Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-20 / 16. szám
Foxi Maxi és a többiek ImM tincse 3 Szovjetaniéfeé!... Foxi Maxi „társulatával” együtt belopta magát a tévénézők szívébe. Hétről hétre keresik a műsorban, reklamálják, ha elmarad egy-egy folytatás. Honnan ez a népszerűség? — Talán azért, mert a történeteket igyekszünk „magyarosítani” — mondja Nagy Vilma, az átíró-fordító. — Ugyanezek a filmek Lengyelországban megbuktak. Ott ugyanis ragaszkodtak az eredeti sztorikhoz és nem szinkronizálták, hanem egyszerűen „aláolvasták” a nyers fordítást. — Szerencsénk volt — kapcsolódik a beszélgetésbe Gerhardt Pál, a szinkron rendezője —, úgyszólván az első pillanattól kezdve sikerült „elkapnunk” a megfelelő hangokat, s most már kialakult egy olyan együttes, amely saját maga is végigszórakozza és élvezettel játszik, illetve beszél. Beszél? Ugat, cincog, nyávog, és dörmög. Szereposztás szerint. Foxi Maxi: Csákányi László. Már megszokta, hogy ha a gyerekek meglátják az utcán, utána kiáltanak: Lászlóóó! Szenzációóó! Ez is a népszerűséggel jár. Éppúgy mint az, hogy Inci, azaz Váradi Hédi különböző egérfigurákat kap ajándékba. — Voltam már — meséli In- ci-Hédi — tücsök, Csupafül, Tüskeböki, Toppancs Walt Disney filmjében, a Bambiban, nyuszi, mókus és mindenféle apró állat hangja. De ez a legkedvesebb állatszinkron szerepem. Boldogság, amikor elkezdjük a munkát. Nem is munka, játék, szórakozás. A legkedvesebb élményem a macska lelkiismeretének megszólalásához fűződik. Sohasem felejtem el a macskát, ahogy mondja: — Szeretni kell az egereket... Valóban szereted, Kandúr Bandi? — Szeretem — mondja elkeseredetten — nagyon .. Inci pajtás! Finci koma! Azóta az együttesben szállóigévé vált ez a párbeszéd. Ha valami nem megy, vagy nem akarjuk csinálni, mindig ezt idézgetjük, A gyerekközönség nagyon hálás. Kedves leveleket kapok tőlük. Egy kisfiú például ezt irta csupa szögletes nagybetűvel: „Csak te mondjál mesét, húsz puszit küld, Miki”. Mindenkinek vannak kedves gyerektörténetei. Várhelyi Endre, ileltve Maci Laci a közelmúltban a csepeli munkásotthonban II. Fülöp áriáját énekelte, s a szám után váratlanul megszólalt egy kisfiú a nézőtéren: Ugye, bácsi, te vagy a Maci Laci? — Akkor egy pillanatra nagyon furcsa volt minden, de a közönség nevetett, az operaénekes feltalálta magát a színpadon, s barátságosan válaszolt: Igen, én vagyok... — Azóta már az Operában is úgy kémek tőlem autogramot a felnőttek, hogy írjam oda a másik nevemet is. Gombos Kati a fiúegér, a nyakkendős Finci, ez a gyámoltalan fiúegér roppant kedves „egyéniség”. Bármibe kezd, mindig baleset történik vele. A pécsi filmfesztiválon a Gyermekbetegségek című film két kis főszereplője odajött az asztalomhoz: Mondd, néni, tényleg te vagy a Finci? És van neked gyereked is? —- Van kettő, — válaszoltam — egy tizenkét éves lányom és egy tizennégy éves fiam. — Hű, akkor te nagyon öreg vagy már. Ezt sohasem mondtad a televízióban... Bárhová megyek, percek múlva kéri a társaság, csak egy picit utánozzam a Finci hangját. És Gombos Kati „megadja magát” és mondja a kedvenc szöveget: Látod, Inci, mindig mondtam neked, ne járj rossz úton, mert baj lesz. És egy picit cincog, úgy, ahogy megszoktuk tőle. — Utoljára rozsdás vasszeget alakítottam — mosolyog Szuhay Balázs, — Amióta Kandúr Bandi lettem, haragszanak rám a gyerekek, viszont — az egyik példából ítélve — tisztelnek a portások. Legutóbb, amikor egy gyárban jártam, a kapuban elkérték az igazolványomat. a tányérsapkás bácsi rám nézett, — maga az a Szuhay Balázs, aki a kandúr? — Igen — mondtam kicsit zavartan. — A bácsi felemelte a te- lefonkagviót: — Igazgató elvtárs, a Kandúr Bandi keresi magát... Az írónőnek is jut a népszerűségből. A televízió székháza előtt gyerekek vár iák. s — ami szokatlan egy fordító életében — autogramot kérnek, de így: „azt tessék odaírni, hogy a Foxi Maxi mamája”. A rendezőtől — mosolyogva — ilyen meglepő feltétellel vették át a ruhát az egyik Patyolat-fiókban: — „Csak akkor tisztítjuk ki a ruhát, ha vasárnap újból lesz Foxi Maxi!” És lesz. Előreláthatóan ebben az évben még tart a sorozat és talán jövőre is, ha a külföldről érkező híreknek hinni lehet. Bizonyára örülnek ennek a tv-nézők — gyerekek és felnőttek egyaránt —■, de ugyanúgy a társulat tagjai is. akik már elkezdték a sorozat következő történetének, a ,,Krumpli”-nak szinkronizálását (D-B) A íiongresHxusi küldött t dr. Bihari Jóssef Az Egri Tanárképző Főiskola orosz nyelvi tanszékének vezetője. Szívélyes, halk beszédű ember, szenvedélyes nyelvész, az orosz nyelv „titkainak” kutatója. Hosszú volt az út, míg a irmihályfalvi cipész gyerekéből nemzetközileg is elismert nyelvész lett, francia, német, orosz szakos tanár. A debreceni egyetem francia professzora nem vizsgáztatott le senkit addig, míg az illető „kollega” nem járt Franciaországban. Ehhez azonban pénz kellett Magántanításból keresett, megtanult gyorsírni is. Csekélyke pénzzel érkezett meg Párizs híres egyetemére, a Sorbonne-ra. Tanúit, s abból élt, hogy francia nyelvtanfolyamokat vezetett a kint élő magyar gyári munkások részére. Tanult Brür.ben (a mai Brno) is. A diploma megszerzése után Debrecenben tanított az egyetemen és a tanárképző főiskolán. Amikor 1949 szeptemberétől Egerbe helyezték a főiskolát, ő is „átjött”. — Mi alapítottuk meg még negyvenötven Debrecenben az MSZBT elődjét, a Magyar— Szovjet Művelődési Társaságot. Azóta is állandóan tagja vagyok az MSZBT-nek, ahol mint elnökhelyettes dolgozom. A megyei kongresszuson küldöttnek választották meg a napokban sorra kerülő IV. országos MSZBT-kongresszusra. — Ha felszólal, miről beszélne a tanár űr a kongresz- szuson? — Szerintem még nagyobb propagandát kellene kifejteni az üzemekben, vállalatokban, különböző intézményekben, hogy minél többen utazzanak ki a turistacsoportokkal a Szovjetunióba. Győződjenek meg az emberek saját szemükkel, azokról az eredményekről, amiket a világ első szocialista államában elértek. S jó lenne a későbbiekben, ha határozat születne arról, amiről eddig csak szó van: ne csak a társasutazásokat szervezzük, hanem tegyük lehetővé, hogy a közös rendezvényeken kialakult jó személyi kapcsolatokat fölvett szovjet és magyar emberek, hogy úgy mondjam, magánúton is találkozhassanak, akár meghívások formájában. A személyes kapcsolatokra sokkal eredményesebben támaszkodhat egy közösség, ez természetes. — Hallottuk, hogy a tanár úr szenvedélyes kutatója az orosz nyelvnek. — Több mint tíz éve foglalkozom nyelvészettel, az orosz nyelvvel. Nagyon sok tanulmányom jelent már meg. Füzetek kerülnek elő a szekrényből: „Az orosz igeszemlélet kialakulásának körülményeiről”, „Orosz—magyar hasonlósági és rokonsági szótár” stb. Sok tanulmánya megjelent orosz nyelven is. 535 oldalas kandidátusi disszertációja szintén asoektológjai kérdésekkel foglalkozik. Az UNESCO mellett működő nyelvészeti bizottság nyelvészeti bibliográfiai sorozatot jelentet meg évről évre Hollandiában, melynek a szlavisztikával foglalkozó szerkesztője dr. Bihari József! Szorgalmazza a személyes kapcsolatok jelentőségét, de ebben ő is az élen jár. Levelek tömege érkezik hozzá a Szov j etunióból. Levelezést folytat többek között Borisz Tokin neves leningrádi embriológus professzorral, A. N, Tyihonovval, a szamarkandi egyetem nyelvész docensével, akivel közösen írtak egy szóképző szótárt, s most egy közös tanulmányon dolgoznak. Van, aki bélyegeket is kér tőle... — Űj kezdeményezés Egerben, az MSZBT támogatásával: a középiskolások részére klubot alakítunk, a Szovjetunió ifjú barátainak klubját (hasonló célú klub a Szovjetunióban is működik), ahol hetenként kétszer összejönnek a fiatalok. Gyakorlati beszélgetés, a levelezések segítése, orosz nyelvű filmek vetítése. Szeretnénk, ha a jövőben sok más munkánkkal együtt ez a kis klub is szép eredményeket érne el. A végső célunk: emberközelbe hozni a két népet. Kátai Gábor OZ Az írószövetség tervei 1966-ban Újjáválasztották a Magyar írók Szövetségében — a közgyűlést követően — a szakosztályok vezetőségét, amelyek elkészítették éves terveiket. A költészet napjai Budapesten című nemzetközi találkozó lesz az év legkiemelkedőbb eseménye, A tervek szerint októberben rendezi meg a költői szakosztály. Valamennyi európai országból várnak vendégeket, a mai líra élgárdáját. Jó néhány külföldi írót az UNESCO és a nemzetközi Pen küld Budapestre. A találkozóra többnyelvű lírai antológia jelenik meg a XX. század magyar terméséből. A' sokféle irodalmi rendezvény között régóta esedékes nemzetközi ankétot is tartanak — téma: a műfordítás. Márciusban egy másik érdekes rendezvénye lesz a költöi szakosztálynak: kerekasztalkonferencia „A magyar költészet helye a világlírában” címmel. Máris nagy érdeklődés előzi meg a prózai szakosztály februárban esedékes szabadfóru- mú vitáját, amelyen azt elemzik majd, milyen helye van a publicisztikának az irodalomban, s fordítva, mennyire irodalom a publicisztika. Néhány héttel később az életrajzi regények műfaji és stiláris kérdéseiről rendeznek véleménycserét. Vészi Endre „Ember a szék alatt” című művét e héten viszik színpadra Pécsett — a bemutató után, 28-án — a korábbiakhoz hasonlóan — vitaestet rendeznek, pécsi és budapesti drámaírók, színművészek részvételével. Harminc évvel ezelőtt jelent meg először a Kommunisták Magyarországi Pártjának marxista kritikai folyóirata, a „Gondolat”. Az évfordulóról februárban emlékezik meg a kritikai szakosztály. Programjukban szerepéi a magyar klasszikusok kiadásával foglalkozó ankét is. Baranya megyei vándorló konferenciát készít elő a gyermek- és ifjúsági irodalmi szakosztály. A konferenciát júniusra időzítik, a siklósi vár-fesztivál ünnepségeihez kapcsolódva. Nemrégiben elhangzott, érdekes javaslatot valósít meg a műfordítók szakosztálya, midőn az írók klubjában szerzői esteken bemutatnak fiatal műfordítókat, olyanformán, hogy készülő átültetéseiket is felolvassák, elemzik. — Foglaljon helyet! Az előadó elvtárs mindjárt jön, — Köszönöm... Még nem találkoztunk. Mióta dolgozik itt? — Nem dolgozom, csak úgy bejárok. — ??? — Bejárok gépelni... — Magának gépel? «- Ugyan. Mit gépelnék magamnak? Az irodaiaknak segítek. — Másodállásban? — Á, dehogy...! Ingyen. — Ingyen...? — Hát persze! Gyakorolok. Gyakorolnom kell a gépelést, hogy el ne felejtsem. Fél éve nem dolgoztam írógépen! —, Gépírónő? <- Sajnos még nem... A nyáron végeztem a kétéves iskolán, de azóta még nem tudtam elhelyezkedni, <- Próbálkozott...? — Már sok helyen... Áltáléban azt mondták, hogy oda menjek, ahol az apám dolgozik. Az apám ennél a bányánál van. Érdeklődtem itt is, de hát egye. lőre nem tudnak alkalmazni. Nem tudnak fizetni... Gondoltam, hogy bejárok, pusztán a gyakorlás kedvéért. — Sehol sincs szükség gépíró- nőre? «- Dehogy nincs! Csak nem annyira, mint hittem, hittük, s a legtöbb helyen megkövetelik az érettségit is... — Mit csinál most? •— Amíg nem akad munkámt továbbra is bejárok ide gyakorolni. Közben pedig végzem a gimnáziumot. Levelezőn. De még csak elsős vagyok! Messzi van még az érettségi, amikor biztosabb munkát kapok... (~ni) Az igazgató magához hívatta a főkönyvelőt, a szakszervezetist, a személyzeti osztály vezetőjét és a titkárnőt. Mindenki a maga érdekei szerint értékelte ezt a hívást: a főkönyvelő szeretett volna szolid előleget kiharcolni elszámolásra (melyik igazgató nem j;uttat előlegeket?), a szakszervezetis minden eshetőségre számítva magával vitte a tag- díjfizetések kimutatását (hátha az igazgató törli a hátralékokat), a személyzeti osztály vezetője pedig felkészült rá, hogy bebizonyítsa annak a kérésének tökéletes törvényességét, miszerint az ő három unokáját meleg helyeken kellene elhelyezni. A titkárnő állandóan nyitva tartotta a szemét és sohasem találgatta, miért hívják, mivel tudta, hogy baj van, ha nem hívják... Amikor mindnyájan az irodában voltak, az igazgató megkérte a titkárnőt, hogy zárja kulcsra az ajtót, majd cinkosan hunyorítva ilyen beszédbe kezdett: — A bérelszámoló pénztárosunk, Jegor Ivanovics Sztaral- kin, most tölti be ötvenedik életévét, s egyben a mi intézményünkben folytatott munkásságának harmincadik évét. (Megkönnyebbült sóhaj.) Tisztelni kell az embereket. Illő keretek közt kell megünnepelnünk ezt a dátumot. Én a következő kis tervet eszeltem ki: holnapután, munka végeztével (de erről egy kukkot sem senkinek, hadd legyen kellemes meglepetés a jubiláns számá4 rMPUMGi IS66. január 20, csütörtök Z1NOVIO RIBAK : 11» ra!) behívatom Sztaraikint az irodámba. Itt egy kis ünnepséget rendezünk, adunk neki egy ébresztőórák miegymás. Persze, rendesen elő kell készíteni a dolgot: be kell hívni Sztaraikint a szakszervezethez, elbeszélgetni vele, mire volna szüksége. Kellene beszélgetni vele a személyzeti osztályon is, azután megírni az én beszédemhez a slágvortokat. A jubileum napján a főkönyvelő elengedi Sztaraikint a munkából, hadd sétáljon ötven év alatt egyszer a városban, no ugye. Magát pedig, Eliz titkárnő, arra kérem, látogassa meg a jubilánst a lakásán, szerezzen nekem a beszédemhez lírai motívumokat: mennyire hű férj és gondos családapa és így tovább. Van valami kérdést? — fejezte be az igazgató és elengedte az összehí- vottakat. Másnap megkezdődött a hajtóvadászat Sztaralkin után. Az első csapdát a szakszervezeti irodában állították fel. Behívmagával elbeszélgetni. Azért hívattam. Hogyan él? — Nincs semmi baj. — Nem érez szükséget valamiben? Van néhány csomag csecsemőkelengyém. — Ugyan, kérem! Mi már nem számítunk ilyen családi eseményre. — És mi van a sportkörökkel? Teszem a könnyű atlétikával, vagy a koreográfiái munkával? — Hát... én... izé... hogy is mondjam... — Értettem. Akkor elmehet, Jegor Ivanovics, szabadságra. Tudunk szerezni magának beutalót valamelyik üdülőbe. — Éppen most jöttem visz- sza szabadságról! ták. Jegor Ivanovics zavartan mondta: — Én, kérem szépen, rendeztem a tagsági díjamat... — Nem erről van szó, Sztaralkin elvtárs — vágott a szavába az elnök —, én szeretnék — Akkor mit kezdjek magával? No, rendben van, ha valami panasz merülne fel a közétkeztetéssel vagy a biliárd- szobával kapcsolatban, ne feszélyezze magát, jöjjön egyenesen hozzám! Alig lépett ki Sztaralkin a szakszervezeti irodából, máris elfogta őt a személyzeti osztály küldönce. — Kérem szépen, fáradjon be hozzánk. — Megyek —- felelte Jegor Ivanovics alázatosan. A személyzeti osztály vezetője udvariasan megkérte Sztaraikint, hogy foglaljon helyet. Mereven a szemébe nézett, majd a kérdezéshez látott, s közben belepislogott a kérdőívbe. — Születési éve? — 1909. — Mióta szakszervezeti tag? — 1929 óta. — A vezetéknevét nem változtatta meg? — Nem volt rá szükség. — Az édesapját Ivánnak hívták? — Hát persze..! A személyzeti osztály vezetője gondolatokba mélyedt. Sztaralkin sápadtan ült, széttárta a karjait, mint a futballkapus, amikor a tizenegyes büntetőrúgást várja. — Melyik évben kapott szigorú megrovást figyelmeztetéssel? — Isten őrizz, nem kaptam én soha egyebet, csak hálát... Jegor Ivanovics leverten, feldúl tan ért haza. Az előszobában, amint levetette a kabátját, meghallotta az igazgató titkárnőjének ismerős hangját. Szívhez szólóan beszélgetett a feleségével. — Szereti magát? — De mennyire! Hálisten- nek már huszonhét éve élünk együtt a legnagyobb megértésben — válaszolta az asszony, büszkén kihangsúlyozva a „huszonhetet”. rrr És sohasem ütötte magát? — kérdezte a titkárnő. Jegor Ivanovicsnak elsötétült a szeme. Krákogott, hogy észrevétesse a jelenlétét, mire az asszonyok suttogásra tértek át Reggel a bérelszámolót udvariasan beinvitálták a főkönyvelőhöz. — Hogy vagy, öregem? —• kérdezte a főkönyvelő. — Nincs okom dicsekvésre — válaszolta Sztaralkin bágyadtan. — Ide figyelj, mylord (így hívta a főkönyvelő a beosztottjait), menj csak, sétálj egyet a városban, szívd tele a tüdődet friss levegővel, mozogj, szórakozz egy kicsit — Talán végleg elbocsátanak? — adta fel a kérdést a megdöbbent pénztáros. — Ugyan miért? Ügy öt óra tájban gyére be, hívat az igazgató. ... Amikor Jegor Ivanovics kinyitotta az igazgató irodájának ajtaját, meglátta a főkönyvelő, a szakszervezeti el4 nők, a személyzeti osztály vezetője és a titkárnő titokzatos mosolyát. Itt már nem volt sem idő, sem ok a gondolkodásra. Sztaralkin gyors léptekkel ment az igazgató felé és letett az asztalra egy teleírt ívet. Az igazgató csodálkozva nézett Sztaralkinra. Jegor Ivanovics egy szuszra kipakolt: — Kérem az elbocsáttatáso- mat saját kívánságomra!... És hanyatt-homlok sietett kifelé. Az iroda bamba csendjét az asztalon álló, frissen vásárolt ébresztőóra vidám ketyegése töltötte meg. Ezt vásárolták ajándékul a jubilánsnak. Oroszból fordította: Pogonyi Antal
