Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-06 / 157. szám
Az árvízkárosultak javára az egri Gárdonyi Géza Színházban Csiky Gergely: A NAGYMAMA Az egri színház — huszonöt tájelőadás után — szombaton este Egerben is bemutatta Csiky Gergely vígjátékát, a mil- leneumi évek Magyarországának felszínes-szirupos világát karikírozva visszahozó, érzelgős komédiát. Mi" az, amivel Csiky Gergely is rászolgál munkáinak másodvirágzására? Kitűnően ismeri korát, a kor emberét, abban a sok-sok ellentmondással küzdő századvégben, amikor Magyarország a kompromisszumok, a megalkuvások, az illúziók, a szertefoszlásának párás levegőjét szívja: nem tud kitörni a hamis nagyság bűvöletéből, s társadalma, emberei a dzsentri-világ pusztulását szemlélik közönnyel, a modem világ mozgását még nem értő, az újért még nem harcoló lélekkel. Csiky Gergely leleplezi fi- guárit, s hangos munkakedvvel küldi színpadra őket megmutatni: íme, ilyenek vagyunk! Mert figyeljük csak, mit és hogyan tesz a Mákvirágokban a „szent özvegy”, Sze- derváry Kamilla, vagy a meggazdagodott Timót Pál, a birkatenyésztő és a lecsúszott dzsentri, Zátonyi, aki örök áron eladja feleségeit. Kinevetteti a Mukányiban a cím- kórságot, a Buborékokban a „nagy” házasságok cirkuszát és a dzsentri-léhaságot, gyö- kértelenséget. Csiky vidékről jött író, Temesvárról és kiéretten ahhoz, hogy mindent pontosan leírjon. A vidéki bugrisságot, urhatnámságot, amely annyira jellemezte a kort. Csak a lázadás hiányzott belőle. Csiky Gergely párbeszédei itt-ott a most bemutatott darabban is remeklések. Minden célzása talál. Félreérthetetlenül fogalmaz. Két dolog azonban így is avulttá teszi ezt a Nagymamát: az érzelmek folytonos túláradása, és a központi alaknak,. a nagymamának portréja. Számunkra idegen életérzések könnyez- tetik ezeket az embereket. Az infantilisán hiszékeny és jószívű nagymama pedig olyan törékeny jellem, amely nem bírja el ezt a vígjátékot sem, azaz, miatta nem nagyon látjuk értelmét a játéknak. Az egri színház jó erőkből álló együttest bízott meg a Nagymama megelevenítésével- Kozaróczy József rendezésében az első felvonás még a vígjátéki elemekkel együtt is komolyra sikerült, míg a további két felvonásban — főként a két férfifőhős! — a színészek a merész karikírozá- sig is eljutottak. A vígjátékon belül sem lehet törés nélkül ilyen sokszor és ilyen váratlan helyzetekben színéről visszájára fordítani a jellemek köpönyegét. S ami az epizódszereplőknél nem ártott, a két főhősnél rosszul hatott olykor. Megjegyzéseink mellett is sikerről kell beszámolnunk. Az együttes hangulatot teremtett a színpadon és maradéktalanul — hibáival együtt — hozta Csiky Gergely Nagymamájának levegőjét. A sikerben osztoztak Olasz Erzsébet, Földes- sy Margit, Kautzky Ervin, Pe- tőházy Miklós, Dariday Róbert, Lenkey Edit, Csillák László, Német Ilona, Remete Hédi, Fekete Alajos és Faragó Sári. A díszleteket, jelmezeket Kalmár Katalin tervezte. Igényes munkának tartjuk ezt a színpadi környezetet is. Somoss Zsuzsa koreográfiája megérde- meten kapott tapsot. A vígjáték zenéjét Mádor Rezső, zenei összeállítását Kiss Kálmán szólaltatta meg zongorán. ★ Az est legnagyobb sikere: csaknem telt ház előtt játszották nagy lelkesedéssel a színház művészei Csiky Gergely vígjátékát, s a bevételt az árvízkárosultak megsegítésére ajánlották fel. (farkas) Elutazóit Moszkvába a magyar filmküldöttség Hétfőn repülőgéppel elutazott Budapestről az a magyar filmművész delegáció, amely hazánkat képviseli a 4. Nemzetközi Moszkvai Filmfesztiválon. A küldöttséget Papp Sándor, a Művelődésügyi Minisztérium filmfőigazgatója vezeti. A delegáció tagjai: Fábry Zoltán, a „Húsz óra” rendezője, Köllő Miklós, a forgatókönyv írója, továbbá a film két főszereplője: Páger Antal és Horváth Teri, valamint Dósai István, a Hunga- rofilm igazgatója és Halász Judit színművésznő. A küldöttséggel együtt utazott Moszkvába Várkonyi Zoltán, aki részt vesz a nemzetközi zsűri munkájában. A film- fesztivál második hetére érkezik majd Moszkvába Csőke József kisfilm rendező. A nemzetközi film-seregszemlén a magyar filmművészek két alkotását, a „Húsz óra” című játékfilmet, Fábry Zoltán rendező alkotását, valamint egy kisfilmet, Csőke József rendező „Margitka” című munkáját mutatják be. Hegryfaragók panaszai \mw,* Kánikulai műsor kánikula nélkül A nyár ugyan még csak a naptárban hitegeti a naív embert, hogy ,.,itt vagyok”, de a televízió máris rákapcsolt, hogy ^kánikulai” könnyebb műsorával frissítse, az elalvástól megmentse a netántaláni nagy hőségben kifáradt nézőt Ha e jó szándékot nem is követi nyo_ mon a megfelelő színvonal, annyit mégis el kell ismerni, hogy változatosságban és technikai frissességben nem volt hiány. MEGLEPETÉS Az utóbbit illetően elsősorban a kapcsolásos Prága—Budapest közvetítésre gondolunk, amely nemcsak helyszínében, de jellegében is különbözött. Budapest: néhány sportoló és a lehetőségekhez mérten sok néző; Prága: sok tízezer sportoló és még többezer néző. Budapesten a magyar úszóválogatott szereplésének örültünk és örültünk volna talán jobban is, ha az indulók felsorolását időben kaptuk volna meg; Prágában a lenyűgöző szépségű és monumentális tömegtomát csodáltuk egy kevéske irigységgel. A Robinson Crusoe-ról az első félóra után elhamarkodott lenne bármiféle kritikát mondani. Annyi azonban máris tény, hogy a főszereplő; Robert Hoffman nemcsak kiválóan alkalmasnak látszik ennek az öregnek, fiatalnak immáron örökké izgalmas történet fő- sízerepének eljátszására, de színészi képességei is indokolják ezt a feltevést. Ügy véljük, a sorozat vetekedni fog népszerűségében a Teli Vimosé- val, sőt ,,talán” még a Tenkes kapitányával is. Az esti nagyműsor a „Ki mire errdékezik:?"j — még így, „meghúzva” is, üde és valóban kedélyes színfoltja volt a tévé műsorának. Nem volt hiány a kedves ötletekben sem, talán csak Bodrogi Gyula halványabb játékvezetését és a már ismert, látott „finálé” értelmetlennek tűnő ismétlését lehetne hibául felróni. Vasárnap délután ismét a kapcsolásos közvetítés ültette a képernyő elé az úszást, a tömegtomát kedvelő nézőt Este az Auguste című francia film- vígjáték volt a „fénypont”. A filmen erősen meglátszott, hogy először színpadra készült a meséje, de ezen túl is néhány jellemző momentum, derűs pillanat, fel-felvillanó vékonyka tánsadalombírálát után, — a semmi következett. Nem volt rossz film, nem volt jó film: film volt. Nem unatkoztunk, de holnapra el is felejtjük! Az „Utazik a Broadway”; kitűnő zenekar, néhány remek táncos, egy kis ének, — nem is akart többet. Csak miért kellett meghagyni a nyilván lényegesen nagyobb terjedelmű filmösszeállítás címét? Ez a Broadway nem utazott sehová, — s ennyivel nem is fogadnák sehol. (gyurkó) Az amerikai sajtóban ezekben a napokban ismét gyakran olvasható ez a jövendölés: Harlemben „hosszú, forró nyár” várható. A világ legnagyobb néger gettójának riadt rendőrei már ismerik a csalhatatlan jeleket. A csúnya, omlatag, vöröstéglás bérka- szárnyák között elviselhetetlen a nyári New York gyilkos, párás melege — szinte minden esztendőben ilyenkor szokott lángra lobbanni a harlemi harag parazsa. Ha közelről szemügyre vesszük és megértjük ezt a haragot, minden eddiginél jobban megértettük az egész amerikai négerkérdést is. Harlem olyan lombik, amelyben tudományos teljességgel és pontossággal ^ tanulmányozhatjuk a fajüldözés boszorkánykonyhájának egyik világviszonylatban is legiszonyúbb produktumát. Don't take a chance ! Nem jelezte sorompó vagy fegyveres őrség, amikor átléptük Harlem határát. Mégis azonnal észrevettem én, a messziről jött idegen is, hogy más világban vagyok, mint akár néhány utcával arrébb voltam. A különbség szinte tapintható. Fojtott, sűrű levegő öleli körül az embert. Az ellenséges tekintetek úgy cikáztak körülöttünk, mint nagy vihar előtt a még néma villámok. Amikor megérkeztem New Yorkba, egyik ismero4 \MSPIU5Í07 1965. július 6., kedd Lángok Harlemben /. Ki itt belépsz .. . som piros ceruzával bekeretezett valamit a térképemen és ezt mondta. — Ez Harlem, amellyel a fehér ember bizony nagyon meggyűlöltette magát. Kerüld el, mert bajba juthatsz. Lehet, hogy semmi nem történne, de don’t take a chance! ne kockáztasd meg... Megkockáztattam, meg kellett tennem, hiszen tudtam, hogy® a földkerekség egyik legtragikusabb, tehát legizgalmasabb rezervátumának kapujában állok. Leszálltam ebbe az alvilágba, amelynek bejáratánál ugyan nincs a dantei figyelmeztetés, a „KI ITT BELÉPSZ ...”, de amelyben valószínűtlen árnyak imbolyog- nak és amelyben minden egyetlen nagy, kínlódó-fenye- gető moraj. Nem volt itt mindig pokol. Egy régi krónika így ír erről a földről: „Kis, bársonyos szigetek, ezüstös folyók, páratlanul pittoreszk látvány a feslő tavaszban.” Amikor 1658-ban Üj-Hollandia falábú kormányzója, Peter Stuyve- sant gyöngyörködve megállt itt, a kép Németalföld lankáit idézte fel benne és elnevezte Nieuw Haarlemnek, amit látott. Farmokkal népesült be ez a föld és békét, nyugalmat árasztó nevekkel: Boldog Völgy, Csendes Völgy,.. New York, a zakatoló metropolis azonban nekivadultan terjeszkedett. Manhattan szíve, a mai Times Square és környéke már nem volt elég neki és elindult Boldog Völgyet, Csendes Völgyet falni. A műit század végén elérte Harlemet a gyorsvasút és a telekárak megindultak a csillagok felé. Luxus, a gazdagság jelképe volt ideköltözni. Jött Waldorf Astor, a fényűző hotelek császára és egymás után építtette az előkelő palotákat. Jött Oscar Hammerstein és nyomában kibújt a földből — nálunk talán kevesen tudják, hogy ilyen is volt — a Harlemi Operaház. Jöttek az újságírók és a Harlem Manthly Magazine 1893-ban ezt a képét vetítette a képzelet vásznára: „Harlem régi és tiszteletre méltó községe minden bizonnyal a divat, a gazdagság, a kultúra és az intelligencia egyik központja lesz.” Rabszolgák unokái Aztán történt valami és minden megváltozott A századforduló táján gyorsan és váratlanul lecsapott egy gazdasági krízis és szétzúzta a harlemi telekspekulációt. Vagyonok úsztak el percek alatt és üresen álltak az egykori Boldog Völgy fényűző palotái. De legalább ennyire a hírhedt amerikai Dél felelős azért, hogy itt néger gettó lett. A kiszolgáltatottság, a gyűlölet elől százezrével menekültek a csak viszonylag kedvezőbb Északra a rabszolgák unokái. Élénken éltek bennük a friss lincs-emlékek és megsokszorozták bennük a „nyájösztönt”. Ügy érezték — és ebben mindennek ellenére igazuk volt —, hogy ha összebújnak, kisebb a veszély. Először egy másik negyed- ben, Hell’s Kitchenben, az úgynevezett Pokolkonyhában tömörültek, de ez hamarosan szűknek bizonyult a számukra. Amikor eljutott hozzájuk a harlemi üres házak híre, egyikük, Philip A. Payton ingatlanügynök jó érzékkel nagy üzletet szimatolt: tárgyalt a pangástól megrémült fehér kollégáival és Harlembe, a 134. utca egyik masszív, vöröstéglás bérházába beköltözött az első néger csoport. Louis Armstrong és a többiek így kezdődött. És úgy folytatódott, hogy 1915 és 1925 között újabb, több mint egymillió üldözött menekült el a Munkahelyük félezer méternél magasabban található a tenger szintjénél. Ott végzik akrobatákat is megszégyenítő munkájukat, egy szál kötélen fügve, vasrúddal görgetve a Bélkö kincsét, a sárgásfehér szikladarabokat. A hatalmas lépcsők aljában So- mody Antal, Holló Balázs, fehér mészporba burkolódzva, géppel fúrja a hegyoldalt, hogy legyen helye a nagy erejű robbanóanyagnak, s elegendő kővel lássák el a cement- és mészművet. Amerre csak néz az ember, dübörgő, csattogó gépek, sivító fúrók, robaj, csattaná- sok, hőség, por és bár a gépek levették a nehéz fizikai munka terhének egy részét a kőbányászok válláról, ma is nehéz, férfias munkának számít az ég és föld közötti meredek fejtése. Az ember természetesnek veszi, hogy akik ilyen veszélyes, nehéz munkahelyeken töltik műszakjukat, fokozott megbecsülésben részesülnek, hogy szinte gondolataikat is lesik, mivel és miként köny- nyíthetnék tovább munkakörülményeiket. Ezzel a feltételezéssel szemben azonban azt hallhatjuk, amint körénk gyűlnek a kőbányászok, hogy panaszaik szépecskén akadnak. Legfőképp szociálisak, ahogy ők nevezik. Rögtön a részletekre térnek. — Azt, hogy ide, a tetőre még mindig gyalog kell feljönni, még hagyján, az alsó szintig most már autóval hoznak fel bennünket — mondják bevezetőként —, de más, dolog bosszant bennünket. — A víz... illetve, hogy nincs mindig elegendő. — A szódavíz csak védőitalnak elég, de inni se elegendő. — Azt is csak délután hozzák ki. Az ivóvíz se jön rendesen. — Két kilométerre kell a vízért menni, ha elfogy a szóda. így sorolják a panaszokat, hozzátéve, igaz, annak idején csillében kapták a vizet, és szódavíz se volt, de hát szeretnének most már elegendő és jó minőségű vizet kapni. De más sincs, nemcsak víz. — Régóta kérjük, hogy építsenek mellékhelyiséget. — De csak ígéretet kapunk ... mert megint kihúzták a költségvetésből. — Feketén meg nem építhetünk, mert azért a körmünkre ütnek, — magyarázza Vitányi Imre szb-titkár. És emberhez nem méltó a pihenőjük. Alig fémek el benne, ha zápor érkezik. A deszkabódé rozzant, piszkos, s hidegebb időben elindulnak a bányászok a környező erdőbe fát szedni, hogy melegedhessenek. Mert tűzrevalő sincs. Nem égbekiáltó mulasztások ezek, éppen ezért rögtön javasoltam: tegyék szóvá termelési tanácskozáson, vagy más összejövetelen. Ügy néztek rám, mint aki a holdból érkezett. — Annyiszor szóltunk már, hogy számát se tudjuk. — Legfeljebb azt kapjuk majd mi is, mint a mészüze- miek, akik gázpótlékot kértek, s nem kapták meg. De adtak nekik egy jó tanácsot: „bontsák le a mészüzemet és akkor nem lesz gáz”. A kőbányával nem szeretnének így járni. Inkább elviselik a „szod- ciális hiányosságokat” és reménykednek benne, hogy egyszer segítenek panaszaikon. S talán nemhiába. K. E. Tv A tánc- és dzsessz-zenekarok megyei fesztiválj ár ól A KISZ megyei bizottsága vasárnap délután rendezte meg Egerben a Művelődési Házban a megyében működő tánc- és dzsessz-zenekarok fesztiválját. Hat támezenékar közül négyet a honvédség nevezett be erre a vetélkedőre: Hatvanból, Recsfcről, Abasárról és Verpe- létrőíL Mindössze két polgári Délről. Jó részűk, az új immár néger Harlemet gyarapította. Ez a kerület akkor még nem volt nyomasztó világ, sőt sok tekintetben derűs színfolt. A mai méretű túlzsúfoltság még a jövő tompán morajló fenyegetése volt, a házak még nem omladoztak, az ipar még sok szakképzetlen munkaerőt megemésztett. A jövevények elhozták Északnak pompás zenéjüket és a század muzsikája, a dzsessz nem utolsósorban innen, New York Harlemjéből indult világhódító útjára, ördöngős tehetségek tűntek fel a kis mulatókban. Duke Ellington, Louis Armstrong és a többiek nevét milliók ismerték meg. Aztán újra jött egy gazdasági válság és a harlemi drámában új felvonásra gördült fel a függöny. Amerika kiheverte századunk nagy világkrízisét, de Amerika „belső gyarmata”, Harlem, mindmáig nyögi az akkori halálos csapást: a tömeges . munkanélküliséget, amely ebben a kerületben azóta is állandóan kísért. A Dél ritmikusan, kérlelhetetlenül lökte ki magából a belső emigráns négerek hullámait. Ez a különös gettó recsegett, ropogott, görcsös erőfeszítéssel tágult, mint a vajúdó asz- szony csontozata — de sohasem eléggé. A házak egyre zsúfoltabbak lettek, a problémák egyre megoldhatatlanab- bak, az emberek egyre elkeseredettebbek. 1935-ben történt az első nagy robbanás. Harmat Endre Következik: „Az én bőröm sem fehér...” együttes vett bátorságot a fesztiválon való részvételhez: a gyöngyösi művelődési ház alig két hónapja játszó tánczene- kara és az egri Nautilus-együttes. A hat együttes kéttucatnyi zieneszéma arról tanúskodik^ hogy ezek a fiatal együttesek még csak látják a célt, amit el kell érniük. A tánc- és a dzsessz-zene — téves felfogás szerint — nem jelent komolyabb zenei felkészültséget és nem kíván művészi figyelmet. A gyorsan pergő ritmusokat, az azokba beleágyazott zenei és szórakoztató mondanivalót ösz- szetévesztik a könnyen elérhető hatással. A hat együttes közül maradéktalanul elfogadható teljesítményt egy versenyző sem nyújtott, ezért a fesztivál serlegét a bíráló bizottság nem adta ki. Kiemelte a zsűri a hatvani honvédeket és a gyöngyösi művelődési ház zenekarát. Ezek a fiatalok elkerülték a külsődleges hatások buktatóit és csak szórakoztatni akartak, és csak zenével. Felkészültségük is megelőzte a többiekét. A négytagú zsűri jutalomban részesítette a két együttest. A fesztivál hirdetett és ünnepelt középpontja Kovács Katalin volt, aki az idei tévé „Ki mit tud ?”-on a táncdaléneke- sek kategóriájában elvitte a pálmát. Az egri környezet, a fiatalokból álló közönség lelkes tapsa jó hatást gyakorolt a kezdő énekesre, aki műsorát a műszaki hibák ellenére is tetszetősen énekelte. Van azonban egy aggodalmunk: a fiatal énekes által eddig énekelt számok nem vallottak a hangról és az énekes képességeiről. Véleményünk szerint ilyen találkozókat rostálásnak kellene megelőznie és csak azokat juttatni a fesztiválhoz, akik a fesztivál ünnepi fogalmát és tartalmát szakmailag és esztétikailag is kimerítik. így nehéz helyzetbe jutott a zsűri és a közönség egyarár'(í- a.)
