajánla­tunk” felirattal. Az utolsó állomás a raktár, ahol jelenleg több mint hat­vanféle „nyálcsordító” édes­ség hűsöl, közöttük a dobos­torta, a pralinétorta, a rokokó, a gyümölcskrém-torta. A napi süteményforgalom átlagosan 18—20 ezer forint. Hosszas szemlélés után a kislány végre rábökött a kivá­lasztott süteményre, a Mátra- csúcsra, aztán elhelyezkedett édesanyja mellett a nagy szé­ken. Nemsokára már vígan ka­limpáltak a lábai, s arcocskája fülig csokis lett. Kátai Gábor EGY PANASZ — és egy javaslat az orvoslásra (Juhász Ferenc tudósító.) 1600 gázfogyasztó van Hat­vanban. 400 család várja, hogy bekössék a gázt. A gáztűzhe­lyek beszerelését maguk a fo­gyasztók is javasolják imerő- seiknek, hiszen kényelmes, kü­lönösen a nyári időkben, s a gázpalackok cseréjét is úgy ol­dották meg, hogy semmi fenn­akadás nincs. Annál több bosszúságot okoz azonban, ha elromlik a gáz­0/\&VÄS 6. Estefelé, mikor vége volt a tanításnak és hazamentem, csak az anyám volt otthon. — Hol van Feri bátyám? — kérdeztem tőle sürgetve. — Csavarog valahol, hol len­ne? Jobb is, ha nem ül itthon, mert mindig csak morog. Neki semmi se jó. Engem is bánt, hogy így van, de mit csinál­jak? ... Nem téphetem magam ketté. Anyám ezeket a szavakat tulaj (Ionképpen nem is nekem mondta, hiszen tudta, hogy úgysem érteném meg, de jól­esett neki, hogy végre kimond­hatja hangosan a benne érző keserűséget. — Zsákot nem vitt? — vág­tam a szavába. — Zsákot? — kérdezte anyám csodálkozva és furcsán nézett rám. — Minek vitt volna zsá­kot? Megzavarodtam, makogtam valamit, hogy talán a ma­lomba ment... — Ha csak a nyomorúságot nem vitte volna megőröltet- ni... Bátyám korán hazajött és nem is ment el azután, hanem lefeküdt. Örömömben majd­nem kibújtam a bőrömből. Anyám rám is szólt, hogy ne *£wwMi 1966. május 14., szombat lődörögjek annyit, hanem fe­küdjek le. Mikor bementem a szobába, Feri bátyám már aludt. Legalábbis úgy mutat­ta, hogy alszik. Nem szóltam hozzá, de szerettem volna oda­lépni az ágyhoz és megcsókol­ni a kezét. Ügy éreztem, va­lamivel engem is megajándé­kozott ezen a napon. Sokszor haragudtam rá, mikor vesze­kedett az anyámmal és csúnyán káromkodott — de most na­gyon szerettem. És olyan jó lett volna ezt megmondani neki. Egy estefelé, mikor jöttünk az iskolából, csendőrök kísérték befelé Füleki bácsit. A két ke­ze össze volt kötözve és mé­lyen lehajtotta a fejét. Lát­szott rajta, hogy szeretne ész­revétlen maradni a két szuro- nyos ember között. Utánuk a felesége ment, két kisebb gye­rekét kézenfogva és kétségbe­esetten jajveszékelt: — Nem csinált az uram semmi rosszat. Ugye, apjuk, ár­tatlan vagy? Mondd meg a csendőr uraknak, hogy nem csináltál semmit. Jaj, ne vi­gyék el az én kenyérkereső­met! Mit csinálok a gyerekek­kel? A gyerekeket is megrémí­tette az anyjuk jajveszékelése és versenyt ordítottak vele. Az egész házsor kitódult az ajtók elé és nézték a szomorú, si­ránkozó menetet. Most nem tö­rődtek a hideggel és sokan örülték is a látványosságnak. Mikor megláttam őket. be­lényilallott a szívembe a ré­mület. Hát mégás... Feri bá­tyámat talán már be is vitték. Akkor este csak azért jött ha­za olyan korán, hogy azt higy- gyem, meggondolta a dolgot. De azután mégis elmentek ... Nekiiramodtam a síkos úton, s ahogy csak bírtam, futottam Arról jöttek rá. Meg a láb­nyomokról — mesélte Jani bá­csi, izgatottan hadonászva. — Ilyen hülye. Ha valamit csi­nál, legalább ügyesen csinál­ná. Az a vén zsugori Benkő nem ment volna tönkre attól a pár zsák kukoricáiul! — Pedig milyen rendes em­ber volt — sóhajtott az anyám. — Az az még most is — szólt közbe Mihály bátyám. — Csak becsületesen nem élhet meg máma a szegény ember. — Én azért csak nem men­nék el lopni — ellenkezett az anyám. — Inkább éhen hal­nék. Nem bírnám el a szé­gyent, hogy engem a csendőrök kísérgessenek. Feri bátyám nem szólt sem­mit, csak a cigarettáját szív­A '} ____/*. /ki’ V' hazafeléi Mikor berobogtam, együtt volt a konyhában az egész csa­lád és ott volt Veréb Jani bá­csi is. Nagyban tárgyaltak va­lamit. Talán éppen a Füleki bácsi esetét. — Füleki bácsit viszik a csendőrök! — kiabáltam iz­galmamban. de rám se néztek, csak beszélgettek tovább. — .. .ott felejtette a fejszét, amivel a léceket feszítette ki. ta. Mikor egy pillanatra össze­akadt a tekintetünk, picit mintha el is mosolyodott vol­na. — Hát — mondta még a Mi­hály bátyám — mindenki nem is mehet lopni. Másképpen kel ­lene itt a bajon segíteni. Hogy mindenkinek egyformán le­gyen. Akkor lopni se kellene. — Hogy mindenkinek egy­formán legyen — dünnyögte utána Jani bácsi, és nyomaték­képpen nagyot ütött falábával a földre. Mihály bátyámat jobban sze­rettem, mint Ferit. Csöndes, jó fiú volt és soha nem há- zsártoskodott. Nem veszekedett anyámmal, ha valamelyik nap nem került főtt étel az asztalra. Ilyen pedig, különösen így té­len, sűrűn előfordult. Belátta, hogy nincs és ha nincs, nem lehet. Most is, mikor már-már kez­dett odahaza tűrhetetlen lenni a nyomorúság, azt mondta, hogy ő ezt nem nézheti to­vább, elszegődik béresnek. Igaz, hogy egész évben más kapcája lesz azért a pár má­zsa gabonáért, de amit keres, azt tisztán megkeresi és haza­adja az egészet. Mikor elállt, mindjárt kért is előleget, egy mázsa búzát a gazdájától, hogy legyen otthon mit ennünk. Ilyen jó gyerek volt ő. Anyám meg is siratta, mikor érte jött a kocsi, hogy kivigye a tanyára, de belátta, hogy másként nem lehet. Csak Feri iránti keserűsége nőtt ez­zel is. Ha azután összezördül­tek, mindig ez volt a legfőbb érve: — Neked, persze, eszedbe se jutott, hogy elszegődj. Pedig te vagy az Idősebb. Elvárod, hogy más keressen számodra ke­nyeret, te meg puhítod idehaza a fenekedet. Ez azért már túlzás volt, mert Feri bátyám is egyre járt munka után, de ezeken a ke­serves téli napokon nem akadt semmi. Anyám is tudta ezt, és csak a keserűség mondatta vele ezeket az elítélő szavakat. Életünk azért könnyebb lett valamivel. Eggyel kevesebb volt otthon az evő száj és az sokat jelentett a szűkösségben. Anyám olykor azzal vigasztal­ta magát, hogy vannak még, akik nálunk is szűkösebben él­nek. Ezt ugyan nehéz volt el­képzelni, de ő bizonyára nem hazudott. (Folytatjuk) tűzhely. Mivel a városban nincs szerelő, a meghibásodást telefonon, vagy levélben kell közölni a vállalat egri kiren­deltségével. A szerelők viszont, hivatkozva a gazdaságosságra, esak akkor mennek ki Hatvan­ba, ha legalább 15—20 javíta­ni való összegyűlik. Így aztán a rossz tűzhelyek gazdái leg­jobb esetben a szomszéd tűz­helyén főzhetnek, amíg más­nak is elromlik a készüléke. Tudomásunk szerint Eger­ben négy, Gyöngyösön két fő végzi a javításokat. A közeljö­vőben Hatvanban is 200ö-re szaporodik a gázfogyasztók száma. Ügy véljük, ehhez már alkalmazni lehet egy szerelőt. A lakosság kívánságára a helyi ktsz vállalná, hogy egy embert gázszerelő tanfolyam­ra küldjön, s így a javításokra nem kellene napokig, rosszabb esetben egy-két hétig várni. Ügy véljük, érdemes lenne a gázszerelő vállalatnak megfon­tolnia a hatvaniak javasltát. Ifjúságunk 20 éve Kiállítás Pétervásárán (Dr. Czibolya László tudósí­tó) A pétervásári járási úttörő- elnökség és a járási tanács művelődésügyi osztálya a köz­ségi tanács épületének díszter­mében Ifjúságunk 20 éve cím­mel kiállítást rendezett. A ki­állítási tárgyak az úttörőmoz­galom 20 esztendős jubileuma jegyében mutatják be az út­törőcsapatok fejlődését, s a ki­állított tárgyakat a szakkörök legjobb munkáiból válogatták. A jól sikerült kiállítás, amelyet négyszáz néző előtt nyitott meg Ferencz Imre, a művelődésügyi osztály vezetője, egy azonos tárgyú megyei ki­állítás „előpróbája” is. A legnagyobb sikert a recski úttörőcsapat művészi igénnyel összeállított kiállítási darabjai aratták. Dicséret illeti az isten- mezeji úttörőket is, akik Al- bach Árpád iskolaigazgató ve­zetésével készítették el barká­csoló szakkörükben a felnőt­teknek is dicséretére váló hasz­nálati eszközöket. Tetszettek a látogatóknak a pétervásári út­törőlányok által készlett bak» fisruhák is. A kiállítás egyben ígéret fel arra, hogy az úttörők közül so­kan válnak majd nagyszer® szakmunkásokká. Qipúrtalanij : az édesség...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents