Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-19 / 42. szám
IlcMet Nürnberffben AMERIKAI FILM A lelkiismereti leckét mindenkinek feladják és mindenkinek felelnie kell. Talán ebben az egyszerű és kissé megtoldott szólásban foglalhatnánk össze tömören azt a stílusában és szándékában egyaránt nagyszerű filmvitát, amelyet az amerikai filmgyártás nevében Stanley Kramer fogalmazott meg a világnak, Abby Mann forgatókönyve alapján. Az Egyesült Államok egyik ismeretlen kisvárosának ismeretlen járásbírója kap megbízást 1948-ban arra, hogy Nürn- bergben, a náci bírák felett mondjon ítéletet. Nyolc hónapig tárgyal, tanúkat hallgat ki, kérdéseket tesz fel a vádlottakhoz, szakkönyveket olvas a bíró, hogy közelebb jusson az igazsághoz. Ismeretségeket köt, kérdez, ismét kérdez, hogy feleletet kapjon mindarra, ami történt. A náci borzalmakat már jól ismeri, de arra vár feleleteit, vajon ezek a vádlottak és egyáltalán a németek tudtak-e azokról a rettenetes célokról, módszerekről, amelyekkel a nácik politikai ellenfeleiket és fajgyűlöletükben a zsidódókat megsemmisíteni igyekeztek. A vádat olyan katonai ügyész képviseli, aki részt vett, mint amerikai katona, a koncentrációs táborok felszabadításában, és így alkalma nyílott még a náci finálé irtózatos pusztításait látni. Az ügyész keményen támadja azokat a náci bírákat, akik a Harmadik Birodalomban törvényeket szerkesztettek, alkalmaztak és embereket küldtek a halálba, jobb jogászi és emberi meggyőződésük ellenére. Vagy mégsem? Mi hát az ok és a magyarázat, hogy bírói segédlet mellett követhették el a nácik arcpirító kegyetlenkedéseiket. Ä Védő fiatal német jogász, aki a tárgyalásra elkészített gondolatmenetével és a résziga zságottél es logikával csillogtató védelmével menteni igyekszik különösen Ernst Jannin- gwt, áld Hitler igazságügy-miniszteri székében is ült. A védő, dr. Rolfe szerint minden német, aki hűen a hazához, hazafiságból engedelmeskedett a törvénynek, nem vádolható, azaz ártatlan. Szerinte, ha elfogadjuk a vád állításait, akkor minden németet a vádlottak padjára kellene ültetni, sőt Churchillt is, aki 1938-ban elmondott beszédében magasztalta Hitlert, az amerikai gyárosokat is, akik segítették Hitlert és mindazokat, akik szövetségesül kínálkoztak, vagy szegődtek, hogy országokat nyeljen le, és céljait megvalósítsa. Hol hát a felelősség? Négy arc néz ránk ezen a tárgyaláson a vádlottak padjáról, de csak egyetlen szempár nyugodt, Ernst Janningé. Nem felel a bíróság által feltett kérdésre, annak igazolására, hogy nem ismeri el a bíróság hatáskörét az általa elkövetett bűnök feletti vizsgálódásra és ítélkezésre. De az emberi értelem és jogi hadakozás riasztó tornájában ez a sziklaarc megmozdul egy adott pillanatban. A védő két összeillő vallomásmozaik tudatos beállításával, a látszat minden részletét kihasználó logikával fel akar építeni egy lépcsőt Irene Hoffmannak, a Feldenstein-per áldozatának a szájából, amelyen át Janning szabadulhat esetleg a felelősségre vonás alól. A védő hajszoló követelése Irene Hoff- mannal szemben tipikusan német, és Ernst Janning úgy érzi, hogy nem hallgathat tovább: ha későn is. határozottan megszólal a lelki ismerete, és saját védőjét akadályozza meg abban, hoey hamis útra tévedjen az igazság keresése. A bíró végre eljutott a lelki- ismeret megszólalásáig, addig, hogy egy nagy műveltségű ember —, ha csak rövid mondatokban is, zaklatottan is — bevallja a bűnt, amit elkövettek. Azt, amiért a bűnt elkövették, hozzáteszi indokolásul. Nem úgy, mint a másik három bíró, akik közül a vak náci Hahn árulónak nevezi Janningot. Az ügyész a bizonyítási eljárás után már nem azt az erélyes indítványt teszi, amit az egész per anyaga alapján várunk. 1948-ban új helyzet alakult ki 1 az európai egyensúlyban, Berlin körül. Az amerikai tábornok, aki a tegnapi bűnök jogi és erkölcsi megtorlásához nem ért, az aznapi tennivalót látja és a fennmaradásról kétkedik, felejtő mérsékletre inti az ügyészt A bíró nem veszi tudomásul, hogy a tárgyalóterembe is behat a napi politika fuvallata. Bírótársai kétkedése és aggodalma ellenére megkeresi azt a rövid, de kemény indokolást, amellyel életfogytiglanra ítéli a négy vádlottat: Aki gyilkosságra felbujt, aki a gyilkossághoz segédkezet ad, a gyilkosságot lehetővé teszi, minden állam törvénye szerint bűnös, és el kell ítélni. Nyolchónapos tárgyalás után jut el a bíró ehhez az igazsághoz, miközben tengernyi részletigazságot hordott össze a védelem. Ez az igazság azé a lelkiismereté, amely nem elégszik meg az állam írott törvényeinek tiszteletével, de megköveteli, hogy érvényesüljenek az alapvető emberi jogok. Azon lehet vitatkozni, hogyan kell az aljas diktatúra válogatatlan szándékai elöl kitérni, vagy szembeszegülni vele. Egy igazság biztos: Bőrömet nem menthetem a mások élete órán. Annyira nem lehetek hű a hazához, alávetve a törvényeknek és egyéni érdekeimnek, hogy ezt az alapvető lelkiismereti követelményt ne ismeriem. és ne engedjem érvényesülni. Itt, ezen a ponton lesz nagyrabe- csülő tisztelőié Ernst Janning az amerikai, öreg járásbírónak. Janning el {töltetesében és meg- alázottságában is bizalmat érez a bíró iránt, s lelkiismereti megnyugvást az igazságos döntés miatt. Ha van ilyen esetben megnyugvás. Az erkölcsi és lelkiismereti alaptörvénynek érvényesülnie kell. ez a film kristyálytiszta Igazsága. Stanley Kramer a német ml- litarizmus állandó, mai jelenlétét is dokumentálja filmjében. Nemcsak a katonadalokkal, amelyek adott lélektani pillanatban mindig figyelmeztetnek, hanem a kiválasztott és általa tipikusnak tartott németekkel is. A bíró lakásának házaspárra, a tábornok felesége, Irene Hoffmaijn, Emil Hahn, dr. Rolfe. Emst Janning, a volt takarítónő, az 1935-ben nyugdíjaztatását kérő bíró, a mulatók a sörözőben, a koncerten látott arcok — mind-mind egy bonyolult kérdés mozaikjai Eurónában. Stanley Kramer a film fináléjában óva figyelmeztet a német kérdés nyitottságára és arra a szerepre, amelyre A HATÁRON TÖRTÉNT a közelmúlt rémei figyelmeztetnek. Nyomatékosan utal a hazához való hűség fanatizmusára és arra, ami a fanatizmus megett korlátoltságban, önzésben és módszerekben megjelenhetik. A háromórás, kitűnő filmalkotásban az amerikai filmki- válóságok egész sora látható: Spencer Tracy, Burt Lancester, Richard Widmark, Montgomery Clift és Judy Garland, míg a német művészeket a nagyszerű Marlene Dietrich és Maximilian Schell képviseli. Az operatőr Ernest László maradéktalanul érzékelteti a tárgyalóterem fülledt és izgatott légkörét. A kísérőzene szerzőjének, Emest Goidnak a nevét fel kell jegyeznünk —, mert az induló-montázsok mellett néhány részletnél valóban értő kézzel szerkesztett muzsikát ehhez a kitűnően fogalmazott bírósági tárgyaláshoz. Farkas András A meghiúsult koncert A 193—Z—1024 rendszámú mikrobusz a Tcüépö előtt HŰL Egy magyarul beszélő férfi lépett ki belőle, s kedélyesem fogadta az útlevélkezelő üdvözlését. Vidáman csevegett magyarországi élményeiről, amit mint zenész, hathónapi kxm- certútja során szerzett az országban, A szakaszvezető és a vámőr ellenőrizte az útiokmányt» Rendben volt. Abban nem találtak semmi különöset, hogy « kocsi zsúfolásig tele volt hangszerekkel. Figyelmüket azonban nem kerülte el a hangszerek tetején levő női kabát. — Ez az öné? — kérdezték a zenészt, de erre már nertt kaptak választ. — Kérem, rákja ki « hangszereket a kocsiból — fcengw zoft a felszólítás. A zenész tiltakozott. Mérgében még a magyar nyelvek5a elfelejtette. Még hogy ő álljon neki rámolni. Az útlevélkezelő és a vámőr nem engedett A mérges vendég széles mozdulatokkal minden csomagját a kocsi hátulsó ülésére dobta, Mintha valamit takargatni akart volna. S amikor valameny. nyi csomagot átvizsgálták, ö foglalt helyet a hátsó ülésen. Beta szakaszvezetőnek mindez elegendő volt arra, hogy alaposan megvizsgálja a kocsi hátsó részét. Felhajtotta as ülést borító huzatot, és becsúsztatta kezét a résen. A zenész riadtan tiltakozott — most már újra magyarok — Ne, kérem, ne nyúljon alá! De már késő volt, s hiába, A hátsó ülés alól egy zilált arcú nß mászott et8, as etsS ülés alól pedig hirtelen gyermeksírás tört fel. S pár másodperc múlva egy tízéves kisfiú keveredett elő onnan. Az anya és fia — mindketten külföldi állampolgárok —* természetesen nem tartoztak a koncert kellékei közé. A penésznek ez alkalommal nem volt szerencséje. S ráadásul elmaradt a soron következő, külföldi koncertje is. Táblád ifjúsági ház tapsolt az egri szimfonikusok sikerének Az Országos Filharmónia csütörtökön rendezte meg az egri diákság részére romantikus szerzőkből álló hangversenyét a Szakszervezeti Székház dísztermében. Az idei kezdeményezés máris nagy közönségsikert hozott és bizonyítja, hogy az Országos Filharmónia jogos bizalommal építette programját az egri szimfonikusokra. Ennek a romantikus estnek ugyanis — a szólistákon kívül — az egri szimfonikusok zenekara az igazi ünnepeltje. Viszonylag igen rövid időn belül ez az ötven főből álló együttes Farkas István karmesteri irányítása mellett néhány olyan hangversenyt adott, amelyekre Eger közönsége szívesen és elismeréssel emlékezik. Több ízben szólottunk arról a lelkesedésről és ügybuzgalomról, amely egybetartja ezt a meglehetősen vegyes származású zenekart. Toliunkra kívánkozik az egri szimfonikusok eddigi sikerei és eredményei után az igény: a megyei és városi művelődési szervek kísérjék fokozott figyelemmel ennek a fiatal zenei társaságnak a sorsát és adjanak tágabb lehetőséget, az eddigieknél gazdagabb támogatást számukra. A műsort Erkel Hunyadi Jászló című operájának nyitányával vezették be a szimfonikusok. A mű levegőjét sikerült a zenekarnak érzékeltetnie, felélesztve azt a történelembe révedo romantikát, amellyel Erkel a múlt század legsötétebb korszakában élesztgette a szabadságharc leverése után a nemzeti öntudatot, Az est énekes vendége Forgács Eva, a Filharmónia szólistája, Tosca imáját énekelte Puccini operájából és a Pillangókisasszony nagyáriáját Az értékes fiatal orgánum néhol hatásosan, csillogva szólaltatta meg Puccini hőseit Mendelssohn Hegedűversenyének L és III. tételét a fiatal hegedűművész, Jász Pál játszotta. Az ünnepi és virtuóz muzsika tisztán és határozottan rajzolta meg az életörömöt, éneklő Mendelssohn portréját ebben a rá annyira jellemző és ma is szívesen hallott alkotásban. Az egri szimfonikusok leg* kiérleltebb játékát Schubert befejezetlen, H-moll szimfóniája hozta. Ennek a tragikus sorsú osztrák zeneszerzőnek hattyúdalát az érzelmek finom hullámzása és az élettől való búcsúzásnak tiszta fájdalma szövi át, s ezért hatása nem maradhatott el. Az egri szimfonikusok ezzel a zenedarabbal is bebizonyították, hogy megalakulásuktól, időközi buktatókon átjutva, ilyen produkcióra is képesek már. A nagy sikerű ifjúsági hangverseny zenetörténeti összekötő szövegét Rácz György mondotta eh (F. A.i G„ A kisöreg legyintett, hogy ... (szamár beszéd az; ilyen, majd szivart halászott elő a zsebéből, rágyújtott, és sűrű pöféke- lés közben így adta elő az esetet: — Vendéget várt, rangos megyei vendégeket az ünnepségre Illés. Hanem megtudta* sofőrök mondták a fülébe, hogy a fő-fő vendég se iszik, ee dohányzik, még a pecsenyét is csak piszkálgatni szokta, ellenben a roston sült és a kirántott halnak nem ellensége. Csettint is neki, annyira szereti... Jól van, gondolta magában Illés. Ha szereti — gusztusa ne legyen! — hadd szeresse. Hangosan pedig így agitálta a népet: „Pár vállalkozó szellemű tagtársra volna szükség. Halunk van, hálónk is kerül, semmi akadálya tehát, hogy napfeljöttekor kerí- tőzzünk egyet”. * — Aztán mi lett? — türelmetlenkedett Laci, mert a szivarnak levált az egyik, levele, és a kisöreg annak nyálazgatá- Bával piszmogott. — Az lett, hogy... vállalkozókban nem is volt hiár.v De nem ám! Elvégre.. pasz- sziózásra és nem kapálásra történt a felszólítás, csak egyben tévedett Illés. Lacinak ismét közbe kellett Szólnia: — Miben? — Abban — emelte föl mutatóujját a kisöreg — abban, öcsém, hogy akarni és tudni, az kettő. Továbbá: a tudás mindenhez, még a halfogáshoz is elengedhetetlen. — Stimmel — helyeselt Látí. — Ugye? Azért mondom: 4 rjgpBM7 ma. február 19.. szombat vállalkozóban nem volt hiány, de miféle koca-halászok húzták, ráncigálták, gabalyították ott hasig vízben a kerítőhálót? Csupa vénember. Csupa há- zsártos, egymást noszogató világ okosa. És még így is, eny- nyi sok balkézzel is sikeres lett volna a halászat, mert... amióta kastélyból, földből, mindenből kibúcsúztattuk a grófot, kétszer se hálóztuk le ősszel a tavat, de Iá hitte volna, melyik tudálékos vénség, hogy amikor ég-föld zeng, amikor nagyobb már nem is lehet a hajcihő — egy monstrum, egy igazi harcsakirály is hálóba akad? Ez egy. — És a kettő? — Hogy nem adta meg magát. Sőt. Kitört, és épp a leghangosabb, legjobban hőröge- tő vénembert, Hegymegi Mátét döntötte fel. Nem hiszi? Pedig feldöntötte. Ügy feldöntötte, hogy zsupsz: hanyatt esett és literszámra vedelte a vizet — Heffvmegi? — Ö. Éppen ő. — kacagott egv nagvot a kisöreg. — Aki csak mosdásra szokta használni a vizet. — Érdekes, — jegyezte meg kajánul Laci. — Mintha Takó Illés nevét emlegette volna az imént. Vagy tévedek? — Türelem — fohászkodott neki a további fordulatoknak a kisöreg — Illés csak most jön, most veszi át a vezényletet. Ahogy a valóságban is történt. „Kerítsd!” — kiáltotta a partról, mert ez idáig onnan próbálta dirigálni a hálózást. Azzal le a csizmát, le a ruhát, de még a gatyát is. Kötényt kötött, a végét áthúzta a lába között, a kezébe egy furkót, és bele a vízbe. A harcsa azonban eltűnt. Lacit elfogta a horgász-izgalom: — Eltűnt? — kérdezte. — Hogyan? Hálót szakított? — Még nem, — nyugtatta meg a kisöreg. — A partoldalban, a gyökerek és üregek között a fészkében bújt meg. Illés is így vélekedett. „Itt lesz, a part alá, a gyökerek közé menekült” — mondta, és kur- kászni kezdte a partoldalt. Tudja, fütykössel, amit marokra fogott. — És? — Megtalálta és pofon is döfte, amilyen pechje volt. — Pechje? — értetlenkedett Laci. — Hát! — magyarázta a kisöreg. — Mert... gondolja csak el: a harcsa ki! — Mária anyám, a szopós borjú feje se nagyobb. — Üvöltés^ vís reng* iszap kavarog, a harcsa megveszik, tombol. Takó Illés pedig — az anyád ne sirasson! — zumm a fejére egyet a fütykössel. De pechje volt, fej helyett farkon találta. Erre a harcsa lódított egyet magán, és — Illés már ordított is. Kínjában, áriázva ordított, mert ő esett kútba, őt marta meg a büdös dögje... És hacsak megmarta volna! De — isten az atyám, én is hallottam — a térde kalácsát is megroppan- tóttá. —Ej! — izgult, mérgelődött utólag is Laci. — Senki se volt kéznél? Mindenki csak a száját tátotta? — Hát... — vakarta meg a tarkóját a kisöreg — úgy valahogy. És ki is lett volna kéznél ott rajtam kívül, aki a parton álltam? Az a tucatnyi tehetségtelen vénség? Ogy odalettek, úgy megrémültek, hallja. hogy nagyobb csend nagypénteken a mészárszékben sincs Pedig ott nagy van. — És p harcsa? Mi lett a harcsával? — Meglépett. És vele a lava hal. mert a hálót- is cafatokra tépte... Azért mondom: ha nagy dög, ha harcsakirály az esete, irány a szövetkezet, csak Takó Illést keresse. Az a legkevesebb, hogy engedélyt ad, mert még tanáccsal is szolgál. A tulajdon elnöki kezével mutatja meg, hogy merre, melyik tórészen történt a sebesülés. — Fölépült? — Föl, kutya baja már, de rögtön sántítani kezd, hacsak meghallja is azt a szót, hogy harcsa. Hanem... én tenném a dolgom, az iszap is itt a legzsírosabb és hal se jár, magát se háborgatom a locspocsolás- sal... Mit vakaródzik? Kedve nincs harcsázni, vagy az idejéből fogyott ki? Laci fölhúzta a vállát: — Isten tudja — tűnődött. — Valahogy kérni restellek... Szívességet. .. Ismeretlentől, aki- elnök is ráadásul. A kisöreg erre jót nevetett. — Meg még mi Takó maga szerint? Atyaisten? Hajaj, még kisisten, de még kisbíró se nagyon. Nem mintha fafejű vagy teszefosza volna. A, csak éppen tekintélye nincs, a szava nyom kevesebbet a kelleténél. Én már sokszor, a tagság füle- hallatára is megmondtam neki. hogy... mondok, te Illés... A fejtegetés itt megszakadt. Egy meglódult, bozótot taposó marhacsorda és egy nekibő- szült. kartonruhás amazon oda- rontása miatt szakadt meg. A csorda nem volt nagy. Mindössze tizenöt-húsz darab loncsos, csontjait mutogató tehénből állt. A nekiböszült, csordát hajkurászó amazon pedig — Kati volt. Ö bizony, hiába meresztette a szemét kalauzunk, hogy... mi ez? Csak nem a megszorult, lombok tetején vibráló kánikulai hőség játszik káprázatot vele? De nem: káprázatról szó se lehetett! Kati kiabált, sőt: — uram bocsá’ — még szitkozódott is. Hogy a teremtésit a bitang, pákosztos fajtátoknak! Van itt fű, van itt zabálndvaló elég, mégis a salátáimat legelnétek le? Fején kendő. A kendő pillangója me* nyecskésen a tarkóján. Előtt* slingelt szélű, hófehér kötény*. A karja meg konyákig, por* cukrosán lisztes, mintha bi* zony egyenesen a gyúródeszka mellől ugrasztották volna teheneket pásztorkodni. — Mi az? — rikkantott ra vidáman a kisöreg. — Csór* dásnak csaptál föl? Bora né* nédet helyettesíted, Kati? — Őt! Hogy az ördög...! —t csapta össze a tenyerét mint* egy utolsó riasztás gyanánt Kati. Majd csípőre vágta az öklét* szemközt fordult és a keríté* sen át így méltatlankodott: — Képzelje: mingyá’ dél, és még mindig nem jött meg Bora néni. Még mindig a temp* lomot bújja. Két mise kell neki. Ezek az istenverte marhák sneg mindent összegázolnak* Ráadásul a frásszal is majd ki tőre tik az ember lányát..* Képzelje: én a konyhában, éppen a rétest nyújtom, ez a legnagyobb, az a piröstarka Rózsi meg bú-ú-ú, az ostoba* hát nem a küszöbről bőg be nekem? Én elkergetem, ki utána az udvarra, és akkor látom, hogy a csorda viszont a veteményest, a salátaparcellákat dúlja. Azt mondom ón. „. — Állj! — nyomta a magasba merőkanalát tamburboí gyanánt a kisöreg. — Hát a rétes? A rétessel mi van? — Jesszus! — ijedt meg Kati. — Azóta biztos megdermedt a tésztája! Azzal el onnét — eikkanó su gár — a már ismerős szarvas* iramodássai. Nem is sejtve, hogy Laci is tanúja volt alkalmi csordáskor dósának. (Folytatjuk.)
