Népújság, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
TOT« DEZSŐ: Közönség — művészei és a kispolgári ízlésörökség VlGII TIBOR: El ÉGI á A z utóbbi időben szemn mel láthatóan kerülnek előtérbe művészet és közönség viszonyát, kapcsolatát érintő kérdések. S ez így is van rendjén. Míg a művelődéspolitika, az oktatás, népművelés, a műsor- és terjesztési politika révén hatalmas erőfeszítéseket tett és óriási eredményeket ért el ,a művészeti kultúra általános színvonalának emelésében, — addig a szűkebb értelemben vett művészeti közélet jóval kevesebbet foglalkozott művészet és tömegek kapcsolatának kérdéseivel. Művészetelméleti és művészetkritikai életünknek sokáig jellemzője volt, s bizonyos mértékig még ma is jellemzője az az egyoldalúság, hogy a művészeti folyamatnak csak egyik részét: az esztétikai elvek, valamint a mű és a valóság viszonyát tartják szem előtt. Holott a művészi folyamat egészéhez természetszerűen tartozik hozzá a művek legszélesebb tömegekre gyakorolt hatása, illetve a közönségigény visszahatása a művészetekre. Az elmélet és kritika nem állhat meg az esztétikai elvek kimunkálásánál, alkalmazásánál, tevékenysége csak akkor válhat teljessé, ha figye- ’embe veszi: az egyes irányzatok és művek az adott körülmények között hogyan és mennyiben hatnak — vagy nem hatnak. És, hogy nincs ön- eélú művészet, az nem csupán annyit jelent, hogy a művészi alkot ások szükségképpen társadalmi állásfoglalást hordoznak — hanem: a művészi hatás csak közönségre találva bontakozhat ki, válhat reális társadalmi hatóerővé. \il űvészet és közönség kap- csolata a kapitalista társadalomban egyre mélyülő válságot mutat, mindinkább elválik, elkülönül egymástól a keveseknek szóló arisztokratikus művészet, és a 6zéles tömegeknek szánt kommerciális művészeti tömegtermelés. A szocialista kultúra egyik legalapvetőbb célkitűzése éppen •ennek az ellentmondásnak a feloldása. A szocialista művészetpolitika azokból a gondolatokból Indul ki, amelyeket Lenin fogalmazott meg Klara Zetkinnel való beszélgetése során. „A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell le- bocsátania. Ezeknek a tömegeknek érzéseit, gondolkodását és akaratát kell összefognia, Éket kell felemelnie. Bennük kell a művészt felébresztenie és kifejlesztenie. Kell-e egy törpe kisebbségnek finom-édes biszk- vitet felszolgálnunk, amíg a munkás- és paraszttömegek fekete kenyéren tengődnek? Ez magától értetődik, nemcsak a szó betű szerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is — mindig a munkásokat és parasztokat kell szem előtt tartanunk. Az 6 kedvükért kell megtanulnunk gazdálkodni, számot vetni. Vonatkozik ez a művészet és a kultúra területére is. Ahhoz, hogy a művészet közelebb jusson a néphez, és a nép a művészethez, először is fel kell emelnünk a közműveltséget és az egyetemes kulturális színvonalat”. Hogy ma mind többet beszélünk művészet és közönség kapcsolatáról, az korántsem azt jelenti, mintha eddig szem elől vesztettük volna ezt a legfontosabb szempontot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kultúrforradalom kibontakozásának új állomásához érkeztünk, hogy művészet és széles tömegek kapcsolata új kérdéseket állított előtérbe. A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy — számos fejlett tőkés országtól is méltán irigyelt — eredményeket értünk el éppen „a közműveltség, az egyetemes kulturális színvonal” felemelésében, amit Lenin művészet és nép kapcsolatának egyik előfeltételeként jelölt meg. Ugyanakkor ennek alapján, s főként a rádió és televízió révén mind szélesebb tömegek váltak és válnak a művészetek élvezőivé, a műalkotások mind szélesebb körű visszhangot váltanak ki. a művészeti közvélemény egyre szervesebb tényezőiévé válik a művészeti folyamat egészének, igényel, befolyása egyre hatékonyabban alakítja a szűkebb értelemben vett művészeti élet légkörét. Éppen ezeknek az eredményeknek, a kultúrforradalom kibontakozásának következménye, hogy manapság kerül sor a kulturális statisztikák, a terjesztési adatok, számok tüzetesebb elemzésére, a közönségigények differenciáltabb megközelítésére, a művészi kultúra még megmaradt „fehér foltjainak” feltárására és felszámolására. C az sem véletlen, hogy „csak ma” esik több szó az ízlésről. Az ízlés ugyanis felettébb konzervatív. Kialakulása igen sok tényező (otthoni és munkahely-környezet, városkép stb.) összetett hatásától függ, és már viszonylag korán, fiatal korban kikristályosodik egy-egy emberben. Éppen ezért az ízlés félöntudatos reflexek rendszerévé, igen mélyen gyökerező sajátságává válik az egyes embernek, amit jóval nehezebb befolyásolni, alakítani, formálni, mint a tudatos ismeretvilágot. Főként ezzel függ össze, hogy míg a kultúrforradalom a legszélesebb tömegek számára biztosította az általános és szakismereteket, emelte a műveltségi színvonalat, addig az ízlés fejlődése ezzel a folyamattal nem tartott lépést. Ma már nem a műveletlen ember a „gyakori” —. hanem az a jelenség, hogy művelt embereknek éppen széles ismeretkörükhöz mérten elmaradott az ízlésük. És ezt azt is jelenti: épp az ízlés területén számoltuk fel még legkevésbé a múlt káros örökségét Nem valamiféle mulasztásról, hanem az elért eredményeink alapján szükségképpen ma előtérbe került új problémáról van tehát szó. A káros örökség — leegyszerűsítve — főként, a sznobizmusban és az ún. kispolgári ízlésben, azok továbbélésében nyilatkozik meg. Egyaránt jelen vannak a közönség egyes rétegeiben és a szűkebb értelemben vett művészeti életben; egymást kölcsönösen „táplálják”; együttesen pedig művészeti arisztokratizmusnak és művészeti tömegtermelésnek azt a kapitalizmusra jellemző kettősségét konzerválják, amely művészet és tömegek egészséges kapcsolatának körülményei közt is egyik legnagyobb akadálya. ^ z ízlés azonban —, ha „konzervatív” is — korántsem véltozhatatlan, amint azt a polgári kultúrpesszimizmus számos képviselője hirdeti. A szocialista társadalom szerkezete és célkitűzései lehetővé tették és teszik a sznobizmus és kispolgári ízlés elleni harcot, s hiba volna lebecsülni mindazt, amit ebben a tekintetben eddig elértünk. Nemcsak a műsor- és terjesztési politika figyelt fel a helytelen ízlésorientáció jelenségeire, de számos bíráló cikk, tanulmány született és születik a sznobizmusról, giccsről, kispolgári szentimentalizmusról, a szórakoztató műfajokban jelentkező kispolgári Ízlés megnyilvánulásairól. Az ilyen természetű közvetlen harcra — s még az eddigieknél is hatékonyabbra — természetesen szükség van. Emellett azonban nem szabad szem elől vesztenünk, hogy az említett rossz tendenciák nemcsak egyszerű ízlés- örökséget jelentenek. Azt is. De fennmaradásukban társadalmi tényezők is közrejátszhatnak és játszanak. Azaz a sznob és kispolgári Ízlés elleni harcot nem lehet elválasztani a kispolgári szemlélet, életforma, életvitel elleni harctól. „A kispolgári szemlélet egyik megnyilvánulása — hívják fel a figyelmet az Ideológiai Irányelvek — az apolitikusság és a közügyek iránti közömbösség. Még ma sem tűnt el teljesen az a régi gondolkodás és magatartásmód amely bizalmatlanul és hitetlenül tekint a közélet új lehetőségeire, igyekszik távol maradni mindentől, ami szerinte túlmegy a szűkén bukäs Megkockáztatom: nagyon sóik ; emberben poéta rejlik, Böl- Jsche például, a darwinizmus äegyik nagyszerű népszerűsítője, ;úgy írt a halak szerelméről, ;hogy az már dalba szedett ter- ímészettudomány volt. Egysze- !rű fiatalemberek sóhajai Évák, Marisok, vagy Rózsikák irályában, ha rímeket és versrit- Imusokat kapának, versenyez- ihetnének Petrarcával. Láttam ! mérnököt, aki úgy rajongott [gépéért, hogy rajongása, lefor- jdítva poétanyelvre: szintén [költemény. [ Az én barátom pedig így [tudott beszélni ételekről, elme- > rengve, révedezve, álmodozva ;(feje kicsit félrebillent, szemét [lehunyta.) Ügy beszélt, néha ;elcsukló hangon, ahogy színünk—lelkünk titkairól te- ;szünk nagy ritkán őszinte vallomást: — és tudod... (mi- ’lyen jó rágondolni, felidézni szinte még egyszer látva, éresve) először volt egy leves... ' Hangja ekkor még nem szárnyalt, mint a későbbiekben, még bizonyos férfias tartózkodással szólt, de hangsúlyából már kivehettem, hogy nem a hétköznapok levesének elmondásához keresgéli ihlete és szó. kincse válogatott szavait. A levesben borjúcsont főtt és pirított gombával, friss zöldborsóval, tejföllel emelték fel az ízek hatványára... Csak hebegve tudom visszaadni szavainak hevületét, mint ahogy csak gyenge pletykaanyag származik Romeo és Júlia tragédiájának elmondásából, ha nem Shakespeare közűi velünk. Éppen ezért gondoljanak még kottát is írásom a'á mex-t talán így érthető a szenvedélynek és az imádatnak az a zubogása, a szavaknak felejtvett egyéni érdekeken, a magánéletet körülbástyázva, a közügyektől elzárva keresi az egyén érvényesülését és boldogságát”. Ez a társadalmunkban még jelenlévő szemlélet és életforma a legfőbb melegágya a kispolgári és sznob ízlésnek. Mert az apolitikus, közüg.yek iránt érdektelen szemlélet természetszerűen elenáll az igazi művészetnek, amely mindig társadalmi felelősségre ébreszt, mindig erkölcsi és intellektuális erőfeszítést kíván, s mindig igényt és követelményt is támaszt — élvezőjében. A glccs- nek.szentimentalizmusnak ezzel szemben mindig a társadalmi igénytelenség, erkölcsi tartal- matlanság, a könnyű megközelíthetőség, az erőfeszítés nélkül megszerezhető, éppen ezért múló, semmire sem kötelezhető hatás a jellemzője. A kispolgári ízlés elsősor^ ban a múlt káros öröksége, de nem pusztán a maga tehetetlenségi nyomatéka révén él tovább. A sznobizmus is ugyanerről a tőről fakad, A sznobot végső soron ugyanaz a társadalmi szkepszis, dezilluzionáltság tereli az irodalmi művészeti kuriózumok irányába, mint ami a kispolgárt a giccshez és szen- timentalizmushoz. Amik iránt ma a sznob elsősorban érdeklődik: a szélsőséges polgári avantgárd izmus, absztrakció- nizmus, modernizmus — azokat ugyanúgy a társadalmi vonatkozások kiiktatása, ugyanúgy a szociális tartalmatlanság jellemzi, mint a giccset és szen- timentalizmust Kedvelt „művészeteiknek" csupán formája különbözik — apolitikus, társadalmilag közömbös lényegük azonos. A kispolgári ízlés e két vál** tozatával szemben tehát nemcsak közvetlen vitával, bírálattal, a kiadók, szerkesztőségek, stúdiók részéről, nemcsak nagyobb éberséggel kell harcolni, de az aktív, eleven, széles körű közéletiség kibontakoztatásával — közvetve is — küzdeni kelL hetetlen, de vissza nem adható, gyönyörű vízesése, ahogy azután a töltött káposzta arany színéről, a rajta elcsorgó tejföl szűzi hamváról, a húsok zama- tairól, a kövér töltelék omló varázsáról beszélt, a rizsszemekről, amelyek ázsiai drágakövekként bámultak ki a töltelékből, álmodó szépasszony-sze- mekkel — odakerültek e sápadt finomak a darált és ízesített hús nehéz férfitársaságába — s félnek, és örülnek is egyszerre... És a sültek utána! Hangja már meleg tenorba csapott át. Mintha sok színű selyemzászlókat lengetett volna kék tenger felé, rózsaszínű alkonyaiban. Már tudtam róla, hogy költő és nem bölcselkedő, mint Brillait- Savarin, akit az ételek imádata filozófussá tett. Mert az én barátom már azt a körülményt, hogy a sült húsnak általában szaftja van, mámorosán közölte, a sercegő zsír illat-áradatának, gazdagodó zamatjának olyan szerelmes ecsetelésével, hogy körülnéztem, vajon mit hallanak beszédéből a körülöttünk levők, nem gondolják-e azt, hogy valami illetlen kalandját meséli? A rózsaszín és ragyogó sültbarna keretű karajok, a piros rósejbnik hódoló társaságában — mintha szép asszonyok vonulnának fel a bálba, körülvéve hódolóiktól, vagy a füstölt csülkök marcona szépségei, amint felbukkannak a fokhagymásán párolgó bableves ízes sötét tengeréből. Avagy a bécsi szeletek: hófehér húsukat úgy rejti, sejtelmesen, a rózsásra sült prézli, mint fiatal, imént férjhez ment asszony fehér keblét a ruha. És micsoda himnuszai voltak a falusi füstölt kolbászról, vagy a bőrös szalonnák mandulaízeiről, a mákos tészták lágy színeiről, a lekváros buktákról, amelyek a virágzó fák képeit idézték és ha az ember beleharapott a bukták fehér húsába... ó, istenem ... Krúdy Gyula írt a legszebben a marhakoncról, az én barátom beszélt legszebben az (Csent István illusztrációja) Naponta felkelsz, a derüUen fénybe botolsz érdemtelenül. A* utcán már vár a tömeg, hogy magával ragadjon. Végül utazol konok ködöket toló villamosokon, váltadra vetett táskádban gondosan csomagolt pihenésed szorong. Naponta a kelő nappal ébredsz, munkába mégy dolgozol, fáradsz álmodozol Ordöngö dühöm is előkerül míg füstölgő szirénabúgás között visszaad a gyár. Valahogy a körútig eljutunk, s rajongva mutatod meg álmaid tengerét. Még nem tudod, ökölbe zárt kezekkel járok. ahol tavi arccal Imádhatlak, ahol az ősi gyönyörig ölelhetlek. nincs oltár, nincs hely, hol vásznam kifeszítsem, ___ s színeim okomnak összerendezzem, esek az az egyenes derekú törekvés, mely összetart, az abszolút tisztaságú örömök gyötrelmes útja. orjalevesről. A levesbe omló metélt tésztáról szíve legmélyebb mélyéről szólt, a velős osont pedig — ezt már tized- részben sem tudom idézni, mert meghatódott és elérzéke- nyült, arca ugyanakkor kipirult, mint boldog szerelmesé, aki hosszú idő után ismét látja drága szerelmét. Egyszer elmondta: — Megyek éppen hazafelé, a lépcsőházban káposztaillat terjeng. Körös-körül a folyosókon télre zárt ajtók, ablakok, a ház begubózott: „meleg, maradj bent, hideg, maradj kint”. A káposztaillat mégis kísér emeletről emeletre, konyha parfümje. Ha Sherlock Holmes, a régi mesterdetektív lennék, most megállapíthatnám, hol főzik a káposztát, a kitörő illatút, ezt a legyőzhetetlen káposztát. — De csak egyszerű lakó vagyok, szippantok a lépcsőházban, lopok az illatból, nem bűn. Este van, már megéheztem, vár a terített asztal, a vacsora —mig felérek, dézsmálom mások káposztájának illatát. Múzeumban voltam délután, olvastam, utaztam az Időben. Az olvasottakon tűnődtem hazafelé, még mindig szellemi világban élve — a lépcsőházban aztán megszólított a káposzta, felkínálta illatát. Szégyen, akkor is bevallom: azonnal elcsábultam — nemcsak igével él az ember — nagyot szippantottam: jó estét, káposzta, mi van benned? ■ — Persze, én azonnal láttam is már — folytatta —, e káposzta barnás, pirosas, sárgás színét, öblös, tűzálló edényben, rőt füstölt húsok kandikálnak ki belőle, káposztalevélbe csavart pasztellszínű töltelékeket, a káposzta tetején rózsásra sült karajok. , — így képzeltem, ahogy a szagával találkoztam a lépcsőházban, olyan volt ez, mint egy festmény első vázlata néhány mesteri vonás: a vázlatból sejtjük már a művészi kép teljességét. — Honnan surrant ki ez az igéző illat? Nehogy a*t gondolják: be akarok oda kopogtatni, kérek egy kicsit mutatóba, csak a tányér legszélére, mert elbűvölt. Persze, volt Idd» amikor rávitt volna a kényszerűség, hogy ilyesmit tegyek, de most elképzelni is rossz. Haspók sem vagyok, mint R- barátom, akivel néha együtt ebédelek. ö ugyanis, amikor befejezzük az étkezést, megkérdezi, hány óra? Déli idő van olyankor, ezt is felelem, mire felsóhajt: — Hajnalig tudnám folytatni!. .. — Egyszerűen arról van szó, együtt érzek a káposzta-tulajdonosokkal. Leülnek a békés asztal mellé, előttük a tányér, evőeszköz, az asztalfő oszt, még egy darab hús, káposzta, piros levében. Nagyon rokonszenves emberek, ahogyan eszik a káposztát, talán van hozzá egy kis boruk is, legyen is, kívánom, szódavizük is, mert úgy jobb a bor... Sóhajtott. Arca piros lett De legfőképDen és elsősorban a töpörtyűevés váltotta ki belőle a leglángolóbb szavakat Egyszer valaki töpörtvű-rajon- gása közben, meggondolatlanul és érthetetlen módon, halat említett, félbeszakítva őt, amikor a nörcről tárta fel önmagát. Elhallgatott, mélyen megbántva. arcára kiült a keserűség, nehezen, fájdalmasan sóhajtozott, majd elment. Utánanéztünk: járása rogyadozott. Szeretett enni. Nehéz, füstölt, zsíros eledeleket. Egy írónő, aki jól ismerte, elterjesztette róla: látta sietve befordulni egy mellékutcába: egy lefátyolozott libamájba karolt bele, és időnként naevokat harapott a libamáj vállába. És ez a barátom, az ételek csillapíthatatlan szerelmese, valami gyomorbajban megbetegedett. Csak krumolipapit ehetik. gondolják el! Olyan ez, — úgy vélem —. bár nem vagyok költő, mintha valaki tizen nvolc éves, szőke, kék szemű. karcsú Visié^v helvett (tft- oörtyű) csak kilencvennyolc éves nénikének (vízben főtt krumpli) udvarolhat 7Í dl
