Heves Megyei Népújság, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-16 / 270. szám

Márton napja a szőlőhegyen REGI, MEGSÁRGULT, zör­gő hártyapapíron az írás: „ o’ borok... a’ pinczében, nem előbb, mint mikor kifor­rott, Szt. Márton napja táján, rendről rendre meg fognak kóstoltatni’’. E réges-régi írás kívánkoztatott a hegyre, ízét venni a föld alá merült pince­folyosókon hordókba préseit szőlőszemek vérének-könnyé- nek, merthogy Márton napja elközelgett. . Hegyoldalban a pince, me­redek „bevágásban”, innét in­dulnak s ide tartanak sugara­san mind a szőlősorok. Távol, a völgyek tányérjában zsibong a város, itt fenn a nagy csend ölel mindent, szél sem tépdesi most a fákon megmaradt utolsó leveleket. A pince gyomrában jóleső langyosság. Űj bor illata terjeng a mész­tufa szelíden faragott boltívei alatt. Gyertyafény mellett ven­déglátónk egy lélegzettel szip­pantja tele a lopót, úgy, hogy a szájába is felfusson. Meg­kóstolja, nem változott-e teg­nap óta. Lassan, tempósan- szertartásosan a fénybe for­dítja a nemes nedűt; _s aztán odakint a nap világánál újra ismételi a mozdulatot, pedig jól tudja, nincsen annak a bornak semmi baja. De így szokta már, így tettek a régiek is; a gazda mozdulata ősi mozdulat, ősi, mint maga a bor ízének „kitu­dása” is ősökről hagyomá­nyozott szertartás. POHARAKBA SPRICCEN az ital, gyöngyözve habzik, inger- fcedik velünk, s mi áhitatosan kortyoljuk. Egyszerre hideg, megborzongató és vérünket gyújtó. Akár frissítő zápor. Áhitatosan kortyolgatunk, áhitatos a csend is, amely kö­rülvesz bennünket. Hallgatunk, mert úgy illik. A nemes nedűt nem szavak dicsérik — a hall­gatás. És a mozdulat, ahogy poharát nyújtja az ember a lopó alá: „még!” Nagysokára mondja boríz­lelésre bennünket meginvitált gazdánk: — Napok óta kijártam a hegyre, nézegetni a szőlőt, hogy mikor kezdhetjük a sze­dést. Lehetett volna bővebb is a termés, mert a pincében van hely. De hát akárhogyan is ter­mett, a szüret csak olyan volt, mint máskor... szüret Nagy- nagy tüzet gyújtottunk és bog­rácsban főztük a gulyást. Zsí­rosán főztük, hogy csússzon rája könnyen a bor. De meg se főtt, már úgy gondolom, hogy még ki sem tányérozhattuk, már elfogyott az egész, ahogy volt a bográcsban. Merthogy teeg-megállt mellette gyakorta valaki. Azután a bor sem tar­tott sokáig. Szüret... Elképzelik-e ho­gyan tartott a szüret régen az egri dombokon? Egri dombok, híres termőhelyek, mint a Cseplesz, a Nedves, a Szél­domb, a Gordon, vagy a Szá- nomtető, a Semyke, a Kömete- ke s még inkább a Hergyimó. A szőlőtermelés és borgaz­dálkodás ősi foglalkozás Eger­ben. Szőlőink, boraink híre nem önmagától teremtődött, de kemény törvények segítették szétterjedni a világban. A régi egri szőlősök például szüretel­ni sem akkor szüretelhettek, amikor akartak, amikor arra kedvük kerekedett. A szüret idejét mindig is pontosan megállapították. Mégpedig — Breznay Imre, a néhai egri ta­nárember, akinek sokat kö­szönhetni Eger múltjának fel­derítéséért, kikutatta — min­denkor az időjáráshoz és a sző- lőéreshez igazították a szüret idejét „ ... az árendások 15—0 7­bris, 18—0 7-bris pedig a kö­zönség elkezdheti a Szüretet. Így lévén a dolog Meg hatá- roztatott, hogy a Szüretnek ideje dob Szóval az egész Vá­roson ki hirdettessen...” — így szól egy régi „szüreti ha­tározat” 1794. szeptemberéből. KÉT IDŐPONTOT szabtak hát. Az „urak”, tehát a földes­urak, a püspök, a Káptalan tagjai, majd a káptalani bir­tokrészek bérlőinek szürete egy-két nappal mindig előbb kezdődött, mint ,,a’ közönség” szürete. És csak azért, mert a földesuraság, az egyház a la­kosok terméséből bordézsmát szedetett, márpedig a megbí­zottak egyszerre képtelenek voltak az uraság szüretjét is intézni, meg a tizedet is szed­ni. Mikor aztán az urasági szü­ret véget ért, s kezdődhetett a közönséges szüret, a szőlőkhöz vezető utakat ellepték a tanács felügyelői, s a tized-szedő de- cimátorok. A szüret idejét nemcsak megszabták, de féltékenyen és kemény szigorúsággal őrköd­tek is, hogy a határozatot sen­ki meg ne sértse, az uraságot senki ki ne játssza. Minden úton, amely a szőlőhegyekre vezetett, széles és mély árkokat ástak, szekerek az árkokon ál­tal nem juthattak. Csak pon­tosan a lakosság szüretének kezdetén temették be újra az árkokat Így is akadt azonban, aki szüretelni kezdett K. Bol­dizsárnak a Cigléden volt sző­lője, engedetem nélkül hozzá­kezdett a szedéshez s a termést puttonyban haza hordta. S mert a szüretet engedetem nél­kül kezdeni merésztette, „má­soknak gonosz Példa adásá­val”, ezen cselekedeteiért szi­gorúságos büntetést szabtál: reá: „.. .a Szőlőinek Töve as Méltóságos Úrnak, az Mostani Termése mind a kit elhordott, mind az ki még tövön vagyon, az böcsülletes Városnak adju- dicaltatott.. A MÜLT IDŐKBŐL egy­szerre a jelenbe visszaránt a pince grádusáról csendülő hang: — No, csak kóstoljuk tovább, édes feleim ... Most egy másik hordóból ízleljük a lopónyi „mintát”. — Jó finom bor... — kez­dem, de a társak lehurrognak, feleslegesnek tartva a hangos dicsérgetést. — Várjatok — mondom — csak régi dicséretet idézek. 1777-ben írták az egri szőlő­sök egy kérvényükben a Káp­talanhoz felpanaszolva a ron­tást, a bor jó híréért aggódtak. „Jó finom bőr Termésekért mék külső hellyeken is nem csak jó hasznot, de még Szép hírt, S nevet is kapott Váro­sunk...” Dagad a borízlelő társak melle, szemük együtt csillan az aranysárga nedűvel. Büsz­ke egriek. Tövisestől-gyöke- restől ebben a tájban élnek. — Nem is termett itt rossz bor soha — így az egyik. — Talán mégiscsak — mon­dom. — És akad most is a vá­ros falai között silányság, amikre pontosan ráillik a ré­giek véleménye: „az Ember még az ivásátul is irtózik... olly iszonyú genedség színű Csevice.” — Minek engedik az ilyen „genedségeket” behozni a vá­rosba és minek engedik „bor­kóstolókban” mérni?! — Van ebben igazság, mert a régi egriek jobban védték bo­raikat. Már kétszáz évvel ez­előtt hoztak egy törvényt, amely megtiltotta, hogy „ide­gen,, bort a városba behozza­nak. Legfeljebb csak akkor tettek engedelmet, ha már az egész termés elfogyott. Ma már megmosolyogtató és érdekes­ség az a dolog is, hogy például Erdődy püspök keltett figyel­meztesse a város tanácsát, hogy a „korcsmárosokra na­gyon ügy eltessen”, nehogy rossz és hamis bort mérjenek. Még egy utolsó pohárral a Márton napiból. És csattan a pinceajtó súlyos zárja. Szedelőzködünk, ballagunk lefelé a hegyről. VALAKI DUDORÁSZGAT. Csendesen, halkan. A borról. A várost már sűrűsödő ho­mály takarja. Az utcák vil­lanyszemei hunyorognak. Pataky Dezső A lábasban szalonna söl. Otthoni, zagyvarékási szalon­na. Nagyokat szívunk kellemes illatából, sistergő zenéjét is szívesebben hallgatjuk, mint az ajtó fölötti hangszóró re­csegő hangját. Vörösen izzik a kályha oldala, kellemes meleg tölti meg a kis szobát... — Szereti a szalonnát, And­ris bácsi? — Hogyne. Most krumplit is vágok hozzá. Szalonnás krumpli, zsírban sütve. Nem rossz ez... — Mind megeszi? Rt. Miskolcon, Pécsen, Mizser- fán, Budapesten. Kurittyán­ban, hogy csak néhányat meg­említsünk. ötven éves, eddig kotrógépet kezelt, most kérte te magát a gépről. Szombaton­ként jár haza Zagyvarékásra, ahol felesége csirkelevessel várja. 1900 forintot keres, 500-at elutazgat, megeszik. A többit odaadja a csirkeleve­sért ... — Vándor kotrómester. így is hívhatnának. Bejártam az országot, a pénzért, a kenyér­ért. Zagyvarékáson nincs mun­ka, csak tsz. Az jól megy, de hát a nyugdíj... Tizennégy éves korom óta dolgozom. Tá­vol Zagyvarékástól, a család­tól. Megmondom őszintén, na­gyon vágyom haza. Minden nap, minden héten. A sors már sok mindenre megtaní­tott. Arra is, hogyan kell el­készíteni a zsírban sült krump­lit... Szabó Lajossal, a szobatárs­sal Kurittyánban ismerkedett meg Andris bácsi. A sors úgy hozta, hogy itt ismét találkoz­tak... © O • Negyvennégy éves. Belefá- sult a vándoréletbe. Menne is, meg nem is innen... — Jó lenne együtt élni a családdal. Akkor nem kéne főzni, mosni. Meg a gyere­kek ... Gondolhatja... Ha Vi- sontán megkezdődik a terme­lés, úgy tervezem, hogy át­megyek. Lakást kérünk és le­telepszünk. Elviszem az asz- szonyt, a gyerekeket Ebben az útszéli kis szállóban már nagyon sok minden megfor­dult a fejemben. Tervezgetek, reménykedem ... Hátha... mert higgye el, nehéz így él­ni... — Ugyan. Vagyunk itt töb­ben. Egy kis pótlás tesz ez le­fekvés előtt. — Hányszor készített már zsírban sült krumplit szalon­nával? — Ahányszor ettem. Ki tudná azt megmondani... — Szereti? — Enni mindig kell. — Mi a kedvenc étele? — Csirkeleves. — Azt is szokott főzni? — Nem. Csak az asszony. A zsírba vastag krumplika­rikák kerülnek, összevegyül­nek a szalonnával s magukba szívják a kellemes illatot A szekrény tetején megkezdett kenyér, zsírral telt üvegek. A sarokban olajos pufajkák, el­dőlt gumicsizmák pihennek. Szobaleltár, házirend tűzrendé­szet! szabályzat, kettétört tü­kör díszíti a falat... — Jó ez a kis szálló. Van hideg, meleg vizünk, rádiónk, televíziónk. Más meg nem i; kelt Néha bemegyünk a falu­ba egy-egy pohár sörre, de hát meg kell fogni a pénzt meg kinek van munka után kedve még szaladgálni. Ezért csak ritkán hagyjuk itt a házat ... Nagy András bácsi már sok­felé sütött zsírban sült krump­—■ A kotrómesterség nálunk egyben országjárót is jelent. A Borsod megyei Abaújkérin lakom. Dolgoztam Miskolcon, Sióagárdon, Balatonfenyvesen, Kurittyánban, Ajkán, Szolno­kon. Nem szoktam meg ezt az életet, nem is tudom. Jó ez a kis szoba, meleg, barátságos de hát Abaújszántó, a család, az asszony, mégiscsak messze van. Nagyon messze.,. 1951-ben kerültem a válla­lathoz. 2300-at keresek. 75 forint a szálló, 6,60 a reggeli, ebéd, vacsora. Otthon a három gyerek és az asszony várja a pénzt. A 90 tagú család egyik leg­idősebb tagja Berecz Pista bá­csi. A tisza tarjai határban valamikor 12 holdja feküdt, de a segédkotró mesterséget már nem cserélné el a 12 holddal... — Istenemre nem. Miért? Nem hiányzik a föld, nem is kelL Megvan itt nekem min­den. Csak ez a bánya lenne közelebb a faluhoz. Mert ak­kor a családhoz is közelebb lennék. A gyerekek már el­szálltak. Szegény feleségem van egyedül otthon... Berecz István már számol­gatja a napokat, mert öregsé­gének az lesz a legszebb, leg­nagyobb ajándéka, ha végleg hazatér a faluba, a felesége mellé... Ecséd, a külfejtés munkás­szállója, 1965. november. Koós József Alekszandr Lukin: Fordította: Ferenez Győző l. Nyikolaj Kuznyecov este tíz­kor lépett ki a Légionisták út­ján tevő 15-ös számú házból. Bár tartóztatták, mondták, maradjon még pár órát, mégis eltávozott fejfájásra és fáradt­ságra hivatkozva. Valójában azonban egészen más volt az igazi ok. Egyszerűen magára akart maradni, összeszedni gondolatait, s kielemezni az ütóbbi napok megfigyeléseit. Már sötét volt. A ritkás fé- tayek alig hatoltak át a nem éppen őszies, langyos, surrogó esőfüggönyön. Kuznyecov ki­mért, kemény léptekkel haladt, olyanokkal, amelyekhez az 4 nttPUsiO: 1965. november 16., kedd utóbbi években már hozzá­szokott az idegen bőrben. Ügy ment, mélyen szemébe húzva magas tányérsapkájának ellen­zőjét, s világosszürke köpenyé­nek gallérját fölhajtva, hogy ki sem kerülte az útjába eső tócsákat: mintha Berlinben masírozna a díszszemlén. Minden öt-tíz percben ket­tőzött járőrrel találkozott: ma­gasra nyúlt, acélsisakos kato­nák voltak, készenlétben tar­tott géppisztolyokkal. „Ahá, félnek...” — állapította meg magában elégedetten, s gyű­lölettel Nyikolaj Ivanovics. Valóban: ezen a nyáron, a történt események, s különö­sen a prozorovszkiji híd fel- robbantása óta a megszállók Rovnó valamennyi katonai és polgári objektumát megerősí­tett védelemmel látták el, megkettőzték a városi őrjára­tokat, s különleges, újfajta szigort alkalmaztak. Természetesen, Kuznyeco- vot mindez nem túlságosan izgatta. Paul-Wilhelm Siebert főhadnagy papírjai mindig a legteljesebb rendben voltak. Levéltárcájában a maguk ide­jében mindig ott voltak a leg­újabb nyíltparancsok pecsé­tekkel ellátva, ott, ahol kell. Bármely járőr, amely iga­zoltatta őt, meggyőződhetett, hogy kiszolgált frontharcossá1 van dolga, aki két Vaskereszt kitüntetettje, s aki súlyos, a keleti fronton szerzett sebesü­lés után fontos hadtápszolgá- latot lát el a Wirtschaftkom­mando, vagy rövidítve a Wid- ko állományában, s felhatal­mazása van a Wermacht ér­dekében a Szovjetunió meg­szállt területein található anya­gi eszközök felhasználására. Ez teljességgel magyarázatot adott arra, miért jár oly sűrűn Rovnóban. Aztán Kuznyecov maga elé képzelte, miként sétál majd ebben a városban a háború után ismerőseivel: Válja Bov- gerrel, Ligyija Liszovszkajá- val, Maja MikotávaL De hi­szen a legelső legényke a rendőrségre cipeli őket! El­képzelte, amint valamelyik ügybuzgó őrmester előtt meg­világosodik, hogy ők nem „bitangok”, hogy a Légionis­ták útja 15 — ahonnan Kuz­nyecov az imént kijött — a megszállók állandó tartózko­dási helye, s a háziasszonyok maguk a fasiszták kaszinói­ban dolgoznak. Hej, lányok, lányok! Milyen nehéz is nek­tek. Mert ő csak a saját bőrét viszi a vásárra végeredmény­ben, a lányok sokkal többet kockáztatnak: nevük becsüle­tét! Milyen Is tehet az életük szülővárosukban, ahol min­denki szeme láttára dolgoznak így, s „német szukáknak” ne­vezik őket. „De hiszen ragyogó szépek! — gondolta hirtelen Kuznye­cov, s majdhogynem el is cso­dálkozott ezen. A nővérek tényleg csinosak voltak. Ligyi­ja: magas, karcsú, jó felépíté­sű lány. Arca szürkéskéken szivárványoló szemével, mint­ha kifaragták volna, olyan, s érett-vörös, bolyhos haj ke­retezte. Maja egészen más típus, az ember nem is gon­dolná, hogy unokanővérek: keskeny, élénk lány. Ritka szí­nű volt a szeme is : zöld ... Nyikolaj Ivanovics szömyűl- ködve gondolt arra, mi tesz segítőtársaival, ha a Gestapo előtt ismeretessé válik, hogy Liszovszkaja és Mikota való­jában nem az ő ügynökük, akinek az a dolga, hogy a Wermacht helyőrségi és átuta­zó tisztjei után szimatoljon, hanem egy különleges csekis- ta csoport hírszerzői, azé a csoporttá, amelybe ő, Nyiko­laj Kuznyecov is tartozik. És Valja Dovger? Ez a so­vány, szürke szemű kislány úgy megjátszotta Siebert fő­hadnagy menyasszonyának szerepét, hogy még magát Erich Kochot, Kelet-Poroszor- szág Gauleiterét, Ukrajna bi­rodalmi biztosát is megtévesz­tette. Az ő személyes paran­csára dolgozott a birodalmi biztosságon! Kuznyecov gondolatai me­gint visszakanyarodtak az utóbbi időben felvett állandó témájához. Paul von Ortel... Mit csinálhat Rovnóban ez, a külsőre jelentéktelen, de kü­lönlegesen éles eszű SS-tiszt? Hogy kém, s nem is a kiseb­bik fajtából való, Kuznyecov nem is kételkedett ebben. S ebben nem csupán érzései, hanem teljesen valós tények is megerősítették. Mindenek­előtt von Ortel a maga hu­szonnyolc évével túlságosan is fiatal volt a Sturmbannführer- SS rendfokozathoz (ez az őr­nagyi rangnak felelt meg az SS hierarchiájában — a ford.). S ezt csupán valamilyen kü­lönleges szolgálatáért kaphatta meg.' Ugyanakkor — s ez ér­ződött is — Ortel nem kevés tapasztalattal is rendelkezett. A Sturmbannführer megle­hetősen magas, kisportolt ter­metű, egyenes tartású férfi volt Sötét haja rakoncátlan fürtökben hullott alá. Szeme okosan, s gyanakodva, óvato­san nézett előre. (Folytatjuk) Sarokházból — sarokkunyhó Egészen fantasztikus, hogy mire képesek a cukrászsütemé­nyek. Annak idejét, egy jó fél évvel ezelőtt még pontosan úgy néztek ki, mint egy rendes cukrászsüteményhez illik, szé­pek voltak, gusztusosak, jó ízű­ek, s a nagyságuk is pont olyan volt, mint amilyennek kellett lenniük. Aki ránézett a sarokháznt, az egyből tudta, hogy sarok­házzal áll szemben, s eszébe sem jutott, hogy centiméterré! megmérje a magasságát, szé­lességét. Az is igaz viszont, hogy ma a miniatürizálás korszakában élünk. Az a sikkes, ha valaki­nek zsebrádiója van, zsebmag­netofonja, zsebfényképezőgé- pe. Az viszont mégsem tetszik senkinek sem az egri Dobó té­ri női fodrászüzlet látogatóig vendégei közül, hogy az üzlet kis eszpresszójában egyre ki­sebbek egy fél év óta a ctik- rászsütemények. Néha olyan kicsik, hogy egészen másnak tűnik egy-egy süteményféle• mint ami. Például a csokoládé csemegét mindenki mignonnak nézi. A sarokházat pedig sa­rokkunyhónak becézik a ve­vők, kicsinysége miatt. Kicsi é gesztenyepüré, a krémes, a tor­ta — egyszóval minden. Fél év alatt felére fogytak a sütemé­nyek. Ez még egymagában nem lenne baj, de az áruk ma­radt. Az nem csökkent a felé­re. És valahogy mindenki úgy van vele: egy miniatűr kré- mesért rendes árat fizetni...? Enyhén szólva túlzás. Persze, a vásárlók nem is akarnak félárat fizetni. Ök csak azt szeretnék, hogy ismét normális nagyságúra nőjenek meg a kedvelt sütemények. Le­gyenek akkorák, mint az egy rendes, tisztességes, krémeshe tortához és sarokházhoz iüiSt (k. li)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents