Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-18 / 220. szám

FARKAS ANDRÁS: Archimedész Szirakuzában régen állt a harc. A zsoldosok a várudvarba törtek. A bölcs okos ábrák fölébe görbedt, S a csörtetöt leszidta: Mért zavarsz? A kard a bölcsre sújtott. És az arc — Szelíd mintája értelmes tükörnek — Kihunyt, mint amit bűnnel összetörnek. A zsoldos ordított: Te mit akarsz?! Ki a hibás? A katona? A bölcs-e, Akit belülről sarkallt szelleme, Hogy hivatását másokért betöltse, Vagy az, aki — törődve sem vele — A bölcs nyugodt arcába nyomta térdét? Mi az igazság? Hol van hát a mérték? HATVANI DÁNIEL versei: NAPRAFORGÓ Arany napok, augusztus vége, — szálló idő, — emlék hívogat: fölkering a Tisza-partok éke, sárga szirmok verik arcomat. Lovak habzó farán kelő hajnal, — friss fáradtság küllője forog. Késem szikár szárak között vagdal, száll a lenyakazott napkorong, Sír a szekér, vánszorog a porban, dudván gázol át a négy kerék. Súlyos az ősz, szinte összeroppan a felpúpozott kocsiderék. Napraforgó, szegények hízója, zsíroddal az idő megtelik; nem is emlékszik a gyér fénycsóva, hogy püföltünk másnap reggelig. Versek, könyvlapok közt megtisztult már véredtől elnehezült kezem. Szegénység-elleni düh, csitultál, rímek botját add újra nekem! Arany napok, augusztus vége, —' szálló idő, — emlék hívogat: fölkering a Tisza-partok éke, sárga szirmok verik arcomat Füstben és ragyogásban Itt élek a szálló alkonyi füstök alatt. Szabályos kéményekre, ülnek a csillag-madarak. Ágak absztrakt nyúlványai érintik meg a párkányokat, szívalakú levelek szikráznak mint a szerelmes, egymás húsába maró fogak. Közel van hozzám a füst és közel van a ragyogás is. így lett a létem egyszerű, mint asztalomon a pohár víz. Felhők ónozott serege, nem kérdem, milyen messze van. Sárgára festett pléh a hold, fáknak ütődik hangtalan. És bebújik a gyárkémény a lökhajtásos zengésekbe. Párok lépnek az ösvény-menti sóhajnyi árnyék-szigetekre. Vaskerítéstűk boronálják szívemet, — el ne gazosodjon* amíg a világ sorsa lesz egyetlen és legfőbb gondom. FORGÁCS KÁROLY: Telj meg nyugalom. Karolj belém áhítat csendje s vezess e szúró verőfényből a lassú estbe, hová csalt egy pislogó lámpa fénye dereng be. Mint kifent kés-él vág belém a fény, szín és hang. Most hulló hóval puhán bélelt ünnepi este vigasztalna, nem kürtös farsang. Érő gyümölcsöt máskor szednék magas létráról füttyös kedvvel, most növendékfa gyökerénél záporral vert földet fésülnék por hány ósra minden reggel. Vizes ponyvával takarjunk le minden zengő húrt, égő üszköt, ne pengjen lant, se hegedű, s ne fedjék tüdőm keserű, hajnali-ég színű füstök. Telj meg nyugalom medre színig, áradj felém és csapjon össze hullámod rajtam: puha gézzel mint egy nagy fájó sebet köss be. BIHARI SÁNDOR: KENYÉR Kenyér az asztalon. Félkiló. Már ismerem ízeit, akkor is, ha a boltból való, s ki tudja, honnan a liszt, — otthoni szerint szeretem, aként ahogy anyám, nagyanyám szitálta és dagasztotta még a lisztjét s fűtött alá, sütötte a kemencében; s aként ahogy apám, nagyapám elvetette s learatta még a búzát s Lator alá, a vízimalomba vitte őrleni; — aként szeretem, eszem, ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem; pedig, anyám, nagyanyám, hol van a dagasztó kéz? Föld alatt. És, apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt. De a fiatok ittmaradt. Eszi most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímei révén maga keresett; s miről csak egy címke mondhatja meg, hogy ki — melyik névtelen üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem, s hogy ki vetette el, aratta le s őrölte meg, — névszerint. személyszerint nem tudom sose, — egy tudott ország kering köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyerem letegye, s én vágyamig érzem is őt, kenyér íze, ereje teremt országot bennem s föld tenyerén egy emberi végtelent. aztán megbökött a könyöké­vel. — Nézd csak, ez a Bara Margit. — így ismered őket? — Szeretek moziba járni. Vacsora után azt mondta Kuti: — Gyere, szétnézünk a kör­nyéken. Mentünk az úton, elhalad­tunk egy hosszú gyárkerítés mellett, aztán a kirakatokat nézegettük. A sportszerboltnál Kuti nevetett. — Akik ezt a sátrat megve­szik, azoknak nincs lakásuk? — A hegyekbe szoktak ve’e menni — mondtam. Legyintett. — Magyarországon nincsenek is magas hegyek. A tanító egy­szer azt mondta, hogy a mieink csak vakondtúrások a Mont Everesthez képest. Ráhagytam. Később, amikor a házakra tett fényreklámot bámulgat- tuk, azt mondtam: — Nálunk csak a szövetkeze­ti boltnak, meg a cukrászdá­nak van kirakata. — Nálunk is. Már a belvárosban kódorog- tunk, amikor megkérdeztem tőle: — Te mért jöttél el otthon­ról? Nem felelt mindjárt. Egy kerthelyiséghez érkeztünk, benn cigányzene szólt. — Igyunk meg egy pohár sört. Hátul még volt hely a kony- '•tobejáratnál. Itt jöttek-mentek i a pincérek. Csak palackos sört lehetett kapni. Egy üveg Kini­zsit hozattunk. A sör jó hideg volt. B enéztünk a konyhabejá­raton. Alacsony, szőke mosogatólány pillantgatott Ku- tira, az meg integetett neki ba­rátságosan, mintha már régóta ismerte volna. — Iszunk még, vagy me­gyünk? — kérdeztem. Kuti mosolygott. — Holnap írok haza kettő lánynak is. Kedvetlen lettem. — Én csak a címet írom meg anyámnak. Kapuzárás előtt hazaértünk a „Bundáshotelba.” Szobatársainkat nem zavar­ta, hogy köszönés nélkül jöt­tünk, mentünk. Tudomásul vet­ték, hogy mi ketten, akár a testvérek: együtt járunk az építkezéshez és esténként nya­kunkba vesszük a várost. Találomra fordultunk jobb- ra-balra, lődörögtünk az utcá­kon, néha megittunk egy-egy üveg sört. Legtöbbször állóhelyes ven­déglőben. Néhány dolgot kitaláltunk sétáink közben. Egyszer egy alacsony, fekete ruhás hölgy kutyát sétáltatott. Nyomába szegődtünk és hol elölről, hol a háta mögül lestük a kutyát. Az idős nő észrevett minket és gyanakodva figyelt hátra-előre. Amikor a ház kapujához ért, mi is megálltunk. Tetszett, ne­künk, amint ijedten beoson a folyosón, és visszanéz, nem kö­vetjük-e? Máskor az egyik iskola előtt húzódó vaskorláton egyensú­lyoztuk magunkat. Én a kö­zépig tudtam elmenni. Kuti is. Az iskolaszolga az ablakból fi­gyelt minket, s csak ennyit mondott: — Jobb dolguk nem akadt? Igaza volt. A zt hiszem, később Kuti is megúnta a céltalan es­téli sétákat a városban. A földszinten, a társalgóban sak­koztak, kártyázgattak, tele­vízióztak az emberek. Egyszer megálltam és benéztem. Kuti is megállt. Aztán ingerülten szólt rám: — Gyerünk! A villamosmegállónál azt kérdeztem tőle: — Most mit csinálunk? Cipője hegyével bökdöste a járda szélét. — Ha karsz, visszamehetsz. Persze, nem mentem vissza. De ezen az estén alig szóltunk egymáshoz. Mintha közénk állt volna valaki. Csak a Du- na-partig mentünk le, ott ka­vicsokkal dobáltuk a hullámo­kat és hamar mentünk lefe­küdni. Másnap este a vacsora után, hogy kiengeszteljem, ma­gam mondtam: — Gyere, menjünk sétálni. Fürkészett, s aztán halvány mosollyal mondta: — Ahogy akarod. Leültünk egy téren a padra. Hallgattunk. Én tépdestem a leveleket az orgonabokrokról, Kuti csak bámult maga éli REFLEKTORFÉNYBEN „Hőseim sorsa kegyetlen, de dicsőséges” Konsztantyin Fegyin írói portréjához Tollvonások A z idősebb szovjet írónem­zedék egyik legere­detibb és legtehetségesebb egyénisége. Munkásságának legerősebb oldala az ember belső világának árnyalt ábrá­zolása az adott kor történelmi eseményeinek, különösen népi megmozdulásainak közegében. Konsztatyin Fegyin műveinek ezt a sajátosságát rendkívül találóan jellemezte Stefan Zweig 1928 december 10-én írt levelében: „Fegyinnek ragyogó adottságai vannak arra, hogy egyfelől a népi mozzanatokat ábrázolja, másfelől finom mű­vészi alakokat formáljon, s a lelki konfliktusokat a legbo­nyolultabb áttételekben is meg­mutassa.” Fegyin korábbi regényeiben (Városok és évek, Fivérek, Eu­rópa elrablása) értelmiségi hő­seinek túlságosan kifinomult életével szembeállította az egy­szerűséget, a népi hősök egész­séges, kiegyensúlyozott típusát. Az értelmiségi és forradalmi téma nagy regénytrilógiájában már szervesen összefonódik. A trilógia darabjai: Az első örö­mök, A diadalmas esztendő, valamint a Máglya, amelynek utolsó részén most dolgozik az író. A Máglya mottója — j,A szél elf ujja a gyertyát és szítja a máglyát” — a mű egész mon­dandóját hordozza. A regény­ben ugyanis arról van szó, hogy a súlyos megpróbáltatások nap­jaiban csakis a néppel és a hazával való összeforrottság hozza meg a győzelmet, kitar­tásra és helytállásra nevel; míg a befelé fordulás megfosztja az embert az erejétől, s rom­lásba taszítja. II z olvasó szeretné tudni: ” miként alakult A diadal­mas esztendő című mű hősei­nek sorsa 1919-től a tragikus 1941. esztendőig. A Máglyában feleletet találunk a hősök éle­tét feszegető kérdésekre, s ez a válasz szorosan összefügg a Szovjetunió történetével, a polgárháború és a hitlerista támadás közötti időszakban. Az idősebb nemzedékből többen átadják helyüket a fiataloknak. Űj, az olvasó előtt még isme­retlen arcok tűnnek fel, ám az első két regény hősei — Anocska, Kirill, Pasztuhov, Cvetuhin, Ragozin — megma­radnak a Máglyában is fősze­replőknek. A háború kitörését követő első napok újabb nagy próbára teszik jellemüket. Mintegy magnéziumfényben felidézik azt, ami a legdrá­gább, a legfontosabb volt szá­mukra az életben, hogy az legyen a támaszuk az új meg­próbáltatások napjaiban. S ez így van az életben is. — Mi bajod? — Semmi. — Valamit csinálnunk kelle­ne — hajoltam hozzá. — Ott ül egy lány. Menj oda és mutatkozz be neki. Néztem én is a lányt. Színes kartonruhában volt, táskájában kotorászott, aztán észrevette, hogy bámuljuk őt. — Egyedül? Zongorázott ujjaival a pad támláján. — Vagy te, vagy én. Várta válaszomat. Fél szem­mel Kutit figyeltem, a másik­kal a lányt. Már indult volna, de egy kerékpáros fiú kanya­rodott be az úton és lefékezett a lány padja előtt. — Erről is elkéstünk — mondta Kuti, aztán a vállamra tette a kezét. — Gyere, ne hülyéskedj! Némán kísértem az utcán. Kuti megállt egy üzlet előtt és tenyerével a bádogtáblára vert, amelyre címfestő vará­zsolt koppasztott csirkét. — Igazad van, valamit csi­nálnunk kellene. Moziba mentünk. A film ré­gi volt és rossz. Álmosan ül­dögéltünk a sötét nézőtéren. A szünetben az előcsarnokban perecet vettünk. Nem ízlett. Azt hiszem Kutinak sem. M ásnap a szálló folyosóján ■ * plakátot tettek ki: „Aki tud pingpongozni, jelentkezzék a házi-bajnokságra.” Megálltunk a plakát előtt. Kuti rám sandított. —Nekem rövid, erős leüté­seim vannak,.. A Nagy Honvédő Háború után a szovjet irodalomban több tehetséges könyv birkó­zott azzal a problematikával, hogyan tanúinak helytállást, hogyan lesznek hősök a rend­kívül veszélyes, sőt tragikus helyzetbe került emberek. Sen­ki sem születik katonának, a háború tanítja meg az embert a katonáskodásra. De nemcsak az ütközetekben, amikor az embernek fegyver van a kezében, nemcsak az ellenséggel való nyilt össze­csapásban születik a hősiesség. A magánéletben, a családi életben is, amikor a hazafiúi kötelesség és a hazaszeretet legyőzi az anya ősi rettegését gyermekei sorsáért, s bár porig sújtja a bánat, megáldja fiát— lányát, mielőtt a hőstett vég­hezvitelére indul, emely talán az életébe fog kerülni. II gyan, ki a megmondha­^ tója, hány családot dúlt szét, vagy éppen hozott ismét össze a háború, hány szerelmet bontott fel és há­nyat szőtt, hány barátságot ta­lált könnyűnek és hány bará­tot felezett fel...? — A Máglya más lesz, mint a frontregények általában — mondja Fegyin. — Második részében nem frontkatonákról szólok, hanem a tömegek fej­lődését szeretném bemutatni, egyéni, emberi és családi mé­retekben. Ezek — az esemé­nyek hatására — felbomlanak és újjászületnek. Köznapi hő­seim sorsa kegyetlen lesz, de dicsőséges. Ügy adom életemet a művészetnek, mint katona a csatában.? Ezek a szavak is Fegyintől származnak, s egyaránt vo­natkoztathatjuk őket szépiro­dalmi és elméleti írásaira. Amikor az írásművészettel birkózik, elsősorban azért kel bírókra, hogy művészete ma­gasrendű és realista legyen. Az életigazság megismerése az írót arra ösztönzi, hogy a va­lóságábrázolás igazságát Ku­tassa, s megteremtse élet és ábrázolás harmóniáját. Ez számára a legfőbb művészet. Fegyin nem sok különbséget talál a formalista művész és a naturalista alkotó között, hi­szen az előbbi mind a művé­szetet, mind önmagát öncélnak tekinti, amíg az utóbbi pusz­tán higgadt kíváncsisággal re­gisztrálja azt, amire hideg te­kintete téved. Mindkét alapállás a közöny­ből, a számításból, az önelé­gültségből fakad. S mindkettő a művészet pusztulásához ve­zet. Gorkij azt mondotta, hogy az igazi író a szó vértanúja. A gorkiji mondás a legközvetle­nebbül vonatkoztatható Fe- gyinre. Fegyin 1940-ben ezt' írta jegyzetfüzetébe: „Szeretném megírni, hogy micsoda öröm és kétségbeesés a szó, a stílus örökös csiszolása, micsoda öröm és állandó kétségbeesés az olyan író élete és munká­ja, akinek az irodalom maga az élet, hatalmas és nagyon igényes hivatás. Ha az író őrült szerelemmel viseltetik a szó iránt, az mérhetetlen szen­vedés forrása, de egyúttal olyan szenvedésé, amelyet so­ha nem bán meg.” Nem keresi a könnyebb el­lenállás útját, egyik legfőbb írói jellemvonása, hogy tuda­tában van a hivatásával járó nehézségeknek és felelősség­nek. De nem kevésbé jellemző rá az sem, hogy szenvedélyesen hisz az irodalomban és az írókban, abban, hogy az új, a jobb keresése, a harc azért a bizonyos „nagy könyvért” — végül is meghozza gyümölcsét. D endkívül sokat dolgo- ** zik: a Máglya befejező részét napi tizenhat óránt át írja. Ez a ritka munkaszerete­te és igényessége abból fakad, hogy számára művének színvo­nala nem csupán esztétikai, hanem egyszersmind etikai, po­litikai, társadalmi kérdés is. „A művészetnek minden kell és semmi” — olvasható a trilógia első kötetében. Igen, semmi nem kell a művészet­nek a közönyösöktől, a babér­jaikon megpihenőktől. És minden kell a művészetnek: az egész sokoldalú és szenvedélyes lelki élet azoktól, akik úgy ad­ják oda magukat a művészet­nek. mint katona az életét a csatában... B. Brajnyina irodalomtörténész SERFÖZÖ SIMON: Ez itt az ősz. Nézed sokáig, hogy valamit megőrizz belőle. Jólesik már a város, amely csiga-házával megáll. BozóttUzek korma száll reggeltől esteiig. Az evezők leengedik szárnyuk, elszálltak a folyóvíz páráiból. Leüt egy gesztenyéi a képzelet, a fűben felbukik, tenyeredben elhiszi, madár öleli szárnya alatt. Ajkadon megindul néhány szó, ahogy elhitted épp, már nincs mit mondanod. Csak megrontotta álmod valami, és a munkások két köszönés közt leintettek. Elmondván a jövő árfolyama / milyen koordináta szerint esett alább. Mikor ősz van, s már nem csapsz asztalra, Szeretőd karon fog, s elönti arcát szelíden egy távoli harangszó. ANTALFY ISTVÁN versei: Sötétedik ... Sötétedik. Hallottad a jelet; hogy sikoltottak az autóbuszok? ... A Tátra csúcsai sötétlenek, s hegyek alján hallgat egy titok. Igaz, megáztunk. De kibújt a nap. S a hegyek arcán mosoly ült megint, most alkonyodik, és a hallgatag erdők fölött már egy emlék kering. Ültem a víz partján és Te velem, és Véled én, s beszéltek a kövek. Víz, s ember sorsa; ilyen küzdelem, de amelyet a győzelem követ.:. Zakopane, 1965. augusztus 15. Emlékek mai képei Eljön majd az idő, hogy megbékél majd szivem is a világgal és önmagával, és mint előkelő urak terített asztalánál a rongyos népek félreállnak, félreállok majd én is, akkor, jöjjetek el hozzám — ha várlak — szivemet felderíteni, emlékek mai képei...

Next

/
Thumbnails
Contents