Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-16 / 296. szám
Salude, Cuba! 10. „Küldj az új fegyverből... Fidel!" — ... Az oktatás évében körülbelül egymillió kubai felnőtt tanulta meg az írást, olvasást és a 70 egynéhány százalékról négy százalékra csökkent az analfabéták száma — ha jól emlékszem, így foglalta össze az Init vezetője megérkezésünk után az 1961—62-es év eredményeit, amikor vázlatos képet adott az ország fejlődéséről. Hitetlenkedő arckifejezésünket látva még meglepőbb számadattal szolgált. — Majd háromszázezer önkéntes „tanító” vitte végbe ezt a történelmi tettet... De különben minden érthetőbb lesz a maguk számára, ha beszélnek néhány olyan fiatallal, akik az analfabéták tanításában segédkeztek. Es néhány nap múlva erre is sor került. Havanna szélén, ahol már cukornád-ültetvények közt visz az út, az egyik domb mögül félig kész épületek bukkantak elénk. — Ez egyike a most épülő egyetemi városoknak, építészeket képeznek itt, mérnöki szinten — magyarázta kísérőnk a frissen vakolt és félig kész épületeket mutatva. — Ez nekünk a lakásunk, iskolánk és gyakorlóterünk — magyarázta Miguel Oriol negyedéves mérnökhallgató, akit e modern épületek tövében élénken vitatkozó diáktársai közül „emeltünk ki”, megkérve, kalauzoljon bennünket a diákvárosban. Nem véletlenül esett őrá a választás, már korábban mondták, hogy Miguel egyike azoknak, akik önként vállalták az írástudatlanok tanítását guel és példák sokaságát említi, hogy környékükről, az Oriente tartományból mennyien kerültek a magasabb képesítést adó iskolákba. De miként is volt az a tanárkodás? — A tanulás évében szóltak, hogy szükség van olyan fiatalokra, akik írni, olvasni tanítják az analfabétákat. Én is jelentkeztem. .. Hogy miért? Nem is tudtam volna nagyobb szégyent elképzelni, minthogy én maradjak ki ebből a munkából. .. Én, aki tudom, mit jelent az, hogy tanulhat az ember. Nem... nem volt kötelező. Amikor jelentkeztünk, megkaptuk a leckekönyveket, a zászlót, amelyet kitűztünk az iskolára, vagy a tanya legmagasabb pontjára, az analíabe- tizálás jelvényével, kaptunk lámpát, mert a hegyek között nincs villany. __És hogy miként éltek? __A földművesek tartottak el bennünket, ők adtak élelmet, szállást, mert fizetséget természetesen nem kértünk munkánkért. Különben is volt már tapasztalatunk abban, hogy a világtól szinte teljesen elszakadt hegyilakókat, parasztokat miként lehet megtanítani az írás, olvasás tudományára. Fidelék már a _ Sierrá- ban megkezdték a tanítást, az úgynevezett felkelők iskolájában, amely a harcok szünetében alapismereteket adott a környékbeli lakosságnak. Pab- ló, a barátom — mutat társára — már ott megkezdte a tanítóskodást. .. már amikor éppen nem harcolt. Most mindketten „csak” egyetemisták, a sok-sok írni-oí- vasni korábban nem tudó egyetemi városból visszafelé jövet, mígnem megígérte, még délután átmegyünk hozzá az általa vezetett múzeumba, hogy első kézből kaphassunk információkat és saját szemünkkel láthassuk ennek a gigantikus munkának mozzanatait, emlékeit. A ház, ahová autónk bekanyarodott, földszintes volt, Olga, aki dupla szépségkirálynői koronával ment tanítani, üttalan utakon a hegyi tanyák közé. —- Most is éppen előadásra jcészülök... azt vitattam meg ft fiúkkal. A szomszédos cukorgyárban tanuló munkásoknak adok órát... politikából, így van ez nálunk. Az ember egyszerre diák is, tanár is — mentegetőzik jegyzeteit rendezgetve. Aztán rátértünk az ő tanárságának történetére. — Én is azóta tanulhatok, hogy a forradalom győzött. Akkor küldtek el a falubeliek, hogy tanuljak építészetet... Szüleim keresetéből, akik cukorgyári munkások, Batista idejében képtelenség lett volna tanulni — bizonygatja Mi4 MtPUmG JiMS3. december 16., csütörtök földműves, külvárosi munkás oktatása után. Epizódokat mesélnek arról, hogy a déli tartományokban mennyi vesződséggel, veszély- lyel járt ez a szellemi magvetés, amíg a bochiók lakói megértették, miért fontos számukra az írás-olvasás tudománya. Mert az ellenség hamarabb megértette. Az alfabetizálók közül sokan estek áldozatul hivatástudatuknak, a tanításnak. De erről dr. Valmana tudna többet mondani, aki gondosan összegyűjtötte ennek a milliónál is több embert megmozgató országos kampánynak fellelhető emlékeit, dokumentumait — zárta a beszélgetést Miguel. — Ki dr. Valmana, s miiyen szerepe volt az analfabétizmus felszámolásában? Erről faggattam Matild asszonyt, az Dr. Valmana, az analfabétizmus elleni küzdelem kezdeményezője és irányítója. előtte zászló lengett, az alfabetizálók emblémájával. A kis fedett előtérben mosolygós arcú, ősz matróna fogadott, s így mutatkozott be: — Dr. Valmana ...igazgató — ö a múzeum anyagának összegyűjtője, őrzője, s azért hivatkozott rá Miguel, mert egyik kezdeményezője is az írástudatlanság megszüntetésének. A jóságos tekintetű, idős, tanár néni megjelenésű Valmana asszony bólogat tolmácsunk szavaira és zavarba jön. amikor a forradalom előtti életéről kérdezgetem. — Akkor is tanítottam, de... Matild asszony átszólít a másik szobába, és magyarázkodva suttogja. — Tudja... Valmanának magániskolája volt ... régen. Nagy iskolája. Ha jól emlékszem, ezernél több diákkal. Gazdag ember volt és mindenét a gyerekeknek, a forradalomnak adta. Ő sürgette, kezdeményezte a felnőtt analfabéták tanítását. — Ad gyors információt a helyzet megértéséhez, s amikor visszatérünk, Valmana asszony tanítványairól beszél. Az egymillióról. — No, nem én tanította;« őket az ábécére. Én csak Va- raderóból irányítottam az önkéntes nevelők munkáját. Onnét indultak a hegyekbe és oda jöttek vissza... már, akik visszajöttek — teszi hozzá elszomorodó arccal. Mert a hegyekben bújkáló ellenforradalmi banditák kíméletlenül gyilkolták a betű ismeretére oktató fiatal önkénteseket. Nagyon jól tudták miért Hisz nincs annál nagyobb veszedelem a számukra, mintha az általuk terrorizált földműveseknél a betű fegyvere is ott fekszik az asztalon a géppisztoly mellett A múzeum fala valóságos emlékmű. Gyászkeretes fényképekről fiatal arcok néznek a látogatóra, Benitez, a tanító, Sen, a munkás. Guerra, Asamde és a többiek, akiket kegyetlenül megkínoztak, szemüket kiszúrták, végtagjaikat összetörték, felakasztották, meggyilkolták őket. Mert a tudás fényét akarták eljuttatni a hegyi kunyhókba, külvárosi házakba. A kegyelet és a harag fűti dr. Valmana szavait, amikor mutatja a sodort zsineget, amelyre 15 éves önkéntes tanítóját akasztották fel a banditák, a vérfoltos zubbonyokat, cipőket, igazolványokat, ábécéskönyveket, amelyek mind-mind egy mártír önkéntes tanító emlékét idézik. Hosszú a vitrinek sora... Megannyi szomorú emlék. —• De nem volt hiábavaló a harc, az áldozat, azóta egymillió emberrel több ismeri Kubában a betűt, a tudás ízét és a példa sokakat lelkesített — teszi hozzá mintegy vigasztalásként Az egyik albumban, amelyekben az önkéntes tanítók fényképeit gyűjtötték össze, kubai tolmácsunk, Olga fényképével találkoztam. — Nem tévedés ez? Valóban tanított volna Olga a hegyekben? — E kérdésre élénk helyeslés a válasz, amihez azt is tudni kell, hogy Olga kétszeres szépségkirálynője Kubának és hazai mértékkel mérve volt csak hihetetlen, hogy a tanulás évében ő is kezébe fogta a lámpást, az ábécéskönyveket s viszontagságos útra indult a hegyek közé írást—olvasást tanítani. Dr. Valmana fellapoz egy hatalmas díszkötésű albumot, amelyről azt mondta: „Itt van ebben az egész munkának értelme.” Levelek ezek, amelyeket az alfabetizálás során tanított munkások, földművesek írtak köszönésképpen. Felolvas az egyikből: Köszönetemet küldöm neked, Fidel és arra kérlek, küldd el minél előbb az új fegyvert, a könyvet, amiből folytatni tudom tanulmányaimat Mert nagyobb tudás nélkül nem tudok már többet segíteni a forradalomnak. Ne haragudj, Fidel, hogy ezzel zavarlak, de a brigadista kisasszony nem tudta megígérni, hogy küldi a következő könyvet... Előre is hálás vagyok a segítségért. Rosalio Gonzales.” Levelek százai, köszönő sorokkal, fogadkozásokkal a tanulmányok folytatására, mindmegannyi bizonyítéka a hatalmas kampány sikerének. És egy. kedves emlék e múzeumból: dr. Valmana néhány percre eltűnt és kezében hatalmas csomagot hozva átadott emlékül egy olyan útipoggyászt, amellyel az alfabetizálók elindultak annak idején a hegyekbe, hogy a tudás magvát elhintsék. így lettem utólag „tiszteletbeli önkéntes tanítója” a kubai alfabetizálási kampánynak. (Folytatjuk) Kovács Endre otej KAHANA MÓZES: Biharvári taktika A Szovjetunióból a közelmúltban hazatért Kahána Mózes több esztendős fogsága alatt, a romániai Doftána börtönében, 1927-ben kezdte írni regényét, és most, Budapesten fejezte be. Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot követő időszakot idézi fel, azokat az eseményeket, amelyeknek maga is cselekvő és szenvedő hőse volt egy Biharvár néven emlegetett, határmenti magyar városban és a hozzá közel fekvő gyártelepen. Sztrájk robban ki a gyár vezetőségének munkásellenes intézkedései miatt; megszigorították az amúgy is embertelen munkafeltételeket, tömegesen bocsátották el, sőt, a gyári lakóépületeikből családostól kitették a kammunistagyanús munkásokat Az ügy csattanós bizonyítéka annak, hogy a román belpolitikában bekövetkezett enyhülés: a fogságban tartott kommunisták szabadon bocsátása és a szakszervezetek működésének újbóli engedélyezése csupán választási kortesfogás volt és a legkevésbé sem gátolta a közigazgatási és állambiztonsági szerveket abban, hogy továbbra is üldözzék a munkás- osztályt és csírájában fojtsanak el minden forradalmi megmozdulást. Így történt, hogy a sztrájkolok nemcsak az államhatalom képviselőivel találták szemben magukat, hanem érdekképviseletük, a szakszervezet munkásáruló vezetőivel is* akik nemcsak hogy semmiféle támogatásban nem részesítették a munkásokat, hanem közrejátszottak a mozgalom szervezőinek börtönbe vetésében. Ekkor határozza el néhány lelkes ifjú kommunista, hogy a biharvári taktikát alkalmazza A bátor fiatalok beállnak a sztrájktörők közé, de a gyár falain belül komspirálnak, agitácáóval, röpiratterjesztéssel és szabotázs-cselekményekkel harcolnak igazukért. Kellő szervezettségük hiányzik, olyanok is közéjük keverednek, akik megbízhatósága kétes, s akik fegyelmezetlensége széthúzást szül, s végül is meggondolatlanságuk rendőrkézre juttatja mindany- nyiukat. A biharvári taktika azonban bevált! A gyárvezetőség — a közvélemény nyomására — jónak látta visszavonni intézkedéseit, visszafogadta az elbocsátott munkásokat A biharvári taktika, jóllehet írója egyik hősével sem azonosítható* a személyes élmény közvetlenségével, s reális előadásmódjával olyan beszámolónak tekinthető, amely kortörténeti hitelességénél fogva is érdeklődésre tarthat számot (Kossuth Könyvkiadó). Kondor László Elértük a világátlagot az egy lakosra jutó pap í r fogy ászt ásban A napokban Budapesten tartotta ülését a KGST vegyipari állandó bizottságának cellulózé- és papíripari munkacsoportja, amely egyeztette az iparág távlati terveit. A munkacsoport vezetője Vámos György, a Papíripari Kutató Intézet igazgatója, a tanácskozásról, a papíripari termelés várható alkulásáról, a gyártásszakosítással és a kooperációval kapcsolatos elképzelésekről az MTI munkatársának a kővetkező tájékoztatást adta: — Míg a KGST országok a világ ipari termelésének mintegy 30 százalékát adják, a világ papírtermelésének csupán 7,6 százalékát képviselik. A világon az átlagos, egy lakosra jutó papírfelhasználás a legutóbbi nemzetközi statisztikák szerint évi 29 kilogramm. Hazánkban mi ez évben értük el ezt a szintet, 29,7 kilogrammos átlagunkkal. Ha figyelembe vesszük, hogy 1960-ban egy lakosra még mindössze 19 kiló papír jutott, akkor látjuk, hogy a fejlődés nagy, de üteme mégsem kielégítő. A többletfelhasználás nagyrészt a nem hazai termésből, hanem az importból fedeztük. A behozatal aránya 12 százalékról 40 százalékra emelkedett. Az iparág ez évben 20 millió dollárt költött importra. — A munkacsoport ülésén egyeztettük a távlati terveket, és megállapítottuk, hogy 1970- ig csaknem megkétszereződik a KGST tagországok cellulóze- és papírtermelése. ÍATEKSZSR Az emberre már annyiféle jelzőt, hasonlatot találtak ki az idők folyamán, hogy egy lexikont meg lehetne tölteni vele. Az ember például játékszer is. Sorsának, kissé a közösségének, nagyobbára a történelemnek segítő vagy gátló, de többnyire falevélként sodródó játékszere. Névtelenek, csupán egy-egy bejegyzés az anyakönyvi nyilvántartóba, emlék a családban, önmaga pedig egy történet. Aki visszapillant nyomtatásban szeretné látni életét, hogy mások is ökulja- nak. Ilyen játékszer Juhász János, a Gosztonyi-kastély dél rés hajú volt gondnoka. ★ — Figyelj csak ide, János. — Tessék, méltóságos uram. — Azt mondják, hogy te vö- j röskatona voltál. — így igaz, méltóságos | uram ... 1922-t írtak ekkor, s Boco- nádon is csend volt, mint az egész országban. Juhász János Békés megyéből került ide, volt parancsnoka kommendálta a G ösztön yi-kastélyba. Ö volt a mindenes. Alacsony termetű, egyenes beszédű, csöndes ember, nyílt, kék szeme nem kerüli a tekinteteket. Boconádon nősült, de a falu nem fogadta be. Első felesége szülésben meghalt. Neki élnie kellett, s dolgozott. A háború alatt gazdái Pestre menekültek a front elől, s rábízták a kastélyt Itt kvárté- lyoztak az átvonuló csapatok tisztjei. A vérpadra küldött magyar hadsereg maradéka is megszállt egyszer, s néhány tiszt rendezkedett be a szobákban. Ivás, „úri muri”. Nem gyulladt ki a villany egyszer. — A János az oka, a gondnok, mert kommunista — mondta a parancsnoknak a szakácsné. — Ha ő akarja, ég, ha nem, hát nem. És most nem akarja... — Küldjék be hozzám azt a fickót! Ott állt a nagy szobában. — Lesz villany?! — Remélem, kérem. Megnéztem a vezetéket mindenütt. Talán kinn a telepen lesz a baj. — Vigyázz!... — s a parancsnok a nyomaték kedvéért megszorongatta a torkát, majd kirugdosta az udvarra. — Ha estig nincs világítás, felköttetlek arra a fára! Antal bácsi, az öreg tisztiszolga bújtatta el a padláson. Itt fagyoskodott néhány napig. Keresték, aztán a visszaszoruló front őket is csomagolásra késztette. A felszabadulás után kiközösítette a falu. Az akkori vezetők nemkívánatos egyénné nyilvánították, elvették a telke felét, ott kellett hagynia szolgálati lakását is. Hiszen ki-- szolgálta a Gosztonyiakat! Tizenhárom esztendeig volt távol. Pesten szívesen fogadták a volt vöröskatonát. Gumigyárban dolgozott. Megbecsülték, szerették. Ide jött a két legidősebb fia is. Őt pedig innen nyugdíjazták. Nagyon csodálkozott, amikor a veterántalálkozóra meghívót kapott. És meg is ijedt Csak nincs megint valami baj? .. I S hányatott élete már nem tűnt olyan nehéznek, amikor megkapta az emléklapot. Azóta is mindig hívják a találkozókra. Idehaza van már, újra Boconádon, 1960. óta. Kérte, hogy mint nyugdíjas, dolgozhasson a kastélyban. Fűtő. Most már elégedett, és nyugodt. Az ellentmondások kissé félszeggé tették, bizalmát nehéz megnyerni. A községben ha róla és a család iáról van szó, csak ezt mondiák: „az inasék”. S a falu már befogadta. A falevelet felkapta a széli megforgatta, cibálta, s végre letette. Most megpihent. Öröme a munka, s az új világ, amelyért egy kicsit ő ia tett. (kátaft
