Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-20 / 196. szám

Becsületes egyezség A délelőttös műszak — ISMERI TÓTH JÓ­ZSEFET? — kérdeztem a gyöngyösi XII-es akna lakatos­üzemének egyik munkását. — Melyiket? A mérnökhall­gatót kérdezi? — Igen. — Hogyne ismerném. Gyön­gyösi gyerek, minden nyáron itt dolgozik köztünk. Az édes­apja csapatvezető vájár a bá­nyában. Ma reggel is itt lát­tam Tóth Jóskát, valami raj­zot hozott ide. Lakatos Imre mérnökkel nézték, éppen itt beszélgettek mellettem. De a gépészeten, vagy a technoló­gián keresse Tóth Józsefet, mert az idén többnyire már ott. dolgozik. Várnom kellett rá, mert a városba, a KISZ-bizottságra küldték. Közben Lakatos Imre mérnöktől érdeklődtem, hogy milyen munkát bíznak az ösz­töndíjas mérnökhallgatóra. — A szünidőben egyhónapos szakmai gyakorlatát tölti ná­lunk. Hasznát vesszük, mert talpraesett, igyekvő fiatalem­ber. Különösen a mechaniká­hoz és a matematikához van érzéke. De ismeri a gépeket, mert a vakációban évek óta jár hozzánk és bányagépészeti technikumot végzett. Legutóbb a vitlatartó korong szilárdsági számítását bíztuk rá. De az Ursitz-féle pajzsnál, az elővájó kombájnokhoz is beosztottuk. Ott javítás és szerelés közben sokat tanulhat. Meggyőződé­sem, hogy tanul is, és nem lesz egészen kezdő, amikor végzett mérnökként üzembe kerül majd. — Egyetemi tanulmányi eredménye 4,6, hozzászokott a bányához, szerény és szorgal­mas — dicsérte az ösztöndíjast Pitlik László személyzeti veze­tő. KÖZBEN MEGÉRKEZETT Tóth József. Jókedvű, de meg­fontolt húszéves fiatalember. Két perc múlva fesztelenül, ré­gi ismerősként beszélgettünk. — Mik a terveim? — ismé­telte a kérdést. — Jó ered­ménnyel végezni a miskolci Mehézipari Műszaki Egyetem toányamémöki karán. Ez a legfontosabb és ezt vállaltam, «mikor aláírtam a társadalmi ösztöndíjas szerződést. Havon­ta 800 forintot kapok. 650-et a petőfibányai tröszttől, és 150-et tanulmányi eredményeim után az egyetemtől. Ebből gondtala­nul élhetek, mert csak 200 fo­rintot fizetek a kollégiumban teljes ellátásért. — Hogyan érzi magát az özemnél? — Otthonosan. Jó érzés az, biztat és bátorít, hogy nem néznek levegőnek, vagy zöld­fülű diáknak. Ha kérdezek va­lamit, Lakatos Imre, a gépé­szet vezetője, Kárer József a helyettese, vagy Gallai Zoltán, a villamosrészleg vezetője se­gítenek. És megbízatásokat fürdőszoba-berendezést, pedig elkelne... Mosógépből is lehetne na­gyobb a választék, így is elad­tak ebben az évben vagy fél­száz darabot. Tv-ből 25-öt. Hátha még nagyképernyőset is árusíthatnának. Így is 87-re emelkedett a tv-előfizetők száma. Rádió közel 500 szól a faluban, az üzletben pedig ha­vonta gazdát cserél 5—10 ké­szülék. És lehet folytatni a panaszok listáját. A villamosvezeték már nem bírja a terhelést. Igaz, minden utcában van villany, s a lakásokban sok a háztartási gép. A telefonoszlop sem győzi cipelni vállain a vezetékeket. Városi módra éppen most süllyesztik föld alá a kábeleket. Üj bankház is kellene, másfél milliót őriz a takarékszövetke­zet. Jó lenne már az új iskola is: Tarnamérán nem csökken a létszám, nem lesz hézagos az első osztály... Még mindig van panasz bő­ven. A fodrász szerint kevés a munka: városba ülő férfi- és női fodrász-szalont épített a ktsz. Aztán itt egy postáspa­nasz, megvallom, ennek örül­tem a legjobban. Alig győzik kihordani az újságokat. Mint­egy 50 féle lap jár a faluba. Napilapból 200, hetüapból 600, s folyóiratból is vagy 100 pél­dány. Havonta közel tízezer fo­rintot szed össze a posta az új­ságokért. Itt, ennél a számadat­nál, kezdtem komolyan venni adnak, hogy egy-egy újításhoz végezzem el a műszaki számí­tásokat. A múltkor, amikor az új osztályozó indult, pár na­pig a művezetőt helyettesítet­tem. Nem történt semmi baj. — Az egyetemen se? — Eddig nem. Igaz, még há­rom év van hátra a diplomáig. De a tanulás is könnyebben megy, főleg, ha olyanra kerül sor, amit a gyakorlatból már ismerek. Ha meg az üzemben okoz valami fejtörést, a szak­könyvekben keresek magya­rázatot és megoldást. — Hova szeretne kerülni, ha végez? — Visontára. Éppen akkor kezdik a külfejtést, amikor diplomát kapok. Jó lenne Vi- sontán kezdeni. Ott belelen­dülnék a munkába, együtt fej­lődnék az üzemmel. — Reálisak Tóth József ter­vei? Szükség van-e az ösztön­díjasokra? A trösztnek megté­rül-e az anyagi áldozat és be­válik-e a társadalmi ösztöndíj rendszere? Ezekre a kérdések­re Petőfibányán kaptam vá­laszt. A személyzeti osztály éppen akkor készített el egy kimutatást. Jelenleg 27 ösz­töndíjasa van a trösztnek. Eb­ből húsz egyetemi hallgató, hárman felsőfokú technikum­ba, négyen technikumba jár­nak (édesapjukat bányaszeren­csétlenség érte). A következő tanévben 183 ezer forint tár­sadalmi ösztöndíjat folyósít a tröszt. Jelenleg 77 mérnöke van, de 1970-re 129-re lesz szükség. Nemcsak a központ­ban, hanem egyre inkább köz­vetlenül a termelés irányítá­sánál. KARÁCSONY LÁSZLÓ már egy éve üzemmérnök az ecsédi külfejtésen. 25 éves és ő is társadalmi ösztöndíjas volt. Pesten nőtt fel, ott érettségi­zett. — Miért, hogyan lett ösztön­díjas, majd az ecsédi bánya mérnöke? Elmondom életem sorát. Nem hallgatok el semmit, de hoz­zá sem teszek. Pesten egyetlen szobában laktunk. Apám gáz­gyári munkás volt, amíg sú­lyos betegsége el nem szólítot­ta közülünk. Szégyellem, de hálás is vagyok érte, hogy szü­leim annyit áldoztak és nélkü­löztek taníttatásomért. Bá­tyám orvos lett. De még csak gyakorló orvos volt és kezdő fizetéséből albérleti szobára, beteg édesanyánk támogatásá­ra nem futotta. Pénzt kellett keresnem, a harmadik év után abbahagytam a tanulást, amit gyerekkorom óta annyira sze­rettem. És ráadásul azt hitték rólam, hogy eltanácsoltak az egyetemről. Segédmunkás let­tem. Társaim akkor és úgy toltak .ki velem, ahogy tudtak. Már végképp elkeseredtem, amikor megjeient a társadalmi ösztöndíjról szóló kormányren­delet. Nekem a pénz keüett, hogy tovább tanulhassak, a trösztnek meg szakemberekre van szüksége. így lettem mér­nök. Egy éve múlt, hogy jó rendű bányagépész diplomával és német nyelvvizsgával jelent­keztem dr. Halász Tibor tröszt­igazgatónál. — Mik a terveim, van-e prob­lémám? — kérdezte. — Szeretnék a külfejtésre kerülni, ott dolgozni és lehető­leg sok pénzt keresni. — Az igazgató végigmért, aztán el­mosolyodott. — Lehet — mondta. — Annak csak egyetlen feltétele van: a becsületes, jó munka. — Ékre kölcsönösen kezet adtunk és a megegyezést azóta mindketten szentnek tartjuk. — KÉSŐBB ISMÉT TALÁL­KOZTUNK. Mi a probléma? — kérdezte az igazgató. — Nősülni szeretnék, de nincs lakásom. — Nősülni lehet. Lakás is lesz, csak becsüljék meg egy­mást és jól dolgozzanak — mondta Halász elvtárs. — Egyszóval: nászajándék ez az egy szoba összkomfortos la­kás? — Igen. és ennél kedvesebb, hasznosabb nászajándékot nem adhattak volna. A bútort mi vettük, a saját keresetünkből. A feleségem a tröszt beruházá­si osztályán dolgozik. — Minden hónapban 400 fo­rinttal segítjük a férjem beteg édesanyját — mondta az rsz- szonyka. A könyvszekrény üvegfala mögött jól olvasható a cím: Marótárcsás kotrógép fordító- művének tervezése. — A diplomamunkám — mu­tat a kötetre Karácsony László. Szakkönyvek és egyetemi jegy­zetek sorakoznak egymás mel­lett. Azilán Lengyelország tér­képét látom. — A férjemet hathónapos ta­nulmányútra küldik. Egyéves házasok vagyunk és pár nap múlva már indul Lengyelor­szágba. De a karácsonyt együtt töltjük. Akkor meglátogatha­tom. Máskor is voltam egyedül, amikor a férjem a felsőtárká- nyi és a parádi KISZ-táborban volt. — Nem irígylik a kollegák? — kérdeztem a mérnököt/ -, — LEHET, HOGY ILYEN IS akad, de inkább segítő szándé­kot tapasztaltam. Tudják, hogy a külfejtés elvi és gyakorlati problémái foglalkoztatnak. Mindketten Pestiek voltunk, de jól érezzük magunkat Ecséden minél hamarább sze­retnénk megoldani a mágne­ses leválasztást, hogy ne is­métlődjék meg a másfél hónap­pal ezelőtti nagy kár. Ismerő­seim azt is tudják, hogy néme­tül tanulok, szakkönyvet fordí­tok és középiskolás karomtól az angollal is boldogulok. Szeretnék jól dolgozni, hogy eredményesen kamatoztathas­sam az ösztöndíjat — az üzem és önmagam javára. Dr. Fazekas László A tölgyek álmát reggelente mindig megzavarják... Autóbuszok kapaszkodnak az úton hangos. dohogással, kür­tök rikkantanak egy-egy új kanyar előtt: jövünk! S néha a gyárkapunál is — mintha nem látná az egyenruhás őr —: megérkeztünk...! Hegyre épült a gyár. Abla­kaiból messzire látni... Aki itt dolgozik, azt mond­ja: mindig ugyanazt látja. Ne­kik nem is táj — a szomszédos erők, közeli szőlőskertek, gyü­mölcsösök, meg az ide kéklő távoli hegycsúcsok szépek, ha­nem a mindennapi munka. Pedig azt is megszokhatták már! Megszokták... Mégis azt vall­ják, újra meg újra élményt jelent számukra. Mert szere­tik. Mert abból élnek... ★ — Miért jött a hegyre? Törékenynek tetsző kislány kezében pihen meg néhány percre a szerszám: féle szerszámokat, munkadara­bokat a csoportvezető Bu­gyi nszki Elek. A tizenötből tí­zet Jobbágyiban töltött, öt évet meg idefenn a hegyen... Itt is lakik a legényszálláson, csak a hét végén megy haza a csa­Bagyinszki Elek ládjához Nógrád megyébe. — Megéri? — Ezt a szakmát tanultam, s itt akadt helyem... Ha hátat fordítanék neki, ugyan mi máshoz kezdhetnék jó kedv­vel. ..? ★ Mindig ilyen nagy darabok­kal dolgozik? — Általában. Néha na- gyobbakkal is. Akad olyan, amelyik három és fél mázsá- nyit is nyom — mondja egy horizonteszterga „gazdája”, a jászárokszállásr Tösér Tibor. — Darúval emeljük fel a gép­re. .. Amikor elkezdtem a szakmát, csúcsesztergán dol­goztam. De hatvanegy óta megszoktam már emezt is. A targoncást úgyszólván mindenütt ismerik: sokfelé megfordul egy-egy műszak alatt. — Hányszor vajon, itt a nagy csarnokban ...? — Talán kétszázszor is — válaszolja a „pilóta”, a nagy- fügedi Blaskó Ferenc. — Hogyan lett targoncás? — A falumbeliektől hallot­tam, hogy ilyen munka is van. 1959-ben kerültem a hegyre. Izgalmas, változatos, érdekes foglalkozásnak tartom az enyémet.. . ★ — És aki mindig csak sep- reget, hulladékot talicskáz a gépek mellől? — Az én munkám ilyen. Ezt is el kell végeznie valakinek! — feleli Krakóczki Ferenc se­gédmunkás. — Nem gondolt soha másra? — öt esztendeje azért jöt­tem fel, hogy valami szakmát tanuljak. Idáig még nem si­került. Pedig már a hetedik, nyolcadik osztályt is elvégez­tem a gyári iskolában. 4,3- mal... Szóltam, de azt mond­ták legutóbb is: „Várjunk még azzal a szakmával.. Tudom, hogy elkéstem már. Negyvennégy éves vagyok... Szakmát akart Helyette csak sepreget, fémhulladékot talicskáz ... Mégis ragaszko­dik ehhez is. Az öt év alatt sohasem késett munkahelyé- •ről... ­★ [ Róla már így mondják: „A* öreg Halas...” Még harmincnyolcban kezd­te a szakmát, Csepelen. Meg­Tóth Rozália — Mert az iskola igazgatója bíztatott... Én annak idején kereskedelmi tanulónak jelent­keztem — vallja a gyöngyös­patai Tóth Rozália — s fel is vettek. Aztán meg azt mond­ta az igazgató bácsi, hogy a Pipishegyen műszerésztanu­lót keresnek. Szakmát szerez­hetnek a lányok is. S még azt is, hogy könnyű, szép szakma az, nőknek való munka... Megpróbáltam. Most szaba­dultam a nyáron. Első éves se­géd vagjmk. Az „első fecskék”, a női műszerészek közül. Nem bántam meg, hogy ide jöt­tem. .. ★ Áll az izzó kemence előtt és hosszú „sirhofni”-jával a tü­zes szerszámok között keres. Kiemel egyet-egyet és másik kemencébe viszi, sófürdőbe. Lassan mozgatja a sűrű, sö­tét lében... Sokoldalú, tapogató munka a miénk. Érzék dolga. Tizenöt év óta edzi a külön­Az apám mellett, egy falusi kovácsműhelyben ismertem meg a szerszámokat, szerettem bele a vasas szakmába — me­séli Molnár József. — Egyéb­ként lakatos vagyok, a hegesz­tésből csak később tettem vizsgát... Másfél esztendeje azért jöttem el a tsz-ből, mert ott nem volt ipari biztosítá­som. Ezért, nem másért! Meg volt nekem odahaza, Gyön­Molnár József gyössolymoson is a munkám, meg a pénzem...! — Miért szeret itt lenni? — Jó érzés tudni: hetedma- gammal hegesztek erre a nagy gyárra... Halas János (Adamik Miklós felvételei) fordult azóta gépállomáson, ál­lami gazdaságban, s t nyomot hagyott életében egy hosszú betegeskedés is ... A Pipishe­gyen a hatodik évét tölti. — Lakatos vagyok. Mosta­nában a kompresszorok bejá­ratását végzem. Nekem való. munka. Még négy esztendő és nyug­díjba megy az „öreg” Halas János... ★ Reggelente, amikor megér­keznek a hegyre, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT gyöngyösi gyárába — kicsit gyűröttek, álmosak, fáradtak... De néhány óra múlva, külö­nös módon megelevenedik mindegyik: kipirulnak az ar­cok, fény szökik a szemekbe. Mindenkit elfoglal a munkája. A megszokott munka. Amiért nap nap után jönnek ... Cvónl Gvula Máté elvtárs a megjegyzést: olyan városias ez a falu ... 2 Azt is hallottam, hogy jó em­berek ladt jak a falut. Először nem értettem, mit jelent ez. Elmondták. Dologszerető, szor­galmas emberek. Tudják, értik, hogy sajátjuk a falu. Ezért épí­tenek társadalmi munkában strandot, járdát, villanyt és vízvezetéket. Jó emberek. Le­het velük dolgozni — így sum­mázták a véleményt. És lehet dolgozni a, vezetők­kel is. Eredményeiknek ez is titka. Sablonosán hangzik, de így igaz: összeforrott a lakos­ság és a vezetés. Az elnök a tanács születésétől kezdve áll posztján, évtizede a tanácstit­kár, aki az egységes pártveze­tőség titkára is egy személy­ben. És nincs a faluban egyet­len bejáró pedagógus sem. Ott él együtt a faluval mind a tizenkettő. Erdélyi István, az iskola igazgatója, a népműve­lés szerény, fáradhatatlan munkása, már 33 éve veti a tudást, a műveltséget. Pedig jóformán művelődési ház sincs, de van hat klub, könyv­tár, és ami a legfontosabb: szorgalmas népművelők és ta­nulni vágyó emberek... s Bár ünnepségeknél szokás előrevenni a protokollt, most mégis a végére hagytam. Mert van protokoll Tarnamérán is. A 600. évfordulóra állították össze. 52-en szerepelnek a lis­tán olyanok, akik az elmúlt években távoztak a községből, s most visszavárják őket. E protokoll már egymagában is jelzi, hogyan élt a község la­kossága jogokkal, lehetőségek­kel . . . Márkusz László ... a Húsz óra egyik hőse. Aki vállán egy történelmi korsza­kot erhelt fel, aki nem evett, hogy más ehessen, nem pihent, hogy más üdülhessen, s akinek nem jutott ideje, hogy tanul­jon, hogy más tanulhasson. Hősi tragédia ez! Tragikus hősök bukása, akik addig tanítottak küzdeni, amíg megfáradtak iz­maik, s már nem tudnak harcolni úgy, ahogy most kell; akik addig őrizték a néphatalom gátjait, amíg mögöttük felizmoso- dott egy új és merész nemzedék, amely néha hálátlanul is szemléli a gát megrokkant őrzőit. Hány Máté elvtársa van történelmi korunknak? Sok. Saj­nos, soki Vértelen áldozatai ők egy forradalmi építésnek, Kő­míves Kelemen asszonyi testeként épültek be a magasba nyú- lók alkotások ívébe. Tegnap fönt, a nép előtt, bukdácsolva ugyan néha, de a célt érezve, s ma a derékhad is megelőzte őket. Apák, akiknek elszikkadva testük, hogy a kenyér az if­jú testet építse! Tragédia? Talán mégsem az. Hisz zömük tudta, vállal­ta, hogy pionír legyen, hogy alap legyen, amelyre egy egész korszak épül, s bár az épület homlokzatát mindenki látja, de alap nélkül szürke omladékká válna az egész. Hogy fáj félre­állni? Biztos. De ez a félreállás a húsz esztendő igazi Máté elvtársai számára munkájuk nagy igazságát, győzelmét jelen­ti. Álmatlan éjszakáik, csatáik, botlásaik és útkereső töpren­géseik ím nem lettek hiábavalók: nélkülük soha néni nőtt vol­na fel, nem nőhetett volna fel a mai néha kegyetlen, néha nagyszerű, de minden pórusában alkotó nemzedék. Becsület, köszönet, hála valamennyi Máté elvtársnak! l~á)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents