Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
[ NYÁRI EMBEREK TÉLEM Ha nekem mutanak egy olyan „tősgyökeres” egrit, aki azt mondja, hogy nem ismeri Csörgő Józsefet, mélyein megemelem előtte a kalapomat és igen csodálkozó arcot vágóié, mert Csörgő Józsefről, az egri strand idős úszómesteréről nem tudni... E sorok írója is, valamikor, megboldogult gyermekkorában, sokszor volt kénytelen a felnőtt gyógymedencéből a gyerekek részére fenntartott kis medencébe átvonulni hasonszőrű kollegáival, ha Józsi bácsi megjelent a parton, s egy nagyot sípolt. 1932. májusától dolgozik a strandon, először mint uszo- dás, 1941-től, a vizsga után, már mint okleveles úszómester. — Úszás nélkül nem .tudom elképzelni az életem. Meg a futball nélkül. „Mellékesen” az egri Dózsa masszőrje is vagyok. A strandon az a feladata, hogy felügyeljen, nehogy valaki átevickéljen az illetéktelen mély vízbe, onnan meg az örök vadászmezőkre. A kissé kihalt strandon beszélgetünk. Azért „kisé kihalt”, mert egy-két megrögzött für- dőző most is vidáman úszkál a kellemes meleg vízben. — Mostanában már kevesebb baj van az emberekkel — mondja Csörgő József. — De néhány évvel ezelőtt volt olyan nap, hogy 10—15-ször is be kellett ugrani valakiért a medencébe. Van, amikor hiába figyelmezteti őket az ember, különösen a gyerekeket. Történt már sokszor, hogy úgy kellett valakit visszarángatni a túlvilágból, de időnként halálos baleset is előfordul. Józsi bácsi ott ül nyáron mindennap a mély víz mellett, szinte ugrásra készen. Vigyáz a fürdőzőkre. .És tanít is? Úszómester. Több mint kétszáz embert tanított meg úszni, köztük a feleségét is, akivel fiatal házas korukban állandóan együtt fürediek. Most tél van, s Józsi bácsi a gőzfürdőben masszírozza az embereket, és irtja a tyúkszemeket... Ez lesz az utolsó nyár. Hatvan esztendős már, sok ember életét mentette meg, s az ősszel nyugalomba vonul. Reméljük, azért nem mond végleg búcsút az egri strandnak, ahol annyian ismerik. ★ A jeges is „nyári ember”. Közvetve, a nagy kánikulában ő hűti az embereket. Varga Gyula nyáron jégkihordó volt az egri jéggyárnál idénymunkás, akit a megrendelők mindig szívesen fogadtak, mint — hasonlatként — az izzadó ember a hűs szellőt. Ehhez mérten aztán ahol megjelent, a hangulat csöppet sem volt szomorú. — Igaz — mondja —, egy- szer-kétszer reklamálták az emberek, hogy a jég minősége nem jó, de erről nem tehetek, a jeget nem én gyártottam, csak hordtam, s mindig úgy- Felújítják az egri Orlandini-házaf tudtam, hogy a jégtől egyet követel csak az ember: hideg legyen. Jéghideg... A jéggyári persze csak idénymunka, de a téli megélhetés is biztosított — s minő ellentmondása a sorsnak, most fűtő az ÉMÁSZ egri, Sas úti telepén. Az irodákban meleget teremt, s szeretik mindenütt csendességéért, szerénységéért. — Jó itt, és már szóltak, hogy ha kedvem van, maradjak végleg. így jobban tudom biztosítani a családnak a kenyeret. Ez pedig azt jelenti, hogy a „nyári ember”, az emberek „hűtője”, végleg szakmát cserél. Ahol megismerték, nyáron még biztosan megkérdezik a jegesektől: hát az a magas, őszes ember hol van? ... Aki annyi viccet mesélt. K. G. Az egri Ingatlankezelő Vállalat elkészítette a kezelésében levő, az idei évben tatarozásra, felújításra kerülő-épületek jegyzékét. A felsorolásban szerepel a Tárkányi Béla utca 10. szám alatti, — helytörténeti vonalon „Orlandiniház”-nak ismert lakóház is. Ebből az alkalomból kívánunk ennek az épületnek érdemes történetéről röviden megemlékezni. A ház építésének idejét az egykorú iratok és a meglevő stílusjegyek alapján az Egerben akkor virágzó barokk korba: a XVIII. század közepére kell tennünk. Ezt az időt mutatja az eredeti mivoltában legjobban megmaradt nyugati homlokzat is, az Eger kispolgári építészetére jellemző, fülkékbe helyezett szobrokkal, ablak-kiképzésekkel, párkánytagozatokkal. Az érdekes környezetet tüntetik fel az 1700-as évek térképei: ezek szerint itt fordult hirtelen keletre az északról, a Hatvani kapu felől érkező városfal — és az 1787Jltőzoq a li úz Nem, volt földrengés, vihar sem pusztított a városban, de az epri Marx Károly u. 8-as számú ház mégis mozog. Berendezéseivel: asztalokkal, szekrényekkel, mosógéppel, virágállványnyal, s természetesen a lakóival együtt Nem először foglalkozunk lapunkban ezzel az épülettel, de úgy látszik, örökös téma marad, sajnos nemcsak nekünk, hanem a lakóknak is. 1956-ban az épület jobb szárnya összedőlt. A bal szárnyát meg a napokban akarták összedönteni. Nem akarattal — három család lakik benne hanem szakszerűtlen, gondatlan munkával. A véletlenen múlt, hogy nem következett be tragédia... A ház valóban mozog. Milák Endre lakásának falain ujjnyi vastagságú repedések. Elszakadt cigarettapapírok jelzik, hogy nem áU a repedés. Az ajtók, ablakok elváltak a fáitól. Alattunk vésik a falat, a kalapács ütésére mozogni kezd ? mosógép, az asztál, a szék. És ez így megy már napok óta... — Rettegve élünk itt A falakon állandóan nő a repedés, minden pillanatban ránk szakadhat a ház. Két iskolásgyerekünk van. Férjem Andor- náktályán agronómus. Egy percnyi nyugtunk sincs. Azt akarják, hogy ránk szakadjon? Hogy lehetnek ilyen emberek? — kétségbeesetten panaszkodik Milák End- réné. De ezeket halljuk a többi lakóktól is. A ház mozog. A lakások alól a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat emberei lebontották a közfalakat. Vésik, fúrják az épületet tartó, külső falat is. A Széchenyi Éttermet bővítik, előre elkészített, áltáluk jónak tartott tervek alapján, őket nem érdeklik a lakók, a megrepedt falak. Nem az ö asztaluk. Fontos, hogy a munka menjen. A munkát irányító művezetőhelyettes szerint semmi okuk a lakóknak a félelemre. — Én nyugodtan ellaknék azokban a lakásokban. Nem értem, mitől félnek — summázza véleményét. Homlokegyenest más a véleménye Borics Lászlónak, az Egri Városi Tanács V. B. építési és közlekedési osztálya vezetőjének, akihez elvittük a lakók panaszait és azonnal a helyszínre sietett. Azonnal leállította az építkezést. — Szakszerűtlenül végzik a munkát, azonnal abba kell hagyni. A lakók pillanatnyilag még nincsenek életveszélyben, nem szakad le az épület. Megtesszük a szükséges intézkedéseket ... Nem történt földrengés, vihar sem pusztított a városban, de az egri Marx Károly u. 8. szám alatti ház mégis mozgott. A felelőtlenség majdnem áldozatokat követelt. (koós) ben felvett, Sartory-féle várostérképen megvan a mai Park Szálló helyén már akkor is állott „idegenforgalmi létesítmény” —, egy „Wirtshaus”, azaz vendéglő épülete! Az első részletes adat az ingatlanról 1753-ból származik, akkor adományozta a házat Barkóczy Ferenc egri püspök Orlandini Christian udvari prefektusának „hasznos és hosszú szolgálataiért”. De ez után az épület a XVIII. század vége felé már többször cserélt gazdát. Ezt — és egyúttal a ház nagy értékét is mutatja, hogy 1781-ben egy örökösödési peres ügy folyt itt, és ekkor a lakóházat 8271 forintra — akkor igen komoly összegre — becsülték hivatalosan. A ház történetének legérdekesebb fejezete azonban a XIX. század hatvanas éveiből való. Ekkor Ipolyi Arnold, Eger művészeti életének egy kiváló vezetője lakott az Or- landini-házban. 1868. augusztus 2-től 29-ig az ő lakásán tartották meg az orvosok és természetvizsgálók országos nagygyűlésüket, ahol egy régészeti szakosztályt alakítottak, meg- téve ezzel a magyar műemlék- védelem terén az első fpntos lépést. Itt hangzott el Römer Fló- risnak, kora egyik legkiválóbb régészének felszólalása, amelyben ,... felemlítő a vandalizmust, amellyel a köveket elhordják úgy, hogy csak egyes részekből lehet ráismerni, mily műkincseket rontottak, vagy hordottak egyéb célokra el...” íme az Orlandini-ház, mint a magyar műemlékvédelem böW csője. A későbbi idők azután nem hoztak nagyobb eredményeket a ház életében. A részletek stílusából ítélve a XIX. század vége felé készülhetett el a ház déli oldalán állott, az elmúlt hónapokban lebontott vasrácsos kerítés, és az 1930-as években tataroztatta szakszerűen az egész épületet az akkori tulajdonos: Braun Károly, a város polgármestere. Hevesy Sándor * 1 * 1 Fényesebbek lesznek a hatvani éjszakák Hatvan város elektromos hálózatának 1964-ben elkezdett nagyarányú rekonstrukciója és bővítése az elkövetkezendő 15 év várható energiafogyasztásának figyelembevételével folyik. Az eddigi munkák során korszerűsítették a város nagy- feszültségű hálózatát, Űj-Hat- vanban transzformátor-állomást építettek, több helyütt növelték a vezetékek kereszt- metszetét, felújították a legrégibb vonalakat. 2 300 000 forintos költséggel befejezték a 3. számú főútvonal hatvani szakaszának higanygőzös lámpákkal való felszerelését, a korábbi világítótesteket pedig áthelyezték a város más utcáiba. Ebben az évben tovább folytatják a munkát. 120 Cl-jelű armatúrát kapcsolnak be a közvilágításba, korszerűsítik a két városrész legelhanyagoltabb vonalait, jelentős felújítást végeznek az ó-hatvani Madách és Csaba utcákban. Megfelelő primérhálózattal, új transzformátor-állomással biztosítják a MÁV állomásépületének, az Utasellátónak és a szomszédos postahivatalnak a zavartalan energiaellátását. A korábbinál lényegesen fényesebb lesz az éjszakai Hatvan. Ennek érzékelésére elegendő talán, ha megemlítjük, hogy a tavalyi 500 000 helyett, az idei évre tervezett közvilágítási energiafogyasztás értéke 1 400 000 forint. Meg kell azonban azt Is jegyezni, hogy az idei rekonst- rukcó még korántsem biztosítja majd a város energiaellátásának teljes zavartalanságát. A probléma véglegesen csupán 1970-ben oldódik meg, a munkák befejeztével... 1 U RBÁN ERNŐ REGÉNYE H AT B FÉRJÉTFOt csak ültek, borzongtak, és úgy V A síkon még ibolyás, szemkápráztatóan tiszta volt az ég. A hőség tikkasztó. Zsályák és akácok illatától sűrű. Rozoga, nagyokat bukdácsoló bárka: csak nyögve és hosszú porfarkat lobogtatva tudott benne előrehaladni a fehérvár —perenteli autóbusz. Ám a kapaszkodón, ahol vén, hámló törzsű platánok húznak az országút fölé lomb- és ágboltozatot, egyszer csak elbúsult, majd nyakig szőrzsákba bújt a nap. Szél támadt. Parázna: vetést fektető, bokrok szoknyáit köldökig rángató szél. Az eget szilvakék, cafrangos szélű felhők borították el. Burjánozva, egyik a másik hátán, ahogy a káposztán borul levélre levél. Egy-két cikkanó, penge élű villámlás. Rá ugyanannyi szilaj, tömör, görgőkön guruló mennydörgés. És — máris lerobbant, valóságos nylon-zuhatag gyanánt sziszegett, suhogott, patakzott a zápor. Az úttest eltűnt Araszos, nőttön növekvő áradat tüntette el. És víz fent, víz lent: most valóban bárka lett az autóbusz. Inkább úszott, mint gördült, és mocskos, kavargó tajtékból akasztott magának uszályt. Utasa mindössze négy volt. Négy hírmondónak maradt, hetipiacról hazafelé tartó nő. Tyúk módra, gubbaszkodva húzták meg magukat a hepehupás, törött rugójú üléseken. És — hiába tréfált, heccelődött velük a kalauz, egy sudár, jól fésült, barna-piros fiatalember, 4 MiPpJSßG 1966. február 13* vasárnap bámulták a sofőr szalonnas, gallérból kidagadó tarkóját, mintha bizony oda lett volna fölírva a jövő vagy legalábbis a javában dúló égiháború szerencsés kimenetele. Hirtelen kit-kat-kat: leállt, és meg se moccant többé az ablaktisztító kefe. A szélvédő üveget nem is víz, valósággal egy vödör brillantin folyta be. Az imbolygó, szeme világát vesztett autóbusz — mert egy útszéli bazaltkúp termett előtte — fölágaskodott, megfarolt, csúsztában egy kilométerkövet is kibillentett a helyéből, és már ült is: első kereke a levegőben, hátulja a színig víz árokban, akár egy terebélyes, vastojásokat melengető tyúk- anyó-szörnyeteg. De ez még csak hagyján! A szerencsés karambol pillanatában — hogy az utasoknak megijedni se maradt idejük — a villám is levágott. Mindjárt előttük egy kétlábú, vastagon kátrányozott távírópóznába talált bele. Csattanás, de akkora, hogy az autóbusz is megemelkedett tőle. A pózna kigyulladt. Tetejétől a talpáig zöld, foszforeszkáló pokolfény vonta be. — Nyomás! — üvöltött föl « sofőr. — Vasból van a busz, miénk a következő adag! Azzal már ugrott is: fejjel előre, nagyot csobbanó csukaugrással. Ügy tűnt, hogy elhibázta: a nyaka törött, vagy a keze marjult ki. De nem! Jóllehet kövér volt, igazi duda-ember, csak vetett egyet magán, és uccu: csupán a legázolt szőlő- vesszők kígyózása mutatta, hogy él, megvan, és hogy föl a dombra, egy vén présház oltalma alá kergeti rémülete és villámiszonya. ' Ez volt a jel, erre az autóbuszban is kitört a pánik. Verseny kezdődött: farral, mellel, könyékkel. Először csak az ülések közt, aztán az ajtónál, végül az árok partján, mert az se volt elég széles a megrémült asszonyok számára, azon se fértek el egymásba ga- balyodás nélkül. — Folyvást, csak folyvást! Sorjában, hölgyeim! — kiabált utánuk térdét csapkodva a kalauz, és csak a hordónyi tomporok és hullámzó dinnyekeblek eltűnésével eszmélt, hogy... hohó, nincs ki a létszám! Négy utasa volt, négy bizony: egy pokolian csinos, remekbe szabott ifjú hölgy és három csu- pa-hús kofa, és ó csak az utóbbiak közelharcában gyönyörködhetett Hátranézett, meg is fordult, és ha nem kap idejében fogódzó után, hát kiesik az ajtón, és a vizes árokban találja magát. Csodálkoztában. Az ifjú hölgy ugyanis — vetkőzött. Tempósan, cseppet se sietve és nem is zavartatva magát. Lábán szandál volt — lehúzta. Le a hozzá való rövid harisnyát is. Sok huncutkás, frissen bodorított haját nylonkendővel kötötte be. Felkapta, fejére borította hátulról előre a szoknyáját, és huss: habkönnyű, kurta kis Ingében csak le a buszról és bele a zápor ezüst nádasába. / Az út töltése alatt völgy vonult. Csupa rét. Szántás egy barázda se rajta. Az ifjú, félmezítelen hölgy ide vágott le sebes, szökellő szarvas-iramod ássál, és mire a kalauz becsukhatta volna ellátott száját, már el is tűnt. Magába nyelte és függönyt vont utána a zápor ezüst nádasa. A kalauz megdörzsölte a szemét, hogy ugyan jól látta-e, amit látott? A nyomra lelt vadász vérbizsergető, gyomorfenékből támadt izgalma fogta el. És már ugrott is, majd ro- hanvást gázolta a lucskos, térdéig csapó rétet. Amilyen tüzes, lángoló volt a bőre, csoda, hogy mégse pattogtak, pukkantak rajta szét a zápor szúrósan hideg fagyalbogyói. Kalauzunk tehát futott. Képzeletében bokák, térdek, combok villogtak, és mint főfő futtató: egy remek, őszibarackosán gömbölyded tompor is meg-megjátszotta előtte magát. Csak az volt a baj, hogy vaktában, találomra futott. Le a lejtőn és át a völgyön, egy fűzfás, tóvá szétterülő csermely partjáig. — Most aztán merre? — tűnődött. — Át a vizen, vagy csak folyása iránt? A cipőnek, de még a nadrágnak is édes mindegy, hogy belegázol-e a vízbe, mert jobban már egyik se ázhat el. A csermely is sekély, legfeljebb a medre okozhat meglepetést. Ha iszapos, — menten lerántja a cipőt, és akkor lőttek a tündérfogásnak. Estig se tudja a kátyúba ragadt, iszaphalált halt cipőt kitapogatni. Ekkor csoda történt. Orra konyult, kétségek között hányódó kalauzunk előtt egy délceg, vigyázzban álló vízililiom jelent meg. Láng volt: kénsárga, záporral dacoló lángnyelv. És világánál — az alámosott, fű-bundás part peremén — egy éppen csak odalehelt, piskótaforma lábnyom mosolygott. És nem is akárhogyan — kajánul, kötekedve mosolygott, mondván: —r No, te isten maflája! Mire vársz? Mit tatod a szád? Persze, hogy „ö” járt itt, ,.Ö” futott erre. Nyakadba követ és víz alá veled, ha elszalasztod. — Azt már nem! — kapott a cipője után, és rántotta le mindkettőt villámgyorsan a kalauz. És mert akkurátus, rendszerető természete volt. az iszapra gondolva, mindjárt a nadrágszárát is feltúrté. Jó magasra, térden felül, és javára, mert az iszap valóban mélynek bizonyult. Ráadásul ragadt is, tapadt is, hogy a sűrűre főzött szurok se jobban. De bánta ezt kalauzunk? Alig lábolta át a csermelyt, és alig rugaszkodott fel a másik partra, azt is elfelejtette, hogy kinek-minek hívják. Őrömében. A vén, banya-kontyos fűzfák, sűrűn burjánzó bodzabokrok és öles szappangyökér virágok mögött ugyanis kidólt- bedőlt, erősen romos akol me- redezett. Mellette fészer. Ebben kockásra préselt, egymásra rakott szénabálák. S a bálák száraz, szélvédett zugában ott állt, ott illegette magát „Ő” is. Baljában tükör. Jobbjával — mintha csak most állt volna fel a fodrászfotelből — kormos, csudálni- valóan épségben maradt fürtjeit babrálta. És egyébként is pazarul fess és még a legkényesebb kalauzfogalmak szerint is „frissen generálozott” volt. Lábán már zokni is, cipő is. Szoknyája leeresztve. S hogy mégse kirándulni van, de vihar elől, záporban menekült a fészer alá, arról csak pajzánul vizes, minden idomát megmutató vászonruhája árulkodott. Gondtalan és tökéletesen magabiztos volt. Sejtelme se arról, hogy nézik. És ugyanakkor — legalábbis a kalauz szemében — a lehető legvédtelenebb is. A zápor mint áthatolhatatlan függöny, a fészer jószagú, szénával kibélelt fészke, s az a tudat, hogy széles a határban senki se kettejükön kívül, szinte parancsolta kalauzunknak a határozott, merésze« célra törő fellépést, hogy a*- t<- ?! IFolytatjuk] ■
