Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

i Tizenegyen az asztal körül Jegyzőkönyv. Készült Eger­ben, Heves vármegye alis­pán! hivatalában, 1913. évi május hó 6-án. Jelen vol­tak: alulírottak. Megjelen­tek Keresztesi Lajos és Vá- radi Vince tamamérai la­kosok, s előadják, hogy serdült gyermekeik (előbbi­nek 3, utóbbinak 1) a tar- namérai Hirsch-uradalom- ban summásmunkások... Keresztesi családja 8 tag­ból, Váradi családja szin­tén 8 tagból áll. Mint föld­míves munkások, az elmúlt ősszel azt a búzamennyisé­get, amelyre egy éven át szükségük lett volna, pénz híján beszerezni nem tud­ták, s most ínségben vanr- nak... Kérnek sürgős in­tézkedést ... mert zsír hí­ján csupán főtt burgonyán élni s dolgozni nem tud­nak. ★ Tárnáméra, 1965. december . Ülünk a községi tanács elnö­kének irodájában. Mondom az elnök elvtársnak, hogy a falu legszegényebb családjáról sze­retnék írni. Meghökken, aztán kétkedőén ingatja a fejét — Nehéz dolog ez, tudja..; Legszegényebb? ... Nincs már nálunk olyan kimondottan sze­gény, mint a múltban... Van, ahol nagy a család, több a gond, nem telik úgy minden­re... 1—Létfenntartási gondjaik nincsenek az embereknek. Az­tán megmondom őszintén, sér­tőnek érzik az emberek, ha azt mondják rájuk: „szegény” ... Más már a helyzet... De, tud­ja mit menjen el a Kovács Sándorékhoz. Rendes, becsüle­tes emberek, de nagy a család. ■Tizenegy gyerek, csak az apa dolgozik... bizony, nem a leg­könnyebb a helyzetük. Csak azt ne mondja nekik, hogy ők a legszegényebbek. „ Sajnálatos baleset Hűvös, ködös az idő. AJko- nyodik, a tócsák vizén vékony jégkéreg képződik. A falu szé­lén járunk, távolabb néhány fa, azon túl már a szántóföl­diek sorakoznak. Kísérőmmel, a községi tanács hivatalsegéd­jével rójuk a lépéseket. — Én nem is tudom — mond­ja — hét vagy talán nyolc éve történt hogy a Sanyit elütötte egy motoros. Azóta éjjeliőr. Keveset keres. A gyerek meg sok, hát vannak gondjaik. De meg is érkeztünk. Sfcép ház, tornáccal, a Hu­nyadi utcán. Belépünk a kony­hába, rend, tisztaság. — Nincs itthon a férjem — mondja Kovácsné —, de azért üljenek le nálunk. Székeket hoz. Nehezen indul a beszélgetés. Nem könnyű do­log a gondokról társalogni. — Nem is volt addig semmi baj, amíg a férjemmel nem történt az a baleset. Akkor nem is gondoltuk, hogy komolyabb következményei lesznek, de sajnos, csökkent munkaképes­ségű lett. Gyöngyösön dolgo­zik, az Ü tfenntartó Vállalat­nál. Azelőtt is ott volt, csak jóval többet keresett. Most na­gyon kevés a pénz. Igaz, a gye­rekek közül három lány férj­hez ment, két fiú megnősült, de azért maradtak bőven. Szép, nagy család ez — mosolyog — tizenegy gyerek, meg mi, és már tíz unokám is van. Az arca kisimult, ahogy a családról beszél, szeme sarká­ból eltűnnek a ráncok. — Ennivaló? — kérdezem. — Annak lennie kell — mo­solyog —, s van is mindig Egy­két disznót minden évben le­vágunk. A háztájiban is sok minden megterem. — Ruha? — Hát azzal már több gond van. Sok a gverek, mindig kell venni valamit. Mert jönnek: anyu, úgy kellene egy blúz, egy cipő, olyan szép kardigánt láttama kirakatban... Sokszor bizony nem telik. Magamra meg az uramra ritkán jut valami. A házat is át szeretnénk építeni™ Szóval, volna hová tenni a pénzt. És néhányan nem értik meg, hogy nekünk nem telik úgy. A múltkor is jönnek haza a lányok, hogy a tanító szólt, hogy csak nekik nincs torna­trikójuk. Most meg valami blúzokat varratnak velük az is­kolában. Nyári blúzokat. »De jó neked . . .* — Nem könnyű az életünk. Különösen az a rossz hogy té­len néhány hónapig nem dol­gozhat a férjem, mert nincs rá olyankor szükség. Pedig na­gyon kellene ilyenkor is a pénz. Újra a családra terelődik a szó. — Nehéz ezt a sok gyereket fölnevelni, de olyan sok örö­met szereznek az embernek. A nyáron is — van két iker lányom — mentem velük, s azt mondja az egyik ismerős asz- szony: De jó neked, Kovácsné, hogy ilyen két szép lányod van. — A férje hány éves? — ötvenhat. Derék, szép szál ember volt. Csák most... sokszor önmagára is haragszik, hogy megnyomorodott nem tud annyit keresni. Szeretne télire is valami mun­kát magának. — A karácsony? — Fenyőfát, azt mindig ve­szünk. Összegyűl az egész csa­lád, a gyerekek, unokák, s be­szélgetünk, tervezgetünk. — Ajándék? — Ha csak egy-egy dolgot vennénk mindenkinek, akkor is sok kellene — neveti el ma­gát. — Azt mondják a szom­szédok, hogy egy tsz kitelne belőlünk, annyian vagyunk. Tudja, nehéz ez az élet, de azért szép is. Felnőnek, el­mennek a gyerekek, könnyebb lesz nekünk is. De azért rosz- szább is ... Megszoktuk már a nagy családot. Nekik már könnyebb lesz Hangja elhalkul, elszürkül, fáradt lesz. Szeme sarkában újra előtűnnek a ráncok, az évék, a gondok jelei; Sötétedik, petróleumot önt a lámpába. — Az a jó, hogy ma már becsülete van minden ember­nek. A gyerekek már könnyeb­ben élnek majd. A családról beszél — újra mosoly költözik az arcára. — Karácsonykor mindegyik hazajön;.. Ballagunk visszafelé az úton. A hivatalsegéd arról be­szél, hogy a háborúban ő is nyomorék lett. Mutatja a ka­bátja ujját, amelyből ijesztően tűnik elő a műkéz. . i. — Három nemzedék — gondolom magamban. — A nagyapák még a Hirsch-ura- dalomban, az apák már a fel­szabadult világban, s a gyere­kek ennek a felszabadult vi­lágnak egy bíztató, sokat ígé­rő jövőjében .;. Ballagunk az úton. kerülget­ve a pocsolyákat A távolból kutyaugatás hallatszik, vala­hol szekér zörög. Hűvös, kö­dös decemberi este van. Kaposi Levente. „Heves megye” is őrzi hazánk határait ESTELEDIK és a jeges, ha­vas úton nehéz katonacsizmák koppannak: határőrök, töltött fegyverrel menetelnek végig a hegyi falun. Megtörtént a váltás a határ kijelölt pontja­in, s most a fáradt határőrök visszatérnek az őrsre, ahol már várja őket a jó' vacsora és a meleget nyújtó körlet. — így megy ez nálunk, té- len-nyáron egyformán. De még soha nem volt baj, min­dig az előírtaknak megfelelő­en, fegyelmezetten hajtották végre a szolgálat ellátását — mondja Kapás Károly főhad­nagy ,az őrs politikai helyet­tes parancsnoka, akivel együtt figyeljük a fiúkat, amint egy más után lépdelnek fel a lép­csőn a körletbe. A kis szobában tíz határőr melegedik a duruzsoló kályha mellett. Mosolyogva köszönte­tlek bennünket és amikor megtudják, hogy Egerből jöt­tünk, számtalan kérdést tesz­nek fel: mi újság odahaza, mi van az Egri Dózsával, fel van-e még ásva a fél város, mit játszik a színház, stb? TERMÉSZETES, hogy előbb a kérdésekre válaszolunk, s aki volt katona, jól tudja, mennyire érdekesnek, izgal­masnak tűnik, távol a szülő­földtől, a legkisebb hazai hír is. Mikor elfogynak a kérdé­sek, mi érdeklődünk: hogyan élnek, nehéz-e a szolgálat, volt-e már érdekes kalandban részük? Elsőnek Gödör Gábor tize­des, tiszanánai fiú tart él­ménybeszámolót. Elmondja: hazafias kötelességüknek tart­ják az ország határának őrzé­sét. Ahányszor szolgálatba lépnek, mindig felkészülnek a legváratlanabb akadályok, ne­hézségek leküzdésére is. És ez eddig mindig sikerült is. — Nem is olyan régen tör­tént,, meséli — a kijelölt úton végeztük a járőrözést, amikor egyszer csak a bokrok közül hangokat hallottunk, Pillana­tokon belül Igazoltattuk őket. Hárman voltak, s nagy sirán­kozva előadták, hogy a köze­li községbe igyekeztek a lako­dalomba. Az ország másik ré­széből jöttek, de „eltévedtek.” Amikor bekísértük őket az őrsre, — motozás után már fegyvert is találtunk náluk. Végül is kiderült: szököttt, fegyveres bűnözők voltak, akik disszidálni akartak. Nyolc eleit— hér hajú nőé, aki állandóan a hajához húzta a nyakkendőmet és úgy lelkendezett, hogy mi­lyen jól mutatok én rajta. Karácsony volt akkor is, ami­kor ezt a piros izét kaptam és mily" művészi átéléssel köszön­tem meg, pedig abban az idő­ben még fenntartásaim voltak a nyakkendő színével üzemben. Aztán a nyakkendő megfa­kult ... És itt... igen... itt van ez a kékbe játszó lila, vagy lilába játszó kék, amelytől olyan volt Júlia aranyszőke haja, mint ha a Madonnát játszana egy falusi Mostanság, hogy éveim szá­ma megközelíti annak a felét, amelynek kétszeresét szeretném megélni, elfog az , emlékezés nosztalgiája és csendes szobám szekrényei előtt tűnődöm a tűnt idők asszonyairól. Egyik ke­zemben a naptár, a másikban egy-egy nyakkendő: a naptár­ból neveket Tévedek vissza, a nyakkendőkből karácsonyokat, simogató ajándékozást. A nevek tulajdonosai szőkék, barnák, vörösek, feketék — volt egy fehér hajú, s albínó is volt a lelkem —, a nyakkendők zöl­dek, pirosak, szürkék, kékek, sárgák, kockásak, simák, kari­kásak, robusztusait, és miegyé- bek. Itt van ez a zöld. Egy fekete nő adta. A nők sohasem a férfi számára, hanem saját hajuk színéhez veszik a nyakkendőt, s lehetőleg mindig nyakkendőt, mert ez az egy, amit nyilváno­san is lehet adni egy férfinek. Hogy is hívták? — igen: Zsóka. Fekete volt, mint az ördög és olyan, mint a spenót, — o nyak­kendő. ö volt az első szerel­mem és a harmadik feleségem. Hogy szeretett engem, s mi­lyen örömmel hozta ezt a zöld nyakkendőt és én nem mutat­tam, hogy majd bégetni kezd­tem a zöld szín láttán. Aztán a nyakkendő megfakult! És itt van ez a piros nyak­kendő. Antónia ajándéka, a fe­passióban. Színésznőnek ké­szült, aztán festő akart lenni, s mert szerette az izgalmat, vé­gül a feleségem lett... Ha jól emlékszem, ő volt az első, vagy második Szép volt Júlia, legalább nekem szép, aztá másnak is szép lett, s megma radt a nyakkendő... S aztá megfakult. Ez a kockás nyakkendő nem volt a feleségem... ez a fékét sem... Ja igen, ezt a feketé volt főnököm temetésére ve\ tem... Érdekes ez a teliste karikás nyakkendő, amelybe a formák és színek úgy bu' kálnak össze-vissza, mint ré szeg vízisiklók az avaron. Tu dom, hogy ezt is karácsonyi ajándékként kaptam, s úgy vé lem, mintha Annamária vett volna nekem. Csak azt nem tu dom, hogy akkor már az én fe leségem volt, vagy még, avagy már másé ... De mindegy, ér dekes, szép és olcsó nyakkendi alkalmas arra, hogy felidézzen egy darabot életerőiből. Szép volt Annamária, tüzes volt, sze retett és én is szerettem... Az tán a nyakkendő megfakult.. Érdekes, erre a nyakkendőre nem is emlékszem. Egyszerű símaszürke. Kitől kaphattam Megvan. En vettem saját ma gamnak, azután, hogy megfa kultam. Mint a nyakkendőim amit mindig karácsonyra kap tam, mert mit kaphat egy fér fi egy nőtől mást, mint nyak­kendőt. Szimbólumnak is, meg értéknek is! A házmesterné volt itt teg­nap. Sajnálkozva nézett rám ötvenéves kövér szemeivel megcsóválta a fejét: — Szegény Casanova úr .. Karácsonykor ilyen egyedül Sajnos ez a nő is nyakkendőt fog nekem hozni, sok-sok étel­zaftos mintával. De mit tehe­tek? A nők és a nyakkendők között zajlott le az életem, — még ezt az utolsó nyakkendőt felkötöm. Vajon Don Jüannak van-e házmesterné ja ? (egri) és fél évet kaptak bünteté­sül ... — Ehhez hasonló eset már valamennyiünkkel történt — veszi át a szót Zagyva Miklós bükkszéki és Német Sándor egri fiú. — A közelmúltban történt éppen — magyarázza Kiss Ist­ván tiszanánai születésű ha­tárőr, hogy szolgálat közben az egyik horhosban jártunk, amikor gyanús nyomokra let­tünk figyelmesek. A nyomokat követve hamarosan az egyik bokorból előkerült a nyom tu­lajdonosa is, egy 19 éves fiú. , Ö is azt mondta: „eltévedt”, így került a határra. Egy órán belül kiderült, hogy disszidál­ni akart. Megtaláltuk nála a térkép-vázlatot Nyugat-Né- metországig és kétezer forin­tot. S AZTÁN ŰJABB és újabb történeteket mondanak el. Egymás után jut csak szóhoz Bárdi Miklós, Rabóczki József, Mukus Sándor, akik Egerből, Kovács Ágoston, aki Tamale- leszről, Patkovics Pál, Nagy János, Erdey András, akik Hevesről vonultak be. — Legtöbb bajunk a diákok­kal van — újságolták — félév és év vége körül. A rossz bi­zonyítvány miatt nem mernek hazamenni és meggondolatla­nul nekivágnak a határnak. Ezek aztán rendre pórul jár­nak, mert nem tudnak disszi­dálni. A rossz bizonyítványt sajnos még egy újabb „rossz jeggyel” is súlyosbítják, Egyébként nagy segítségünkré vannak a környékbeli lakók, akik azonnal szólnak, ha lát­ják, hogy idegen személy ólál­kodik a határ közelében. — így sikerült elfogni egy nemzetközileg is körözött kasz- szafúrót, „mackó-szakértőt”. Az egyik erdőben bújkált már napok óta. A határon jött át, de ügyesen változtatta a he­lyét, a nyomait eltüntette. Az egyik lakos szólt, hogy idegent látott néhány órával azelőtt az erdőben, s megmondta azt is, hogy hol van és hogyan néz ki. Még ott értük az erdőben. Hamarosan kiderült, hogy „nagyvadat” fogtunk. Egy szál dróttal képes bármilyen pán­célszekrényt kinyitni. Ezt ne­künk is megmutatta az őrsön, —dicsekvésképpen. Elképzelhe­tik, milyen dilemmában vol­tam — mondja Zagyva Miklós — amikor egyedül őriztem. Az járt állandóan az eszemben: ha egy -T>áncéls zekrényt képest kinyitni egy darab dróttal; akkor a „leheletétől” kinyílik a fogda ajtaja is. Szerencsére a fogda ajtaja erősebbnek bi­zonyult, mint a páncélszek­rény ... , Valamennyien jót nevettünk az utolsó mondatokon, majd autóra ültünk és kimentünk a határra. Egy kis ellenőrzés következik. A parancsnok ment elől, de pillanatokon be­lül feltartóztattak bennünket a határ őrei. Sem nappal, sem éjjel, tűző napfényben, vagy sűrű ködben nem lehet jogta­lanul, engedély nélkül átlépni az ország határát. Ezen a sza­kaszon Heves megyei fiúk őr­zik példamutatóan a határvo­nalat. Munkájuk elismeréséül már négyszer érték el a kivá­ló őrs megtisztelő címet és a parancsnokok dícséretét. Amint mondják: ötödször is elnyerik ezt a címet! < ENNEK SZELLEMÉBEN végzik nap mint nap veszélyes feladatukat a végeken, néznek szembe fegyverrel, ha kell a halállal is. Fazekas István Feri bácsi verset ír ... „A mai napon igazán nagyszerű tél volt. Remek. Egy magas, új kazlat kellett megvágnom, valósággal ömlött a hó, sodorta a kemény, északkeleti szél. Arcomat marta, a ke­zembe beleütött a hideg. Felálltam és néztem, néztem a ka­zal tetején a gyönyörű látványt. Ezt az érzést nem lehet le­írni, kifejezni...” És mégis este Feri bácsi leült a fehér lap elé, vas villától bütykössé tört kezébe tollat szorított és megpróbálta elmon­dani versben a tsz-tanya téli életét. Makiáron, a Vasút utca 1. szám alatt takaros ház áll. Üj, nagy és tetszetős. Az udvaron fekete kis kuvasz ugatja meg a vendéget, bent a meleg konyhában azonban szalonna és jó savanyú bor várja. És a gazda, Kiss Ferenc, 43 éves „nö­vénytermelő gyalogmunkás” a makiári Rákóczi Tsz tagja, a „költő”. Kis családja körülötte szorong, kissé ünnepélyesen hall­gatják mindazt, amit Feri bácsi magáról és a versekről mond. A fiú, a 16 éves villanyszerelő tanuló dinamóval bab­rál, az anya gobelint varr, és mosolyogva fel-feltekintget a férjére. — Kisgyerek koromban egy pengőt kaptam búcsúra. A pengőn Petőfi-kötetet vásároltam Azóta szereti a költészetet. Azóta próbálgat ő is verseket fabrikálni. És a versek elkísérték életét. A sok egyszerű versben összeállnak kis és nagy problé­mái, a rímek egybefogják az elmúlt húsz év életét. Bizony nem mindig tökéletes formában, de mindig töké­letes szándékkal... Most itt ül az asztal mellett gumicsizmában, munkaru­hában és a versekről beszél. Teheti, vége a napi munkának; Elégedetten ülhet az asztal mellett, az elmúlt két hónapban nyolcvan munkaegységet gyűjtött össze. Esténként pedig verseket ír. — Én a földről írogatok, meg mindarról, ami problémá­ja a föld munkásainak. Írok arról, hogy nem elég dolgozni, hanem gondolkodni is kell... a közösség érdekében, meg hogy a tsz vezetőségét támogatja a tagság, de csak munká­val, szellemileg egyáltalán nem, nincs segítségadás, csak bí­rálat. Mindent megfigyel, mindent meglát, mindenről véle­ményt alkot. Sokszor páros rímű sorokban. Panaszkodik, hogy nem mindig sikerül elmondania mindazt, amit meglá­tott: — Tudja, minekünk nincs nagy szókincsünk. Csak válo­gatunk a kevés szóban, aztán hol megtaláljuk a szükségest, hol nem. t Igen, nem mindig találja meg a jó szót, de a tartalmat szinte mindig. Csupán néhányszor jelent meg lapban a ver­se és a neve. Húszéves korában először, később még három­szor. Most gyérülő hajjal, barázdásodó homlokkal, de még mindig ír, pedig hét éve nem közölték verseit. Barátai értik és érzik azt, amit mondani akar. — A múltkor is azt mondták — idézi tréfásan — Mondd, Feri, miért nem írsz te újságba, jobb vagy, mint a többi... Aztán legyint, mintha maga is tudná, hogy nem egészen így áll a dolog. De csak egy pillanatra kedvetlenedik el, majd újra beszélni kezd a tsz-ről és a versekről. Igen, Feri bácsi hat elemivel a tarsolyában a költészet­ről álmodik. És sokat, nagyon sokat olvas, olvassa a nagy elődök és a kortársák műveit. — A regényt elolvassa az ember egyszer, aztán elteszi. A versekkel így nem lehet bánni. Azokat évente ötször—hat­szor elolvasom... nagyon jók a mai költők. Közülük is Si­mon Istvánt szeretem a legjobban. Persze, a régieket is. Ady, Juhász Gyula a kedvenc költőm, Csokonait és Babitsot nem szeretem, mert nekem túl rímes és ez elveszi a vers tartal­mát. Ír, sokat olvas, sokat dolgozik. Foglalkoztatja a tsz minden problémája... és a költészet Fóti Pútar

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents