Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

HUNT AM ISTVÁN: BERKNCSY SÁNDOR: kA tengeren, • dél-vietnami Pban PÜSPÖKI MIHÁLYI Búig magasságában elsüllyedt egy Kövenként felrakva... USA felségjelű fregatt, mely —» * felségjelű fregatt, mely feltehetően — hadicélokat szolgált, A katasztrófa tátják.*« körülményeit ku­fÜJsághir) Kanszaszi Flék * > oa * iT";' Egy fregatt siklik a széllel bol kiköt, parazsat vet a zsurló a tetőkön láng a fejék kormányosa imbolyog, részeg Kormányosa kanszaszi Flék, Jéggé fagy a szesz verítéke melléből két hang tör élő: .Vess horgonyt a hajórakománnyal!” „Fordítsd tengerbe, te Flék!’’ Alul kicsapódik egy ajtó suttyan a mélybe a láda baktérium rajt írva ez áll, , Küldik a felszabadítók” í és százezer élet a vám, í Fregatt siklik a vízen < kormányosa imbolyog, részeg í reszket kormányosa, Fiók, : Mellében két hang feleseb .Vess horgonyt Ez a parancsod!** „Pokolra egész rakománnyal, küldd a fenékre, te Flék« Alul kicsapódik egy ajtó lordul a mélybe a láda r g á z, címkéje csak ennyi, az ám küldik a .felszabadítók"* százezer Set a vám. Fregatt siklik a vízien illan a mámor, a gin itegek állnak a parton ;ép mordul áj bullámra megint.., „Pokollá egész rakománnyal! küldd a fenékre, te Fléki Öljenek ők, nem a dolgod van eszközök erre elégig [ Lassan mélybe merülni i eltűnni* nri más menedéké**! Valaha vott egy vitorlás a kormánynál áJOt maga Elék**. MOLNÁR mcOt : Könnyűségeddel emelsz fel Csillagok ülnek ujjal dra, kötőtűdön ltttet a láz, áramok töltenek meg, kéksége Józansággal áldott termő napjaimban a rend összekuszált hálóját kibontom, parancsszavak csontos ökleinek súlyát kisarjadó igazamba oltom ... Gondolataimat dús kévékbe gyűjtve, kövenként felrakva építem világom, s ívelő gerincű hegyek lábainál szavaim felszállnak villám-tollú szárnyon ..: hournn Á KÖLTŐI CSABAI JÁNOS: UTUNK szavaidra Szivem ragyog. Főiem magasodsz. Pogány szemem te nézzek Napot. Könnyűségeddel úgy emelsz fel, hogy tejem a kék égbe ér, törpe percekből messze szállónk, port csak lent kavargat a t Minden örömök Benned vannak, szemed, szíved lesz az irány, nekimegyek a zivatarnak, villám nem tud lecsapni rám. Nagyon hűvös idők jártak még akkor, a gyümölcs is zölden hullott a földre. Amelyik nem pusztult bele a sárba, annak koldustarisznyát akasztottak a nyakába és elküldték, hogy kéregesse tele. Még félig sem volt, amikor már az ntcakőre bukott, lehelet ereje elpárolgott és megfagyott. Lihegve kapaszkodtam a hideg sziklákra, amikor ráülhettem, boldogan súgtam; no, — ezt is elfoglaltam. Azóta már a tüskéktől kisebzett ujjam, is begyógyult. Már nem veszem fel a térd-fótos nadrágot —, nem divat. Megjött a kedvem, hogy tovább kapaszkodjak,; fel a hegyre, hogy mielőbb láthassam a feljövő Napot. Néha egy-egy pillanatra megállók* 1 f nézek magam mögé, nézem a letaposott, tüskési zord utat és megvárok néhány utitársat. Ha többen falatozzuk az út nehezét, azt mondják; hamarabb elfogy —• Nem félek lenézni a völgybe, mint Lóthné kővé sem változók, pedig lángokban ég a régi táj. A robajt, amint serceg, ropog ide is hallom. Mint az olaj, úgy égnek a régi háztetők. Néhányan még oltani próbálják, kis vödrökkel hordják rá a vizet. De ritkulnak, mert belátják ők is, hogy reménytelen. Itt feljebb a kecskelegelők munkáspalotákat szültek. Körülöttük virágzik; a málna az eper. Amott erőmű kéménye énekel.; A méreg-zöld parkokban gondtalan csemeték fürdenek a napsngárban. Ide nem látszik a völgy,; csak az apjuk cigaretta-füstjéből érződik egy kicsit, de fel sem ismerik: űrhajóst játszanak s tenyerükből rügyezik a holnap. ISZMAIL SZÓLTA»: CSILLAG „Lehullt egy csillag — suttogtad felém — Az ég alján, nézd, látszik még a fény." De én inkább szemedbe pillantottam Es elhaltam, mint az a csillag ottan. Borongós kedvemet haraggal tűrted Es vállkendődet bosszankodva gyűrted ... Nem tudtad, hogy szivem azért remeg Mert fénye nem csillag, hanem szemed. Radó György fordítása A/\AAA^A^^AM^AAAAM^AA^AAA^^AAA^AAA/VWWVWWWV>^W\^WWVWNAA/WVWWVSAAAAA/VS/W\A^sAAA/WSAA/VSA/W^^^^^^/^W/V^^VN^yV^^/^A^ Hátha városban, ahol min- néhány szál haját, — megsza- dig a „hátha” szócskán bukik vázam Lapustyák tizen harmad­szori meghívását, de mi a biz­tosíték arra, hogy lejön? Hát­ha az utolsó napon lemondja a meghívást, azzal ürüggyel, hogy nem jöhet, mert hascsika- rása támadt, rossz a közérzete és meghalt a nagymamája. Ak­kor mit fogunk csinálni? Mindezekre, persze, azt mondhatja a tisztelt olvasó, hogy mire jó ez az erőlködés? S főleg: mit kell annyit gazsu- lálni Lapustyák Tódornak. El­végre: gazdag a választék. Mármint a költőkben. Ez is szentigaz. Ámbár mégsem ily egyszerű a dolog. Ugyanis: Hátha kulturális té­nyezőinknek az a szent meg­győződésük; hogy Lapustyák Tódor az első kőltő, akit a mú­zsák homlokon csókoltak. Vagyis, egy iszonyatos tehet­ség. Költőóriás. Zseni. Minden. Ezek után érthető, hogy a ráfejelési szándékok és a fel­merülő aggodalmak egyáltalán nem voltak fölöslegesek. Hi­szen egy rendezvény megszer­vezésére már eleve úgy kell felkészülni, hogy a siker elemi erővel söpörjön. Hogy a meg­szervezett hozzászólók népes hada valóságos pergőtűz alatt tartsa kérdéseivel a költőt: amit ír, azt miért írja? Elhi­vatottságból, vagy unaloműzés­ből? Továbbá: miben hisz? Is­teni sugallatban, vagy váteszi megérzésben. Aztán pedig: kedveli-« a tejfölös tökfőzelé­ket? S ha igen, miért? És így tovább. Nem csoda hát, hogy Presz­tízs Kelemen népművelési fel­ügyelő, aki a bizottságban el­nökölt, gondterhelten sommáz­ta a tennivalókat, kinek-kinek „reszortja” szerint. — Bendegúzkám — fordult az örökké izgága könyvtáros­hoz — holnap fölutazol a kül­döttséggel Pestre. — Igenis. — Megígéritek Lapustyák- nak, hogy ötszáz főnyi közön­ség fogja várni, élükön a vá­rosi párttitkárral. Itt nagyot szusszantott, majd jobbján ücsörgő művészeti ! előadóra pillantott. • «Sü­meg egy-egy irodalmi rendez­vény sorsa, most is már vagy két órája vitatkoztak a helység kulturális irányítói. Buzgó Bendegúz vitte a szót. — Drága elvtárskáim — túrt idegesen a deresedő üstökébe, — abban egyetérthetünk: ha Lapustyák Tódort nem tudjuk lehozni, akkor... Kétségbeesetten tekintett szét az egybegyűlteken. — Igen, — sóhajtott egy na­gyot —, ha az utolsó pillanat­ban meggondolja magát, akkor mi lesz? — Indítsunk lemét egy depu­tádót a költőhöz! — harsogott egy bizottsági tag hátul, a kályha mögötti sarokból. — Fölösleges — dörmögött egy másik bizottsági tag. — Ti­zenkétszer voltunk már nála, s mindannyiszor megígérte: jönni fog. —- Ráfejelni sosem fölösleges — mordult Buzgó Bendegúz a bizakodó közbeszólóra. — El­végre: Lapustyák Tódor fővá­rosi költő; aki elvárja, hogy uralják. Ez már szentigaz! — bólo­gattak a jelenlevők, a könyv­táros kissé ingerült vélemé­nyére. Hiszen egy kőltő, aki a fővárosból jön le hozzájuk, as már maga a siker. Különösen, ha Lapustyák Tódorról van szó, akinek neve van, mégpe­dig: nagy neve. (Amióta meg­írta az Oda a csdzmaszárhoz cimű költeményét, azóta nevé­től reng az ország. Hinta Malvin tom a tanárnő, aki elismert közönségszervező gyanánt szokta mozgósítani mindig a helybeli középiskola diákságát, most is lelkesen ad­ta be a garast. — Én is csak azt tudom mondani — igazította le tér­déről a felcsúszott szoknyát —, hogy Lapustyák Tódor, vagy senki! Mert aki elolvassa La­pustyák Tódornak a versét (Óda a csizmaszárhoz), az nem bír szabadulni a hatása alól. Csak Lapító Lajos, a helybe­li könyvesbolt vezetője okve- tetlenkedett. — Rendben van — simította hátra krumpliszerű kobakján — Te meg láss hozzá sor összeállításához! — Igenis. — A nyomdászoknak fcfisd a lelkűkre, hogy a plakátokra • költő nevét vastag kövér be­tűkkel szedjék. Hogy azok • betűk ordítsanak, bömbölje­nek. Mint valami vezénylő tá­bornok. végigszalajtotta szárúi tekintetét az értekezlet rész­vevőin, majd hurkaujjával «* iskolából delegált tanárok leié bökött. — Ti pedig — fújta fel pára­puskaképét —, azon legyetek; hogy közönség legyen! Mozgó­sítsátok az iskolák tantestüle­teit, a szülőket, és a diáksá­got! Olvastassátok el altt Lapustyák műveit, hogy a meg­nyitón úgy ropogjanak a fel­szólalások, mint a géppisztoly- sorozatok a háborúban. Végezetül Lapító Lajost eette elő. — Lajcsikén» — Igazította meg kerek pocakja alatt e nadrág korcát —, még ma edd fel a megrendelést — Igenis. — Hogy készenlétben a puskapor. Lapító Lajosból ismét az okvetetlenkedés. — S ha Lapustyák meggondolja magát és aees Jön? — Jönnie kell. — És ha azt távit attwaeü hogy hascsikarása támadt? Presztízs Kelemen halán tA1 kán kidagadtak az erek. Mhal akit a lapoe guta kerülget, paprika vörösen meredt a könyvesre, majd an asztalra csapott, dühödten. — Ha nem Jön, akkor hát nem jön! — dörögte. — Egyet azonban tanulj meg: a költő nem igazodhat hozzánk. Ná- künk kell a költőhöz igazodnia a kultúrmunkásoknak, a kö­zönségnek, az egész országnak. S azóta, e fenti eligazítás óta, tisztázódtak a fogalmat Hátha város kultúrmunkásai, megszívlelve kultúrparancsno- kuk utasításait, lábhoz tett fegyverrel várakoznak. Gon­dos szervezéssel szárazon ják a puskaport, hogy fogadtatásban részesítsék a vá­rosukba érkező költőt. Műteremsarok Foto: Selmeczi Tóth Jánosi kék szorgoskodtak: téglát, épí­tőanyagot adogattak kézről kézre. A lánc egy épülethez vezetett, amelynek oldalában hatalmas gránátütötte rés tá­tongott Kőművesek dolgoztak rajta. — A minap történt — mond­ta Zalka. — Az egyik főut­cán haladtam éppen, amikor elkezdődött az ágyúzás. Egy lövedék néhány méterrel a mozgó villamosszerelvény mö­gött robbant feL Két halott, több sebesült... Jöttek a men­tők, a tűzoltók, a kocsikat fél­revontatták, a sebesülteket el­látták, a forgalom haladt to­vább. Ha nem látom, nem hi­szem el. — Hős nép — folytatta el­gondolkozva Zalka. — Nemes, büszke, soha nem fogja eltűrni a rabigát Lám, a hamu alatt hány éven át izzott a parázs... s lángja most az egekig csap fel, látja az egész világ. Volt valami Zalka Máté hangjában, valami rezdülés, va­lami lágyság, amely arra val­lott, hogy ezeket a gondolato­kat, ezeket a szavakat nem elő­ször fogalmazza meg magában. 'S nem csupán a spanyol népre gondolt!... A két forradalmár szótlanul tette meg a hátralevő utat, s öleléssel, csókkal búcsúztak. Akkor még nem tudhatták, hogy ez a találkozás valóban az utolsó volt kettőjük között. (Részlet a szerző, Rendületle­nül című, most megjelent köny­véből.) Zrínyi Katonai Kiadó, 1966. városában pihent, s éppen át­szervezés alatt állott. A nem­zetközi brigádokban szétszór­va sok magyar származású ön­kéntes harcolt; most döntés született, hogy a magyarokat egyetlen zászlóaljba vonják issze. A szervezést Zalka Má­té törzskarának egyik tisztje. Pedro Fernandez — azaz Csé- by Lajos — végezte. A magyar zászlóalj a 13. számú Domb- rowski-brigád harmadik zászló­alját képezte. A Dombrowski- brigád, több más nemzetközi brigáddal együtt, a 45. hadosz­tályhoz tartozott, Zalka Máté hadosztályparancsnoksága alá. 'Késő este volt, mire az egy­másra lelt jó barátok mindent elmondtak egymásnak. Búcsúz­ni kellett volna —, de késő es­te, nem volt ajánlatos elindul­ni: ilyenkor kezdett bömbölni a német nehéztüzérség. A fő­várost lőtték. Ez már a hitleri „totális” háború főpróbája volt: a nácik a polgári lakos­ság lelki ellenállásának meg­törésével kísérleteztek. A madridi „kísérlet” azon­ban visszafelé sült el. A mad­ridiak ellenállását még inkábt megacélozta az oktalan, gyil­kos ágyútűz. Nemcsak a mun­kabíró férfiak és nők, de ai aggok és a gyermekek is ön­ként dolgoztak a romók eltaka­rításán. Zalkának mennie kellett Sziklai Sándor elkísérte útjár a királyi palota közelébe. P sötétséget tüzek derítették fel A tüzek fényénél javarész idősebb férfiak, kendős asszo nyok és iskolás korú gyerme cius 10-én különösen válságos volt a helyzet azon a ponton, ahol két köztársasági csapat­test érintkezett, a fasiszták át­érték a frontot A Torri jós­ból Brihuegába vezető út men­tén mélyen behatoltak a vé­delmi vonalba. Közel az úthoz, a Palacio de Don Luisban — ez egy hatal­mas főúri kastély volt — ta­nyázott harcálláspontján maga Zalka Máté is. Felismerte a tá­madás veszélyét: ha az ellen­ség eléri a Madrid felé vezető utat, bekeríti a nemzetközi brigádokat Tartalékkal azon­ban nem rendelkezett Gyors el­határozással saját brigádtörzsét vetette harcba: a fólszázadnyi lovasságot, a szakácsokat, kül­döncöket telefonistákat vala­mennyi mozgatható emberét Parancsot adott a közelben ál­lomásozó tűzérütegnek, hogy a rohamosan közeledő ellensé­get közvetlen irányzással ve­gye tűz alá. Az üteg parancs­noka, Szántó Rezső, gyors záró- tüzet vezényelt. Ennek hatásá­ra az előretörő mórok és ola­szok megtorpantak — a gyalog­sági ellenlökés pedig visszave­tette őket. A guadalajarai ütkö­zet legválságosabb percei értek véget azzal, hogy a fasiszták futásnak eredtek. Az ellenlökés elrendelésének értelme kétség­telenül a parancsnoké volt. Ebben a nagyszerű gárdában harcolt egy magyar önkéntes század is. Azokban a napok­ban. mikor a fenti beszélgetés lezajlott, a század maradvá- nva — mert a magyarokat se kímélte a súlyos harc — Meco egy pohár borral meglocsolva cserélgessék a szót az „otthoni­akról”, a spanyolországi álla­potokról, a harcokról. S ekkor derült ki, hogy Lukács Pál tá- 1 bomok, a 12. nemzetközi bri- 1 gád parancsnoka azonos Zalka Mátéval. Zalka elvitte Sziklai Sándort arra a kiállításra, ahol a gua­dalajarai hadizsákmányt gyűj­tötték egybe. Ennek „össze­gyűjtésében” a 12. brigádnak igen nagy szerepe volt. A' guadala jarai harcok ahhoz a fasiszta támadási tervhez tartoztak, amelynek végső cél- i ;ia Madrid elfoglalása volt Mi- ] vei szemközti offenzívájuk összeomlott, majd a Jarama fo­lyó melletti támadás során nem tudtak tért nyerni, az ■ olasz expedíció« hadtesttel pró­bálták operálni, észak felől próbálták harapófogóba fogni a fővárost. Az olasz hadtestet a Littorio- hadosztály, valamint három feketeinges „önkéntes” hadosz­tály: az „Isten akarata”, a „Fe­kete nyilak” és a „Fekete láng” képezte. 50 000 olasz katona, 222 löveg, 108 harckocsi, 32 páncélautó, 60 harci repülőgép indult támadásra. A hadműve­leti sűrűség — P. I. Szamojlov, szovjet hadtörténész számításai szerint — kilométerenként el­érte az 1500 katonát, 19 löve- get, 8 harckocsit és 5 repülőgé­pet. A köztársaságiaknak igen széthúzott, vékony védelmi vo­naluk volt. Tartalékokkal úgy- geóiván alig rendelkeztek. Már-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents