Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-24 / 198. szám

\ ízlés és becsület Az utcán nem köszönt neki. Tegnap még átrohant! hozzá a másik oldalról és boldog volt, hogyha kezet rázott az ővele. Most át­néz a feje felett, s magában mormogja csak: „Megmondtam én ezt előre”. Mármint, hogy a nem köszöntött illetőt leváltják — egyszer, majd. Az emberi jellemtelenségnek ez a tipi­kus esete —, amely ellen még csak gyárta­gat juk a vakcinát, mind ez ideig csak vékony eredménnyel — meglehetősen jellemző még közéletünkre, keserű szájízt hagyva az amúgy sem jó ízt érző emberben. Lehet magyarázni talán mindezt a még most is ható és éveken át beidegződön ref­lexszel, amikor a leváltás minden esetben büntetés és csak büntetés volt, s amikor a leváltottál való együttérzés, vagy annak bármilyen jele könnyen indíthatott el egy láncreakciót. Ezért maradt ennek a szónak: l e váltás, képileg, szinte vizuálisan is fel­mérhető formában egyértelmű fogalma, amit a köznyelv még radikálisabban fejez ki: le­bukott. Pedig valakit le lehet váltani becsülete­sen is, becsületből is, a becsület meghagyá­sával is, — ma és nálunk. Meghaladta az erejét a feladat: Ha kényelmetlen is szembe­nézni az átugorhatatlan magassággal, de mégis megnyugtatóbb, és emberibb, ha ala­csonyabb léc elé kerül az ember, amely visz- szaadja önbecsülését, hitét és alkotó munka­kedvét. És nem is ezzel a léccel van baj! Hanem azokkal, akik egyszerűen nem hagy­ják, intrikus fecsegéssel, jóslásokkal, volt, vagy sohasem volt emlékek f elhány tor gatá­rr Nyáron vályogot vetek. rr savai teszik göröngyössé —, hogy sportnyel­ven szóljunk — a nekifutópályái. Azokkal van baj, akik annak idején nem segítettek, csak „már akkor mindent tudtak"; azokkal, akik gazsulálva várták, mikor bukik orra ama magas lécen áldozatuk, hogy megelége­detten dörzsölhessék össze tenyerüket, lám, nem bizonyultak rossz jósnak. És nincs népszerűbb dolog, mint a veze­tőket „bírálni”, természetesen szűk körben, egymás közt, s lehetőleg a háta mögött; igaz, vagy vélt hibákból, emberi fogyatékossanból tőkét kovácsolni. ízlés dolga ez persze. És a becsületé — vagyhogy inkább az ilyen ízlésé, vagy a becsületé. Meg a gyávaságé is: szólni akkor, bírálni akkor, amikor már lényegében nincs kit, nincs miért és nincs, nem is lehet már veszély. Ez a nyálas nyárspolgáriság meglehetősen burjánzó valami, áttételeivel megfertőzheti és fertőzi is a szövetkezeti vezetőt, vagy a pártfunkcionáriust éppen úgy, mint a tanács alkalmazottját, avagy éppen az újságírót — ha nem vigyáz, ha nem gondolkodik, ha nem mérlegel —, ha hagyja, hogy elkopjanak az ízlelő sejtek etikai érzésén. Eső után kiáltani köpönyegért ostoba és nevetséges dolog, ugyanezt tenni az életben a jól tájékozottság és a fecsegő öntudat jele — egyesek szerint. Hát nem az! Az ízlést nem lehet elválasztani a becsülettől. Laissez faire, laissez passer!? Nem: dol­gozni és dolgozni hagyni! Gyurkó Géza Hogyan takarékoskodnak, főkönyvelő elvtárs?.. í— Ä magunk módján, ott, fehol tudunk... Jó előre ter­vet készítettünk erre, külön- külön minden üzemrész szá­mára. Mert ebben az évben már önálló elszámolású egy­ségnek tekintjük valamennyit. Egy vaskos dossziéból elő­kerülnek a dolgozók verseny­vállalásai. Aztán papírra ve- (tett elképzeléseket, kimutatá­sokat hoznak az asztalra. — Az idei munka „bélyeg- tói”. .. meg a soron következő éveké... A Hatvani Konzervgyárban Santos József főkönyvelővel beszélgetünk. — A mi takarékosságunk Bem kampányszerű. Nem sze­retnénk, ha ilyen jelleget öl­tene! Ügy véljük, hogy nálunk egészséges folyamat van ki­bontakozóban, s reméljük, ál­landósítani is tudjuk... — Mi a biztosítéka? — Dolgozóink öntudata. S még egy másik: gyárunknak úgyszólván minden területére, minden munkájára kiterjesztettük az anyagi érdekeltséget. A prémiumot, a jutalmat a lelkiismeretes, gazdaságos, jó minőségű munkához kötöttük. Néhány hónapos tapasztala­tunk: jó módszert választot­tunk. — Milyen, elképzeléseik van­nak ebben az évben, mik jel­lemzik törekvéseiket az ol­csóbb, hasznosabb munkára? S milyen eredményei vannak ed­dig. ..? — A bérgazdálkodásban például bevezettük, hogy a megtakarított pénzösszeg felét hónapról hónapra visszafizet­jük az illető üzemrész dolgo­zóinak: vezetőknek és munká­soknak. A megszerezhető több­letjövedelem jobb munkaszer­vezésre, a gépek, berendezé­sek, szállítóeszközök jobb ki­használására serkentik az em­bereket. Az igyekezet természetesen nemcsak az embereken múlik. , A konzervgyáriak munkájába olykor még — az időjárás is beleszól! Ha például az idei borsó jobban „kooperál’’ a Zagyva-partiakkal: kereken másfél százalékkal javulhatott volna a költségszint! Jóllehet különösebben így sem panasz­kodhatnak Hatvanban, hiszen a tavalyi első fél évhez képest jelentős a javulás, s mtndösz- sze hat tized százalékkal ma­radtak le az idei tervtől... — A minőségmegőrzéssel is lehet takarékosdoni? — Feltétlenül... A közel­múltban bővítettük a ter­mosztát-szobánkat, amelyben így most már a korábbinál lé­nyegesén nagyobb lehetőség nyílik a gyártásközi ellenőrzés­re. Ennek megvalósításával kevesebb a valószínűsége an­nak, hogy az áru megromlik. Kevesebb az anyagi veszteség. Aztán a főkönyvelő újabb iratokat mutat: ( — Takarékossági törekvé­seinknek nyoma van a gyár egészén... Az energiaköltsé­gekből eddig több mint egy­millió-háromszázezer forintot takarítottunk meg, s a külön­féle fuvarokon is „megspórol­tunk” 1152 OOO forintot. Igaz, ez utóbbihoz talán az is hoz­zájárult, hogy az idei első hat hónapban valamivel kisebb ex­portunk volt mint a tavalyi­ban. De nagyobbik részét úgy sikerült megtakarítanunk, hogy megszüntettük a gyáron belüli felesleges szállításokat, az ide-oda történő anyagmoz­gatást, csökkentettük az. ide­gen vontatók használatba vé­telét. A .vasúti sínek mellé pe­dig beton tárolóhelyet építet­tünk: így olcsóbb lett a va­gonba rakás... — Kissé talán elcsépelt, de korántsem figyelmen kívül hagyható téma: a telefon. Mi­lyen határozataik vannak a telefonköltségek csökkentésé­re? — Vigyáztunk arra, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára. Tudjuk: telefonálni ezután is kell. Nem is foganatosítottunk drákói rendszabályokat! A ta­valyi költségek alapján álla­pítottuk meg az idei keretet... Köztudott dolog azonban, hogy tavaly óta emelkedtek a tele­fondíjak. Nos, ezzel az emel-5 kedéssel számolnia kell min-* den osztálynak! A különbözeted (íki kelb gazdálkodniuk' — Mennyi volt az idei* plusz kiadás? Hogyan alakul-i tak a kötbér-, fekbérköltsé- * gek, s mennyi volt a bírság...?' — Az idén benyújtott szám-* Iák alapján, a fekbérköltsége-’ ken kívül „minden” emelke-í dett... A múlt évben kifizetettí 66 ezer forinttal szemben az 2 idei első fél évben 140 ezer* forintot tesz ki a bírság, s a< kötbér összege is megnőtt 40* ezerrel. _ 77? — Nem, nem idei mulasz-! tás... Egy régebbi ügy befeje­zése. Még hatvanhármas. A' holland exportra küldött málna miatt van. A minőségromlást... a csomagolás okozta. Nem csak rajtunk múlott.. A( pénzbüntetést az idén hajtőt-1 ták be. Egyébként, ha ez' nincs, alig lett volna pluszi kiadásunk. A „málnaügy” — tehát be­fejeződött. .. De azért az em­léke figyelmeztessen! Meg az év elején tett ígére­tek is: ezentúl takarékosabban, jobban dolgoznak a Hatvani Konzervgyárban... De vajon miért is felednék? Hiszen ez kinek-kinek érdeke...! Gyónl Gyula Délután négy óra lehet. A napsütés már kissé alábbha­gyott, de még mindig nagy a hőség. Az áttetszőén kék ég tiszta, messzelótóval sem lehet­ne találni egyetlen apró bá­rányfelhőt sem. Ember, állat egyaránt legszí­vesebben árnyékba húzódik ilyenkor, menekülne a hőség elől. Boconád határában, az or­szágúitól jó százötven—kétszáz méterre, apró vályogkunyhók hívják fel magukra a figyel­met. Szinte alig emelkednek ki a poros, .napégette mezőből s a szemet nem is ez a látvány ra­gadja meg főként, hanem a kunyhók előtt kuporgó, tevé­kenykedő, barna bőrű embe­rek. Az autó nagy ívben, lassan odakanyarodik. — Jó napot — köszönünk, s a felelet sem várat sokáig magá­ra. Két férfi, két asszony, meg egy pufók, barna bőrű kis gye­rek üldögél az egyik kunyhó előtt. Az idősebbik férfi előtt lavór, abba aprítja bele a kecs­kehúst. Pörkölt lesz vacsorá­ra. A fiatalabbik férfi egy dara­big nézi az előkészületet, aztán feláll, odamegy a vizesgödör­höz. Megtapossa a sarat, kivesz belőle, formázza. Kész a vá­lyog. Formázza a következőt. — Pege Jánosnak hívnak — mondja a családfő. — Hány éve veti a vályo­got? — Van vagy huszonhat éve. Tizenkét éves korom óta. — Mennyit csinálnak na­ponta? — Segítenek az asszonyok is. Körülbelül úgy ezerötszá­zat. — Kifizetődő? — Meg lehet élni, harminc­A Hold jött ' hozzám panasz­kodni. Szemérme­sen takargatta Al- fonsus-kráterét és pironkodva mond­ta: —i Uram, ön új­ságíró... Ha lehet­ne, segítsen raj­tam. Mégiscsak borzasztó, amit ezek a szovjetek csinálnak. Mit sem törődve, már má­sodszor, akárhogy rejtegettem, már másodszor fény­képezték le a... a... hogy is mondjam... a hátsó felemet. Hát kiveszett vég­leg a szemérem ebből a naprend­szerből? * — Haha — neve­tett a veréb — mégsem egészen tiszta madár ám a sas! Könnyű volt ne­ki megállapítania. A veréb csak alul­ról látja a sast! w (—ó) Pege János és családja vályogot vet Boconád határában. négy fillér darabja. A beszélgetésre odajönnek a távolabbi kunyhókból is. Le­telepszenek a vizesgödör szélé­re. Kicsit gyanakvó arccal né­zegetnek. Végül az egyik ki­böki: — Aztán nehogy valami ba­junk legyen a beszéd miatt! — Mi bajuk lehetne? — ... Hát, csak úgy mond­juk ... Benézünk a kunyhókba. Ru­hadarabok, paplan, edények szétszórva. Olyan alacsony a helyiség, hogy állni nem is le­het benne. — Nem kényelmetlen ez a kunyhó? Nevetnek. — Nem valami kellemes. Aztán elmondják, hogy tar- naörsiek. Ott sincs sokkal kü­lönb lakásuk; — Miért nem építenek ma­guknak? — Megteszi az is, ami van. Egy kicsit hűvösebb az idő* újra hozzákezdenek a munká­hoz. Ilyenkor, estefelé, már ritkán szoktak dolgozni, in­kább hajnaltól kora délutánig: Estefelé meg összeülnek, be­szélgetnek. Meg főzik a vacso­rát. Megszokták a vályogve­tést, más munkát nem is ke­resnek. ősi, ki tudja hány száz­éves mesterség. Apáról fiúra szállt ősidők óta. Csak az élet- körülmények...?! És ez nem­csak az ő ügyük.. ? K. L. Érmet várnak a márkázták A hazai válogató verse­nyeken sikerrel esett át a markazi Mátravölgye Tsz furmint és tramini bora, így nem volt semmi akadálya annak, hogy a mintákat Moszkvába küldjék a nem­zetközi borversenyre. A két borfajtában nagyon bíznak, hogy érmes lesz, pedig a ta­valyi évjárat nem volt a leg­jobbak közül való. A tsz igen erős mezőnyű borver­senyen már nyert érmeket, s most reméli, hogy feljebb lépnek a dobogó fokán, ed­digi harmadik helyükről. A szövetkezetben azt is el­határozták, hogy ezután minden jobb évjáratból tesznek el kisebb mennyisé­gű bort, hogy a későbbi időkben figyelemmel kísér­hessék szőlészetük fejlődé­sét, boraik minőségének ja­vulását. ■— Hát ez szentigaz, Ede. Csak a baj, hogy a mama most mégse fog neked palacsintá­kat sütögetni. — Ugyan ... — El is feledtem mondani, Ede, hogy szegény mama a karjára esett vikszelés köz­ben. Nincs nagy baj, ne ije- dezz. De pár napig pihenni kell. Megmondta a Lovánszki doktor. — Szegény mama! Akkor ta­lán ne is zavarjuk. Pihenges- sen csak. Ráfér. — Azért... — Nenene, nenene. Majd legközelebb. Nem venném szí­vemre, hogy gyötörjük a sok mihaszna beszéddel. — Drága. Akkor majd én sütök neked, kárpótlásul, fi­nom kapros... — Azt már nem! Ahhoz csak a mamád ért igazán! Darázs Endre — Régen láttam az édes­anyádat. — Pedig tegnap is itt járt. Segített felvikszelni a par­kettát. — Milyen arany lélek! Meg- Ilátogathanánk... — Meg, bizony. Olyan ré- igen nem jártunk náluk. Apa Jis örülni fog neked. — Ö, a drága öregúr! So­hase felejtem el, hogy felmá- | szott hetven éves fejjel a je­genyefára és lehozta Bábuéi­nak a kismadarat. — Apa már ilyen jószívű. _ — Anyád is. Mindig segít neked. — Meg a Mancinak, meg Pirinek, meg Jucónak meg ... — Állj csak meg! sorold fel mind a kilenc testvéredet... — Kérlek szépen. — Ne sértődj meg mindjárt. Tudod, hogy mennyire tiszte­lem és szeretem mamát az ő ernyedetlen szorgalmáért. Va­sárnap délben kimegyünk. Jó? — Pompás. — Apának elviszem azt a két szivart, amit Béla adott. Valódi kubai szivarok. — És töröttek. — Nem ez a lényeg. — Tudom, valódi kubaiak. Jó, hát csak vidd. Legalább meghívjuk mamáékat a Lila tulipánba, ebédre. — Á! Úgyse jönnének! Mama biztosan süt néhány kapros palacsintát is, ha kimegyünk. Tudja, hogy mennyire imá­dom. Micsoda remek keze van! CrtPÜMG 3 1965. augusztus 24., kedd

Next

/
Thumbnails
Contents