Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-11 / 214. szám
hallgatagon, fejcsóválva tovább ment Én adtam föl elsőként a harcot. Hallgasson ide — könyörögtem. — Azt hiszi, ha becsukom az ajtót, nyomban magára vetem magam? — Nem gondolok semmit — saólt és nehezen lélegzett — Akkor, bocsásson meg, aludni szeretnék — és megint WINFIELD TOWNLEY SCOTT: AZ USA-TENGERÉSZ ÉS A JAPÁN KOPONYA W. T. Scott 1910-ben született, 1937 óta jelennek meg verseskötetei. Egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt 1951 óta csak írással foglalkozik. Elve, mint maga írja, „közönséges mondatok meghökkentő egymás mellé helyezése”. A közölt vers ennek az elvnek legmerészebb példája. Bőre-haja-fosztott, csontsárga koponyát Cipelt egy ilyformán két fejjel dicsekvő USA-tengerész, Egy megölt japán katonától „szerezte” Guadalcanalnál, az örök-való háborúban: a Vízi vitéz, tán húsz éves, augusztusban ott járkált A tömpe testek között, a homokon, és emlékeket Keresett: fogat, fűzőt, noteszt, csizmát, de nagy mohón Ezt a fejet szedte fel, s egy leopárdfa alatt megnyúzta: Rugós késsel lerántotta a pofa s az áll bőrét, kihámozta Az orrot, levágta a fekete skalpot, s kivájta A gondolat tokjából a halott szemet: undok, De vértelen munka, úgy mondják, csak az agyvelő [csöppent vért. Majd, hogy hajója indult, hálóban farához kötötte Sok napra, éjszakára — a hideg csont ficánkolt A nyomdokvízben, hulladékanyag és só edzette* Bizton siklott a halak közt, s megmosdatta a [Csendes-óceán; Míg egy meleg, ingerlő napon kikerült a fényre, S tengerészünk, egy ágyűtoronynak támaszkodva Lúggal tökéletesre sikálta a pácolt koponyát; A halál meghitt sápadtsága rajta: nem volt oly szörnyű, [mint először hitte. Testetlen, hústalan, névtelen — a nap meg ő Furcsa hévvel feleselnek egymásnak, Mintha egyikük gúnyolódna —, de semmi nincs e Fejben, amit a másik talán sejt benne; Mint: szerelem és gyűlölet, meg dac, mély ellöki a halált, Vagy térdhajtás Halál császári felsége előtt, Esztelenül elfogadott parancsnok, a bomba örvénye [vagy éppen A Fuzsijama holdfényére emlékező gyermek-ébredés; Mert mindezt kimossa immár a koponya gazdája; ösi-nyerssé, történetivé, elődtelenné teszi Tengerészlegényünk, ki közben, a tengert unva, [haza gondol, S nem jut ilyen szó eszébe: „De kár, hogy nem ismertem!’’ Bán Ervin fordítása FARKAS ANDRÁS: A jót, a legnagyobbat... A jót, a legnagyobbat életemből Szeretném még megírni csak. Rövid és lázas lesz, szerény, de fenkölt, Mint két tenyér, ha tapsra csap. Emlékmű lesz! A tiszta szó le nem dől, Nem söpri el szél és iszap, Mert dallamát sorsomból építem föl £s így gránitnál biztosabb. A mondatot sejtem, mióta élek, Párája hitnek, könnynek, szenvedélynek, S együttérzés mindenkivel, « Testben-! élekben folyton kétszerezve, Mosollyal néz ránk, mint a perc s az eszme. Most így hangzik: Szeretni kell! Az asszony már az előszobában látta, hogy férje itthon van: vékony fénycsík szivárgott ki az ajtaja alól. Megállt egy pillanatra, fülelt. Némaság. Egyedül van! Halkan benyitott a maga szobájába, villanyt gyújtott, s leült az asztalhoz. Táskájából kivette a harmadikosok dolgozatfüzeteit, odakészítette a piros tintát, s új tollhegyet keresett, mert a régit félig elmarta a rozsda; a piros tinta gyilkolja a tollat. Az új hegyet aztán megnedvesítette, s bemártotta a tintába. Ekkor ütötte meg fülä.-» első hang odaátról. Női hang. Mond valamit, de innét nem érteni. Jó isten, mit csináltak ezek eddig?! Aztán azt hallja, hogy Zoltán végigmegy a szobán, a kályha ajtaja csikordul, fahasábok koppannak majd dobbannak tompán odabent a tűz- térben, s megint esetten a kályhaajtó kallantyúja. Zoltán vasalt sarka most újra végigkopog a parkettán. Cipőben van. Csókolóztak ... „Jó lesz?” kérdi Zoltán; az ő mélyebb hangja tisztán érthető. Női nevetés. Feláll, odaóvakodik az ajtóhoz. Utál hallgatózni; de most egyszerűen nem tud a helyén maradni. A nő hangja a nevetés múltával: „Eleget fázom otthon!” No, nem nagyon jöttél tűzbe a csókolózástól, aranyom! De ilyenek ezek a fiatal lányok. Egy jó teniszpartit többre tartanak a legkiadósabb csókolózásnál... Kell is ezeknek még a szerelem! Huszonnyolc előtt egy nő se tudja igazán, mi a szerelem. ^Itthon van a feleséged?” — kérdi a női hang. „Nem tudom. Nem hallottam hazajönni”. „Mit szólt?” „Már mondtam”. „Meséld el még egyszer. Azért valahogy félek tőle...” • „Tudomásul vette. Roppant okosan viselkedett”. Az asszony elmosolyodik, de a torkát úgy szorongatja valami. A párbeszéd folytatódik. „Még mindig nem hiszel nekem?” „Kezdek hinni". „Láttad, az ajtónk is le van zárva. Már kétszer fent voltál nálam. Harmadszor vagy itt Nem elég bizonyítéknak?” „Azért női szolidaritás is van bennem, érts meg. Nem olyan egyszerű ez. Egy kicsit úgy érzem magam, mint a tolvaj”. A férfi, türelmetlenül: „Hát mit akarsz? Ajándékozzanak neked, nyilvános ünnepség keretében? Nem vagyok én Kossuth-díj!” A lány megint nevet kicsit idegesen. „Jó, jó, de vándordíjként se kellesz!’„Nem értem”. „Hát úgy, hogy kézről kézre járj. Tegnap nála, ma nálam* holnap másnál...” „Bolond vagy! Tíz éve élek jó házasságban. Ismerhetsz”. „És ez nem nyomaszt engem, azt hiszed? Lelkiismeret is van a világon”. Zoltán, most már ingerülten: „Ezt gondoltad volna meg előbb! Most már késő!” „A lelkiismeretfurdalásra éppen az jellemző, hogy a tett után ébred fel, ezt te is tudod”. „Lélektan: jeles!” — Zoltán most már nagyon dühös; ezt a hangját ismeri. A feje búbjáig vörös ilyenkor. Kis szünet. 9 aztán: — „Kérsz még teát?” „Ha van még”. „Van, de kihűlt már”. „Akkor nem kérek”. „Azért felteszem. Egy perc és kész”. „Ne tedd fel”. „De felteszem”. Eszter szobájában most el- halványodik a lámpa; odaát bekapcsolták a gyorsforralót. Aztán a leány hangja: „Hagyj most!” Egyszer számomra nagyon fontos ügyben utaztam Moszkvából Leningrádba. Kétszemélyes fülkében tettem meg az utat. Nem előkelősködésből, hanem, mert a pénztárnál egyszerűen nem volt már más jegy. Az ügy, ami rój. most beszélek, nem is annyira fontos, mint inkább kellemes volt, ezért úgy döntöttem, hogy jogom van megengedni magamnak ezt a fényűzést. Aztán sajnálni kezdtem a helyárat Most azonban máír csupán mosolyogva emlékszem rá. így történt Amikor benyitottam a kocsiba, jó közérzetem volt Szerettem volna minden szembejövőnek tenni, vagy legalább mondani valami nagyon kellemeset, abban a percben minden ember kétségtelenül szépnek tűnt nekem. Még az a nő, aiki a szomszédom volt a fülkében, még ő sem keltett bennem gyanút. Harminc év körüli, szőke nő volt, de még eléggé élénk, nagy, szomorúnak tűnő szemű, arcán kis gödröcskékkeL Sötétkék kosztümöt viselt, a kabátka alá fehér, keményített blúzt vett Rajta egy kis kék rombusz arról tanúskodott hogy a szomszédom művelt ember. — Jő napot — mondtam, magam előtt cipelve a csomagjaimat —. Én vagyak az ön szomszédja. Válaszképp ezt hallottam: — Férfi? T- kérdezte egyenesen, s hideg gyűlölettel mért végig. Egy pillanatra zavarba jöttem. Ez ideig valahogyan nem kellett kételkednem abban, hogy az emberiségnek ehhez a feléhez tartozom. — Miért, talán nem hasonlítok egy férfihez? — kérdeztem. — Sajnos, túlságosan is hasonlít — válaszolta halkan és jelentőségteljesen. Először meglepődtem, aztán úgy véltem, egyszerűen tréfál, s ezért magam is tréfás hangot próbáltam megütni. Etzt kérdeztem: — És ez jó vagy rossz? — Maga hogy5 gondolja? Elgondolkoztam. — Önnek igaza van. Ez egyszerűen szörnyű. Én, természetesen, megértem helyzetem «gesz tragikumát, de hát mit csináljak. Talán tehetek róla, hogy ilyen minőségben születtem? — Tán én vagyok a bűnös? — Hogy5 gondolja... — mondtam és az ülés alá csúsztattam a csomagot —. Csak úgy mondom, hogy---— Nem érdekel, hogy maga mit mond. — Én megértem. Csak azt akarom mondani, hogy amikor ön megváltotta a jegyét, zsákbamacska volt, hogy férfi vagy nö mellé kerül-e. Ám , ha kellemetlen önnek a jelenlétem, cserélhet valakivel. •-—-Miért éppen én cseréljek? Ez az én kupém! f— És az enyém is — emlékeztettem finoman. — Maga viszont férfi — mondta a nő és nyomban kiigazította magát —. Bár, természetesen, ha egy férfinek »módja adódik kettesben maradni egy nővel... — Kérdés, hogy milyen férfinek milyen nővel — nem bírtam már tovább, s a kalauzhoz •mentem megérdeklődni, nem tudna-e másik helyet adni. Nenn volt másik hely. Senki Ham akart cserélni. Visszatértem- hát a fülkébe és ezt közöírmagát ahogy kell.:. Ez unalmas volt. A vonatve- zetőhöz mentem, ágyneműt kértem tőle és hozzáfogtam az ágyazáshoz. Utitársam kinézett az ablakon és időről időre olyan pillantást vetett rám, mintha valami illetlenséget csináltam volna. Hirtelen megkérdezte: — Látom, hogy a másik fülkékbe férfiak és nők is mennek. Ez mind férj és feleség? — Bocsásson meg, nem voltam tanú a házasságkötésük- néL — De mégis. Ismeretlen nők mennek ismeretlen férfiakkal, és ez senkit sem izgat Ez egyszerűen nem fér a fejembe. Hallgattam. Hogy alkalmat adjak neki az ágyazáshoz és a lefekvéshez, elővettem egy csomag cigarettát és kimentem a fülkéből, magam mögött becsukva az ajtót Mikor • újra beléptem, az előbbi pózban és az előbbi helyen találtam. — Nem óhajt aludni? — kérdeztem. Kérdésem a szemrehányás viharát kavarta föL — Aludni? Én nem olyan vagyok, mint maga azt gondolná! — Ahogy akarja — mondtam & becsuktam az ajtót Mint a macska, ugrott az ajtóhoz és kinyitotta a zárat — Bocsásson meg, én mégis becsukom — mondtam és nyomban be is váltottam ígéretemet — Nem, nem fogja becsukni — mondta és elhúzta az ajtót — De, bezárom — mondtam és megint visszahúztam az ajtót — Nem, mégsem csukja be — és maga felé rántotta. — Nem, bezárom. — Nem, nem zárja be. Reménytelenül sokáig folyt ez az egyhangú küzdelem. Egy, a nyakában törülközőt hordó utas meg is állt mellettünk, mintegy azon tűnődve, segítségére siessen-e a nőnek, vagy . ez nem szükséges. Ügy látszik, • gyorsan megértette, hogy ez a “ nő megáll a saját lábán is, s tern a sswmszédnőmmeL — Nos, igen — válaszolta és az ablak felé fordult. Hallgattunk. De hát csak úgy ülni, egymással farkasszemet nézve, valahogyan furcsa. Elhatároztam, hogy szóra bírom. — Istenemre, maga szörnyű egy nő — mondtam. — Micsoda?! — mondta keserűen. — Ha a nő úgy viseli átkoztam azt a percet, amikor kétszemélyes fülkébe vettem jegyet. De aztán arra gondoltam, hogy végül is humorosan kell fölfogni az egészet, és még azt is gondoltam, hogy jó lenne életünk legfőbb gazdasz- szonyának választani a szomszédomat. Rendbe tudná tenni a férfi és nő közötti viszonyt. Nálunk most elválasztott fürdők, öltözők, kollégiumok; vannak. Ezt a megosztottságot jó volna kiterjeszteni a mozikra, áruházakra, a közlekedésre is. Mondjuk, az egyik villamoson „N”, a másikon „F” betű lenne. A megállókat is megosztanánk — sivár válaszfalat emelnénk rájuk. S tovább megyek. A falvakat és városokat is női és férfi részre célszerű bontani. A kozmikus térség meghódítási folyamatának pedig végérvényesen el kell döntenie ezt a kérdést. A két pólus képviselőit külön bolygókra kellene fölszállítani. Ezzel az ördögi gondolattal aludtam el. Álmomban megjelent előttem a világmindenség, a sok gömbölyű égitest. Egyikre „N”, a másikra „F” betű volt festve. Néhányszor fölébredtem a rémülettől és mindannyiszor egy és ugyanazt a képet láttam. Szomszédom ott ült, állát kezére támasztva, gyötrődve, kialvatlanul, álmosan, szemei le-leragadtak. Valahányszor észrevette, hogy felébredtem, kiegyenesedett, kihúzta magát, kezét maga elé nyújtotta, felkészülve a legrosszabbakra is. Mire végképp felébredtem, már világos volt. Az ablakon túl esőtől fénylő külvárosi állomás villódzatt el mellettünk. Alig ismertem a szomszédomra. Törődött, fáradt, sápadt volt. A szemét sötét foltok karikázták. Azt lehetett gondolni, hogy éjszaka isten tudja, mivel foglalkozott. Ügy tűnt, hogy már semmire sem tud reagálni, de éppen hogy csak megmoccantam, rögtön fölvette védekező helyzetét. Sajnálni kezdtem. Azt gondoltam, ha ezt az energiát, amelyet nem tudni mi elleni védekezésre fordít, másra értékesítené, sokat használhatna vele a társadalomnak. Meg is akartam ezt mondani neki, de már jött a takarítónő és összeszedte az ágyneműt A vonat Leningrádhoz érkezett. FERENC GYŐZŐ fordítása a kilincs után nyúltam. Nyomban jött az ellentámadás. Szélesre nyitotta a száját, a szeme őrült fényben izzott. Tovább már nem tudtam ellenállni, belefáradtam. Ezt mondtam neki: — Engedje meg hogy bezárjam az ajtót. Szavamat adom: nem fogom bemocskolni az ön becsületét Maga abszolúte nem kell nekem. — Micsoda?! — visította. — Magának, persze, jobban tetszenek azok a nők, akik engednek ... — Kedves..: — kezdtem, — Magának én nem vagyok kedves — vágott közbe. — Nem kedves — helyesbítettem. — Értse meg, elfáradtam és aludni szeretnék. De nem tudok nyitott ajtónál aludni. — Hagyja otthon a szeszélyeit Köptem egyet és lefeküdtem. De sokáig nem aludtam el. A folyosó fénye egyenesen a szemembe csapott. A fal felé fordultam. Feküdtem, s el-
