Népújság, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
M. BA RT A lAJOa: A vegonajtőban megbillen egy gyapotbála. Félmeztelen emberek körülölelik a hatalma* fehér tömböt... Négyen vannak. Az ötödik a fa alatt Fiatal. Húszesztendős. Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyűié, de a nyaka négyököl- nyi kemény-gyökér. Néz. Beszéd közben izzadt fényképet húz elő. — Látja, fik a családom: Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye? Büszkén pillant kifényesedik a szeme és Izzik, mint a parázs. — Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindig arra gondolok, hogy milyen csoda is ez az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember». Csoda, ugye? 1-* Nagy vegőbe. — Háá! de ez még mwnti Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghalt Pont abban aa érában. Különös, ugye? Tenyerével megdfirasOB a térdét, és hirtelen megélénkül: — Mondok én még mást la. Elmondom, hogyan nősített meg az > négy emberi Akarja? Hunyorog, mint egy kamasz, ki villog a fogai — A Mari ott áHt a kap* ihm*. Kockás szoknya volt rajta. ▲ szeme meg olyan volt, mintha szénből csináltak volna tükröt Olyan szépet nem láttam én még soha, csak egyszer, a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme... A kezében szatyrot fogott Azt amivel most a piacra jár. Any- nyira el bámultam, hogy majdnem a lábamra löködött a bála. Varga piszkált in Tudja, az mindig viccel. Azt mondta: „A fene a pofád, azt látom, hegy a fejed már elvesztetted, de legalább a lábadra vigyázz". Később meg azt mondta: „Nem ajánlom a nősülést. Nehéz a munkánk, esténként sokat nélkülöznek az asszonyok. Abból meg baj származik, hékásí” — Bántott, hogy röhögnek... Nem tudom, mi lelt akkor, de én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak Marira. Még éjjel is vele álmodtam: nézett rám. Csak az volt a baj, hogy az nem volt igaz. Ráhunyorított a napra, a hátán meg-megbillentek a csipkés szélű levéLámyékok. — Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak; „Megnősültél-e már. Jani?" Intettem rá: „Nősül a fene”. Pedig nagyon kívántam már látni... KJ is eszeltem valamit Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkokat csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, usgyi... — Minden ablaknál belestem, és megláttam a fonóteremben. Sohasem bámultam be még ennyi sokáig. Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak és kelepeinek, mint a gólyák. Tisztára úgy... A levegőben meg kicsi cémafelhőb úsznak; rászállnak a lányok kendőjére és fehérre festik, mint az öregasszonyok haját az idő. A Marinak is fehér volt a haja. A szeme meg világított... Lekapar egy zöld háncsot a fáról és ráharap. Aztán jókedvűen beszél tovább: — Ezt tettem mindennap» Az ebédidő felét el bámultam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra és én észrevettem, bogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvei. Mert be kedvelne, néha mosolyogna... Nagyon fájt és már nem állhattam, bogy meg ne kérdezzem a Jóskát, aki gépolajozó a teremben: „Ismered azt a lányt?" „Ismerem — mondta —, már annyira, hogy Itt dolgozik. Párszor nézegettem is, mivel igen csinos, de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszélt velem”. Faggatózni kezdtem: „Vőlegénye van talán?” „A — mondta. — Azt mesélik az aszonyok, ameddig az anyja fi, nem áll szóba fiúval. Megfogadta.,.* — Keseredetten mentem vissza a fához. Amikor megláttak, kiabáltak: „Ki mondta, hogy elveszett?!”... Itt van! ... Hát hol csalinkálsz?’’ „Mosdani voltam — feleltem —> igen melegem volt”. „A fenébe is! Nagy úr lett a Jani. Kétszer fürdik napontaí..b Megint fájt, hogy jőfcedvöek. — Másnap kilestek. Utánam lopóztak. Amikor behajoltam az ablakba, rácsaptak a hátamra. „Megfogtunk! — kiabálták. — Jó fürdőhely, nem mondom. Még tussoló is van!” JHagyja— te gattak. — Betolakodtak az ablakba. „Szép — mondta Varga, aztán felém fordult és átölelt: „Mondd, találkoztatok?" „Nem is beszéltünk még!** — mondtam. Piszkált: „Gyáva vagy talán?” És elmondtam, amit hallottam .., — Egymásra néztek. Értetlenül, sokáig. „Ide figyelj, Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb. Várd meg a kapunál Két órától elbírjuk négyen a munkát... igaz-e? ...” És az emberek rábólintottak! Nagyot szusszantott, mint a kovácsok börpumpája. Tekintetével végigsimította a bálánál hajló embereket — Féltem. De nem akartam, hogy gyávának mondjanak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Mart Meglátott de csak ment tovább... Amikor mellé értem, annyira csomósodott a torkom, bogy csak annyit mondtam: „Ne haragudjon., * volt az arca. — A téren mentünk és én négyen sokáig csak néztem, hogyan hajtanak a lábam alá a fűszálak, Egyszerre megállt: „Mit akar? — mondta. — „Miért nem mondja, métakar?" — és majdnem sirt... Szótlanul mentünk.» A lassú szél tölcsért fújt a porbői, és megpörgette, mint a gyerek a facsigát „Vihar lesz” — szóltam, Megint megállt „Hagyjon egyedül" — mondta, és szájába harapott „Nem jó egyedül" — felettem. — Fejünk felett a falevelek összesúgtak, villamosjegyek röppentek, mint kiest fehér madarak^ Elkaptam egyet, tegfmftortawt sáltam, és odanyújtottam • lánynak: „Ezzel utazunk. . .* Elmosolyodott a szája. Két ujja közé csípte lassan a jegyet, megemelte, aláfújt és ató mondta: „Hadd repüljön". — Megengedte, hogy ha»* kísérjem. Alig szóltunkKI* cseréptető* házban lakott. A kerítésnél elbúcsúzott „Miko» találkozunk?" — kérdezte*»: — „Nem érek én rá soha" — mondta, és gyorsan elmen*» mint egy lepke. — Hosszú, füves árok waŐS előttem. Nem tudtam elindulni Behasaltam, a táskámra hajtottam a fejemet, és beleltem a kerítésen... Tíz perc telhetett el. Kopott kék ruhában jött ki a házbóL Ásó voit a vállán. A kertes udvarban óa- ni kezdett Ügy láttam, ötnapé munka még hátra van. Átko- zódtam, és rávertem a földre: Ekkor megint nyílt az ajtó. Valami fekete gubanc jelent meő lassan. Kendőbe csavart öregasszony csoszogott Ráült a kutyaólra, és sokszor azt mondta: „Vigyázni kell a bombára, Sándor. Vigyázni kell « bombára..." Az anyja volt» Férjét bomba ölte meg, azóta volt ilyen. A Mari sírt, és elvezette. A fiú gödröt túrt a lábával * fa tövébe. Most lassan betemeti, és simítja a földet a cipője talpával — Reggel, amikor a gyárt)» értem, elbeszéltem mindent a többieknek. Nálunk az ilyesmi nem titok. Az emberek egén nap szótlanok voltak, és délután ásókat hoztak a raktárból. És este, amikor sötét lett mint a tolvajok, bementünk ■ kerítésen, és felástuk a földet.,. Bene bácsi Is jött, p* dig 6 már ötvenéves. Szépem sütött a hóid... A vagonajtóból kibukott egg fej és kiabált: — Hé, Jani! Letelt már • henő... Hékás, te!... A fiú felállt, lepucolta a nad» tágját — Hát így volt — mondta: — Aztán megnősültem... Csak azt nem értem: pont okkor balt meg a mamánk, amikor » gyerek született. Sokan mondják: „Eltemettük a szenvedést» feltámasztottuk az örömet". .4 Na, hívnak már... Hát, jó »»* pót, — Rt hagyta magát a három gyerekkel? — A középső flora meghalt még egészen kicsi korában. A legnagyobb tizenkét éves volt, amikor tetanuszmérgezést kaazután behálózta egy amerikai asszony. Odakint újra megnősült. Itt közbeszólt a menyes — Már vagy öt esztendeje, hogy írt egy levelet egy régi WrtiW «Kam, Andrte; a Mró fl* aolt As egyetlen. Nagyon aóuakoi temV.iTttó legény. Da nép ti aolt erűé k Azt mondta, aete d keB mennem a bálba. tm m szülaka la neki «adtak «gwt Merthogy a Mró flaaofltraM mentflnfc, de egész ókon Imád* kiestem, hogy semmi bal ne tor — ŰJts hWteM — Nem. Csak András nem kodba nézőt, hogy mással is táncoljak. Nem csináltam én semmi rosszat, mégis odaugrott és a hajamnál fogva húzott M a bálteremből Akkor megfogadtam, hogy én vela ifibbet szóba nem állok. Még * köszönését sem fogadom él — Mégis hozzáment? — Az anyáméfk akarták« Merthogy a bíró fia volt. És Ígérte is, hogy megjavul, hogy saelld lesz, ha hozzá megyek. — Csakugyan csendesebb lett? — Ráront flunk született De még akkor is mindig úgy viselkedett, mintha 6 lenne az első legény. — Szerette magát? — Nem tudom. Sokszor arra gondolok, csak azért vett el merthogy mindenki azt mondta, én vagyok a legszebb lány. Neki, mint első legénynek, a bíró fiának, a legszebb lányt kellett elvenni. Kiment Kanadába. Még az első világháború előtt. — Miért ment el? Azt mondja, a bíró fia volt — De földje nem sok maradt az apjának. Azt hitte, odakint is ő lesz az első. Hogy ő szerzi a legnagyobb vagyont. Se sírással, se szép szóval nem letetett visszatartani pott. Csepős Marci ment a motorján orvos után, de nem tudták megmenteni. — És a férje? — Alighogy kiment, kitört a világháború. Négy év alatt cimborájának. Azt írta, hogy bár vetették volna kútba gyerekkorában, vagy süllyedt volna el a hajó, hogy sohasem látta volna meg Amerikát. Vágyakozik az itthoni családja után» de oda van kötve örökre. — Ott maradt, mert azt hitte, ott jobb lesz — mondja belenyugvással a mama, de hangjából érezni lehet a nehezen leplezett fájdalmat és megbán tottsá got. — Az voit a legborzasztóbb, amikor a második világháborúba az egyetlen megmaradt fiamat is elvitték. öt évig volt oda. Két esztendeje semmit sem tudtam róla. Azt hittem, hogy 6 is elpusztult, de hazakerült. — Most már szép családja van — próbált derűsebb hangot megütni a rendező. — Az öregasszony sóhajtott] — Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. Az unokám sokszor olvas nekem. Az a baj, hogy most már tehetetlen vagyok. Nem veszik semmi hasznomat. Margit, a fiatalasszony mindjárt közbevágott: — Eleget dolgozott, mama. Éppen eleget Az öregasszony felénk fordította arcát. Most látszott, milyen szép lehetett valaha. — Nem tudnak mindig velem beszélgetni. Se felolvasni. Sokat ülők egyedül. A legtöbbször azon gondolkozók, hogy vajon a sok munka, vagy a sok sírás vakított-e meg engem? Ültünk még egy keveset aztán elbúcsúztunk. Az utcán megszólalt a rendező: — Azt a mondatot a munkáról, meg a sírástól feltétlenül írd fel magadnak. Azt hiszem, ez a kulcsmondat a Cinbaba sorsához. — Nem írom fel. Megjegyzem. Közben elhagytuk a cifra keresztet, visszamentünk a faluba. KOVÁCS SÁNDOR: VETEMÉNYEZÖ Nagyapa nézi, igazítja a kert sok kitört, korhadt lécé*, szögei, ás, — már nehezen bírja az ásót, de le nem tetté még; ha tavasz Jön, mint régen, rége», mikor ereje, kedve friss volt, megáll, égre néz a házvégen, a nem tud többé vénségrőL kimúl, keze, bár remeg, szerszámot markol, és birkózik tovább a földdel, mert nyugta nincsen, csak skkoe, ha kertje már csírázik, zölddel; nézem hossza», s tán Irigylem te egy kicsit, ahogy sorról sorra jár és szórja a mák szemelt a keskeny gereblye-nyomba, és szive tudom, hogy megtelik a magvető szép örömével, és hiszi, amit most elvet Itt, kikel s majd újra magot érlek DONKÓ LÁSZLÓ: Tavaszi bizakodás Ásnak, ősi mozdulattal lökik a csorba fémet a földbe, tenni késztik táltos ösztöneik, — a sorból kihull a gyöngét És a meleg föld hálásan terem, — a fém a Napig felfénylik — amit szeretnek már szerelmesen, azt a mindenséghez mérik, Munkál a szív s a kéz csupa áram, tőle nyeri a lét a fényt, s ragyog tavaszi bizakodásban; s éled, ami rég elalélt, — s a virág születő zavarában mind, mind odahull teeléd ... Sxívem kitárom HMm rak és érthetetlen. B kellett törd ülnöm * égtél, te emlórtnnm a* Moherekben. mmST«Sctuk r'mwetV* ■ akik még tlrtbeg maradtak. ■Éji JM ■ tágult ma «te *o Jég — fenouyal volt csak. «botit * népség te • Jóság; te seméngrteie* lett » botom Bhiyt N*teMssé| étt este • gOrasókbe* rángatózott benaa* tIHm szárnyú szakadék szélén, te aon* toltam. hogy sott kell tennem. II* megértetem, hagy má Áttéte megvigasztalt, hogy mindez: álom Oj reggelek fényét fogadni ■fclsfrom te mteem kitárom!
