Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
FARKAS ANDRÁS: KARÁCSONYI TÉMÁK L Vonalból A szürke vizen hófehér libák A téli délutánban csak megülnek, Minthogyha a pocsolyát tisztítanák, S azzal, hogy vannak, nőne már az ünnep. Ez a nap itt-ott hosszú és fonák, _ Tespedt nyugalma íáraszt mindenünket, Vonatból nézve, így órákon át A várás kígyózó fájdalma büntet. És kinn, a ködben, málló délutánban Csípős hideg fúj, vallató ridegség, Kristályt szór szét, nagy csillogásra szántan, Hogy gyermekek és felnőttek kilessek, Amint átbúvik minden téli rácson A puha fészkű, jóízű karácsony. IL \ Hej, pajtások, mi van hát! A barna jászol mélyén sárga szalma, Olyan szegényes, szűrke ez a fekhely, De jön a szenvedés, fényét sugallja, Anyai sóhaj kél, szelíd gyerekkel — A hír galambok nyelvén száll. Ha hallja A pásztorok csapatja, már a reggelt Be sem várják, rágyújtanak a dalra: Békén vagyunk az almon szült gyerekkel! Az első pásztor szőke, hirtelenszőtt Szeretettel szerez egy fűzfavesszőt, Síppá formázza érzelgős fagallyát, Vígan kiált: Hej, pajtások, mi van hát! Gyújtsunk nótára ennek a gyereknek, Mert a szegények őszintén szeretnek IIL Fagyos városban Fagyos városban, hóban, béna télben — Ha jól akarjuk — mindennap kinyílhat A boldogság, hogy bennünk égjen, éljen, Akár a nyári nap s a széna-illat, Ahogy a réten, fodros, tarka szélben A színek, szirmok nagy csodára nyílnak. Ahogy a lankadatlan szenvedély leng, Ahogy száguld a föld, ez a parányi csillag, Ügy ring, zeng bennünk, egyre illatoz A béke dallama, ahogy a napban A száradó fű, a fenyőtoboz, És ez a csendes dal pusztíthatatlan, Hiába lépnek százszor gyökerére, Nő a remény, hogy szívtől szívig érne. Ficzekék a Jázmin utcába költöztek, Józsefváros legsűrűbb sűrűjébe. Egy szoba- konyhás lakást vettek ki. Fic- zek úr néhány napig szaladgált, műhelynek való helyiséget keresett, de nem talált. Annyi pénze nem volt, hogy egy negyedévre előre kifizess« a bolt bérét, kölcsönt pedig többé senki sem adott — Hogy az istennyila csapjon ebbe a mesterségbe — kiabálta Ficzek úr —, de még abba is, aki kitalálta! Mért nem járnak az emberek mezítláb, mint az állatok? Akkor legalább nem volnának suszterek!... Berta! Hallod, Berta’ Már megint süketnek tetteted magad? Abbahagyom ezt a mesterséget az iparengedélyt pedig kiakasztom a klozettba. — És mit fogsz csinálni? — Azt, amit más. Hasra fekszem, és várom az ebédet — Abból nem élsz meg. — Akkor találj ki te valamit. Én eleget törtem a fejem. Törd a fejecskédet te is, édes szívem. Törjed, angyalkám! — Mosni járok, mit tehetek még? — „Mosni járok!” Mindenre ez a válaszod. „Mosok, főzök, takarítok!” Ne moss, ne főzz, ne takaríts. Tanácsot adj! — Én is feküdjek le és várjam az ebédet? — Törd a fejedet! Az asszony, szokásához híven, elhallgatott. Ficzek úr fel- alá járkált * Részlet a szerző könyvnapra megjelenő „Ficzek úr” című regényéből. — Kitaláltál már valamit? — Nem. — No látod! Ha az ember rád bízná magát, akkor két hét múlva is a szemétdombon lenne a kölykeiddel együtt. Egy csepp-eszed sincs. Egy mák szemnyi se! Nem is értem, minek van a fejed a nyakadon . De, ha akarod, én már kitaláltam valamit Az asszony bizalmatlanul hallgatta: vajon mit talált ki megint a férje? — Nem is kérdezed? Nem érdekli a nagyságos asszonyt? „Mosok ... mosni járok!” Nagyon jó!... Csak tégy szemrehányást, csalj pirongass! Köszönöm alássan, méltóságos asszony, köszönöm... Hát tudd meg, hogy állandó pincérnek jelentkeztem a Zöld Vadászba. Nemcsak vasárnaponként meg ünnepeken dolgozom majd ott, hanem mindennap Imádkozz, hogy felvegyenek. Völgyesi ma ad választ. Ettől függ minden. Megértette végre, nagyságos asszony, egyem azt a cukorszopó szál’tt. — És mennyit keresel hétköznapokon? — Tudja az a ...! Ezer forintot. Ennyi talán elég lesz kosztra, és akkor nem kell mosnod, kisasszony! Ficzek úr persze sajnálta a feleségét, akinek minden egyéb munkája mellett még idegeneknek is mosnia kellett, de nem akarta elismerni az asz- szony hősies erőfeszítéseit. — Ha olyan nagyon érdekel, hogy mennyit keresek majd, menj el a Zöld Vadászba és kérdezd meg. Van lábad! Nekem enélkül is elég a dolgom. Reggeltől estig szaladgálok... Szóval, nem akarsz oda menni? Akkor én megyek. Hol a fekete ruhám? A fekete ruhám! Add ide! Tiszta inget is! Hányszor mondjam még, hogy tiszta inget?! Addig ordítsak, amig szét nem szakad a szám?... Hol a mandzsettgomb? Én keressem meg? Megkeresem, de akkor felfordítom az egész lakást, egy évig se hozod rendbe ... Mi ez? Nyakkendő? Leesne, édes szívem, az ujjadról az aranygyűrű, ha kivasalnád? így menjek oda? Én pincér leszek, megértetted, nem suszter! Egy pincérnek jól kell öltöznie! A boldogulás, a család egész jövője megy füstbe amiatt, hogy nem vasaltad ki a nyakkendőmet. Te teszel tönkre! Ha Völgyesi meglátja ezt a gyűrött nyakkendőt, nem fogad fel állandó pincérnek... És mit mondasz akkor? Hogy „Mosni járok”? ... Inkább vasalnád ki a nyakkendőmet, akkor nem kellene idegenekre mosni... Beszappanozta az arcát, kezét. Leöblítette. Vagy tíz percig kefélte a bajuszát, aztán fekete ruhába öltözve, károgott, mint a varjú és elindult a Zöld Vadászba, Völgyesihez. „Uram—istenem! Legalább most az egyszer tekints rám: Már mindent megpróbáltam. Voltam suszter, tartottam segédet, becsületesen dolgoztam, inasokat fogadtam, gürcöltem Pollákra, bojkottáltam, voUani Vázsonyinál... Hát mit vehetek még? Egy ilyen ember, mint én, tud ennél többet csinálni? Becsületszavamra, nem tud!” — „Igazad van! — felelte neki az úr, egy hófehé.r szakállú öreg, és a lábánál álló sámlira mutatott: — Ülj le, Ficzek. Mi a panaszod? Mondd el, ne félj. Én ugyan mindent tudok, de azért téged is meg akarlak hallgatni.” És Ficzek leült az ősz szakállú lábához, egy darabig küszködik a meghatottság könnyeivel —■' lám, az isten, aki a királynál is nagyobb úr szóba áll vele, sőt maga mellé ülteti... Ficzek lehajtja a fejét, először egy szót se tud kiejteni, sírás fojtogatja; az úr hófehér fejét olyan fényesség veszi körül, hogy Ficzeknek belekáprázik a szeme. De végül Ficzek mégis megembereli magát, és az feleli: „Ne haragudj rám, uram, öt gyerekem van, öt élő gyerekem, akiket fel kell nevelnem... A feleségem már idegeneknek mos, mintha otthon nem vojna elég munkája szegénynek. És ráadásul még én is veszekszem vele... Egy szívességre kérlek. Tudod, suszter voltam, vállalatot akartam alapítani, minden jól ment, és akkor jött a Kobrák. No jó, lemondtam, hátha éppen a te kívánságod volt uram, hogy a Kobrák olcsóbban adja a cipőket, mint én, és hogy ne tudjak konkurrálni vele. Ki ismeri a te szándékaidat?... Beletörődtem. Már csak lyukas cipőket akartam javítani. Meg is egyeztem Kobrákkal, emlékszel rá, ugye, uram? ... Nem sikerült se a Pollákkal, se az inasokkal: megnyílt az amerikai javító. Én már nem is kérdem, miért sikerült azoknak és mért nem sikerült nekem — te jobban tudod. Én csak egyet kérek: tedd meg nekem, uram... öt gyerekem van, hetes lakásban lakom, nagy a lakbér, a feleségem másoknak mos... csak egyet kérek. Tíz vasárnap és négy hétköznap mint kisegítő pincér dolgoztam Völgyesinél a Zöld Vadászban. Egyszer három forint nyolcvanöt krajcárt kerestem... azazhogy ... neked megmondom az igazságot: négy forint nyolcvan krajcárt Csak féltem, hogy majd irigykednek rárp, azért hazudtam, de neked megmondhatom az igazat... Te nem irigyled tőlem. Egyszóval azt szeretném, ha Völgyesi felvenne állandó munkára, és átlagosan naponta két és fél forintot keresnék.., No jó, nem vagyok kapzsi..I két forintot... Két forintot Ugye, az nem sok egy ilyen családnak... Számold ki lírám,! A lakbér heti hat forint ... no igen, mert hetenként fizetem ... Negyedévre — olcsóbb, de annyi pénzem nincs. A kosztra legalább egy forint kell naponta ... Hát akkor mi marad ruhára, egyébre. Havi öt forint kevés No jó, becsületesen bevallom, Ottó is keres heti h-i-om forintot, meg Márton is hoz néhány forintot havonta, a feleségem is keres hetenként három forintot mosással, de majd beleszakad szegény! Utóvégre nem kívánhatod, uram, hogy mosni járjon ... Most már látod, milyen nehéz helyzetben vagyunk? Pedig még hátra van a világításba fűtés, a ruha, a cipő, a fehérnemű és nekem is kellene egy fekete, új öltöny; sört nem szolgálhatok fel suszterkötényben. Úgyis elég kellemetlenségem van abból, hogy suszter voltam, szememre vetik ... Én magamra semmit se költők. Nem iszom, és legfel* jebb ha napjában néhány olcsó, rövid szivart, büdöset, pocsékot szívok el... Színházban is csak egyszer voltam a feleségemmel, akkor is egész éjjel az utcán kellett aludni... így élek. Márton felnő. Ottó már valósággal fiatalember. Nem járhatnak ron- gvokban...! De én nem vádollak téged. Valahogy megélünk, amíg felnőnek a gyerekek, csak a Völgvesi vegyen fel most állandóra. Ezt kérem tőled. Ha felnőnek a gyerekek, majd ők eltartanak engem... Teljes.itsd a kérésemet, uram... öt gyerekem van, szólj Völgyesinek, a feleségem mosni jár, annyit szenvedtünk, hogy azt már a :ő se bírná!” És ekkor az űr megsimogatta Ficzek fejét, és azt mondta neki: „Ide hallgass, Ficzek! Légy nyugodt, beszélek Völgyeivel. Te csakugyan sokat szenvedtél. Kár, hogy nem jöttét hamarább... No, de nem baji Most menj, Ficzek Ferenc, kitalálok valamit.. ígérem: pincér leszel.” Ficzek úr meg akarta csóka*- ni az isten kezét és. t. — hirtelen kiáltást hallott: — Hogy az isten rúgja fart« az ilyen marhát! Egyenesen a ló alá mászik! Megvakultál?! —• ordított rá egy fiákkeres. Ficzek félreugrott, futásnaM eredt Szaladt egészen a Városligetig. Be a Zöld Vadászba. Bs az úr teljesített« Ficzek kérését Igaz, Völgyesinek nem volt elég sörkihordó pincére. Erre a fárasztó és rosz- szul fizetett munkára nem kap szervezett pincért Részint ezért, részint az úr pártfogása következtében. Ficzek állandó pincér lett a Zöld Vadászban« Nagy az isten hatalma. Akt bízik benne, mindenkin segít tekintet nélkül a gyűrött nyak« kendőre. 1931 karácsonyböjtjének reggelére kopogósra fagyott a sár. A taposástól ripacsosra merevedett gyalogjárón életveszélyessé vált a gyaloglás,, s a hír terjedt el a faluban, hogy a tél már kora hajnalban megszerezte az első áldozatát: Ágybanimádkozó Mári néni úgy elvágódott a fagyon, hogy nem bírt elsánti- kálni a hajnali szentmisére. Délutánra az ég is befelhősödött. Az ősz- szeverődött felhőbundákból vastag pelyhek- ben szállongani kezdett a hó, s mire alkonyatba szürkült a délután, fehér hólepel borította be a falut. Ünnepeleji csend ülte meg a házakat. A házak kéményein piszkosszürkén bodorodtak a füstpamacsok, jelezvén, hogy a szárizikkel befűtött búbos kemencékben foszlós bélű rostélyos kalács, mazsolával bélelt kőttrétes sült, örömükre az áhítattal kántáló betleheme® gyerekeknek, a muzsikával köszöntő cigányoknak és a virgácsot hozó községi pásztoroknak. Mert így illett ez karácsony szent napja előtt: a felköszöntött porták gazdasszonya! maguk sütötte földi jókkal fogadták a látogatókat. Azt a gazdasszonyt, aki ilyenkor is szűkmarkú volt, mindenki megszólta. Boka Lázár Is az utcát rótta a kopott hegedűvel. Minden egyes háznál, ahol nem volt túl mérges a házőrző, bekocogott az udvarra. A pitvarajtónál hátára taszította az örökké oldalán-hyihelődző iszákot, s rázendített a karácsonyi köszöntőre; nagy sebtiben elrángatta a szokásos köszöntőt, ráfejelt egy-két csárdást, majd lekapta a fejéről a jegyző adományozta rozzant keménykalapot, s el nem lankadó buzgcsággal fújta: — Hála legyen az istennek, hogy meghagyta érni szent karácsony napját! Kívánom, hogy még számos esztendőben érhessük erőben, egészségben, hóttig tartó vigasságban, úgy engedje az isten. Ravasz ember hírében állt az öreg Boka Lázár. Hiába próbálták rábeszélni a többi cigányok, hogy álljon be a bandába, megteszik brácsásnak, nem húzott a szíve a társulásra. Azt tartotta: akkor is egy rostélyos kaláccsal méltányolják az igyekezetét, ha ötöd- hatodmagával muzsikál. Hát akkor minek a társulás? Hogy többen osztozkodjanak az adományon? Nem, annyira nem bolond ő. Inkább menjen ijsebb hűhóval a köszöntés, de amit kap», az az övé. A fenti nézetét a délutáni igyekezete is bizonyította, ahogy végigmuzsikálta a főutca egyik házsorát Jóformán alig hagyott maga mögött harminc portát, az adakozástól úgy megdagadt az oldalán a tarisznya a sokféle ízes harapnivalótól, hogy gond volt cipelni: vigyáznia kellett a könnyen törődő fánkra, kisrózsára és egyéb kényes természetű süteményre. Mert egyik-másak háznál ilyennel is megtraktálták. Tamus Jánosék házánál frissen sült túrós rétes kellemes iliöta csapta meg az orrát. Valósággal belekábult az utcára áradó illatba. Egy ideig csak szaglászott a levegőbe, behunyta a szemét, s amikor már az ádámcsutkája is vészesen kezdett les-föl szaladgálni, belódult az utcára szolgáló kiskapun. Forró-meleg rétessel nyugtázták az igyekezetét. Ö pedig ahogy újjai hegyére vette az ínyt csiklandó rétest, még köszönni is elfelejtett. Köszönés nélkül farolt ki az utcára, s amint haladt tovább, úgy habzsolta, falta a finom sült tésztát. öreges huncutkodó hang zuhant a nyakába. — Te nótahóhér — szólt rá Rucakis András —, már be sem jössz? Riadtan torpant meg a kiáltásra. Lábéba féket vetett a megalázkodásra nyomorított tudat, s csak taposott egyálltóhelyben, mint akinék a lábéra gúzst vetettek. Megkeveredett állapotában nem tudott mit kezdeni a megzavart gyönyörűségével. Csak tátogott, kapkodott a levegő után, majd kis idő múltán ösztönösen megemelte ócska kalapját, miközben a földre ejtette a Tamus Jánosék ajándékát Szerencsére a kincset érő harapnivaló nem szenvedett különösebb kárt, mivelhogy a földet is tiszta hóabrosszal terítették le az égiek. Rucakis András kétfelé töröl gette feőcpa- macsra emlékeztető bajszát, majd somolygó ábrázattal invitálni kezdte Boka Lázárt — No, gyere beljebb! — csippentette össze apró malacszemeit — Valami csak nálam is kikerül a muzsikálásodért S rövid invitálás után betérült az öreg cigány. ★ Rucakis Andrásnál, aki úgyszólván alig fél éve eresztette szélnek a meg sem melegedett oldalbordáját, az egyedüllét vert tanyát Elhagyatottá vált a porta, dudva verte fel az udvart, amiben ugyan jó árnyékos helyet leltek nyáridőben a baromfiak. Persze csak öt-hat kendermagos kárált az udvaron, egyszál kakassal az élükön, akik felett a Cudar nevezetű házőrző gyakorolta a felügyeleti jogot. Például, ha idegen kakas repült át a szomszédságból, holmi szaporítási felbuzdulásoktól hajtatva, akkor már a bundás akcióba lépett; addig hajkurászta, üldözte a betolakodó jércehódítót, míg az nagy ricsajjal át nem sirült a kerítésen. Még a nyáron történt az eset. Rucakis András, elunva az özvegység keserű kenyerét, házasságra adta a fejét. A szomszédság kommendálására feleségül vette Bubos Márit, egy pártába ragadt hajadont, aki azzal volt nagyra, hogy negyvenéves lánykodása alatt egyszer sem került veszélybe az erkölcse. És ez tette be az ajtót. Házasságuk első éjszakáján a nászágyból ugrott ki Bubos Mári, illetve most már Rucakis Andrásné, miközben ijedt sivalkodással gágogta végig az utcát. Másnap küldte is az üzenetet: nagyon sajnálja a történteket, de nem tehet semmiről. Kegyetlenül megbánta, amiért ráhallgatott a fekete lelkű sógorára, aki azáltal igyekezett szabadulni tőle, hogy férjhez adta. Inkább él vízen, kenyéren, de hites urához nem tér vissza. A fentiek után felhagyott Rucakis András a házasság útján való asszonyszerzéssel. Helyette, rövidebb időtartamra, olykor igénybe vett egy-egy elgazdátlanodott vászon cselédet* s hogy napközben ne kezdje ki az unalom,' magához vette Rézkupak Samu kovácsmestert — az is egyedülálló, elbitangolódott ember volt, —, és rendelkezésére bocsátotta a jószág nélkül szomorkodó istállót. Fél év alatt össze is szoktak. Ha a mester napközben dolgozott, kalapált, akkor Rucakis András taposta a tüzet élesztő fújót. Viszont ha a gazda a vacsorát készítette, akkor még Rézkupak Samu hordta a tűzrevalót. Este pedig, a vacsora elköltése után, alkaptattak a közeli Bugyelláris-sovánjutóba, ahonnét aztán legtöbbször a hajnal coholta őket haza. Karácsonyböjt délelőttjén irgalmatlan méregbe gurította egy régebbi megfigyelése. Tudniillik már régebben tapasztalta, hogy a kakassal felszerelt tyúkjai alól eltünedezik a tojás. Hiába figyelte a tyúkok kodácsolását szorgalmasan, de amikor a tojásszedésre került volna a dolog, a tojásoknak csak a hült helyét lelte. Már a mesterre kezdett gyanakodni. Az igaz ugyan, hogy a Cudart is több ízben látta ólálkodni a törekkazal körül, ott tojtak a jér- cék, de úgy gondolta: a bundásnak tudnia kell, mi a tisztesség. S azon a nevezetes délelőttön az ellenkezőjéről győződött meg. A hízóemse alját takarífbtta éppen, amikor arra figyelt fel, hogy a bundás igen szakavatottan nyújtja be pracliját a krikogva tiltakozó tyúk alá. — Hű, te zsivány! — horkant fel a látványra Rucakis András. Hirtelen támadt felindulásában átlépett a karámon, s egy jól irányzott suhintással úgy fültövön mangolta a kezeü gyében lévő vas- villával a Cudart, hogy az nyikkanás nélkül kimúlt. Megdöbbenve meredt Rucakis András az áldozatára. A méreg, amely hirtelen elöntötte, tovapárolgott, de mindez már semmit
