Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
XVI. évfolyam, 304. szám AZ MSZMP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÄCS NAPILAPJA 1965. december 25., szombat GYURKO GÉZA: „...békévé oldja az emlékezés...” Azt mondta anyám: — Nézd, milyen szép piros arca van a húgodnak. Majd kicsattan az egészségtől! 1944. karácsonya volt, — vagy már előbb? — és hetek óta nem is ettünk. Ahogy visszagondolok: egyszerűen nem emlékszem, hogy ettünk volna bármit is. Biztos, hogy ettünk, de az étek olyan lehetett, amire most, telt gyomrú és rendszeresen táplálkozó jelenemben már visszarévedni sem tudok. Az egysejtű lény is táplálkozik. S mi odáig süllyedtünk, hogy egysejtűként léteztünk a háború rettenetes zivatara alatt fél emelettel, egy pincében. És a húgom arca piros volt. És az anyám azt mondta, hogy az egészségtől. Pedig ő is tudta, hogy a láztól csattan a pír kétéves arcán. Uramisten! Kétéves és halálra volt ítélve velem, velünk együtt, akik ettünk, de nem tudom már mit, akik éltünk, de nem tudom már hogyan, akiket egy háború — rettenetes tisztító tűz! — két lábon járó emberi voltunkból éppen hogy létező lényekké aljasított. Vagy talán inkább mentett?! Huszonegy esztendeje! S nem. í . sohasem tudok szabadulni azoknak a hónapoknak az emlékétől, amelyeknek napjai, mint sodró áradat vittek magukkal, mint patkányt a csatorna szennye, pedig tiszta voltam és ártatlan a hitben, az élet reményében és mégis bemocskolódtam a vértől és a koromtól. Huszonegy esztendeje, emberek, ti mind valamennyien, kik itt, vagy ott, de végigéltétek azokat a hónapokat, amelyeket kegyetlen évek készítettek elő: ti egykori kétévesék, akiknek „egészséges“ volt az arcuk: ti akkori húszévesek, akik lapultatok, vagy meghaltatok, mind oktondi áldozatai a Horthy-mészárszéknek; ti volt negyvenévesek, akik másodszor találkoztatok a megszervezett halállal; s ti anyák, lányok, fiúk, apák, akik féltetek magatokért és féltetek, mert volt kiért... „lm, a könnyű szél elősurran, tereget szép búzamezőt s tovaringatja lágy fodorban a zümmögő időt.“ így kötötte csendes kévébe remény-* kedő kedvét József Attila, s nem vele vitázom, ha emlékeim citálom: egek! hol volt akkor könnyű szél, surranó? S hol a hintázó búzamező, amelyet lágy fodorban ringat a zümmögő idő? A szél a hullák fanyar-édes szagát hordta a hátán és „legalább húsz fok hideg“-ben kormot, ü szkot, könnyeket ringatott a horkanó idő. Kinek szülei még nem is ismerték egymást, aki most biflázva és bukva vizsgázik az egykor embert vizsgáztató időkből, aki számára mindaz, ami nekünk felsóhajtó életet jelentett, csak annyi már, mint a pűn-báború — bocsásson meg nekem, nekünk, akik ilyenkor. .. még ilyenkor is emlékezni tudnak, bár nem is akarnak. Bocsássatok meg, pelyhedző állú fiúk, s ti majdani életet csípőtökön ringató lányok, hogy karácsony emberségtől szent ünnepén az embertelenségtől meg- szentségtelenített évek emlékeit is előveszem a gyertyavilágos asztalra. Mert, ami nektek hír az újságban, kép a moziban és a televízióban — kínálkozik a szójáték: nekünk csak víziónk volt, de igaz és rettenetes! — az nekünk mind igaz, húsunkban, agyunkban, sérült lelkűnkben, testünkben újratetsző. — Mi nem csak látunk, de újra élünk, mi nem csak nézünk, de újra szenvedünk — és újra félünk sejtjeink mélyén mégha eszünk tudja is, hogy nem, soha nem lehet még egyszer az, hogy valakit, valakiket hősnek kiáltsanak a gyáva aljasok. A halál, a pusztítás és a pusztulás képei nekünk nem fejcsóváló „hogy mik vannak?“ — háborgások, hanem „hogy mik voltak?“ soha el nem múló, csak velünk tűnő eleven emlékek. Hogy írja József Attila — ismét? „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés.“ Mert mi megtanultuk — ha vannak köztünk, akik nem is mondják, bár emberek, mert becsületesek — hogy a harcot, amelyet őseink vívtak, hogy ember legyen az emberből és ne egymás farkasa, oldja békévé az emlékezés, de úgy, hogy rendezzük dolgainkat a világban: mi, mind valamennyien. S ez a munkánk valóban nem is kevés, s ez a munka nemcsak azoké, akik megéltek háborút, sőt háborúkat, de azoké is, akik még nem, hogy sohasem éljenek meg. Huszonegy esztendeje, hogy „hivatalosan“ hallgatnak a fegyverek, s huszonegy esztendeje, hogy küzdünk mi, a „mindent megéltek“, hagy a félhivatalos háborúk tűzfészkei ne olvadjanak az egész, a földet lángba borító máglyává... Becsületünkre! — eddig ez még csak rajtunk múlt és becsületünkre, ezután is megteszünk mindent, hogy a fehér galamb perzselés nélkül szárnyalja körül a földet Hószámyú béke! ,, Hol az a lexikon, amely összegyűjtötte a béke jelzőit. Nincs. Mert talán nem is lehetne összeállítani címszavait, oly terjedelmes lenne, de talán nincs is rá szükség, mert jelző nélkül is mindent ki-* fejez ez a szó. Mindent! A harcot is érte — még fegyverrel is, mert az élet nagyszerű paradoxona, hogy halni is kell néha miatta; a munkát is, amely „hó- szárnvai“ alatt a békés létezésen túl emberi és szellemi gyarapodást hoz ... Járjuk, keljük életünk útjait, dolgozunk* hol jól, hol sután, teszünk bölcset és bizony néha ostobát — de tenni csak az élő tud alkotni tehetősen, tudatosan csak szabad és élő, akarni szándékozó ember. Ha volt is vitánk magunkkal, másokkal, ha tettünk is jó szándékút rosszul, tehettük, mert rendünk lehetővé tette a t e t t e t. És ha terveinkről van, volt és lesz szó, csak azért nem naív ábrándozások e tervek, mert igaz elv talajában gyökeredzve, egy békés kor légkörében fogannak és terebélyesednek majd ki igazi és nagyszerű alkotásokká. Mi megtanultunk évtizedeken — évtizedeken? — évszázadokon át nem hinni, s csak két évtized állt rendelkezésünkre, hogy megtanuljunk bízni — még magunkban is. E hitet tanító kor nagyszerűsége, hogy millió „hitetlen“ bízik a holnapban, a békés életben, s ha időnkint megtorpan is hite, azért a vétek a századoké és nem a két évtizedé. Hányszor leírták és hirdették, hogy a karácsony — sőt: szent karácsony! —• a béke és a szeretet ünnepe... S hányszor hirdette ezt hóhér, gyilkos, hazug kalmár, minden Jézusok Heródese? Amikor a karácsony nem a terített asztalok, a család, a derű, a játékos kedély, a békésen csendes utcák ünnepe volt, hanem a révedt éhezés, a vacogó reménytelenség és a kiapadt könnyek napja; amikor az ünnep csak arra volt jő, hogy eszébe juttassa mindazoknak mindazt, amit elfelejteni olyannyira szerettek volna. Telt gyomorral, pirosra forrt kedély- lyel, csillagszórós este hangulatában ünneprontás felidézni a kort, amely létében hordta a kórt? Vállalom. Ha egyetlen villanásnyit adok az emlékező gondolatnak, ha egyetlen pillanatnyi rádöbbenést a jelen kor ifjú emberének, hogy ami van, az nem v o 1 t, s hogy maradjon az már az 6 dolga, harca, munkája is — vállalom az ünneprontó felidézést... ... mert nem tudom feledni, s nem akarom, hogy aki egyszer megélte, végérvényesen elfeledje 1944. karácsonyát. Kosztolányit idézem most, csak egy mondat erejéig kéretlen-hivatlanul, aki nem is az én gondolataimra szánta sorait, de kölcsönveszem... „húgomat a bánat eljegyezte...“ Nos, akkor húgomat nem a bánat, hanem a halál jegyezte el. S mert sem húgom, sem húgaim, sem fivérem és fivéreim, sem társaim és osztálytársaim nem adom az értelmetlen halálnak, vállaltam az „ünneprontó“ sorokat. Mert igaz ugyan, hogy halni lehet és bizony néha kell is, de csak akkor, ha a haldokló sóhaja, mint. „... mint könnyű szél elősurran tereget szép búzamezőt s tovaringatja lágy fodorban a zümmögő időt.“
