Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-29 / 177. szám
^Jovore » jra jelentkezem as egyetemre99 A pontszám kevés volt Nullás is akadt Két nappal később tudta meg, mint ahogy a posta hozta a hírt Az anyja célozgatott rá: „Tegyük fel, hogy nem vettek fel, akkor...” — Akkor már tudtam, hogy megjött az elutasítás — mondja a volt egri Dobó gimnazista, Jókai István, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkezett magyar—orosz szakra. — Anyám eldugta, félt megmutatni. — Miért? — Tulajdonképpen nem is tette rosszul. Sokkal jobb volt így, mintha nekem kellett volna felbontani az értesítést és rögtön olvasni... így volt két nap időm megszokni a gondolatot, hogy nem vettek fel. — Nagy szót mondok: megsemmisült? — Nem* de bizakodtam, hogy sikerül. Az elutasító papíron a pontszámok: Irodalom: 5, magyar nyelvtan: 4, orosz írásbeli: 0, orosz szóbeli: 4. — Nem is rossz* kivéve azt a nullát — Azt hittem; legalább lesz egy közepes. Különben elégedett vagyok. Ha az a nulla nem lett volna ... De volt* s így pontszáma: 14,5. Az iskolából 8 pontot hozott Jelesen érettségizett — Az Eötvös Lorándon még akkor sem biztos a felvétel* ha valakinek 18 pontja van. Gondolom, tud erről. — Sajnos, jövőre is maximum csak 18 pontom lehet A gimnáziumban az első három évben nem voltam jó tanuló. Volt igazgatója tájékoztatása szerint, Jókai István a negyedikben *,futott fel”. Anyja súlyos idegbeteg, aki dolgozni nem tud, így a fiú állami gondozott volt Amíg otthon lakott, nem tudott tanulni rendesen. Később lett kollégista. A kiegyensúlyozatlan élet a rossz szociális helyzet miatt, nem tudta hozni képességeit. Kampányszerűen tanult* ahogy arra betegsége és saját hangulata befolyásolta.' Fellebbezett. Tanár szeretne lenni. Gimnáziumban. — Nagyon el van keseredve? — Még nem. Éltet a fellebbezés esetleges sikere. Ha nem, jövőre újra jelentkezem. Addig talán képesítés nélkül fogok tanítani. Optimista? — Csalódott? — Nem nagyon csalódtam. — Nem bízott magában? Pesszimista? — Ügy mentem a felvételire, hogy 99 százalékban nem vesznek fel. Csak egy százalékig bíztam. Aztán a felvételi négy napja alatt lassan ez az egy százalék is elpárolgott. — Az egri Devánszki Zsuzsa az Iparművészeti Főiskola textil főtanszakára jelentkezett ruhatervezőnek. — Hogyan folyt a négynapos felvételi? — Két modell fejét kellett megrajzolni. Együtt voltunk egy nagy tanteremben mindannyian. Láthattam a többiek rajzait is. Voltak egész gyengék, de voltak kiválóak is. Mi a barátnőmmel olyan közepesek voltunk. — Mást nem kellett csinálni? — Nekem nem* mert nem jutottam tovább. A végén felírták a táblára azoknak a neveit, akik ezen az első rostán túljutottak. — Mit érzett, amikor nem látta a nevét a táblán? — Mondtam, hogy nem is számítottam rá. — Akkor miért jelentkezett? — Mert imádom a ruhatervezést. Általános iskolás korom óta erre készülök. Örs-* majd KISZ-összejöveteleken az osztályban mindig én tartottam előadásokat az ízléses öltözködésről. Sok ruhát terveztem nemcsak magamnak, hanem barátnőimnek, ismerősöknek is. De többet nem jelentkezem. — Miért? Félek. Voltak a felvételin negyedszer, ötödszörre jelentkezők is. De nem is jött el mindenki, megijedtek. — Mit fog csinálni? — Eddig úgy van, hogy a KISKER-hez megyek. Megígérték, hogy jövőre felküldenek a kirakatrendezőire. — Szeretné azt csinálni? — Nem rossz az. De talán mégis újból jelentkezem, azonban díszlet- és jelmeztervezőnek. Próbálkoztam azzal is* csak úgy magamnak. Elolvastam a darabot, kiosztottam a szereposztást és megterveztem a díszleteket és a ruhákat — Oda még nehezebb bekerülni. — Nem baj, ha ez sem sikerül, majd a másik. Nem vagyok elkeseredve. Optimista vagyok. „Rövidzárlatn Tíz ponttal indult iskolájából, az Eötvös Loránd Légiközlekedési- és Gépészeti Technikumból és 10 pontja is maradt. — Hogy lehet ez? — kérdezem Papp Zoltánt, aki egri, de a fővárosban érettségizett és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem járműgépészeti szakára jelentkezett. — Talán túl sokat tanultam? Az érettségire is, és a felvételire is? A matematika és a fizika írásbelin, amikor ránéztem a példákra, nem is tűntek nehéznek. Aztán mintha beállt volna egy „rövidzárlat”. Szóbelire sem engedték a kitűnően érettségizett fiút — Szégyelltem is magam. Még mindig nem tudom, hogy mi történt velem. Talán az volt a baj, hogy előtte való este majdnem éjfélig kimaradtam? — Berúgott? — Nem, Egy kicsit be voltam szíva* — Mihez kezd? — Két álláskilátásom van. A Vízügyi Igazgatóságnál és az Egri Gépállomás műszaki fejlesztési osztályán. — Tulajdonképpen repülőgéptechnikus; — Igen. De csalódtunk a technikumban. Nem nyújtotta azt, amit vártunk tőle. Harmincán végeztünk és felügyeleti szervünk, a MALÉV, csak 11- nek biztosított állást. Nekem is ajánlottak.. * De Papp Zoltánnak vissza kellett jönnie Egerbe. Most ő a családfenntartó, mert az apja1 meghalt tavasszal* — Jövőre újból jelentkezem. Berkovits György fl hatvani kórház építéséről jelentjük 1963. októberében kezdték el a munkálatokat a 7<5 millió forintos beruházásra tervezett hatvani új kórházon. Az épít- ke^s beruházója az Egészségügyi Minisztérium, a kivitelezője pedig az ÉM. Heves megyei Állami Építőipari Vállalat A kórház átadásának az időpontja, az előzetes tervek szerint 1966. március 15-e... A munkák eddig tervszerűen haladtak, függetlenül a kedvezőtlen időjárástól, szinte nincs lemaradás az építkezésen. Jelenleg 320-an dolgoznak a kórházon, s egyre folynak a kőműves, az asztalos, a víz- és villanyszerelő munkák. Megérkeztek már a festők és a liftszerelők is. Legutóbbi ottjártunkkor Ko- kai József főművezető kalauzolt végig az építkezéseken, egyben magyarázatot adott egy ál híre is... — Nem tudom, ki találta ki, hogy süllyed a kórház. Ettől függetlenül már háromszor i3 ellenőrizték. Szó sincs róla. A Eddig még nincs lemaradás Alaptalan a süllyedési hír Mégis veszélyben a határidő megye legnagyobb és legmodernebb kórháza lesz. 452 férőhelyes modem kórtermekkel. Csak kész legyen határidőre. Köztudomású, hogy az ÉM. Heves megyei Állami Építőipari Vállalat hatvani részlege jó hírnek örvend. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy nem tartozik azok közé, amelyeknél, egy építőipari közmondással élve: a munka lassan és bizonytalanul folyik. Miért mondta akkor olyan határozatlanul a főművezető, hogy csak kész legyen határidőre ... ? — Meg van az oka. Eddig nincs lemaradásunk, de a felhők már kezdenek tornyosulni. Például 76 millióra tervezték az építkezést, amíg közben kisült, hogy kevés lesz, és 86 millió szükséges hozzá. Hogy időre befejezzük, még 10 millió forint kéne erre az évre. Csak az a baj, nem biztos hogy megkapjuk. Most folynak a tárgyalások a beruházóval. Meg a vasszerkezeteket is csak 1966. őszére szállítják le. Anélkül pedig nem tudunk mit csinálni. Így tehát valóban kétséges az 1966. március 15-i időpont. A kórház építése eddig jól haladt. Nincs lemaradás, minden a terv szerint ment A felhők azonban valóban tornyosulnak, s ha nem akarják az illetékesek, hogy határidő- eltolódás legyen, azonnal segítsenek. A főművezető még időben szólt, még lehet segíteni. Nemcsak azért, hogy a hatvani építőrészlegnek megmaradjon a jó hírneve, hanem azért is* mert a kórházra szükség van. Különben nem is építették volna. rpaiiiiika...! A GYÖNGYÖSSOLYMOSI Mátra Tsz irodájában így jellemezték Molnár Annát, a kertészeti ifjúsági brigád tagját: — Pontos, lelkiismeretes lány, bárki példát vehet róla. A KISZ-titkár, aki egyben a kertészeti brigád vezetője* a következőket mondotta: — Mindig számíthat rá a KlSZ-szervezet mind a társadalmi mind a kultúrmunká- ban. Most is a tanyaközpont melletti kertészetben lehet megtalálni. Ezen a délelőttön még senki sem tartózkodott a határban. A reggeli órákban bőséges zápor pásztázta végig a környéket, amelytől az autó kerekei korcsolyaszerűen csúszkálnak a tanya tóé vezető köves úton. Megnézem a dúsan termő melegágyakat, gyönyörködöm a színes virágokban, zörgetem az ajtót, ablakot, de a lányokat nem találom. — Az uborkát böngészik*' — válaszolja érdeklődésemre egy pipacsutorát szopogató idős bácsi* Már jönnek is befelé...! A sár széles papuccsá dagad gumicsizmájukon, kezükben öblös, uborkával színig rakott láda. Pihenőhelynek használt kis helyiségbe térünk be. Asztalként felfordított uborkásláda szolgál. Talán így is képzettem el Molnár Annát* mosolygósán* érdeklődőén és ... csinosan. Méltán akad meg rajta a legények szeme. De hát már késő, mert... —... menyasszony vagyok* — Uborkaszedéstől sáros kezén gyűrű villan. — A vőlegény.:: ? — Gyöngyösi de most katona. KOMOLYAN VÁLASZOL, mint ilyenféle témához illik* de a szeméből nem tűnik el a fiatalokat jellemző derűs, hun- cutkodó mosoly. Azután a munkára terelődik a szó. Mi adja tulajdonképpen ezt az ambíciót, ami ebben az évben már 220 munkaegysé10. Fölszállás előtt abban egyeztünk meg, hogy ha bármelyikünket megfogják indulás előtt és kidobják, a másikat nem fogjuk elárulni. A kapitány elszedett tőlünk mindenféle igazolványunkat és még aznap munkába állíttatott bennünket. Mondva, hogy ha tud, megpróbál elvinni bennünket Velencéig, és ott átad az olasz hatóságoknak. Mindezt örömmel fogadtuk és szívesen kezdtük meg a munkát, amely abból állt, hogy a hajó fenekén heverő, rozsdás vaságyakat csi- szolgattuk, festegettük, majd súroltuk a padlót. Arról beszélgettünk, hogy a Blaskót valószínű már a kikötőben elfogták, de ha mégis itt van* hová bújhatott. Két napja hajóztunk már. Ha dolgoztunk is* ha a fülkénkben voltunk is, állandóan két olasz legény volt az őrségünkre állítva. Mi sokat mesélgettünk nekik Dél- Afrikáról, az aranybányáról. Szimpatikusak voltak, mi is azok lehettünk számukra, mert állandóan étellel, itallal tömtek. Reggelinket, ebédünket a legénység többi tagjaival közösen fogyasztottuk, vacsoránkat a kabinunkban. A szakácsok és a hajótisztek, — a kapitány kivételével — valamennyien nagyon előzékenyek voltak hozzánk. A negyedik nap, amint éppen ebédeltünk, Blaskó Lacit előhúzták egy mentőcsónakból. Oda bújt, 1965. július 29., csütörtök amikor a kikötőben felszökött. Most, három nap után, centis szakállal, hosszú, fekete, összevissza kuszáit hajjal, agyongyűrött ruhával, ahogyan kinézett, ijesztő volt. Embert ilyen nevetséges, vagy siralmas állapotban még sohasem láttam. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk Talpassal, nevessünk* vagy sírjunk? — Ismerik? — kérdezte tőlünk a kapitány. — Nem! — feleltük egyszerre. — Ismeri őket? — kérdezte most Blaskót a kapitány. — Nem! — mondta ő is. — Egyedül szökött fel? — Nem szöktem kérem, részegen mentem a kikötőbe és beestem ide... — És fölesett az egy emelet magasságban függő mentőcsónakba? — Igent — felelte közömbösen. — Porco diói!! És melyik kikötőben esett föl? — Fokvárosban. — Ne hazudjon, ott nem is voltunk! — Akkor nem tudom, kérem. Erre a kapitány előhúzott a papírjaink közül egy fényképet. Mind a hárman rajta voltunk. A Blaskó orra elé tartotta, az egyik alakra rámutatott és megkérdezte: — Ki ez? — A Talpas — mondta Blaskó, és rám mutatott. — Tehát ismeri őket? — Nem! — felelte Blaskó. Mindezt olyan kifejezéssel tudta csinálni, hogy talán Chaplinnek kellene még egyszer 20 évesnek lennie, hogy ilyet láthasson a közönség — Adjanak valami ruhafélét ennek a majomnak. Borotvál- tassák meg, és menjen a többiekkel dolgozni. — Szólt most a kapitány erélyesen másodtisztjének. A történtek után egy hétnél is tovább hajóztunk, reggeltől estig dolgoztunk. A szakácsok és a legénység egyaránt továbbra is jól tartottak étellel, itallal Minden kikötőben bezártak bennünket egy külön raktárhelyiségbe, hogy a fölszálló vámőrök ne találhassanak ránk. Az olasz kapitány valóban ei akart vinni Olaszországig. Biztosan nem azért* hogy velünk szívességet tegyen, inkább, hogy saját jó hírnevét a hajózási vállalatnál ezzel is öregbítse. Az utolsó kikötő Mombaza következett. Az utasok között, akik a hajó fedélzetén szerettek tartózkodni Kenyáig már megszokottá vált a minden kikötőben hajóra szálló fehér egyenruhás, udvarias vámőrség. A mombazai kikötőben is, miután elvégezték dolgaikat és a közelükben lévő utasoknak jó utat kívántak, távoztak. Azok pedig tudomásul véve, hogy a hivatalos ceremónia véget ért és egy-két új utas kivételével a partról már senki sem fogja őket zavarni, visszabújtak könyveikbe, vagy a fedélzet korlátjára támaszkodva csodálták a mombazai tengerpart pálmaligetét. Ám egyszer nagy bömbölés- sel szirénáz» rendőrautó jött a kikötőbe, s egyenesen a hajónkhoz tartott és megállt a feljáróhíd előtt. Zárt kabinunk futbafinagyságú ablakain át mi is láttuk ezt, s nem tudom miért, de biztosra vettük, hogy értünk jönnék. Az angol rendőrök jellegzetes trópusi egyenruhába voltak öltözve, mely térdzokniból, rövid nadrágból, ingkabátból és nagy parafasisakból állt Európai szemmel nézve ilyen egyenruhába bújtatott rendőrök nagyon nevetségesen néztek ki, de azoknak a fehér derékövükön himbálódzó, szintén fehér tokban lévő nagy pisztoly és katonás fellépés, nagyon is hivatalos külsőt adott. Elöl jött két fehér, utánuk két fekete rendőr. A fehér rendőrök a fedélzeten dongó léptekkel egyenesen a kapitány irodája tóé tartottak. Szorongva vártuk, mi fog most történni. Az olasz kapitány bocsánatkérő, sajnálkozó tekintetek közepette a két rendőrrel együtt hamarosan meg is érkezett búvóhelyünk ajtaja elé. összebilincseltek, s vittek bennünket kifelé a hajóból. Az utasok mindkét oldalt sorfalat alkotva bámultak bennünket Végre elhaladtunk előttük. Mire gondolhattak? Hogy rablógyilkosok, vagy a hajón elfogott tolvajok vagyunk? Nem tudom* de szerettünk volna elsüllyedni. Lenn a mólóban a fekete rendőrök elváltak és helyüket a rendőrök kocsijában mi foglaltuk eL A város felé haladva mér nem szirénáztak, de egyenesen egy bírósági terembe vezettek bennünket Hosszan, majd három órát várakoztunk. A velünk maradt rendőrök egyike, nyugtatva bennünket, magyarázta, hogy a bíróra és egy tolmácsra várunk. Csodálatos, hogy a világ minden kis zugában lehet magyarul beszélőt találni. Itt Mom- bazában is, amely semmi esetre sem nagyobb Budapest óbudai kerületénél, élt három magyar. Két fiatalasszony, akik testvérek voltak és az első világháború után Ausztráliába vándorolt magyar szülők, Ausztráliában született gyermekei. Később kenyai farmerekhez mentek feleségül és mcetközoaen egy. nőLdivatáruüzletet vezettek. A másik magyar dr. Man- dell, 30 éve ott élő, nagyon gazdag és köztiszteletnek örvendő öregúr. Mombazában, Nairobiban nagy cementgyárai, Rodé- ziában, Dél-Afrikában tekintélyes bányarészvényei, Durban- ban nagy cukorgyára volt Végre megérkezett a bíró. A két magyar hölgyet udvariasan maga elé engedve jött a szobába, majd élmellőzve őket, szigorú képpel asztalhoz ült. — Álljanak fel! — parancsolta. Felugrottunk. — Hová akartak menni? — Ide, Kenyába! — mondtam. — De a kapitány azt mondta, maguk Európába készülnek. — Kérem, mi nem tudunk beszélni. Valószínű félreértette. — Miért akarnak pontosan ide jönni? — Hallotta*, hogy ez egy jó ország — Miért szöktek el Dél-Afrikából? Ekkor tolmácsaink tóé fordultunk, hosszan magyarázni kezdtünk* Elmondtunk mindent Afrikáról, ami velünk történt úgy, mintha azt görbe tükörből néztük volna. Majd a két hölgy a bíróhoz fordulva biztosította őt, hogy hajlandók értünk kezeskedni, bennünket eltartani,-amíg munkát nem szerzünk. Első dolguk lesz dr. Mandeüal felvenni a kapcsolatot és ő minden valószínűség szerint alkalmaz majd minket valamelyik cementgyárában. Ítélethirdetés következett. Mindez olyan váratlanul történt, hogy meg sem közelítette a legrövidebb tárgyalások idejének egy tizedrószét sem. — Álljanak föl! —parancsolta. Fölálltunk. — Két hétre börtönbe fognak menni, ha ez alatt a letelepedési kérelmük elintézést nyer, úgy maradhatnak. Amennyiben nem, ugyanazzal a hajóval, amelyikkel jöttek, hajófordultával vissza kell, hogy térjenek a Dél-afrikai Unióba. (Folytatjuk) Urbán József get eredményezett? Pedig „egyes” lány, és ha nem tömé magát ennyire, akkor is lenne elegendő tejbe aprítani való. — Gondolkozva keresgéli a szavakat* — Szeretek dolgoznimeg ilyenkor igyekezzen az ember* amíg fiatal. — És mit akar vásárolni a pénzen? — Bútort, meg r 1 — Nincs bútora? Megbotránkozó csodálkozással néz. — Hogyne lenne! De csak hálóbútor van. Ehhez szeretnék még egy kombináltat* azonkívül a házépítéshez is sok pénz kell. De a házat közösen építjük a szüleimmel. Az uborkásláda tetején gyors számvetést csinálunk az elmúlt négyévi keresetről, mert Pannika — így nevezik a tsz-ben — éppen ennyi ideje dolgozik.1 A végösszeg megközelíti a 60 000 forintot Ebből bizony már jut kombinált bútorra, de szülői segítséggel házépítésre is. Ám egy fiatal lány az említett nagy terveken kívül egyébre is vágyik* Ezért kíváncsiskodom tovább. — És az öltözködés? Nevet. — Nem kerül sokba; mert csak az anyagot kell megvenni. — Egy évig tanultam úgy, önszorgalomból a varrást, és magam készítem el. — De szórakozni csak jár...? Felcsillan a szeme. — Nagyon szeretek táncolni. Ahányszor hazajön a vőlegényem, mindig bemegyünk Gyöngyösre. — Mivel tölti a szabad idejét? — Szabad idő elég kevés van, mert napi 12 órát dolgozunk, és még vasárnaponként is be kell jönni. De ha mégis van, hát segítek édesanyámnak takarítani, főzni, vasalni*' Aztán moziba is szívesen járok. Nagyon szeretem a szerelmes filmeket... BOLDOG, ELÉGEDETT Molnár Anna. Telítve tervekkel*' de ambícióval, munkaszeretettel is, amelyeken keresztül tervei reális alapot nyernek* Nem különleges lány ő, csupán józanul gondolkodó, izig-vérig mai fiatal. Laczik János Solymosi virágok (Tudósítónktól): A gyöngyössolymosi tanács — egyebek között — gondot fordít a község csinosítására is: parképítéssel, sokszínű virággal próbálja kellemesebbé* vonzóbbá tenni a Mátra alji települést. Már az első lépések megtörténtek. S a fő utca üde színfoltjai — a helybelieken kívül — elnyerték az átutazó idegenek tetszését is. Eddig sok problémát okozott a parkok locsolása, mert a közelben, nem volt víz. Remélhető azonban, hogy rövidesen megszűnik ez a gond is: mintegy százötven méter távolságból vízvezetéket építenek * parkig.
