Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-04 / 208. szám
Éjfélre járt az idő. Kihalt és csendes volt a környék. Távol valahol kutya ugatott, erőtlenül, harag nélkül. Percek után ez volt az egyetlen hang, ami eljutott a füléhez. Nem figyelt rá, a híd alól kiörvénylő, tintamély hullámok birkózását nézte. Dühösen gyűrték egymást a halomra bukó hullámok. Néha leveles gally, vagy gyökereivel felfelé ágaskodó bokor vergődött a vad víz kavargásában. Napok óta esett már, elázott a föld, latyakká gyúródtak az utak, víz csöpögött a iákról, ronggyá áztak a felhők, víz ülepedett a házak tövébe, nedves lett az egész világ. Ronda idő járta. A patak egyik oldalán füves parkszegély húzódott, azon túl lapultak a házak. A másik oldalon a szőlők benyúltak a kertek végébe. Nehéz lett volna eldönteni, a falusias csend* vagy a polgári elzárkózás tette- e ilyen hallgataggá a környéket. De ezen nem is gondolkozott. Határozott gondolatok egyáltalában nem alakultak ki benne, csak bámulta az örvénylő vizet, amin olykor megcsillant a távoli utcalámpa sárgás fénye. Könyökkel támaszkodott a híd karfájára, háta ívben meghajolt* feje a mellére csüngött. Erőtlenné vált a tartása, testének sötét foltját mintha a nedvesség mosta volna kontúrtalanná. Azt sem vette észre, amikor megállt mögötte valaki. Csak a halk köszönésre emelte fel a fejét Kíváncsiság nélkül, ösztönösen végezte el a mozdulatot. Sötét orkánkabátos férfi állt szorosan mellette, fürkészve nézte az arcát, összehúzott szemöldöke az erőlködést fejezte ki. — Maga az? — hangzott fel a kérdés közvetlenül a füle mellett. Egy pillanatig még mérlegelte, megforduljon-e, aztán nézte tovább a vizet, amiből alig látott valamit. Csak az örvény hangját hallotta. — Én mindjárt megismertem, százados úr. — Mit csinál itt? — Látja, semmi különöset. Bámulom a vizet A rendőr százados erre nem tudott mit mondani. Zavarban volt. Valóban, mit lehet azon csodálkozni, ha valaki a hídra könyökölve bámulja a vizet Mégha éjfélre jár az idő, akkor is. És mi köze hozzá? — Zavarom? — kérdezte a százados. i — Maradhat '! — Rágyújt? — Nem dohányzom. — Mióta? — A börtönben leszoktam tói a. v — Az orvos tiltotta el? r — Nem. Csak úgy. Edzem az Akaratom. Lehet, hogy ekkor mind a ketten egy dologra gondoltak. A százados rágyújtott, aztán odakönyökölt a férfi mellé. Nézték a vizet. — Milyen erős itt az örvény — jegyezte meg a százados. — Nagy hangja van. — És az ereje is ... — Arra gondol, hogy én.:. — Semmire sem gondolok. — Pedig gondolhatna. — Ugrat? — Eszemben sincs. A százados igyekezett a mellette könyökölő férfi arcába látni, de nem tudott. — Mi van magával? egy fröccsre. Aztán egyszer csak azt hallja, hogy a felesége szeretőt tart. Egy nyeszlett palija van, aki százszor pocsékabb magánál. Mint egy aszalt fogpiszkáló, olyan. Mi kell ezen a pasason az asz- szonynak? Miért kell? Csak annyit mond otthon, hogy elég legyen belőle. Semmi többet, csak ennyit És amikor egyszer, váratlanul, egy órával korábban ér haza, ott találja a pasast Nekimentem, megver— Ogy érti, mióta bent jártam a százados úrnál? — Dolgozik? — Nem lehet panasz a munkám ellen. — Az ellen nem is volt Ez igaz. A munkáját mindig rendesen elvégezte. Csak ... — Csak! — bólogatott, hüm- mögött, aztán felsóhajtott. — Az élet nem szeret engem* századc» úr! — Ügy érti, mások hibájából ült kétszer a börtönben? — Valahogy így. Miért, maga csak engem hibáztat? — Súlyos testi sértés, kétszer is. — Még nem válaszolt Maga csak engem hibáztat? — Feltétlenül hibás. — És mit tett volna maga az én helyemben, százados úr? Mondja csak! Elvett egy nőt mert szerette. A bolondulásig oda volt érte. Dolgozott mint egy barom, hogy minél többet vigyen haza, hogy minél többet tudjon magára költeni a felesége, ruhát, cipőt, ridikült vehessen, úgy járjon, hogy min denki irigyelljé, az sem számít hogy magának alig jut tem. Ütöttem; amíg ki nem szaladt az ajtón. Tárgyalás* börtön. Mire szabadul* az asz- szony már sehoL Aztán megint dolgozik, hogy felejteni tudjon. De nagyon egyedül van, jó lenne valakihez néha odabújni. Akadna nem egy, aki egy-egy órára vigasztalást adna, de az ilyen nem kell. Megismerkedik mégis valakivel* akiről azt hiszi, más lesz, mint a többi. Szava is alig van* szorgalmas, rendesen öltözködik, olyan, mint a kezesbárány. Összeköltöznek* és egy év sem telik bele, ez is megbolondul. Ott hagytam a szeretőjének. Néhány héttel később a vendéglőben véletlenül őszi szefutnak. Odaülnek a szomszéd asztalhoz, mintha máshol nem lenne hely. Feláll, hogy fizessen, ne kelljen egymás mellett ülniök, amikor a pasas jó hangosan megjegyzést tesz. Mindenki magára néz, kíváncsiak az emberek, lenyeli-e a pocskondiázást. El tudna menni ilyen helyzetben szó nélkül? összeverekedtünk. Érte a mentők jöttek el, értem pedig a rendőrség. Tessék, most mondja, hogy csak én vagyok a hibás! No, mondja! — Lehet, hogy a maga helyében én is így csináltam volna, de... — De! A szokásos de. Mit ér ez? Ne akarjon most prédikálni a józanságról. Minek? Nékem ne. — Nem akarok prédikálni. A százados eldobta a leégett cigarettát, az apró parázs belefulladt a habokba. — Látja, ennyi az egész. Néhány méter a levegőben, aztán az örvény maga alá gyűri. Volt, nincs. Nem egyszerű? — Valóban egyszerű, annak látszik. Néhány méter és volt, nincs. így gondolja? — A cigarettánál? _ — Miért, másra is gondolhatna? — Gondolhatnék? Talán. — Felegyenesedett és a százados felé fordult — Sok minden megoldódna. Néhány méter, aztán kész. — Mióta van kint? — Lassan három hónapja. — És? — Dolgozom. — Van valakije? — Barát mindig akad. Egy pohár sör, ulti. Barát mindig akad. Ez a könnyebb. — És mi a nehezebb? — Egyedül lenni otthon. Teljesen egyedül. Bámulni a falakat, amíg csak ordítani nem támad kedve. Vagy a bútoroknak szeretne nekimenni. Amikor már éget az ágy, mintha csalánnal takarózna, olyan lesz a paplan. — Miért nem segít rajta? — Mert nem merek. Kétszer már ... Maga merne még harmadszor is? Maga igen? Én nem merek. — Lenne valaki? — Lenne. — Fél tőle? — Rettenetesen. El sem tadom mondani, mennyire félek tőle Nem bírnám elviselni, ha még egyszer... Érti? Ugye, érti? Visszafordult a víz felé, a híd karfájára könyökölt újból, és a mellére ejtette a fejét. A válla teljesen eltakarta az arcát — Meg kellene próbálni mégis — mondta a százados halkan. Nézték a vizet A híd álól tintamély hullámok buktak egymásra. A távoli utcalámpa gyenge fénye olykor megcsillant a vízen. Nézték a vizet hallgatták az örvény zúgását CARLOS ALVAREZ: Mező és tenger — Honnan indultál el, barátom? — Barátom, a tengertől jövök. — Én meg elhagytam a mezőt Fáradt vagyok, verejtékezem. — A mezőn akarok dolgozni már.. * — Én meg hajózni a tengeren, A föld rabszolgája voltam. *. — Én a tengeren voltam rab eddig. — Övjon téged, barátom, a föld! , — Őrizzen a tenger, barátom! (Fordította: Kovács Sándor) KOVÁCS SÁNDOR: Ülünk az esti csöndben ... ülünk az esti csöndben, elégedetten, jól lakottan, és tudjuk az illemet böfögni hangosan nem szokás* óh, boldog perc, Szabó család, Icával jaj, mi van megint; a dolgozó nép kulturális igénye és a többi, ülünk az esti csöndben, s a kövér bagófüstön át nézzük, amint a Csárdáskirálynő vetett ágyunkba vetkezik! TÓTH PÄL: QhjÁri ö wo (ímp Hasal már a nap a bodrot? felhők szélén, villogó verőfény jelzi a friss nyarat* hűvös szellő oson* meleg csap utána* szeszélyes vén időnk vált így egy pere alatt. Mint a lenge lányka* ki fürödni készül s pőrén, kacérkodón villantja vállait* úgy ragyog most félénk távoli csillagunk s heves sugarával tükröződve vakít* Megizzad az ember, ki munkába fogott, csípős, hús veríték ezer árja buzog* hej, az ám a legény, aki most a fénnyel összefogni képes —> és úgy alkot nagyot! HARGITAI ISTVÁN: Dinnyéskunyhó az országúinál A földkunyhó előtt most hárman fltnefe* Mindhárom méltóságos indián: A holdezüst éjben meg-megmerűlnefc — Rézarcukon a dinnye-földi nyár. Egyik feláll* Ujján a cigaretta* Mint rubint-gyűrű villan* s elrepül* — Körülmegyek* — szól, és a dűlőútra Kilép a saját árnyéka mögüL A széles táblán sorol a görög* Félgömbjükön ömlőfény foszforeszkál... — Az országúton sárga fénykörök Között két női láb — alkalmi poszt áll. — Dinnyéi* kiér az útra* s ráköszön: Kislány, emitt hárman vagyunk a stopnál) 5 POLNER ZOLTÁN: Szobámon tálra Szobámon túlra költözöm nem jelöl többé név, házszám. Szavak csillagsejtjeiben élek s hitem formálja testem* Lehunyhatatlan szem leszek a világra* Nyüzsgő arcom atomja virágzó vérkeringés termő gondolatokban. Kihajtok a kés homlokán, az öntudatból kihajtok s működő szerveim mozgásából kiviláglik a törvény* Arcok mögé építkezem közös akaratnak s torkok mélyéről buggyanok fél mint tiszta szavak kristály értelme. Szobámon túlra költözöm nem jelöl többé név, házszám csak az alkotásokban mindenkor mérhető, pontos összhang. Ruca Amálka, aki harminckilenc esztendeje viselte már ártatlanságának nyűgét, megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a minapi házassághír- detés rovatát böngészte. — Istenem! — suttogta. — Ez ő lesz. ö. Az igazi. S még egyszer olvasni kezdte elölről a hirdetést „43 éves, vezető állású, jól kereső, önhibáján kívül elvált, lelkileg összetört férfi, 18 éves kislányával, jó anyagiakkal, hozzá hasonló, lelkileg nagyon gazdag leány, vagy asszony ismeretségét keresi, házasság céljából 35—40 évesig. Fényképes levelekre válaszolok. .Vála-; szokat „Hűség a sírig” jeligére a kiadóba”. Ábrándozva ejtette ölébe az újságot. S míg keze tétován nyúlt a varrásban félbehagyott férfi-alsónadrág után, mivelhogy egyik háziipari szövetkezetnek dolgozott, addig megpróbálta maga elé képzelni azt a férfit, aki érzelmeiben meggyötört sorsát, s nem éppen szerény kívánságát ország-világ elé tárta Magas, markáns arcú* halántékban kissé őszülő férfi alakja képzett meg lelki szemei előtt Olyan férfi* akinek a megjelenése tekintélyt* tiszteletet parancsol a beosztottjai számára; odahaza pedig* ringatta magát az ábrándozásban, megértő férj, jóságos lelkületű apa és a hangja, minden bizonynyal, úgy muzsikál, mint valami régimódi kedves zenélő óra. Valósággal elérzékenyedett a képzelgései nyomán. Maga elé képzelte azt a komisz asszonyt, aki összetörte annak a férfinak jobb sorsra érdemes lelkét Dühösen szorította ökölbe száraz, csontos kezét A következő pillanatban felszisszent a fájdalomtól. A varrótű, amit az ujjai között szorongatott, a tenyerébe fúródott Csak most vette észre* ahogy sziszegve nyomogatta a tű által megsérült tenyerét, hogy már a harmadik gomblyukat öltögeti az alsónadrágra, mégpedig annak is a hátsó fertályára. Ez még jobban elkeserítette. Bosszantotta a gatya ülepén elkövetett oktondi munka, amit alapos férceléssel, stop- polással is nehéz lesz eltüntetni. Sírva csapta a fehérneműt az asztalra, s sűrű könnyhullatá- sok közepette átkozta a férfiakat, akik miatt annyi bosszúság, meg nem értés és sérelem érte már. És ami a legfájóbb, most is öt forinttal csökken majd a bére* selejtj l i Míg Így siránkozott, hüppö- gött, addig akaratlanul az ju-‘ tott eszébe, visszagondolva az előbb olvasott házassági hirdetésre, hogy annak az össze-' tört lelkű férfinak is így ronthatta el életét az a gonosz te-' remtés, ahogy ő is az alsóne-' műt megcsúfolta. Restellkedve bánta meg általánosításra hajló előítéletét S ezért, hogy a gondolatban elkövetett oktalan meggyanu- sítást levezekelhesse, levélpapírt és tollat kapart elő a komódfiókból és elszánta magát a levélírásra. Sokáig töprengett a levélírás megkezdésének módozatával. Kínjában már a tollszárat is elrágta, de aztán, merész elhatározással belelökte az avitt írószerszámot a kalamárisba. „Tisztelt Uram! — kezdte.el szálkás betűkkel az írást —* olvastam..." — Nem, ez nem jól hangzik — morogta. — Talán így: „Kedves Ismeretlen! Olvastam „Hűség a sírig” jeligés hirdetését és nagyon meghatódtam szomorú helyzetén. El tudom képzelni, mi mindenen mehetett keresztül, mig válásra nem került a sor.” Itt elakadt az írással. Jó ide-’ ig gyötrődött, hogy miképpen mutassa be önmagát a levélben, de aztán imigyen folytat-' ta: „Higgye el, én is megsérült lélekkel járom az élet görön-' gyös útjait, s csak az tartott’
