Heves Megyei Népújság, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
Egy esztendeig csak kényszerből nézett a íérfiaikra. Nem tudott másképpen cselekedni. A jegyeket és a visszajáró pénzt is úgy vetette nekik, mint odahaza disznó elé az árpát ... Alig melegedett meg a munkahelyén, amikor a vállalati bálon megismerkedett Elekkel. Kitűnően táncolt, Elek is jól járta. Hajnalig egy párban maradtak. Fülében csengett a sokat játszott sláger: „Szeretni kell, ennyi az egcsz..Elek jó társalkodónak bizonyult, mégis csupán annyit tudott meg róla, hogy a vállalat egyik irodájában dolgozik. Másnap a végállomásnál találkoztak. A presszóban Elek rövid italt rendelt, majd feketét. Jólesett: az előző napi szokatlan ébrenlét okozta kábulat helyébe kellemesebb érzés tolakodott. Elek forintost kotort elő. s a zenegépbe dobta. Ismét szólt a sláger: „Szeretni kell...” Elek dúdolta a dalt. Furcsa tűzben égő zöld színű szeme nagyon emlékeztette őt a gyereklánykorában elfogott riadt nyúléra. Nem is tudja, miként kerültek ki az utcára. Sötét volt már. Meg-megálltak egy-egy lámpánál és nézték a neon körül kóválygó szúnyoghadat. Aztán felértek a dombra. Elmaradt a város, a neonok csak vibráló mécsesnek látszottak. A fiatalember nem fogyott ki a szóból. Hallgatta-hallgatta, de értelmükre nem gondolt. Csak akkor figyelt fel, amikor házasságot ajánlgatott... Az ajánlatból azonban nem lett semmi. Hetekkel később Elek pénzt nyomott a markába: PÄL OTTŐ: Kocsiba zárt világ — Megtelt! Indulás! — kiált és lábujjhegyre ágaskodik, hogy megnyomja a csengőt. Ki kell nyújtóznia, valahányszor ily módon csengetni akar. Kicsinek és 45 kilójával parányinak érzi magát az emberek között. Elindul az ülőhelye, a kocsi vége felé, ahonnan táskarádió zenéje vegyül a zsongásba. A táncdalt hallva, furcsa játékba kezd, miközben észrevétlenül siklik az utasok között: ■— „Ezt küldöd nekem, Sanyikám?” — „Tetszik, köszönöm! A következőt majd én neked.” Gondolatban itt van mellette, vele társalog. Nem tudja elvonni figyelmét sem a pénzkezelés, az új megálló, sem a fel- és leszállók tömege. Ügy érzi, az ő választottja nyit neki utat az embergyűrűben. Hátra- hátra pillantgatva mosolyog. Az arca kissé durva, mozgása a medve cammogására emlékezteti. Mindez nem fontos, sokkal többet ér számára a géplakatos érző szíve és őszintesége. Gyorsítja a jegykezelést és hogy ne kelljen nyújtóznia, indításkor megkéri, nyomják meg a csengőt. A kocsi közepéhez ér, mire felhangzik a következő, az ígért dal: „Szeretni kell .. Megrohanják az emlékek. „Nem, nem ezt küldöm, bocsillapítja: „Sose bánd, nekem igy vagy jó, így kellesz.” Sándor pedig: „Nagy hiba, de se- gítlek és együtt tanulunk.” Az egyik cserben hagyja, a másik védelmébe veszi, pedig csupán aznap találkoztak. Indulásit csenget. A lépcsőn álló középkorú férfi kiabál: „Miért indít addig, míg fel nem szállnak?” Nem válaszol. A férfi beljebb tolakszik, s tovább méltatlankodik: — Ugye, süketnek tetteti magát! — Hagyja már abba! — szól rá egy basszus és szembefordul vele. — Könnyű itt a középen li- tániázni. — Előttem lehetne, ha nem dohányzik olyan kényelmesen. Melyik volt a hatásosabb, az érvelés, vagy a vészjósló tekintet, az alaptalanul méltatlankodó elhallgat.. Az utasok zöme leszálláshoz készülődik. Elek is velük tart Melléje íurakcdik, oly közel, hogy érzi a leheletét — Ne haragudj. Mindent megmagyarázok. Találkozzunk a presszóban. Tudod, a vonalad mellett. Megvárlak. Arcát elönti a vér, mégis alig hallhatóan mondja: „Nem!” — Értsd meg, mindent megmagyarázok. — Nem kell. — Tudom, hogy szívesen jönnél. — Semmi közöm magához, menjen a dolgára! — Ezt már olyan hangon tagolja, hogy mindenki megértheti. Elek egészen a füléhez hajol: „Elég hatalmam van a vállalatnál, rábírhatlak, hogy fásképpen beszélj — a lépcsőül szól vissza: — No, viszont- atásra!” Annyija meglepődik, hogy elfelejti lecsöngetni a kocsit. A torkát sírás szorongatja* csak az utasok jelenléte nem engedi, hogy a felszínre törjön. A végállomáson szó nélkül elhagyja a buszt, és rohan a forgalmi irodába. A rendezőn kívül egy teremtett lélek sincs ott. Az asztalra borulva sír. — Laci bácsi! Egy lépést sem megyek tovább. Rúgjanak ki, vagy csukjanak be, de én ezt nem teszem. A szigorú rendező, aki azt sem tűrte, ha valaki halaszthatatlan ügyét a szolgálati idő alatt akarta elintézni, kimeredt szemmel nézi. Még nem találkozott ilyesmivel. És mikor felocsúdik, fél szemét az érkező kocsikon tartva, ordít: — Mit mondasz?! Nem?! Ott a kocsid, telve az utasokkal, eredj! Még jobban zokog: — Nem, nem megyek, Laci bácsi! — összevesztél tán a vezetővel? — Nem! — Mindenre nem! Hót mit gondolsz, leánynevelő intézet a vállalatunk? — Laci bácsi, bár három gyereke van, de egy sem lány, nem tudja, hogy kell velük bánni. A szüntelen zokogás azonban az ő edzett szivét is megrezegteti. — Kit küldjék helyetted, hisz látod, csúcsforgalom idején senki sincs itt! Kalauz nélkül pedig nem mehet! A kocsik összetorlódnak. Laci bácsi kilép a fülkéből, a vezetőhöz siet, néhány szót vált vele, aztán bekiált a zsúfolt buszba: „A kocsi nem indul, félre áll. Elnézést kérünk. Tessék átszállni a következőre”. Öt még mindig zokogva találja. — Ne bőgj, mert meghallja az anyád. És még azt találja mondani, hogy itt kínozzák a lányát. No, gyere ide mellém, kis kartársam, és beszélj értelmesen! ... Hamarosan folytatódik a buszok normális körforgása. Belép a félreállt kocsi vezetője. — Mi az, fájront? — Szó sincs róla! — nyomja meg a szavaikat Laci bácsi. — Folteszitek a 2-est. Azon a távoli vonalon nagyobb szükség van rátok!... (Szász Endre rajza) VITTORE FIORE FARKAS ANDRÁS: Mindnyájan összetartozunk Gyárhoz közel lakom, szerény lakásban, Ahol az élet fut kedvünk szerint, Itt, nálunk móka, munka, tarka láz van. Családi körben járnak napjaink. Minden sarokban fény és kósza emlék, A sok-sok kincs közt olcsó bútorok, Könyvek, vázák és mintha mind felelnék- így jó ez, míg a föld nekünk forog, Velünk forog hitünket rábeszélvén A magnóra, mely lelkűnkben szalad, Pihenés nélkül rögzít minden élmény: Amely az elmúlásnál fontosabb — Rendes lakásban élünk, csendes emberekkel. Élek-vagyok. Napfényben nappali Álmokkal tettekig emelkedem fel. Akaratom ezer cél öleli. Amíg az éjszakából jön a hajnal, Ébredni kell, időre menni kell, Nem kell ébresztő hozzá, óra-hanggal Nyugalmas percem nem pusztítom el, De öt után az ablak alatti Aszfalton könnyű lány-lépés kopog, Az asszonyok sem tudnak elmaradni, Ök is tartják a nyurga iramot, A súlyos léptű férfiak bakancsa, Ahogy dobot indít a zenekar, Belép e fürge dalba. Csak parancsra? Komoly parancsra mind egyet akar. Dolgozni mennek buksi-csacska lányok, Szerelők, könyvelők, lakatosok. Párnámon fekszem, nézhetnék utánuk, De ók sietnek, s bennem csend csoszog. Siető léptük ébredő fülemben És a véremben zajló mozdulat, A jó paplan alól kiugrat engem A kopogás az ablakom alatt, És már önkénytelen meg is mosolygom, Ha elkapom a lányok pár szavát. Mindnyájan összetartozunk e bolygón, Bár ismeretlenül megyünk tovább — Gyárhoz közel lakom, rendes lakásban, Ahol van gond, két gyermek és zene, Izomban-agyban holnap, álmodás van, S a gyár korán, kivűlről szól bele — ZAVAKKAL! — Ezért bármelyik kórházban elveszik tőled a gyereket — mondta. Magára hagyta és nem mutatkozott többé. Talán a halálba menekül, ha nincs mellette kosztadónéja, a nagynénje. Ez a textilgyári munkásnő nyugtatta. Es mikor ez sem használt, előrukkolt a legerősebb érvvel: „Hát én mennyiszer csalódtam, mégis élek.” Kerülte az embereket, s főként a férfiakat. Mindegyiket Elek jellemével ruházta fel. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Csupán nagynénje közelében érezte magát nyugodtnak. ö, amikor már túl volt mindenen, ezt mondta: „Link alak. Legközelebb nézd meg, kivel állsz szóba. Tudod, a boldogságot nem adják ingyen. Boldogtalanság az ára ...” „Még három forduló és mehetek ...” — Mindössze néhány hónapja ismerik egymást, de azóta minden napja a várakozás izgalmában telik. Ilyenkor, a szolgálat vége felé döcög az idő. A közeli találkozás gondolata hatalmába keríti, s tükrében megszépül ez a kocsiba zárt világ. És mintha az utasok is az ő örömében osztoznának. A forduló végén csak néhány percre száll le, s mire visszatér, tömve a kocsi. Kinyittatja az első ajtót, s ott száll fel. A buszt megtölti az új utasok zsibongása, amely lassan a megszokott zsongássá alakul. Milyen sokszor figyelte ezt az elmúlt két esztendő alatt, azóta, hogy tizenhét évesen ide került. Első szolgálatai közben be kellett hunynia a szemét. Hallgatta ugyanezt a hangot, s zúgott tőle a leje. Még álmában is kísértette, úgy érezte, belepusztul. Aztán rájött: ennek a monoton hangnak ő a dirigense”, és ha akarja, megtörheti egy-két „jegyet kérer ' - mel. Most meg, ki tudja, hányadik forduló után, a zsongásban dallamot érez. Az emberek összepréselődnek, tenyérnyi helyet sem hagyva maguk között, csáss meg — hadarja magában —, a következőt!” Tovább lépne, de valaki megállítja: — Ide elfelejtett jegyet adni, kisasszony! — A hang ismerős. Feltekint és a kezét nyújtó Eleket pillantja meg. — Ugye, szép dal, emlékszik még!? „Nem emlékszem, nem is akarok rá gondolni!” — tiltakozni szeretne, de inkább magába fojtja a szavakat. Zavarában vonal helyett átszállót ad, s a visszajáró ötven fillért, és menedéket keresve, belefúrja magát a tömegbe. Elek azonban utána kiált: — Halló, kisasszony, forint jár vissza! Megremeg. „Mit gondolsz, te ... kell nekem a te vacak pénzed?!” összeszorítja a fogát, hogy belecsikordul, de kibuggyant könnyét már nem tudja megállítani. Kéri a mellette állót, adja át a forintost, az átszállót meg sem említi. Reszket a keze, kapkod. Az egyik utasnak két jegyet ad egy helyett. Nem mer az emberek szemébe nézni. Amint felpillant, mintha gyanakvást látna az arcokon. A táskarádió még mindig szól a kocsi farában. Oda ripa- kodik: „Zárják el! A kocsin nem szabad rádiózni” Az ülőhelyére húzódik. Az emberek most valahogy mások, mint voltak. Összezördülnek a felszálláskor, valakinek a lábára taposnak. Behunyja a szemét. A megszokott zsongás hatalmas malom zúgásává torzul. Nagyon gyengének érzi magát. Szédülés környékezi. Megmarkolja a korlátot. Ketten tusakodnak lelki szemei előtt. Homályba vesző vonalaival Elek és közelségében Sándor. Az egyik rövid ismeretség után házasságot ígér, a másik, noha már két hónapja ismerik egymást, meg se csókolja. Elek, mikor megtudja, hogy hét általánost végzett, Itt az én sivár falumban költők, s napszámosok élnek, zajtalan nagy csend ül a mezőkön, természetétől fogva nyílt a nép, s határtalan magas az égbolt. Puglia, mocsarak és kivándorlók hona, a város hív — oly lassan múlik itt a hónap, oly keserves a síkság. Egy síkságot talán nem is lehet megénekelni. Vannak emberek, kik a néma földet nézik évről, évre. Ha én szólok a napról, nektek szólok társak, hogy egyesüljünk, keressük egymást a mélyben. Napjaink ily egyformák, ily lassan telük, így megviseli a táj a benne élőt. Ö Pugliám, ezt hordozza a szív virágzó kastélyok közölt vérében ringatván r kai«!ralisok lelkét, s a rablókét is; mennyi vad megszállottság támad belőled, szegény falum tele csenddel, fügével, S így maradsz meg, bárhova is vinne sorsom: sík utaidat a tengerár elönti, mesés-öreg bárók élnek itt és idúik mélyében hallgatag parasztok. És tudod-e honnan és hová visz, mért remeg szívedben imbolyogva cammogó vonatok kósza füttye? Itt marad az idő kint a parton, keserű gyökere van a fájdalomnak népeim között, ó, töltsétek be engem tanya illatú szavakkal. Íme társak, az maradt enyém csupán: a bú, a gond. tt az én sivár falumban. Ki hoz végre enyhítő derűt? Fodor András fordítása Vittore Fiore a fiatalabb olasz költőgenerációhoz tartozik. Az olasz közéleti Ura egyik jeles képviselője.
