Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
A hátunkon hozzuk a regjeit „Átutazók! Átszállás az álmaik felé!” így invitálta Ouillén, a kubaiak híres költője, világszerte ismert versében mindazokat, kik az Antillák gyöngyét, Kubát szándékozták meglátogatni. S mennyivel prózaibb volt éjinél a Budapest—Moszkva— Murmanszk légiót után a recsegő mikrofon hangja, mely a dermesztő hidegben érthetetA stewardess szólt rájuk: — No, de táncolni...! Felszállásnál. ..? S rosszalóan mutat a piros fényű táblára, amely komoran figyelmeztet: „Kéretik az öveket bekapcsolni”. Ám hiába volt a stewardes- si szigor, a rumbabemutató tovább tartott. Mintha a tánc, a rumba üteme repítette volna a gépet mind feljebb, mind magasabbra. „Égi kormányzónk’', a TU—114. pilótája. len felhívásokat sugárzott az álmosságtól, hidegtől derme- dező utasok fülébe. A repülőtéri csarnok, s a klubszobák, ahová a várakozás idejét agyonütni beültünk, szinte alig reagált a recsegő hangszórókra. Csak a teát felszolgáló büfésnő riasztotta talpra a meglehetősen vegyes nemzetiségű társaságot. — Havanna felé beszállás! Mintegy visszhangként kontrázott rá csoportvezetőnk hangja: — Gyülekező! Készítsék elő a repülőjegyeket! ... A kézipodgyászát mindenki hozza magával. Erre a sürgetésre felbomlott kisded csoportunk is, akik az első kubait ostromoltuk kérdésünkkel, Perézt, aki hazájában a beutazók, vendégek ügyeit intézi, s így valóságos lexikona, bédekkeré volt csoportunknak. Ilyen prózai indítás után kászálódtunk fel a sarki hidegben álmosan és dideregve a TU 114-es óriásgéphez induló autóbuszra, nagyokat derülve azon, hogy kubai útitársaink minden fölösleges kabátunkat, plédünket magukra <ekertck Murmanszk kemény hidegét ellensúlyozni. Szerencsére a beszólás előtti formaság csak másodperceket vett igénybe, s alighogy becsukódott mögöttünk az óriásgép ajtaja, és a barátságosan meleg, kényelmes ülésekben elhelyezkedtünk, mintha varázslat szabadult volna fel, kubai útitársaink művészi módon oldották fel a repülőgép indulása okozta a drukkot. — Rumbázni tudnak? — kérdezte széttekintve Peréz, s miközben gyámoltalanul motyogtuk, hogy „alig ismerjük a lépéseket” és „örülnénk, ha a gép minden baj nélkül fel- szállna”, máris táncra hívta a gép üdvöskéjét, csoportunk „tenyérnyi” kis asszonyát, hogy hamisítatlan kubai rum- balépésekre tanítson bennünket. Az alkalmi táncbemutatót izgatott, sürgető kérdések követték, amelynél két tolmácsunk is alig győzött fordítaná — Milyen az idő Kubában? — Negyvenöt fok is előfordul... délidőben. s bizonyítja az egyenjogúság előnyeit. Mire okvetetlenkedve közbeszól a repülőgép egyik utasa: — Azért ők sem szentek... egy kis dollár... Peréz dühbe gurul. Mutogat az idegen fejére. — Ott még kapitalizmus lakozik. .. Azok vélekednek így a mi lányainkról. Az elmérgesedni készülő vitát Peréz önkéntelen felkiáltása tereli új irányba. — Északi fény! — mutat a repülőgép kerek ablakára. Az utasok mind odatódulnak. Csodálatos látvány. Mintha a föld fejére fénykucsmát húzott volna a természet. Fehér, sejtelmes fény világít, mintha fényoszlopok tartanák a sötét eget A gép tízkilométeres magasságban repül, találgatjuk, mire hasonlít e ritka látvány. — Égi foszfor. — Mintha a föld fejében világosság gyúlna — fejezi ki költői képben Perez a látottakat Már fáj a nyakunk a nézelődéstől. Az utasok elúnják az órák óta tartó moccanatlan ülést Nyolc órája repül a gép és óránkon, amely moszkvai idő szerint jár, délelőtt tíz van, de a sötétség még nem oszlik... ám kapjuk a harmadik „vacsorát”. A társaság középpontja továbbra is Peréz. Említem neki, az El Mundó újságírójának nevét, aki megyénkben járt — Pascual? Hogyne, ismerem. Harcostársak voltunk. Majd összehozlak véle — ígéri... csak érjünk Havannába. De egyelőre még Kanada partjai mellett repül a gép, amelyben, mint valami égi gyorsvonatban, mozgalmas az élet Turistáink mohón gyűjtögetik a prospektusokat és az ingyen levelezőlapokat Van, aki alszik, mások sakkoznak. Az idős doktor precízen írja immáron a negyedik „vacsora” ínyencségeit Peréz címcserét kezd. Bosszús. A toliból kijön a tinta. Az öreg tengeri medvére hasonlító főpilóta a vállát veregetve vigasztalja. — A magasság teszi... majd a földön rendbe jön. Végre hajnalodik. S ez ahhoz képest, hogy óránkon már délután fél egy az idő, szokatlan jelenség. — A hátunkon hozzuk a reggelt Kubába — örvendezik Peréz — és mintha szavait igazolná az idő, majdnem hat órán át kísér bennünket a napfelkelte felejthetetlen látványa. Fényképezzük a felhőket. Az egyik gomolyag szolídkék, a másik a napfelkeltétől vörös. Az alattunk úszó cukorsüveg alakú felhőhegy teteje sárga, törzse hófehér, alulról kékre festi az óceán. Ebbe a színes íelhő-cukorsüvegbe vágtatna!* aztán bele a szélhajtott szürke, rongyos viharfelhők. És mindezek fölött, mint valami égi pásztor, egyenletes sebességgel úszik a TU—114. Végre megpillantjuk Kuba partjait. „Soha emberi szem elé nem tárult ilyen nagyszerű látvány”. Ezt írta naplójába Kolumbusz, amikor megpillantotta Kuba partjait. Pedig Ő nem is tízezer méter magasságból látta e tájat, amely kecses királypálmáival, rendezett falvaival, a trópusi táj minden szépségével ajándékozta meg a lassan ereszkedő gép utasait. Tizennégy órai repülés után simán landolt a gép és a repülőtéren felírás köszönti az utasokat: „Bienvemdo en ter- ritorio libre de America!” (Légy üdvözölve Amerika szabad földjén). S ahogy megcsap bennünket a trópus forró, párás levegője, Perézt utánozva kiáltjuk a földet érésnél: — Salude, Cut»! Üdvözlünk, köszöntünk, tisztelgünk előtted, Amerika szabad földje. (Folytatjuk) Kovács Endre 4 mpuMg 1965. december 5., vasárnap A Hotel Riviera, kubai szállásunk. — És a strandon? — Harminc fok a víz... és kristálytiszta. — Mennyit ér a peso? — Milyenek a kubai lányok? — A forradalom óta nem kell áruba bocsátaniuk magukat gazdag külföldiek kénye- kedvére — magyarázza Peréz, Értelmiségi klub Gyöngyösön Több mint százan voltak jelen azon a tanácskozáson, amelyen megszületett a döntés: Gyöngyösön létrehozzák az értelmiségi klubot A megbeszélés minden szempontból hasznosnak bizonyult, mert nemcsak véleményt mondtak a különböző területen dolgozó értelmiségiek a klub működésének szükségességéről, hanem életrevaló javaslatokkal is segítették megvalósítását Most már néhány hét eltelt a megalakulás óta. Ennyi idő elegendő ahhoz is, hogy néhány észrevételt megfogalmazhassunk. Mindenekelőtt beszéljünk a látogatottságáról- Sajnos, erről nem sok jót állapíthatunk meg. Kezdetben ugyan még a nyitva tartással is baj volt, a zárt ajtók miatt többen kénytelenek voltak visszafordulni. Az utóbbi időben változott a helyzet, a klub vezetője reménykedve várja a vendégeket, de azok nagyon gyéren szállingóznak. Pedig mostanában már különböző kötött program is szolgálja az érdeklődés felkeltését. Kevés sikerrel. Mintha azok az értelmiségiek, akik az alakuláskor olyan szép számmal megjelentek, és olyan változatos módon beszéltek a klub szükségességéről, mostanra megfeledkeztek volna saját szavaikról és egyáltalán nem bizonyítanák jelenlétükkel a klub létjogosultságát. A lelkesedésük csak egyetlen napig tartott volna? Közömbösségük alig magyarázz ható. Mert eleinte még a büfével is baj volt, az igaz. Hiába építették meg a büfét a klubhelyiség végébe, a kiszolgálást biztosító üvegablak zárva maradt, italhoz, feketéhez, tésztához csak az előcsarnokból lehetett hozzájutni. Most már ez az áttételes forma is feloldódott, az üvegablak a klub oldalára is megnyílt. A kényelem teljes. És a klub felszerelése? A sakk, a kártya megtalálható, a rádió sem hiányzik, az olvasni vágyók találhatnak folyóiratokat is, igaz, nem nagy választókban, nem is a legkeresettebbeket Ezeknek a folyóiratoknak a körét feltétlenül tágítani kellene, méghozzá tudományos és szépirodalmi kiadványok irányában. A biliárdasztal is létezik, még ugyan nem használható állapotban, de remélhetőleg a megjavítása nem várat sokáig magára. Mostam állapotában azt mondhatják el a klubról, hogy mindenből biztosít egy keveset, bár ez a kevés pillanatnyilag sok is az érdeklődés mértékéhez viszonyítva. Kétségtelen, a szórakozási lehetőségek és a viták, tanácskozások körét tovább kell bővíteni ahhoz, hogy a klub megfeleljen feladatának. Most már kár arról vitatkozni, mennyiben volt elsietett a gyöngyösi értelmiségi klub üzemeltetésének megkezdése, miért lett volna jobb a szervezésre több figyelmet fordítani, a lényeg az, hogy klubéletet kell kialakítani a formák bővítésének igénybevételével is. Az utóbbi napok ilyen irányú kezdeményezései bizakodást kelthetnék. CÁ izínkáz éj ai Ijözötnéqji Ahogy mondani szokás, „alulról jövő kezdeményezés” indult útjára az egyik egri üzemben. Írást szerkesztettek hat példányban és több mint három és fél száz aláírással pecsételve a sorokat, elküldték felsőbb fórumokhoz: maradjon Egerben a színház, ne vigyék Miskolcra, hiszen Eger városa megérdemli az önálló színházi társulatot! — így lehet summázni az aláírók akaratát. És mint hírlik, másik két üzemben is készül hasonló kezdeményezés. Nemes szándék, igaz lelkesedés, és nem utolsósorban jó adag lokálpatriotizmus vezette az aláírók tollát, s jólesik tudni: az egriek ragaszkodnak színházukhoz, szót emelnek érte —, ha kissé megkésve is. Mert későn jött kissé ez a ragaszkodás. Előbb kellett volna! Elgondolkoztató, hogy ami évek óta nem sikerült, most let-.zd valóra válni: közüggyé lett Egerben a színház. Milyen kár, hogy nem a bemutatott művek, csupán az összevonás híre emelte erre a rangra és állította a város érdeklődésének középpontjába. Egy színházat sokféleképpen lehet szeretni, de a támogatás legbiztosabb és legkézzelfoghatóbb formája, ha látogatjuk is a színházat. Milyen furcsa ellentmondás: azokban a napokban, amíg gyűltek az aláírások a papíron, ötvenen- százan ültek csak a drámairodalom egyik nagyszerű alkotásának, Csehov Sirályának előadásain. Háromezer-háromszázán nézték meg a tizennégy előadást. Említhetnénk ezt a számadatot tele optimizmussal is: igazán nagyszerű, több mint háromezren nézték meg a Sirályt! Ez igazán szép és biztató eredmény. Csakhogy milyen sokan voltak a közönség soraiban a „csak” nézők, s mily kevesen a színházat értő közönség! Elég lett volna a Sirályból nyolc vagy tíz előadás is — felvetődhet az ellenvélemény. Igaz, elég lett volna. De, ha egy drámát nem lehet tizennégyszer eljátszani, akkor nem szabad bemutatni, akkor nem érdemes betanulni. Es itt nem az anyagiaké a döntő szó, inkább a művészeté. De szólhatunk a könnyű műfajról is. Vasárnap délután nyolcvanon ültek a Maya előadásán és este is csupán háromszáz jegyet adott el a pénztár. Pedig ez ének—zenetané: fényes kiállítású revü és nem mélyen szántó gondolatokat hordozó dráma. Nem tagadjuk, a színházért aggódó aláírók sorait mi is örömest megtoldanánk néhány érvet hordozó számadattal. Csakhogy a statisztika ellenünk beszél. S a tények makacs dolgok, nehéz velük vitába szállni. Tíz bemutatót rendez Egerben évente a színház, s kétszáz előadást tart. Durván számítva, évente százezer néző kellene, egy-egy bemutatott művet — drámát, vagy operettet — tízezer embernek kellene megnéznie. Nem lehet vitás, hogy ilyen nagyszámú színházlátogató közönség nincs Egerben. Es ha nincs igény a kétszáz előadásra, ha a közönség nem tölti meg a nézőteret rendszeresen még 70 százalékban sem, akkor szembe kell nézni a tényekkel és fél kell tenni a kérdést: vagy nagy Egernek ez a színház, vagy a színháznak kicsi ez a város?! (Miskolcon sem jobb a helyzet. Ott ugyan háromszáz előadást tart a színház, de a város lakóinak számarányához mérten még kevesebben járnak színházba, mint Egerben). A statisztika száraz, sokatmondó számadatai bizonyára befolyásolták a döntést, de az összevonás gondolata nem anyagi, hanem elsősorban művészi elképzelésekben gyökeredzett. Jobb színházat, színvonalasabb előadásokat — ez a két színház összevonásának indítóolca. És ez a célja is. Hogy valóban jobb lesz-e a színház, hogy valóban emelkedik-e a művészi színvonal? — csak a következő évad igazolhatja. De bizonyos jelek már sejtetni engedik az összevonás művészi hasznát Néhány példa csupán: a Mágnás Miska pazar díszletét Miskolcról hozták Egerbe. A Maya fényűző lciállitása kereken százezer forintba került. Az egri színháznak sohasem lett volna ennyi pénze egy bemutatóra, de külön a miskolci színháznak sem! Ilyen nagyszabású díszletekre és jelmezekre csak az összevont színház vállalkozhatott Mert így az egri előadások után Miskolcra utaznak a Maya díszletei és kosztümét De szólhatunk a tegnap esti tévé-bemutatóról is. Miskolcon, vagy Egerben k&lőn-külön nehezen lehetett volna kiosztani Seribe Egy pohár víz című vígjátékának szerepeit, de így, a két színház művészetből alakult szereplőgárda méltán képviselte mindkét város színeit az egész ország közönsége előtt Ne vigyék él Egerből a színházat! *= est kérik az aláírók. Bizony, ne vigyék et! — mi is ezt mondjuk, bár sietünk hozzátenni, senki nem akarja Miskolcra gurítani a színház épületét. A színház tehát marad. S mivelhogy a miskolciak sem akarják megváltoztatni színházuk nevét, az egri színház Gárdonyi nevével a homlokzatán várja a közönséget az összevonás után is. És továbbra is az egrieknek játszik a színház, ugyanúgy mint eddig: évenként kétszáz előadást. Csak jobban, mint eddig! Maradnak kedvenc színészeink is, csakhogy ezután több kedvencünk lesz, mint eddig... Nem titkoljuk, a művészi színvonal emelésének ígéretével egyesítették az egri és a miskolci színházat. És a közönség Egerben is, Miskolcon is számon kéri majd ezt az ígéretet. Hisszük, hogy a leghívebb lokálpatrióták —, ha színházat szerető és értő közönség is egy személyben — elsősorban a produkciót nézik majd. Azt, hogy mit látnak a színpadon és nem azt, hogy Miskolcon egy gazdasági iroda íróasztal-fiókjának mélyén, az ott heverő bélyegzőn milyen felirat olvasható. Jól mondják a levél aláírói: Eger megérdemli az önálló színházat. Egy kis módosítással ezt mi is aláírjuk, így: Eger megérdemli a jó színházat! És az is igaz, hogy a város rangjához hozzátartozik a színház is. De így igaz a másik mondás is: a színházhoz hozzátartozik a közönség is! Mert közönség nélkül nincs színház... Nem csökken az előadások száma, emelkedik a színvonal, jobb lesz a színház — így szólt az ígéret. Ha mások lennének a tapasztalataink, a közönséggel együtt mi is mondjuk majd: nem így szólt az egyezség! De addig nincs okunk kételkedni... Márkusz László