Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-10 / 291. szám
Salude, Cuba! mellé. S csak úgy beleguggol- va a vízbe, búvárszemüvegen át nézem az ünnepi lakomát. A szétvágott tengeri sün sízinte percek alatt a halaik zsákmánya. Mohón szippantják fel széttépett testrészeit, lökdösődnek körülötte a rózsaszín, fekete csíkos és „színtelen” halak, dühösen másznak ki odúikból a „zajra” a nagyollós rákok, megbolydul az egész víz alatti világ. De látomásnyi tünemény csak az egész. A sünt felfalták. Egy másikat viszont sikerült épségben felhozni, s ujjnyi tüs— Vigyázzatok! Errefelé aknák vannak! — Semmi baj — legyintett rá a hidrobiológiái társaság fiatal búvára — majd szólunk a milicistáknak hazafelé menet, és ök majd kihalásszák. Óvatosabban, de tovább folyik a vadászat. A parton nagy halomban gyűlik a zsákmány. — Ezt nézd meg!... Micsoda tengeri csillag — kiáltott ki a partra Frici, és széles lendülettel a partra dobott egy szabályos ötágú, élő csillagot. Miután ekkor újból „raktárost’ minőségben működtem és a zsákmányok számbavétele volt a tisztem, elkaptam a jói megtermett tengeri csillagot, amely ménkű büdös volt és csúszós, leraktam száradni a szivacsok, kagylók, halak, tengeri csillagok, rákok közé. Mint kezdőnek, több leszállást egyelőre nem engedélyeztek. Így csak statisztáltam. — Dobd be a tőrt! — kiáltotta Frici a sziklába fogódzva. — Cápa? — Dehogy! Tengeri sün. Nem bírom leszedni. Bedobom neki a tőrt, utána bukik a víz alá, s amikor feljön, dühös. — Inkább szét- meöt a nyavalyás, minthogy lejöjjön a szikláról. Most kajál a tenger. Ezt még nézd meg — mutat a parti szikla kéived minduntalan eágörög a többi fogoly loözüL — Nem tudjuk úgysem mind kiszárítani — nézik sajnálkozva a búvárok az eleven, bűzlő zsákmányt, amikor véget ér a vadászat. A legszebb példányokat a csomagtartóba tesszük, s amikor visszaérünk a szállodához, megkezdődik a kunyerálás. Ijedt borzongással érintik meg a még mozgó, nedves tengeri állatokat és a körénk sereglő külföldiek, hazánk fiad emlékként kérik a karibi szerzeményünket. Odaadtuk egy részét. Másnap már az egész szálloda bűzlött a tengeri sünöktől, kagylóktól, szivacsoktól, vízinövényektől, száradó rákfejektől és tanács tanácsot követett, hogy miként lehet klórozással és egyéb módon tartósítani a becses szerzeményt. Ettől a naptól kezdve, ha csak egyszerű strandoíásra, úszkiálásra mártóztam is a tengerbe, valahogy mindig jobban erdekelt a víz alatti világ, mint a fent tarajosodéi hullámúk, kecsesen sikló motorcsónakok, a gyors röptű sirályok, mindaz, arm fölötte volt a víznek. Különösen azután, hogy Varaderó- ban és környékén még két ilyen tenger alatti vadászat következett az emlékezetes első után. Ma is legbecsesebb kubai emlékeim között őrzöm azt a cápauszonyt, amelyet az első tenger alatti halászatom alkalmából kaptam kubai barátaimtól és a nagy nehezen „szalonképessé tett” kagylókat, korál- lokat, preparált rákfejeket, mert mindezek felejthetetlen perceket idéznek vissza tengeri vadászatunkról. (Folytatjuk) Kovács Endre Esténként mindig megújul, megismétlődik a különös menet: esőben, hóban, szélben, hidegben gyalogol egy kis csapat a verpeléti MAVAUT- megállótól Feldebrőre. A távolság nem kevés: 4 kilométer. S talán még több, fárasztóbb: ha az ember kényszerből teszi. A kis csapat kényszerből gyalogol. Legutóbb egy fiatal anya is lépkedett a sorban, karján gyermekével. Biztosan máskor is megtette már a hosszú utat, gondolom, más anya is járta már gyermekével azt a négy kilométert. Lehet, hogy ritkábban mint a naponta munkába, iskolába igyekvők, vagy a városi kórházban fekvő betegekhez látogató rokonok, ismerősök — de osztoznak a panaszban. A panaszban — amelyet eddig már néhányszor megírtak az AKÖV-nek, s egy-két újságnak: Egerből miért nem indítanak a késő délutáni órákban is autóbuszt Feldebrő felé, miért nem biztosítanak csatlakozó járatot a verpeléti autóbuszmegállótól, vagy a parádsasvári, bükkszék! MAVAÜT-járattól...? 30—10 ember, de húsz minden bizonnyal akadna nap-nap után egy Egerből fél öt—öt óra tájban induló autóbuszra. Vagy valamelyik csatlakozó járatra. Nem tudnak csatlakozó kocsit biztosítani? A feldeb- rőieknek megfelelne a vécsi busz is, amelyik kora délután már pihenőre vonul falujában. Vagy ahhoz a debrőiek- nek semmi közük? (— ni) A búvár újabb zsákmánnyal száll fél a mélyből. A „Tulle-i hóhér" A Tulle-i mártírok hozzátartozói felhívást tettek közzé, amelyben tiltakozásra szólítják fel a francia közvéleményt Lammerding SS-tábornok arcátlan fellépése ellen. A „Tulle-i hóhér”, aki 1944-ben 99 francia hazafit akasztatott fel a várso utcáin, jelenleg szabadlábon él Nyugat-Németor- szágban. A düsseldorfi bíróságnál bűnvádi eljárást indíttatott Werner Stertzenbach német újságíró ellen, aki cikkében felidézte a Tulle-i vérengzés emlékeit. önyvetpok OTTO RÜHLE: Hatmilliárd ember kenyere Baede, de Castro és mások magyarul megjelent könyvei után is eseménynek számít dr. Otto Rühle professzornak, a Német Demokratikus Köztársaság neves tudósának és tudománypolitikusának ez a számos statisztikai táblázattal és képpel gazdagított, érdekes könyve. (Kossuth Könyvkiadó 1965.) Demográfia? Statisztika? Művelődéstörténet? Politikai földrajz? Egyik tudományágba sem szorítható be ennek az élvezetesen megírt, sok irodalmi példával is illusztrált tanulmánynak sok ágú-bogú problematikája. Hiszen a „kenyér” fogalmához a ruha, a lakás, a megélhetés egész fogalomköre, sőt a béke fogalma is szervesen hozátartozik. Rühle professzor ugyancsak a „kenyér” e széles — és egyben köznapi — értelmezésében teszi fel a kérdést: miért van az, hogy a Föld mai hárommilliárd lakosának mintegy a fele éhezik, és mi lesz a kétezredik esztendőben, amikor a tudomány számításai szerint hatmilliárd lakosa lesz már a Földnek? Ezt a kérdés-komplexumot csak a mai imperializmus pontos „természetrajza” segítségével lehet megközelíteni, s nem hagyható figyelmen kívül sem r0őlt tíf tjjjteT etjtf ka stílij... : Bor helyett szőlőlé | A Szőlészeti Kutató Intézet kőbányai pincészetében megkezdték a szőlőlé-tartósítás kísérleteit. A szőlő termését világszerte mind nagyobb meny- nyiségben fogyasztják bor helyett alkohol mentes és biológiailag is értékesebb gyümölcslé, azaz édesmust formájában. Franciaországban tavaly például 700 000 hektoliter tartósított szőlőlevet hoztak forgalomba. A nagyobb arányú szőlőlé termeléshez önálló üzemek épülnek majd. Egyelőre 6 fajtát próbálnak ki. A tartósított szőlőlevet a tervek szerint kétféle módon hozzák majd forgalomba: mint magas cukor- és némi vitamintartalmú, főként gyermekek és betegek számára tápláló tistza mustot és szénsav* val dúsított üdítőitalt. kai több embert el tud tartani; mint ahányan — a leginkább éhség-dúlta területeket, Indiát, Brazília északkeleti részét stb. beleértve — ma élnek és 2000- ben, 2500-ban, 3000-ben élni fognak. De ez, a számos tudományág sokfajta eredményét különösen szemléletesen ismertető könyv újszerűén mutat rá nemcsak arra, hogy milyen óriási tartalékai vannak a hagyományos mezőgazdaságnak is, hogy — béke esetén — milyen könnyen tüntethetők el a sivatagok, a mocsarak, a talajerózió dúlásai, hanem tág teret nyújt annak a fogalomkörnek is, amit egy jeles német demográfus így foglalt, össze: „Az az új föld, amelyet az élelmiszertermelés fokozása céljából meg kell hódítani és termővé tenni, elsősorban az emberek és a népek fejében található meg”. A tengerek élelmiszerszerzési lehetőségeiről, a vegyipar előtt álló távlatoknak a jobb talajműveléssel kapcsolatos összefüggéseiről, a szintetikus élelmiszerekről stb. sok egészen új gondolatot, javaslatot is olvashatunk Rühle professzor könyvében. A szerző különben — szerényen, nem kilépve ezzel a tudomány-népszerűsítés műfajának hangneméből — nem fukarkodik eredeti gondolataival, és személyes élményeinek leírásával sem. Különösen érdekes ebből a szempontból Szov- jet-Azsiában és Afrikában (elsősorban Guineában) szerzett személyes tapasztalatai. Érdemes elolvasni ezt a könyvet, amely ismeretekkel és gondolatokkal küzd az éhség és a háború ellen; amely a fizikai és szellemi nyomorúság „lecsapolását” konkrét javaslatokkal sürgeti. A nini Cínhfir műemlékeket, amelyek rászorulnak, tartsák karban, javítsák ki, a műemlék jellegnek megfelelően. A Heves megyei Tanács építési osztálya: A felszólítás megérkezett, de egyelőre nem tudunk mit tenni. Tudjuk, hogy a Hevesi Járási Tanács és a kastélyt használó összes szervek nem képesek együttesen vérszegény anyagi helyzetük miatt valamit tenni. De egyelőre mi sem. Tervbe vettük azonban, hogy a jövő évi tanácsülésen felvetjük a megye műemlékeinek helyzetét. .. Ez hát a helyzet, minden vigasztaló és bíztató konkrétum nélkül. Pedig Boconád kul túrélete megérdemelné azt a kastélyt, a kastély pedig a kulturált külsőt. Idő kérdése? Hát persze! Idő kell, amíg azt a negyedrészt is megeszi a „gondoskodás”. Egy összedőlt kastély kapcsán, esetleg tömegesebb gyász- szertartások után pedig már sokkal gyorsababn megy — a felelős személyek megállapítása. Káiai Gábor A kastély renoválásról, a cséplőgép alkalmasabb gépszínről álmodik. Álom, álom... (Foto: Pilisy Elemér) ruházasok). Csupán ötleteink vannak, pénzünk nincs. De mit ér az ötlet, ha fölöttük még sok más szerv is van...? S ha ők is szegények? Az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója: Egy hónapja küldtünk ki a tanácsokhoz felszólítást, illetve utasítást. hogy a területükön lévő Az épület persze nem hever kihasználatlanul: itt talált barátságtalan otthonra a Búzakalász Tsz, a földművesszövetkezet baromfi- és tojásfelvásárló kirendeltsége, a község könyvtára (ahol a becsepegő esővíz egyébként már csinos kis gödröt vájt), az általános iskola politechnikai műhelye, és ideiglenesen a község állatorvosa. Raktárak, irodák, leszakadt kovácsoltvas ablakrács, elátkozott kastély. Mit lehetne itt tenni? A község gondjait, bajait szívükön viselők nyilatkoznak. Oláh Mihály tsz-elnök: Tizenkét helyiséget használ az épületből a tsz. Az irodákat kipofoztuk, de az épület nagyobb mérvű karbantartására beruházásunk nincs. A két százalék szociális-kulturális alap kevés és kell másra is. Még nem fordultunk sehova támogatásért, segítségért. Kertai László tanár: A kastély tulajdonképpeni gazdája az Országos Műemléki Felügyelőség. Ezt az épületet nagyszerűen ki lehetne használni kulturális célokra, mivel a meglévő vályog-kultárház helyisége csupán filmvetítésre jó, de az is derült időben, mert beázik. A kastélyban van nagyterem, építenénk színpadot is. A két termelőszövetkezet egyesítése megoldaná a helyiségproblémákat, nem kellene a kastély nagy részét raktárnak használni.’ A községi tanács titkára: Szinte állandó téma a vb- üléseken. Pénzünk azonban nincs. Az évi 160 ezer forint másra is kell, (járdaépítés, közművesítés, esrészsésflgyi be3 Így kezdik majd a mesét {néhány nap, néhány hét. szerencsésebb esetben néhány $ hónap vagy év múlva Boconá- Jdon. Hogy: volt egyszer egy ? nagyon szép kastély, méltósá- jgos és nagyságos Szeleczkyék > lakták, épült Anno Domini ?1760, műemlékké nyilvánították, összedőlt ekkor és ekkor, |s azokat akik abban az időben i hiányos fedele alatt tartózkodtak, örökkévalóságon túl gyó- 5 gyűlő sérülésekkel a heljfí termetűbe szállították — í Ilyen komor gondolatok for- ?golódnak az emberben, amiskor a kastélyt védőn körülve- ^vő sártengerből felpillant az i időrágta falakra. Persze a fajiakat nem mindenütt az idő s rágta, mert például a Búza- rkalász Tsz, vagy a gépállomás Jegyik Zetorja is meglóbálta a »kapuboltozatot, s most, hogy j néhány percig még ne dőljön '.össze, futtában legallyazott fa- ^ törzs tartja, de ez még csúfolódásnak is kevés. A belső, júgynevezett vendégbejáró ka- i puboltozatán hajdan szép fres- ?kó ropog az idő vasfoga alatt, as az egyik folyosórész arra \ emlékezik, hogy valamikor i mennyezete is volt, de az né- Jhány méter hosszúságban és > folyosószélességben valahogy ^leszakadt, nagyszerű alápillan- Jtást engedélyezve a tetőre és Ja csepegő, náthás égre. Az ajtókat néhol gyalulallan desz- S kákkal pótolták, hasonlóképpen, mint az ablakok nagyobb »részét, bár nem ismeretlen a J nád sem ... i És a községben azt tartják, í hogy inkább a kastélyba csa- ipott volna bele az akna a há- \ bőrű idején, mint az iskolába. Egyik reggel azzal költött Szobatársam, hogy ha kedvem tartja, melletek velük tenger Blattá vadászatta. Tartotta kedvem. A Kubai Hidrobiológiái Társaság sokat tapasztalt béka- tenoberedvel, néhány Kubában dolgozó magyar szakemberrel Ültünk furgonba, s rövid száguldás után két meredély közötti sziklás tengerparti részen ^vetettünk horgonyt”. A víz ezen a reggelen is (Meglepetést okozott és minden eddigi szuper-jelzőt lepipált, amit eddig a Karib-tenger kristálytiszta kékjéről, kellemes Stómérsekletéről mondhattunk. A hazárikibeli késő őszi időre gondolva ugyanis csak félve ereszkedtem a vízbe, ám annak majdnem harminc foknyi hőmérséklete meggyorsította a foarátkozást. Mindössze néhány percig íratott, hogy barátaink magukra rángatták a békaember-fel- KvoeneJest. és nekem, mint abszolút amatőrnek, kezdetben csak a nézelődés jutott osztályrészül. De csuk az első percekben. Mert az egyik szerelőnek felsős-tette a lábát az éles korall és ígx szerepet cseréltünk. Bú- vársatmii vegét és egyéb kellékeit átadva, a parti sekély vízbe merültem, s röpke másodpercek múlva mint valami hatalmas akváriumban ügyetlenkedtem a halaktól hem zsegő \'ísbe«L Különös élményt nyújt alul- rél nézve a tenger. Alig három méterre merültünk csak le, biztonságos közelségben a parthoz, nehogy megváltozzék a vadászat iképe és a cápák vegyék át a mi szerepünket, mármint a vadászokét Az erős déli nap átsütött a vízen és szivárványodra festette az apró halak pikkelyeit, amelyek megszámlálhatatlan mennyiségben han- cúroztak a part közelében. Szivacsállatok puha testét döntögette jobbra-balra a hullámzás, mintha a fejüket csóválták volna a rendzavarás miatt Kagylók tátogtak, lomha testű polipok oldalogtak a sziklahasadékok között, s rákok másztak méltóságteljesen. Szinte fel sem tönt itt az ember ebben a nyüzsgő, élő világban, csak ha egy-két pillanatra leálltunk a tengerfenékre, akkor tapadtak kíváncsian lábszárunkra az aprót fekete és szürke halak és böködtek lassan. tátogó szájukkal, táplálékot keresve. Csak éppen ezt a csiklandós kíváncsiságot nem? lehetett sokáig bírni. Ám azí önkéntelen szájnyitás itt jó* adag sós víz nyelésével páro-; sült, amiből azt a tanulságot! szűrhette le az amatőr vadász,! hogy a Karib-tenger mélyén) nincs helye az olyan, földi allű-c löknek... mint a nevetés. J Így hát, a hálák példáját kö-t vetve, némán meresztettem a; szemem és küszködtem általam < erősnek vélt karcsapásokkal, $ hogy még idejében a felszínre- érjek, mielőtt az utolsó cseppj szusz is elfogy a tüdőmből. J Az újabb és újabb lemerülést mindig más-más változatot; adott a tenger világából. Egy? „huzatos” sziklahasadékban ap-S ró levelű, a vöröstől feketéigc árnyalt vízinövények legyez- < ték, kavarták a vizet összáráng-J va, kinyúlva, mintha valami ? emberi fül számára hallhatót-? lan zenére táncolnának. A va-< dászláz itt elkapja az embert,) szeretne minél többet felhozni? a kagylókból, sünökből, tenyér-5 nyinél is nagyobb tengeri csíl-5 Jagakból, de a türelmetlenségé kömben keserű tapasztalássá változik. Felmerülve ugyanisí olyan erős csípéstől sajgott a) tenyerem, mintha csalánba? markoltam volna. Nem hűtötteS Q lóbázás, de a víz sem. ) — A gumikesztyűt... miért\ nem húztad fel? — korholtak? tapasztalt társaim, aztán ne-5 vettek a csípős kalandon. A kö-S vetkező leszállás már a vastag,? otromba gumikesztyűvel tör-5 tént, amikor szobatársam, R.í F„ „civilben” főkönyvelő, aki) beljebb merészkedett a tenger-? be és váratlanul ■ hamar búk-5 leant fel, így kiáltott: 5 a. Vadászat a tenger alatt jobb autóbuszközlekedést Feldebrőre !
