Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-10 / 187. szám

Egri nyár - augusztusi esték — 1965. A szombati szab ad téri hau (jaei'jcn íjro ! A vasárnap esti irodalmi hangversenyről a Földbástyán A lehetőségek vizsgáztatása és az útkeresés merész ötletei indították az egyre több ér­deklődőt vonzó „Egri nyár — augusztusi esték” rendezősé­gét arra, hogy az óbudai ifjú­sági kamarazenekart szomba­ton este a Főszékesegyház előtt szerepeltessék. Az idő­pont szokatlanul korai, vagy késői volt ahhoz, hogy a fia­tal óbudai zenészek térzenét adjanak: a város ütőerének számító téren este hatkor még a hétköznapi élet zaja uralko­dott, vontató dübörgött, autó­busz dohogott, autók és mo­torkerékpárok pöfögtek. Az a csend és nyugalom hiányzott éppen erről a térről az elmúlt szombat délután, amely a meghitt művészi élmény meg­születését segíti. Érthetetlen módon hétköz­napi mozgásban hagyták ezt a jól komponált teret az egri nyár rendezői: még a Főszé­kesegyház lépcsőinek forgal­mát sem korlátozták. A két lépcsősor közötti pihenőn el­helyezkedő zenekar közvetlen szomszédságában sétáltak el több-kevesebb figyelmet-fi- gyelmetlenséget tanúsítva a járókelők. Az csak természe­tes ilyen körülmények között, hogy az a pár tucatnyi érdek­lődő, aki az óbudai fiatalok műsora miatt ment el a Már­tírok terére, ülőhely nélkül hallgathatta végig a műsort. Pedig ez a szabadtéri kama­razenekari est több gondossá­got érdemelt volna. Corelli jól formált F-dúr Concerto gros- so-ja után Bartók—Weiner Gyermekeknek című sorozatá­ból tíz darabot adott elő az Óbuda zenekar. Ezeknek a bá­jos, annyi tiszta levegőt árasz­tó zenei miniaturáknak a han­gulata itt-ott még a zajos ut­cai forgalomban is érvénye­sült. Bartók után Farkas Ferenc Piccola musica de concertino- ja következett. A szerzőnek ez a ritkábban hallott műve, ismerős dallamvilágba vezet­tette a közönséget A műsor betetőzését Vivaldi D-moll Concerto grosso-ja jelentette. A barokk zenevilágnak ez a* termékeny óriása manapság, reneszánszát éli nálunk. És j nem is méltatlanul! Az egy- ■ kor híres velencei operaszer- 5 zőnek ma inkább csak zene- j kari muzsikáját szeretik a ze- j nészek és közönség egyaránt.! Azt azonban joggal, mert az, j amit zenéjével kifejez, eleven j élet, lendület és áradó élet- < öröm. A Concerto grosso-ban $ a barokk életfelfogás, élet- i igenlés nagy zenei” mondatai-! val találkozhatunk. A zenekart Till Ottó vezé-5 nyelte. Olykor nem kis erőfe-t szítéssel kellett egybentarta- 2 nia zenekarát a külső körül-j mények miatt. Zenészei közül $ meg kell említenünk Kovács f Zsuzsát, Huszti Évát, Székely i Ildikót és Kertész Istvánt szó-i lószámaik miatt. 5 ♦ * Vasárnap este az egri me-2 gyei színpad adott irodalmi j hangversenyt az egri vár ^ Földbástyájáról „ ... arról, > ami volt __” címmel. A hang- 7 ve rseny dicsérendő külsősé- Á geihez tartozott, hogy a hang-1 versenyt hirdető fúvósok há-2 romszor válaszoltak egymás-7 nak negyedórás időközökben 4 a minaret erkélyéről és a föld- r bástya fokáról Tinódi Lantos 2 Sebestyén históriás énekének <1 szignálként használt dallamá- val. ► A hangverseny vendégeit 7 kellemesen meglepte a várban 5 a püspöki palota és a Föld-Í bástya szerény méretű kiviiá-» gítása is. Az egri nyárnak er- 7 re az augusztusi estéjére már 5 telt ház — mintegy kétszázé főnyi közönség — volt kíván-7 esi. A történelmi környezet, a< völgyben elterülő, esti fényei-s vei csillogó város látványa, az $ innen-onnan feléneklő jókedv 7 kedélye — romantikus légkört a teremtett mindahhoz, amit azt egri megyei színpad és az egrit szimfonikusok ezen az estén nyújtani akartak közönségük­nek. Az irodalmi részben a mű­sorszerkesztő Lök ös István szándéka szerint, Benjámin Lászlónak Középkor című ki­tűnő korfestő, lelket felnyitó verse adott alaphangot, s mindazt a gondolatot, érzést, ami ebben a nagy versben megszólal, tovább bontotta, vagy részleteiben magyarázta csak a Carmina Buranából vett versek sora, Walter von der Vogelweide ma is friss írása és az ismeretlen szerzőtől szár­mazó, fűszeres lírai mese a kádról. S bizonyos lelki rokon­ság címén egymás mellé ke­rültek Balassi Báint strófái és Villon Gyászirata. (Nem ár­tott volna Balassitól többet, az Egerről és a vitézi életről szó­ló verseiből is megszólaltatni!) A késő középkor életöröme, a reneszánszban magára találó ember nevető jókedve nyert ebben a műsorban itt-ott túl­zott hangsúlyt, néhol a diákos pajzánság fiatalos túlzásáig is elnyúlva a Carmina Burana lapjain. S mintha a műsort igazolta volna a vasárnap esté is: jókedvű férfiak hangos nótázása szűrődött fel a vá­rosból a földbástya tömör falai közé. A megyei színpad előadói: Morvái Éva, Morvái Magda, Panyik Márta, Ráduly Margit, Csekő László, Józsa Tamás és Henkel Gyula — csak színes mozaikokat mutathattak meg egy nagyon gazdag lírai anyagból. Nem ártott volna, ha valamivel testesebb prog­ramot állítanak össze, mert a közönség még szívesen tartóz­kodott volna az általuk fel­idézett jókedvben és a hangú-, latos, romantikus környezet­ben a Földbástyán. Szívós Jó­zsef rendezése az adott körül­mények között mozgalmasság­ra törekedett. A hangversenyt Händel Fu­gájával a városi szimfonikus zenekar kamarazenekara nyi­totta meg, Farkas István ve­zénylete mellett. Itt is, mint annyiszor már, meg kell említenünk, hogy a barokk Egerben a barokk ze­ne — akár kamarazenekari, akár nagyzenekari formáció­ban — otthonra találhat. A város építészeti stílusa, még inkább ennek a kicsiny, de mozgalmas életritmusú város­nak a munkára és életörömre) támaszkodó világa indít eV gondolatokat: meghonosítani Egerben az egykori és ma ii élő barokk zenét, beleágyazva irodalmi estek és hangverse­nyek zárt rendjébe. Händel Fugája a Földbástyán bizonyá­ra megérleli az elhatározást az egri szimfonikusokban is a folytatásra. A barokk templo­mok és paloták építészeti pa­rádéja mellé kell ide a han­gokból, a harmóniákból épí­tett művek nagyívű égboltoza­ta is! Vivaldi A-moll kettősverse­nyét Jász Pál és Lévay Zsolt adták elő, az egri szimfoniku­sok kíséretében. E másik ba­rokk mester műve már jobban illett az irodalmi rész kedélye­sebb világához. A két hegedűs különösen Jász Pál játéka — kifejezésbeli határozottságával és pontosságával lepte meg a közönséget. A műsor versszámait han­gulatilag összekötő dalokat Ocskay György énekelte, aki nagyobb feladatokra is képes­nek látszik. Händel D-dur szo­nátáját Jász Pál és József ad­ták elő. A hegedű és gitár együttese sajátságosán líraivá tette a szonátát. Jász József részleteket adott elő gitáron R. d. Wisse műveiből, A zenekari rendezés sikere dr. Valentin Kálmán munkáját dicséri. S amikor elismerően nyilatkozunk az egri szimfo­nikusok szerepléséről; csak további céltudatos munkára kívánjuk serkenteni a karmes­tert, Farkas Istvánt is. (f. a.) És mit fizetnek? Induljunk ki abból, hogy má­son szívesen nevetünk, de ke­vés embernek van ereje ahhoz, hogy önmagán is nevetni tud­jon. Ezért olyan nehéz elvisel­ni a politikai szatírát, ezért fo­gadja a nézőközönség sokféle­képpen a csípős, sőt mérgezett élcelődést Ugyanis sokan azt gondolják, hogy csak másokon nevetnek a jól elhelyezett poén villanása után, és csak keve­sekben merül fel a gondolat: ez bizony nekem is szól, sze­mély szerint én is ludas vagyok benne, rajtam is múlik, hogy témát adok a szatíra íróinak. Az elmondott általánosítás nyugodt lélekkel alkalmazható a Budapesti Egyetemi Irodalmi Színpad nyáriasan könnyű, de lényegében komoly szatirikus műsorára, amelynek címe: És mit fizetnek? A kérdés mögött az anyagiasság húzódik meg, az anyagi ösztönzés igaz elvé­nek ferdeségei bökik oldalba a gyanútlan nézőt. A téma tehát elevenre talál, létező görcsöt akar feloldani a jóízű nevetés­ben. A szerzők és a rendező azonban tovább szűkítette a kört, és a fiatalságot állította ütközőpontba. Az így kapott kép önmagában is erős robba­nóanyag vegyülete még haté­konyabb, de veszélyesebb is egyben. Lehet-e ezt baleset nélkül megúszni? A példa azt bizonyította, le­het. Legfeljebb kisebb karco­lások, felületi horzsolások ma­radtak meg — a tűzszerész tes­tén. Gondolunk itt arra, hogy az odamondogatás ma már nem virtus kérdése, ma már nem írói bátorság mércéje. Egyszer-kétszer még ebben a műsorban is előfordult ez a virtus nélküli virtuskodás, pe­dig a szerzőknek semmi szük­ségük nem volt rá, hiszen a céltáblán nagyon sok volt a tízes találat. Milyen a mai ifjúság? Gyak­ran elhangzik a kérdés. Erre a kérdésre keresték a feleletet a szatíra írói. De megtoldották még egy kérdéssel: miért ilyen a mai fiatalság? Milyen példa­képeket találhat magának? Csak a legjobbakat? És indul a történet az óvodá­ban, ahol a kicsinyek a szü­lőktől ellesett kifejezésekkel magyarázzák arasznyi létüket. A torzítás lehetősége tehát megnő, még visszásabbá válik a nyakatokért életfelfogás az őszinte gyerekszáj közvetítésé­ben. Gondolok itt a Miből lesz a késztermék című jelenetre. Amennyire tetszett ez a naivan rafinált éleslátás, annyira vol­tak erőltetettek az Aranykalá­szos vitatanfolyam egyes ki­szólásai a már elcsépelten el­avult tsz-lustaságról. Ma már ebben a témakörben illik job­ban differenciálni, ha a szerző telitalálatra tart igényt. Ha­sonlóan erőltetettnek minősít­hető a huligánkodás „másik ol­dalát” felvillantó Hulitechnikai képzés című tréfa. Bár vitat­hatatlan, mindkét jelenetnek vannak valódi fullánkjai. Jól sikerült a Szűk esztendő, amely a takarékosság elbürok­ratizált oktalanságait vette cél­ba, igaz, kevesebb szellemes ki­szólással, mint az előzőekben. A műsor legjobbjának a cí­met is adó szatírát tartom, a kérdésbe sűrített nyűgöt: És mit fizetnek? Az üzleti szelle­met, a pénz imádatát, minden őszinte cselekvés kerékkötőjét marta meg. Az egyszerű eszkö­zökkel megoldott jelenetsor ha­tását csak fokozta a sallangta- lanság. A belső biztonság itt a szerzőt telitalálatra tette ké­pessé. A dicsérendők közé sorolom még a fő példakép: Beatles cí­mű jelenetet. Ami engedmény volt szerintem, az úgynevezett nagyközönség feltételezett ízlé­sének kenegetésére, az a Nem telefontéma című monológ. A sikamlós téma ugyan gyakori kuncogást váltott ki a fiatalabb korosztályú nézők körében, dá ez a leértékelt áru puffancs­sorozat nem illett sem az erő­teljes író-trióhoz, sem a jósze­mű rendezőhöz. A Syrius tánczenékar harso­gása feltehetően a műsor han­gulatának tudatos fokozására törekedett. Az üvöltő stílus ka- rikirozása maradéktalan sike­rült. A szereplőkről most nem tu­dok személy szerint véleményt mondani, az együttes teljesít­ményét azonban jelesnek kell minősítenem. Valóban komo­lyan vették a tréfálkozást, so­ha egy grammal nem adtak többet a gúnyolódásból, mint amennyire szükség volt. Min­den dicséretet megérdemelnek fegyelmezettségükért, és ki­mondottan tehetséges játéku­kért. Mindez egyben a rendező Mezei Éva munkáját is dicséri. A kevés táncbetét Piros Kati ügyes koreográfiájára épült. Nem akarjuk eltitkolni, hogy a gyöngyösi előadás egyik sza­tíra-írója az az Ősz (Herbst) Ferenc, akit olvasóink lapunk munkatársaként ismertek né­hány évvel ezelőtt. Karcolatai- val manapság is találkozhat­nak hasábjainkon. Tehetségét ezzel a szatirikus műsorral is bizonyította. Mindent egybevetve: jókat kacagtunk órákon át — önma­gunkon. Ugye, egész kellemes volt? Ja, ilyen az élet. G. Molnár Ferenc 4í^MESí5§^ 7 1965. augusztus 10., kedd ! 19. I Az egyszáz csavargó pedig I megoszlott Fokváros, Johan- ■ nesburg és Durban gazembe­rei között. I Hangsúlyozom, legtöbbjüket a szakképzettség hiánya és nyelvi tudatlanságuk süllyesz­tett az alvilágba. Nem utolsó- I sorban az is, hogy az ott nagy- : lábon élő és őrülten költekező fehérek mellett ne süllyedje- 1 nek négersorba. Az első évek- iben, ha magyarokról volt szó, az emberek csak legyintettek. 1 Később, ha hallották, hogy ezt I vagy azt a gazemberséget ma- 1 gyarok követték el, akkor a másik így kérdezte: — A magyarok? Ááá, az le­hetetlen. Még később, ha ugyanennek az embernek a barátja kérdez­te, hogy ezt, vagy azt a gazem­berséget ki tehette, okvetlenül azt mondta: Ki tehette volna!? A magyarok! És legkésőbb 8 év után, ami­kor én eljöttem, Johannesburg­nak a régi, háború előtti, Bu- ■dapest VIII. kerületének Rá- 1 kóczi tér, Bérkocsis utca, Con­ti utca, Mátyás tér, Teleki tér­hez hasonló és ezekre emlékez­tető utcái már teljes mértékben ia magyarok domináltak. Az I összes utcalányok magyar stri­ciket tartottak, szerencsésebb ! esetben magyarokhoz mentek férjhez. Ha a rendőrségnek va­lami kellett, vagy valakit ke­resett, okvetlenül a Jeppy ut­cában, a magyaroknál kezdték. |A magyarok ekkor már egy- : mást váltogatták a börtönben. Ahogyan ők mondani szokták, .házon kívül”. A Paraszt, Pu­pák, Eperjesi, Szatyor, Nagy­fejű, úgy éltek, mint a kiski­rályok. Azok a magyarok pedig, akik sem abban a szerencsés hely­zetben nem voltak, hogy a már dolgozó magyaroknál leg­alább csak éjszakára meghú­zódhassanak, sem a strici élet­re nem volt hajlamosságuk, munkát pedig nemtudtak sze­rezni, egész nap az utcákat jár­ták. Biliárdszobákban ültek, éhes hassal várakoztak a tőlük gyengébben biliárdozóra, hogy egy-két shillinget nyerhesse­nek tőlük. Legszűkösebb nap­jaikban pedig feláron italt árultak a négereknek. Mivel a dél-afrikai fekete ember üzlet­ben nem vásárolhat, kénytelen az üzleti ár dupláját fizetni, ha inni akar. És azt ők is nagyon szeretik. Főleg a bányász né­gerek, inkább nem esznek, csak ihassanak. Keresztelő a bukott lányok utcájában Egyszer-kétszer egy évben munkához is jutnak néhány napra ezek a kóbor lelkek. Azonban vannak olyanok, akik a 8 évből egyetlen napot sem dolgoztak még. Nem is lopnak, nem is biliárdoznak, italt sem árulnak a feketéknek, magya­rok által sincsenek segítve, mégis rendes ruhában járnak, legtöbbször még némi pénzük is van. Ezek a Móric, Bányász, Gyurka, Pető Jancsi és még sokan mások. Szerintem ők az életművészek. Egy hónap telt el, miután ezeket így láttam Johannesburgban. A magya­rok közt Kivételt csak az ál­lásban levő szakmunkások, kö­zülük is csak a magyar asszo­nyokkal házasságban élő csa­ládapák képviselnek. Akik ott nősülnek, általában rosszul há­zasodnak. A választásokat általános elégedetlenkedés követte. Az angolok és a búrok közötti örök harag most oly mértékben kiéleződött, hogy merényletet követtek el a „búr isten”, a miniszterelnök, Verwood el­len. Egy kiállítás megnyitó be­szédét mondotta éppen, amikor angol emberek által állítólag felbérelt, úgyszintén fehér far­mer, kétszer fejbe lőtte. Mind­két golyó fejen találta, és cso­dálatos módon nem halt meg. A Verwood elleni merényletet néger zendülés követte Dur- bantól 25 km-re levő Cato Mi­nor néger településen. Egy zendülés, amelyből mészárlás lett. A búr rendőrség géppuskák­kal halomra lőtt minden zen- dülőt, majd 2000 feketét. Mikor a gyerekek kivételével a tele­pülés minden lakóját ledurran- tották már, Johannesburgban elfogtak még másik tíz négert, mondván, hogy ezek a fő bűn­bakok, felakasztották őket. Az akasztásukra kihajtották fél Johannesburg fekete lakossá­gát. És mint fizetett ünnepen, teljes napi bért kaptak. A történtek után az angolok ezrei pakolták fel ingóságai­kat hajókra, repülőgépekre és az elkövetkező három hónap­ban több ezren hazatértek Angliába. Végleg búcsút mond­va az önálló dél-afrikai köz­társaságnak. Az én munkahelyemen, a Khau Piano gyár is leszerelt. A kormány rendeletet ho­zott, hogy az itt maradni aka­ró fehérek bérét 10 százalékkal fel kell emelni. Ugyanakkor a gyárak egymás után szereltek le, és egyre több ember került utcára. Én is leszereltem tehát, újra utcára kerültem és ezt a lesze­relésemet 6 hónapi munkanél­küliség követte. Hetenként 7 font munkanélküli segélyt kaptam, ami elégséges arra, hogy ha a lakásért nem kell fizetni, egy ember megél be­lőle. A Lőrinc Lacihoz köl­töztem albérletbe, és ebben az időben a Johannesburgban le­vő munka nélküli magyarok­kal állandó kapcsolatot tartot­tam fenn. A négereknek italt már nem lehetett árulni, hogy ebből egy kis pénzhez jussunk, mert a rendőrség és a katonaság fo­kozott éberséggel ügyelt a fe­kete italárusokra. Ugyanis a felkelések okát a négerek il­legálisan szeszhez való jutásá­fa fogták. A kormány újra megerősítettel, a Immoraliti Act törvényét. A munka nélküli magyarokból újabb két gengsz­terbanda alakult. Egyik volt a Nagyfejű bandája, másik a Pupáké. Mint régen, Pesten az Ilkovics, ugyanúgy Johannes­burgban az Empress Hotel volt a lányok és fiúk állandó törzs­helye. Egyszer a Nagyfejű hívott, hogy menjek velük. — Te, Gúnár! Százezres bo­tot csinálunk — mondta. Mikor visszautasítottam, megkért, nehogy elmondjam a Pupáknak. — Mert még be­vágják! Mielőtt mi bevágnánk a dolgot. Közben a svábék is kisza­badultak, és Dodi kivételével megoszlottak a két banda tag­jai között. Dodi ugyanis meg­nősült. Feleségül vett egy 6 hónapos terhes állapotban levő „Empress-lányt”) egyikét a Iá-; nyoknak. Az esküvő után neje ezeket mondta Dodinak: — Dodikám, most nem tu­dok keresni... de majd meg­látod, a szülés után. — (Ké­sőbb Loren ezt be is váltotta.) Amíg felesége utcára nem me­hetett, Dodi mindenkit levág­va, mindennap összetarhálta a szükséges kenyérre valót. De ez nem volt nehéz, mert a Jeppi utcában, ahol laktak, Lorent mindenki ismerte és mindenki szerette. Mert a Jep­pi utcában úgyszólván minden hő Loren szaktársnője volt.' Végül megszületett a gyerek. Dodi a keresztelőre • erköl­csös, nagy estét tervezett. Meghívta a johannesburgi ma­gyar papot, hogy keresztelje meg az isten tudja, ki fiát. A lakást, a gyermeket egyaránt rendbe tették, ételt, italt bőven vásároltak és várták a pap megérkezését. Én lettem volna a keresztapa. Dodi az asztal közepére nagy születésnapi tortát helyezett, természetesen még gyertya nélkül, és min­denféle utcabeli dolgokról be­szélgettünk vele, miközben vártuk a pap megérkezését. Az előre megbeszélt időbeni pontosan meg is érkezett. Be­mutatkoztunk egymásnak, sok mindenről beszélgetni kezd­tünk és mielőtt a ceremónia elkezdődnék, megkóstolgattub az italokat. Ekkor Dodi öccse, Tokos berontott az ajtón, mondhatnám azt is, hogy be­esett, mert halálrészeg, önkí­vületi állapotban volt. — Nem késtem még el? — kérdezte. Majd az asztalhoz lépett, nagy tenyerével a tor­tába markolt és enni kezdte, Dodi ráüvöltött. — Te az anyád ..: hát a tisztelendő úr hadd egyék elő­ször. — Erre galléron fogta őt és kilökte az ajtón. Mikor Do­di visszajött, percekbe került, míg újra elkezdődhetett a tár­salgás. A pap szólalt meg elő­ször. (Folytatjuk) Urbán József

Next

/
Thumbnails
Contents