Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-30 / 178. szám
Türelmetlen várakozás... Megoldódik-e a füzesabonyi járási tbc-gondozó intézet sorsa? Alacsony, földszintes épület. Egyike Füzesabony legrégibb parasztházainak. Teteje több helyen megroggyanva, falai megrepedezve, esős időben átázik a mennyezet. Parányi, szűk ablakain még ragyogó napsütésben sem tűz be több, néhány eltévedt sugárnál. A verandán néhány kopott fehér pad: a betegek' várakozóhelye. Ebben az ütött-pokott épületben kapott helyet, még az 50-es évek elején a járási tbcgondozó intézet és azóta is itt végzi munkáját. De belülről sem különb a helyzet. Három helyiség van a házban: kezelő, röntgenszoba, váró, mindhárom végtelenül kicsi, elavult, konszerűtlen. Dr. Nagy Jánosnak, a megyei gondozó főorvosának szavai szerint — jelenleg ő helyettesit a járási gondozóban — még a legminimálisabb feltételek sincsenek biztosítva az intézet megfelelő működéséhez. Több mint 18 ezer beteg Pedig a forgalom mindennél jobban bizonyít. Csupán ebben az évben több mint 18 ezer beteg jelent meg tüdőszűrésre, vizsgálatra, kezelésre. A nyilvántartott betegek száma: 515. A kezdetleges gondozó még megindulásának elején sem volt képes feladatainak eléget tenni, nemhogy ma. A helyzet, sajnos, egyre rosz- szabb. Az épületben nincs biztosítva a vízellátás. A vizsgálati anyagok értékelésére sok esetben szabad ég alatt, az udvaron kerül sor. Nem is beszélve arról, hogy a szűréseken megjelent egészséges emberek, köztük nagyon sok gyerek, állandó fertőzési veszélynek vanpak kitéve, hiszen együtt kell várakozniok a rendelésre a súlyos fertőző betegekkel. Ilyen körülmények között, akár milyen lelkiismeretesen, önfeláldozóan dolgozzék is valaki, küzdelme sokszor hiábavaló, szélmalomharcnak bizonyul. Az is előfordult már, hogy hideg télen a verandán kellett várakozniok a betegeknek, hiszen a kis forgalmú napokon is 25— 30-an jelennek meg a rendelésre. Tarthatatlan a helyzet, ezt még a felületes szemlélődő is megállapíthatja, ha csupán egyetlen pillanatot szentel az intézet megtekintésére. Hosszú évek óta súlyos gondja ez Füzesabonynak is, a járásnak is. Nem csoda, hogy türelmetlenül várják az emberek a probléma megoldását. Néhány évvel ezelőtt pedig már úgy volt: felépül az új gondozó. Az idő telt, múlt, és is semmi sem lett belőle. Tenge- d ri kígyóként húzódott az ügy. A tervek pedig készen vannak, h Az épület helye is ki van jelölve, a most épülő új gimnázium mellett. Ellátogattunk a helyszínre. Ma még semmi sem tanúskodik arról, hogy valami történik itt. Szerszámok, építőanyagok sehol, — kukoricatábla zöldell a gondozó helyén ... Reménytelen a helyzet? — Hortobágyi Istvánnak, a megyei tanács vb tervosztálya vezetőjének szavai szerint nem. A tervek szerint még ebben az évben megkezdődik az építkezés, s a jövő évben elkészül az új, modern gondozó. A súlyos probléma így, remléhető- leg, megoldódik. Most már csak az a kívánság, hogy minél előbb, minél gyorsabban megkezdődjék az építkezés és minél hamarabb! befejeződjék. Hiszen emberek egészsége függ tőle. S ilyenkor minden perc súlyos veszteségnek számít. (Kaposi) Relé helyeit tirisztor Veszteségmentes kapcsolás nő az üzembiztonság Az egyik legmaibb témákkal foglalkozó tervező és fejlesztő intézmény, a Villamos Automatika Intézet mind nagyobb területen használja már fel az úgynevezett tirisztort. Ez a kapcsolóelem körülbelül ugyanolyan szerep betöltésére képes, mint a hagyományos rele. Nagy előnye azonban, hogy nincsenek benne mozgó alkatrészek, nincsenek érintkező részei és teljesen veszteségmentesen kapcsol. Ezzel megnöveli a berendezések üzembiztonságát és élettartamát. Kidolgozta az intézet a tirisztorok alkalmazásának módját az aszinkron és az egyenáramú motor hajtása vezérlésére is. Előreláthatólag különösen az utóbbinál vár rájuk nagy jövő, mert érintkezés nélküli kapcsolóelemek révén még a robbanásveszélyes helyeken is minden aggály nélkül alkalmazhatók. — Nézd, mekkora kofferrel jön ez a nő nyaralni1.! — Uram, önök megírják ezt ez izét ... ezt az ügyet? — kérdezte tőlem Tölcsvári Rudi, okleveles huligán és betörő. — Megf, természetesen — mondtam. — Helyes, nagyon helyes.., Hadd lássák az olvasók, hogy vannak még megátalkodott emberek, akiket megrontott az átkos kapitalizmus, a burzsoá behatás és tanuljanak is azok, akik rosszra készülnek, hogy a rendőrség mindent kiderít... Nagyon helyes. — Akkor mit akar tőlem? — — kérdeztem hü- ledezve. — Hogy a nevemet, ha lehet, azt .ne írják ki... Igaz, hogy nyolc embert megkéseltem és két raktárt törtem fel, sőt egy ékszerboltot is — tette hozzá alig titkolt büszkeséggel —, de a nevemet, ha lehetne, azt ne ... Nagyon szégyenlős vagyok, tetszik tudni! (-Ó) Kajevác m Kajeváccal az útszélén találkoztam. Éppen haldoklóit. — Mit csinálsz te itt? — kérdeztem, mert az aggódó kérdezőskö- dés jólesik ilyenkor. — Mit csinálnék, hát nem látod, haldoklóm? — mondta Kaje- vác megdicsöült arccal és az országút végtelenje felé tekintett, ahol néhány kilométerrel a végtelenen innen egy tova- száguldó autó sziluettje látszott. — De hisz ez borzasztó! — Hát igen. Eléggé veszélyes szokott lenni az ilyesmi — bólintott egyetértőén Kajevác és arcán újból földöntúli mosoly vonult végig. — Te, Kajevác, te örülsz annak, hogy itt, az országút szélén meghalsz? Kajevác felnézett rám, aztán gyengülő ujjaival megpaskolta az arcom. — Szamár vagy, fiam... Mindenkinek meg kell haiti gépkocsikhoz márkákhoz, sebességhez, nemes vonalakhoz r— nézett rám szigorúan, aztán megint dicsőülni kezdett az arca... — Tudod mi ütött el? Fogalmad sincs róla? Személyautó? — Az. De milyen, márkájú? — Trabant? nia egyszer — Pfuj... OstaNem? ba fajankó!.. . Egy — De így? gyönyörű, egy — Miért, , ez naálomszép, alul gyón... nagyon krémszínű, felül szép halál lesz — finom vörös, nemondta és boldorn.es vonalú, leggan felnevetett. alább 160-nal söIgen, az utolsó p örni tudó Ford pillanatok elvetTaunus... Érted? ték az eszét, — állapítottam meg őszinte és mély részvéttel. — Mit tudod te, hogy minek örülök? Mit értesz te Egy Ford Taunus!... Hiába, « nyugati kocsi as nyugati! — mondta és boldogan meghalt (egri) 11. Mehetnek! — Hová? — érdeklődtem ijedten. — Majd; a két hölgy megmutatja önöknek, hol van a börtön, — és bocsánatkérően tolmácsaink felé fordulva, hosz- szan magyarázkodni kezdett, miszerint sajnos itt, Mombazá- ban nincs fehér emberek rezére börtön. Egyetlen börtönünk, ami van — mondta, az a színes bőrűeké. Amennyiben itt akarjuk bevárni a letelepedési kérelmünk elintézését, kénytelenek vagyunk eltűrni, hogy színes bőrű emberekkel legyünk egy fedél alatt. Majd újra a hölgyek felé fordulva, biztosította őket, hogy természetesen intézkedni fog, hogy a feketéktől eltérő bánásmódban részesüljünk. Elindultunk. Az utcán haladva két tolmácsunk a kérdések tucatjaival halmozott el bennünket. Elmondták, hogy sajnos, ők még nem voltak Magyarországon. Érdeklődtek, hogy valójában milyen az a Sokat emlegetett Budapest. Elmondták, hogy itt, Kenyában, äz időjárás, a fehéreknek a feketékhez való viszonya és az állatvilág is merőben különbözők a dél-afrikainál, hogy ott az utcai fákon kígyók vannak á gallyakra föltekered ve, ami- 4 __________________________— a X iPÜJMG re sétáink közben majd nagyon ügyelni kell, hogy a nagy vadaik, az oroszlán, a puma, a leopárd, elefánt még a város külső peremeire is beszemtelenke- dik. Vitathatatlanul a hőség is sokkal nagyobb volt. Éppen ezért feltűnt, hogy a néger asszonyok ottani népszokás szerint, földig érő fekete lepedővel vannak letakarva. Feltűnt az is, hogy 12—14 éves gyerekek, fiúk, lányok egyaránt, mezítelenül szaladgáltak az utcán. Börtön, amely a felsőbb rendű fajnak is jó A börtönhöz értünk. Talpas csengetett. Nem jött ki senki. Kopogni kezdett, de csak nem nyitottak ajtót. A végén már dörömböltünk az ajtón. A fejét kidugó fekete rendőr meglepve pillantott ránk. — Mit akarnak? — kérdezte. Elmondtuk neki, hogy ide leszünk bezárva két hétig. Erre értelmetlenül ránk csapta az ajtót, mondván, hogy az nem létezik. Mi újra dörömbölni kezdtünk, hogy engedjenek be. Végül is kijött, s a főtiszt irodájába vezetett, ahol a két hölgy tolmácsolásával rövidesen megérttettük, hogy itt szeretnénk tartózkodni két hétig. Az igazgató már tudott rólunk, azonnal kijelölte a részünkre szolgáló cellát. Ebben a cellában megérkezésünkkor csak egy fapriccs volt elhelyezve, meglepetésünkre azonban, ezt azonnal kicserélték, három matracos vaságyat helyeztek be, pokrócokkal, egy asztalt, három székkel és egy összedűlő- félben levő szekrényt. Amikor végül magunkra hagytak, a fiúkkal együtt összenéztünk. Valamennyien arra gondoltunk, hogyha tolmácsnőink egy kicsit még kedvesebbek lettek volna ítélkező bíráinkhoz, valószínűleg börtönőröknek is megtettek volna bennünket. Akkor este korán feküdtünk le. A sok izgalomtól, a füllesz- tő melegtől, az izzadságtól fáradtan, nyomban mélyen elaludtunk. Másnap reggel kilenc óra tájban néger őrünk ébresztett fel bennünket, közölve, hogy látogatónk van. A látogatószobába mentünk, és a fiatalabbik tolmácsunk, nagy szatyorral a kezében várt ránk. A szatyor tömve különféle sajtokkal, felvágottakkal, halkonzervvel, friss kenyérrel és egy-egy üveg sör is volt. Megígérte, hogy amíg ott tartózkodunk, minden reggel ő és minden délután a nővére fog bennünket élelemmel ellátni. Később, ígéretükhöz hűen, két héten keresztül, mindennap ezt meg is tették. Egyre súlyosodtunk. Én négy kilót szedtem fel, a Blas- kó többet, Talpas maláriát. Délután az idősebbik nővér elmondta, hogy már beszélt dr. Manciellai is, - az ügyünk mielőbbi elintézése érdekében. Valószínű, hogy ma vagy holnap ő is meglátogat bennünket. Még aznap este, látogatási idő után ugyan, feleségével együtt eljött minket meglátogatni. Biztosított, hogy minden lehetőt el fog követni érdekünkben. Nem volt egy bőbeszédű ember, ígéreteket sem tett túlságosan, de amit mondott, vagy megígért, az helytálló volt. Utolsó napjainkban a második hét végén, szorongva vártuk, hogy mi lesz az eredmény. Az elutazás előtti napon dr, Mandell egyenes a fővárosból, Nairobi-ból jövet kissé feldul- tan és sajnálkozva mondta, — sajnos fiúk, nem tudok magukért tenni semmit. A délafrikai kormány követeli tőlem azt az összeget, amibe önök nekik eddig belekerültek. Ez fejenként kétszáz font, fiúk, s ez nagy pénz. Azt ajánlom önöknek, menjenek vissza a Délafrikai Unióba, én természetesen ellátom önöket ajánlólevelekkel és némi zsebpénzzel, amiből majd a kezdeti időben meg tudnak élni. Dolgozzanak szorgalmasan és ha egy-két év után úgy látják, hogy itt, Kenyában jobb lenne, nagyobb érvénysülési lehetőségeket látnak itt, írjanak nekem, és én biztosítom önöket, hogy bármikor munkát adok. A következő nap a két jóakaró hanfitáTsnőnk ruhadarabokkal, fehérneműkkel látott el bennünket, amelyek új bőröndbe voltak lerakva, vasalt állapotban. Dr. Mandell különböző durbani cégekhez ajánlólevelet adott és fejenként 5—5 fontot. Kikisért a kikötőbe, ahol a már ismert hajó ismert személyzete fogadott bennünket és a két hölgy sírva vált meg tőlünk. — Ügy érezzük, nem tettünk eleget a maguk érdekében — mondták. A hajón visszafelé már teljes értékű utasok voltunk, kényelmes kabinunk és szabad mozgásunk volt. Kenyától Durbanig hosszú a hajóút, vagy unalmas, vagy költséges. De mégis minden esetben izgalmas, még azok részére is, kikre biztonságos, békés, anyagi gondok nélküli családi otthon vár (ha ugyan ilyenről lehetne beszélni a Dél-afrikai Unióban), nem beszélve magukról. Tizenöt fonttal a hármunk zsebében, ki sem mertünk mozdulni kabinunkból, hogy élvezzük vagy látogassuk a hajó nagy körítéssel kiszolgált szórakozóhelyeit és fényes éjjeli mulatóját. Naphosszakon át ültünk a kabinunkban és kártyáztunk. Végre megérkeztünk. Első utunk a külföldieket ellenőrző irodába vezetett, ott 15 napot kaptunk, hogy Durbanban állást szerezzünk. Amennyiben nem tudunk állást szerezni, 15 nap letelte után, visszavisznek bennünket a bányához. Blaskó Laci, nem bízva a Mandelltól kapott ajánlólevelekben, még aznap visszautazott Johannesburgba. Mi Talpassal elsőként Jankóvich-nak írt levelet adtuk át és csodák csodájára nem lett arra szükségünk, hogy a további levelek átadásával is törődjünk. A varázslevél kéz- hezkapásakor Jankovich grófi büszkesége kezesbáránnyá változott. Minden igyekezetét lat- bavetve, még aznap elhelyezett mindkettőnket különböző vállalatokhoz. Talpast a Hullett cukorgyárba, engem egy jobb nevű asztalosüzemben, — és az egyszer olyan zokon esett, számlájára elfogyasztott költséges ebédet sem említette meg. A papírgyár ugyanis, melynek Jankovich volt az igazgatója, dr. Mandell tulajdonát képezte. Jankovich tehát nem kérést, hanem parancsot kapott a főnökétől. A munkahelyeink közti nagy távolság miatt még aznap megszakadt minden kapcsolatunk TálpassaL Tizenhatszor nyolc év alatt Az emigrációs élet egyik jellemzője, hogy a gyakori kényszerhelyzet sok, rövid ideig tartó, mindent megosztó, mindent megbeszélő, testvén barátságot kovácsol. Véletlenül jönnek létre és általában az anyagiak jobbra fordultával gyorsan megszűnnek. Az egyszer már. egymás iránt érzett nagy felelősségérzetből, lekötelezettségből csak az emlékek maradnak később. Mikor Talpastól elváltam, nem beszéltünk meg újabb találkát, mert mindkettőnk szerint természetes dolog volt, hogy naponként fogunk majd a jövőben is találkozni. Azonban csodálatos módon, a későbbi években soha sem volt szerencsénk. Híreket ugyan hallottunk egymásról és ilyenkor mindig felújultak az együtt töltött napok emlékei, de hamarosan újra közömbössé váltak. Idegen országban a bevándoroltakat sokkal veszélyesebben sodorja az ottani élet versenye, mint az ahhoz szokott bennszülötteket. Mink is sodródtunk tovább, ismerkedtünk újabb és újabb barátokkal, mindig azokkal, akiket az adott helyzet megkívánt. Sajnos, nekem sohasem sikerült az ott nagyra értékelt szilárd talajt megteremteni a lábaim alatt, hogy egy helyben letelepedve, hangyaszorgalommal gyűjtögetve gyárat építsek, mint a hazajött látogatók és levelek szerint soknak mái van. (Folytatjuk) Urbán Józsol 1985. július 30., péntek , A legnagyobb siker: Sánfha Ferenc Húsz érája Tízezer könyv között Hevesen Ilyenkor nyáron azért csők-1 ken a forgalom. Az idősebbek dolgoznak, még a nyugdíjasok is segítenek, a gyerekek kirándulni mennek. Van ideje a könyvtárosnak, hogy szépen sorba rakja a könyveket. Délután hat óra lehet. A nap még besüt a hevesi járási könyvtár ablakán. A kölcsönzők már elmentek, Harangi Jánosné, a könyvtáros, a holnapi napra készül. Éppen egy Jevtusen ko-kötetet tart a kezében. — SZERETIK? — A fiatalok nagyon. Voz- nyeszenszkijt, meg őt. A magyarok közül Baranyát, Váczit. Az idősebbek inkább prózát olvasnak. Jókait, Mikszáthot, Mórát, a maiak közül Fejes Endre, Fekete Gyula, Németh László írásait. — MI VOLT MOSTANÁBAN A LEGNAGYOBB SIKER? — Sántha Ferenctől a Húsz óra. Ahogy meghallották, hogy a regény alapján készült film Moszkvában megosztva nagydíjat nyert, szinte megrohanták a könyvtárat. Olyanok is jöttek újra, akik már olvasták a könyvet — HÁNYÁN JÁRNAK NAPONTA? — Ügy 25-en, 30-an. Különben 850 állandó olvasónk van. — NYÁRON INKÁBB A FIATALOK, A GYEREKEK JÁRNAK? — Mindenki azt gondolná, pedig fordítva van. (Itt inkább a felnőttek a szorgalmasabbak). — HÁNY KÖTETES A KÖNYVTÁR? — Tízezer könyvünk van. Mindenki megtalálja a kedvére valót. Akinek valami különleges kívánsága van, azt más könyvtártól megkérjük. — A LEGFORGALMASABB NAP? — A szerda. Ilyenkor egész nap kölcsönzünk. De nyáron azért kisebb szerdán is a forgalom. Ha télen jönne, még most is lennének. Most meg egyedül vagyok. Pedig alig van hat óra. Gyakorlott mozdulattal helyre teszi a Különös házasságot. Kis idő múlva halkan kattan a kulcs a zárban. (K.)
