Heves Megyei Népújság, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
FORGÁCS KÁROLY: Hétköznapok Vasbeton testemen összetörnek az üres holnapok aranyszegélyes tányérjai a keserű napok kihullnak belőlem mint szétzilált fészekből a madártojások zúgnak és meghajolnak az ágak a szél-zenekar trombita-ütemére de szívósak a gyertyán-törzsek ha földet söpörnek is a lombok újra merőlegesbe rugóznak és széttárt karjaik közé zuhatag vízként ömlenek be a nap szétvágott kévéi A kábulat eldobolja néha fülemtől az öröm csengő üvegharangjait, de ahogy a kigyűlt fényben újjászületnek a sötétség fekete üstjébe zuhant szín-orgiák úgy vágják el éles pengék a dobok vastag hang-köteleit a béklyók lehullnak csuklóimról, bokáimról és felröppenek mint kalitkából szabadult madár Körülnézek és csodálkozom szemem hatalmán miért fosztja meg lombjától az ágat s miért öltöztet száraz ágat lombba miért a beton csak szürke és kemény egyszer és máskor büszke és erős? A hangulat úgy másítja a világot mint piktorecset vásznat és falat m Szilágyi Imre: Portré köteléket nem kell védeni, akkor gépágyútűz és géppuskatűz a megadott célpontokra. Ennyi az egész. De nagyon téved, Mrs. Willkie, ha azt hiszi, hogy nekem a megadott célponthoz van valami közöm. Ott a térkép, a koordináták négyzetméterre jelölik a célt, a maga fia megfelelő helyzetbe hozza a gépet, én pedig nyomom az elsütő billentyűt. Ide gépágyúval egy sorozatot, oda géppuskával egy hosszabbat, a kötelék túlsó széléről rakétáz- nak — hát mi közöm nekem ehhez?! Ha tökéletesen meg lehetne bízni a robotpilótában, az is éppen így csinálná, hát mondja meg, mi közöm hozzá!? Aztán parancs: a feladat teljesítése után, irány visza, és amelyik gépnek nem nőtt meg a farka, az vissza is tér. Kész, nekem nincs közöm hozzá, nekem csak ahhoz van közöm, hogy a katapult működjön, mert ha a gépnek megnő a farka, akkor kifelé, akkor csak az ernyő segít, és ha leér a földre, rögtön föl a kezet! Es közben is folyton kell imádkozni az összes létező felekezet összes létező istenéhez, mert úgy is járhatunk, mint Bob Harper. Az is mászott lefelé az esernyőjével, a levegőben elkapta a vezérgép, és deréktól lefelé megfasírozta a propellerével. Mi azt láttuk, hogy egy fej, egy váll meg két kéz lóg a zsinórokon, és az ernyő nenr akart vele leszállni, és akkor a hadnagy, a maga fia rárókázott a kormányra, a műszerfalra és azt mondta, adjak neki idegcsillapítót. Óriási ötlet, adjak idegcsillapítót!... Na most mit óbégat megint, m-' az, hogy miért tapogatom, tapogassa magát az ördög! Azt akarom megmutatni, hogy innentől, érti, innentől megfasi- rozta a propeller Bob Har- pert, maradt a fej, a váll, a kéi keze és az ernyő nem akart vele lejjebb szállni.. 1 És idehallgasson, Mrs. Willkie: ha azt olvassa a lapokban, és hallja a rádióban, hogy az amerikai gépek hidakat, laktanyákat, katonai táborokat és közlekedési csomópontokat bombáztak, akkor az egy rohadt hazugság, óriási hazugság. Majd mindjárt megtudja, hogy mi mindent jelentenek a szavak. Holnap lesz négy hónapja, jön a parancs: felszállás! A hadnagy, a maga fia, megfelelő helyzetbe hozta a gépet, én nyomom az elsütő billentyűt, ide gépágyúval egy sorozatot, oda géppuskával egy hosszabbat, a kötelék túlsó széléről rakétáz- nak... De úgy érzem, mintha gumiba lőnék. Jönnek vissza a lövedékek. Jönnek, ott robbannak a szemünk előtt. Egyszer csak fölfénylik a bal szárny. Csak a helye, mert a hadnagy ordít, hogy nincs szárnyunk, na, most kell megrántani a katapult karját! És akkor van szerencsénk, ha se a vezérgéppel, se valami lövedékkel nem találkozunk.., Czerencsénk volt. Fák kő- ** zé estünk, erdőbe, lecsúsztunk szépen egymás mellé, célbaugrási versenyen se csinálhattuk volna jobban, örültünk, hogy az ernyő nem akadt fönn az ágakon. Én mindjárt égnek emeltem a kezemet, mind a kettőt, jó magasra. Az a fontos, hogy mihelyt az ember földet ér, rögtön tegye föl a kezét. Álltam az árnyékban, a kezeim fönt, mintha a csillagokat akarnám vakarászni. Valami átkozott hüllő átmászott a bakancsomon, nem mertem odébb rúgni, mert nem mozdulni, semmit se csinálni, és a kezek legyenek fönt! Az a legfontosabb. Mondani akartam a maga fiának is, hogy hadnagy, semmi nem olyan fontos, mint az, hogy a kezek fönt iegyeeharfle oít vaeogoít a vafeS- tétben. Nagy nehezen összeszedte a bátorságát; furcsa, felnőttes észjárása arra a gondolatra vezette. hogy ha tettenémék is, nem tudnának mit kezdeni vele, még a zsebébe dugott dohányt sem vennék el. Szájába tett egy cigarettát Igen ám, de gyufa nem volt nála. Kis ideig nem mert moccanni. A fényszóró sugarai eközben háromszor vetődtek be a boltba. Suttogva gúnyolta és bátorította magát: „Aki A-t mond, merjen B-t is mondani”, „Csiga bi- ga gyere ki” — keverte összevissza a felnőttek bölcselkedését és a gyermek-mondókákat De mihelyt kidugta a fejét, lábdobogást hallott az utcáról; a zajból Ítélve, több ember közeledett sietősen. Charlie Stowe elég nagy fiú volt már ahhoz, hogy meglepődjék: ki a csuda járhat kinn ilyenkor? A lépések közelebb jöttek, megálltak. Kulcs fordult a boltajtó zárjában, s egy hang azt mondta: — Hagyja csak benne! —, majd az apját hallotta: — Kérem, uraim, csendben. Nem akarom a családot felriasztani — Volt valamilyen, CharBe számára szokatlan csengés ebben a tétovázó hangban. Zseblámpa villant, majd a lámpabura alól kékes világosság terjedt szét. A fiú visszafojtotta . a lélegzetét, s tűnődött, vajon nem hallja-e meg a szív verését az apja; görcsösen markolás zta a hálóingét, s imádkozott: „Én istenem, ne engedd, hogy elcsípjenek ..• A boltasztal egyik repedésén keresztül látta az apját; ott állt, egyik keze magas keménygallérján, mellette két nek. Amikor aztán odalestem, ahá, 6 is tudja, fönt van a keze, mind a kettő! Maga, Mrs. Willkie, nem tudja, mi az, így állni egy erdőben. Lejönni nyolcezerről, bele abba a rohadt árnyékba és állni. Legalább fél órát. Próbálja meg! Na! Föl a kezét! Magasabbra! Egészen föl, és tartsa, tartsa, eszébe ne jusson lejjebb ereszteni! Ugye! Tartsa csak! É3 ne nyögjön! Idegen ország, nem ismeri a nyelvét, mit tudja, hogy a nyögés nem jelent-e valamit, amitől megdühödnek. Legalább egy félóra így. Akkor találtak ránk a sárgák. És tudja, mit kiáltottak? Azt kiáltották: Hands up! Ha nem vagyunk hullák a félelemtől, óriási rö- hej lett volna. Mert először is már fönt volt a kezünk, másodszor pedig: honnan tudják, hogy ezt kell mondani? Ki vannak tanítva? Comicsban olvasták? És ahogy néztek! És tartották ránk a puskáikat. Sima ismétlő puskák. Négyen. Mind egyforma. Kerüljön ösz- sze velük, majd meglátja, hogy mind egyforma! És amíg levagdosták rólunk a hevedereket, megint imádkozni kellett. Ott motoszkáltak rajtunk azokkal a pokolian éles mache- tékkel. Aztán elszedték az automata fegyvereinket. Tetszett nekik. Akkor* kezdtünk megnyugodni. Fegyvertelenek vagyunk! Irány a tábor. | em oda vittek. Először nem. Megmutatták a koordinátáimat A célpontot. Kis város, s három utcájából kettő ég. Odébb a mi gépünk, sebesültet cipelnek, locsolgat- ják a házaikat bennünket meg kísérnek, be egy parkba. A parkban olyan volt az árnyék, mint az erdőben, nézem a hadnagyot, látom, ő is föl akarja lökni a kezét, félig az enyém is fönt van már, az árnyék miatt. Ránk szóltak. N Hands no up, ezt mondták, Jó nagyot lehetett volna röhögni ezen is. Az a park egy kórháznak a kertje volt, bevittek bennünket a kórházba, nézzük meg, mit csináltunk. Hogy mi a nyugati civilizáció. Az a kórház egészen szét volt lőve, hosszú gépágyú-sorozatokkal, géppuskasorozatokkal, ha úgy veszem, rondábban nézett ki, mint az utcákban a lebombázott házak. Én se tudtam, a hadnagy se tudta, hogy mit akarnak tulajdonképpen, de aztán be kellett menni egy szobába. Szülőszoba volt, és aki bent tartózkodott támadás alatt, annak mindnek vége lett Végzett velük a hosszú géppuskasorozat Nem tudom, én lőt- tem-e éppen oda, nem volt nálam a térkép, honnan tudtam volna. Azt láttam, hogy egy asszony éppen szülés közben volt, a hasát szétmasszírozta a sorozat, a lába közül lógott ki a gyerek, kint a feje, a keze, mintha menekülni akarna, annak a fejében egy lövedék. Rájuk borulva az orvos, se szeme, se arca. És az ápolónő! Az egy öreg ápolónő volt, az asztal alatt feküdt, úgy halt meg, és nyújtott fölfelé egy csipeszt, vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mit. C zt az egészet lefényké- ^ pezték, velünk együtt. Közben odajött valami tiszt, amikor a maga fia, a hadnagy, éppen elkezdett okádni. Megváltozott, hadnagy úr, mondja a sárga tiszt, úgy beszélt angolul, mint itthon akárki. Nem volt magának mindig ilyen érzékeny a gyomra, azt mondja, és ráolvasta a fejére, hogy a támaszpont körül, valami faluban megerőszakolt egy leányt, az anyját pedig ledurrantotta, mert ott kóválygott és nem engedte. Pontosan tudta, látja, ezek gyorsan dolgoznak, pedig azaz eset délen történt. Ezért nem engedték el a maga fiát, Mrs. Willkie. Engem kicseréltek valamiért, nem tudom, mit tudtak kapni értem, őt ott tartották, bíróság elé akarják állítani. Mit kezd szipogni, nem vagyok köteles elviselni a köny- nyeit, én csak arra tettem esküt a hadnagynak, hogy ha hazakerülök, eljövök magához. Elmondom, mi volt De ajrra nem tettem esküt, hogy elviseljem a könnyeit! Hogy nagyon rosszul lett-e a hadnagy, amikor nekiállt okádni? Na igen, maga az anyja, köteles megérdeklődni, de ha magának is néznie kellett volna azt a látványt, nem kérdezne ilyen hülyeségeket, és szívja vissza azokat a könnyeit, hát nem érti!? Nem érti, hogy milyen volt az ápolónő? Feküdt a szülőasztal alatt. Az az asztal olyan hosszú volt, mint ez a pad, amin ülünk, nem sokkal szélesebb. Alatta! Ne ellenkezzék, bújjon alája, így, próbálja elképzelni, hanyatt feküdjön, hanyatt Ás ne ordítson, az ápolónő se ordított! A száját nem láthattam, el volt takarva gézálarccal. Mondjuk ez az imakönyv az álarc, hagyja a száján és ne ordítson! Érti? Ne mozduljon! Ne akarjon mozdulni! Jó. Most már nem mozdul ... Nahát, ilyenek voltak a szemei, a kezét pedig fölnyújtotta, nyújtotta a csipeszt, vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mit... || é, maga kicsoda? Maguk ■■ kicsodák? Hogy kerül ide egy serif, egy csomó tetves civil? Hogy halott ez az asz- szony? Halott. Fojtottam? Maga meg van őrülve, nem fojtottam, a hosszú géppuskasorozat végzett vele, és azóta így fekszik, és nyújtja a csipeszt, vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mit... ember bemén ykalappa!,' övei esőkabátban. Nem ismerte őket. — Parancsoljanak egy cigarettát — mondta az apja. Olyan száraz volt a hangja* mint a' kétszersült. Az egyik idegen megrázta a fejét. — Nagyon szépen köszönjük^ de nem szabad, kérem. Szolgálatban vagyunk. — Udvariasan beszélt, de minden szívélyesség nélkül. Charlie azt gondolta, hogy apja bizonyosan beteg. — Megengedik, hogy a zsebembe tegyek egy párat? — kérdezte Mr. Stowe, s amikor az idegen biccentett, leemelt néhány Aranypehelyt és Csatárt az egyik polcról, ujja hegyével végigsimogatva a dobozokat. — No jó — mondta aztán —J így most már rendben vagyunk, akár rá is gyújthatnék egy cigarettára. — Pár pillanatig Charlie megint reszketett^ hogy felfedezik: az apja úgy körülbámulta a boltot, mintha először látná. — Jó kis üzlet ez, ha szeret! az ember. Az asszony biztosan el fogja adni. Másként * szomszédok tönkretennék. Menjünk? Jobb ma egy veréb..3 Veszem a kabátomat. — Ha megengedi, egyikünk önnel megy — ajánlotta fel udvariasan az Idegen. — Köszönöm, nem heB AM radniok. Itt van a kabátom a fogason. így, már készen is vagyok. A másik idegen zavartan megkérdezte: — Nem akar a feleségével beszélni? A gyönge hang határozott lett. — Nem, kérem. Ne tedd meg ma, amit holnapra halaszthatsz. lesz neki alkalma tá később is, ugye? — Persze, hogy íeez — hallatszott a válasz, a az idegei» hangja szeretetteljes és biztatd lett — Ne gyötörje magát Amíg élünk... Apa hirtelen ét ardtteteCten felnevetett i1 Amikor becsukódott az aJM} Charlie Stowe lábujjhegyen előosont, aztán fel • lépcsőn, be az ágyába. Nagyon kiváncsi volt miért ment d otthonról megint az apja Ilyen késő éj-* jel, és kik lehettek az Idegenek. A meglepetés és a félelem még egy kis ideig ébren tartotta. Mintha egy családi fénykép előlépett volna a keretből, hogy csínytevéséért megdorgálja. Emlékezetébe idézte, milyen görcsösen szó-; rongatta apja a kezével a gallérját, és hogyan bátorította magát közmondásokkal; először gondolt arra, hogy milyen lel- kendezően kedves az anyja,' olyan lehet voltaképpen az apja is, csak sötétben csinál afféle dolgokat, amelyek félelmet ébresztenek őbenne. Nagy kedve támadt, hogy odamenjen az apjához és megmondja neki, hogy szereti, de éppen ekkor hallatszott be az ablakon a távolodó lépések gyors kopogása. Egyedül maradt anyjával a házban és most már gyorsan elaludt. *= „Hunok” — így csúfolták az angolok a németeket az első világháború idején. Fordította: Bán Erűin Graham Greenet a leghíresebb angol prózairónak tartják. „Egy csendes amerikai- című regénye hazánkban ia nagy sikert aratott. Novelláinak Jó részében gyermek a főszereplő. MOLNÁR JENŐ: Az Erzsébet-hídon Értelmet kap az anyag: a híd gondolat. Didergő fények felett melegség fogad. Kavarog a jég, meg örvény, acélszerkezet Sirályok fehér röptén tavaszhoz vezet. Tevő ész bátorsága: s itt feszül a híd. Bíztat, ne bízzam másra, tegyek valamit Neki a süket űrnek, tettől megtelik, Nyomában zúgó élet:, ez az ünnep itt! bályosan Ide-oda mozgó csóvája egy alagsori ablakról visszaverődve világosságot vetett köréje; ez a pillanat elég volt arra, hogy meglássa és emlékezetében lerögzítse a halomban álló cigarettásdobozokat, a pultot és az alján ásító kis odu- szerűséget. Egy rendőr lépései kopogtak a kövezeten, ettől megijedt; gyorsan felkapta a legfelső csomagot és az odúba bújt Fénysugár tapogatta végig a padlót valaki megpróbálta az ajtót kinyitni, aztán a lépések tovakattogtak, és fenn vannak, a felhők között, a Zeppelin gyomrában. Viszont apja szeretete és az iránta érzett idegenkedés számára u- gyanolyan meghatározhatatlan dolog volt mint az apja üzleti tevékenysége. Az este is azt mondta, hogy Norwichba megy, de ki tudhatja... Charlie Stowe csöppet sem érezte magát biztonságban, amikor lefelé osont a falépcsőn. Valahányszor megreccsent alatta, összeszorította ujjaival a hálóinge gallérját A lépcsősor aij^ a kis üzlet- helyisébe torkollott Amikor belówg><, nem látta, merre megy, mert teljesen sötét volt, a villanykapcsolóhoz pedig .■nem mert nyúlni. Vagy fél (fércig nekibúsultan ült a legalsó lépcsőn, kezére támasztva az állát. Aztán a fényszóró szaCharlie Stowe várt, amig meghallotta, hogy anyja már horkol, csak aztán bújt ki az ágyból. De még akkor is nagyon óvatosan, lábujjhegyen lopózott az ablakhoz. A ház homlokzata cikkcakkos volt úgyhopr bármikor láthatta, ég- e a lámpa anyja szobájában. Most azonban sötétek voltak az ablakok. Fényszóró rohamozta az égboltot, megvilágítva a felhőtömböket: ellenséges repülőgépeket keresett az űr sötétjében. A szél a tenger felől fújt és Charlie Stowe anyja horkolása mögül hallotta a hullámok csattogását is. Az ablakkeret résein beosonó szél meglibbentette a hálóingét. Charlie Stowe megborzongott- De ^ellenállhatatlan erővel 1 csábította a dohánybolt mely az apjáé volt, s amelyhez egy tucat falépcsőn lehetett lejutni. Tizenkét éves volt és a hatósági iskola kisdiákjai már sokszor ugratták, mert soha még egyetlen cigarettát el nem szívott Ott lenn tizenkettesével egymásra rakott cigarettásdobozok sorakoznak. Aranyhegy, Csatár, Reszkei, Abdullah, Vadszőlő — és a bűne örök titok maradna, mert az alagsori kis boltot állandóan ápo- rodott, híg füstréteg lepi. Charlie Stowe-nek nem volt kétsége, hogy az apja árukészletét megdézsmálni bűn, óm ő nem szerette az apját; számára apa alig létező jelenség volt, megfoghatatlan, sápadt, vékony és jelleg nélküli, aki csak egy- egy idegesítő pillanatig méltatta őt figyelemre, s még a büntetést is anyjára hagyta. Anyja iránt szenvedélyes buzgó szere tetet érzett. Látványos jelenléte és lármás gyöngédsége töltötte ki az ő világát; beszédéből arra következtetett, hogy mindenkivel barátságot tart fenn, a rektor feleségétől a „drága jó királyné”-ig — csak éppen a „hunokkal”* nem, ezekkel a szörnyekkel, akik
