Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-04 / 130. szám

Csöppinkó, az én emberem... Elfuvarozott miliiók MAGAS DOMB széles sík­ján ágaskodik a B. akna két acéltornya. Kihúzódtam az erdő szélére, árnyékba, ahon­nét jól láthatom az aknaud­vart s a fűbe heveredve vár­tam. Az irodán azt mondták, csak várjak nyugodtan, oda küldik, akivel beszélni aka­rok. Ha valakire várok, akit még nem ismerek, próbálom kitalálni, milyen lehet: ala­csony, kövér és szőke, tán közepes termetű és fekete, mondjuk dohányzik is, mord vagy inkább tréfálkozó? Egy szóval elképzelek magamban egy embert, felruházom tu­lajdonságokkal is, aztán az elképzeltet összehasonlítom a valóságossal. Érdekes já­ték, s erről nem mondtam le most sem. Vékony, közepes termetű embert vártam — mert a statisztikai bányász­méret ilyen —, barna hajú -férfit, aki szeret fontoskodni. A nap forrón tűzött, s odább a deszkabódék felett a levegő vibrálva játszott. Nyurga, majd két méteres nyakigláb fiatalember tar­tott felém. Mit mondjak, csodálkoztam kicsit, ennyi tévedésemen. —... rencsét! — harapta el a köszöntést hanyagul. — Beszélni akar velem, igaz? — Jószerencsét! Maga an­nak a sokat emlegetett bri­gádnak a vezetője? — Csak helyettesi minőség­ben. — S a brigádvezető? — Kiírták maródira: Szó­val: beteg. — Baleset? — Ugyan, mit gondol!? Jót akart, ez döntő. — Jót akart és rossz sült ki belőle. —... A tele csille lebak- kant a sínről, vissza akartam billenteni. Bátyó meg eltolt, hogy majd ő. A végén mégis csak én tettem a helyére. — Bátyót pedig kiírták. — Kicsit fájtatta a dere­kát. Azért is írta ki az orvos. De kiírta már többször, für­dőzni járt, mert reumás a Bátyó dereka. NEMCSAK A TERMETE üt el a statisztikai bányász­mérettől, fülére sem lehet azt mondani, hogy szokvá­nyos. Az elálló, tenyérnyi fülek komikusán hatnak a nem termetéhez illő, arány­talanul kicsi fejen. — Ne haragudjon, a nevét nem értettem pontosan. — Fontos? _ Arról ismerik az em­bert. — Akkor írja, ha bírja. Németes, csupa sch-ás, r-es, van benne egy i, vagy ei. Tényleg nem bírom leírni. Nevet az erőlködésemen, jó­ízűen, bugyborogva. kor, mikor ellenőrzik, mit végeztünk, úgy is kiderülne a lajbi színe, aztán bukfenc. — És hogyan formálódnak az emberek szocialistává? — Hozzánk dobtak egy ür­gét. Ürgét, igen! Nem kellett az sehol, senkinek, mert azt csinálta, hogy dolgozott ne­gyed órát, aztán eltűnt fél órára. Elment fürdeni a víz­gyűjtőbe, hogy a meló őt na­gyon kimelegíti. Mikor kö­zénk vágták, megcsinálta párszor, hogy fürdőzött, de megmerítettük kétszer-há- romszor. Azóta úgy dolgozik, mint egy angyal és mégcsak ki sem melegedik a drága. Szó volt róla, hogy elteszik tőlünk, és kérem, az az em­ber... sírt. Hozzánk jönnek az emberek, de elmenni sen­ki sem akar. — Közös szórakozás? — Csak a meccs. Moziba jobban csak párban megyünk, ki-ki az asszonyával. Színház nincs. — És egymás kölcsönös se­gítésével hogyan állnak? — Mikor Pehely meg Kur­ta építkezett, mind ott vol­tunk. Kevertük a maltert, hordtuk a követ. De ezek ugye, nem voltak ingyenben. — Hogyan? — Olcsóbb lett volna nap­számosokkal, mert többe ke- .rült a leves, mint a hús. Sok bort benyaltunk, meg a ka­ja... — És mondja csak ... Csöppinkó... a munkahel­lyel elégedettek? — A PÉNZÜNK MUTAT­JA. Kilencünk közül ötnek tévéje van. És hűtőszekrény is. — És a munkahelyi kiszol­gálás? — Azzal már panaszunk van. Nem a csillére, azt min­dig kapunk, ahány telit kül­dünk fel az ereszke-tetőre, annyi üreset. Csak a robban­tás, arra kell sokat várni. Nincs elég robbantógép. De mink robbantunk anélkül... — Mit csinálnak? — Hát a villanyvezeték­ből robbantunk. Odaértetjük a két szál drótot és bumm! Így nem is pocsékolunk any- nyi drótot. — De hiszen tilos! — Tudjuk, de az aknász nem áll minden pillanatban a hátunk mögött. — És ha valaki ott marad­na, ha rászakítaná a robban­tás a bányát? — Ilyen még nem volt. — Szóval kijátszók az ak­nászt és a bányarendészeti előírásokat?! Ilyen szocialis­ta brigád hát a maguké? — Más is így csinálja, csak azt tudják. — És maguk, persze, ügye­sek! — Ide figyeljen, elvtárs, nem akarunk fél órákat vár­ni a robbantókészülékre, azt nemcsak a mi zsebünk, a csa­lád érezné meg otthon, de a bánya is ... A termelés. (Néhány hónappal beszél­getésünk után hírt kaptunk telefonon: robbantásos bal­eset történt B. aknán, három emberre rászakadt a bánya. Rendeltem taxit, robogtam a helyszínre. Egész úton mar- dosott a bűntudat, miért nem szóltam, finoman, hogy jobban ellenőrizzék Csöppin- kóék robbantásait...) Gyalog kaptattam fel a magas domb széles síkjára, ahol a B. akna két acéltor­nya ágaskodik. Későn ér­keztem mórt is. A nappalos műszaknak már vége volt, a délutánosok készülődtek le­szálláshoz. — Ó, HISZEN ITT az éh firkászom ...! — hallottam a kasnál az én emberem isme­rős hangját. Csöppinkó volt. — Ugye a robbantás miatt jött? — kérdezte halkan, aztán hozzátette: — Hogy beszélgettünk, én utána le­állítottam az akciót. Az az igazság, hogy féltem, szól a módszerünkről a magasabb főnökségnek. Kértünk rob­bantógépet, külön a csapat­nak. Volt ideje még, visszakísért az úton egy darabot. Mikor elköszönt, szomorúan mond­ta: — Kár, hogy nem érek .rá, megmutatnám a fiamat. Az aztán igazi csöppinkó. Két hete született csak ... Pataky Dezső IVyugodtan megfogalmaz- L hatjuk a kérdést: ki­nek jó ez? Kinek jó az, hogy az előregyártott téglablokko­kat Egerből Gyöngyösre szál­lítják teherautóval, hogy egyetlen negyvenlakásos épü­lethez a szükséges blokkok le­szállítása háromszázezer fo­rint költséget igényel, hogy negyven kilométert utaztatjuk gépkocsikon a téglablokko­kat, hogy nagyon szűkös te­hergépkocsi viszonyaink kö­zött ezeknek egy sorát leköt­jük a szállítás miatt, hogy a szalagszerű építkezés meg­szervezését többek között a téglablokkok utaztatásával is hátráltatjuk Gyöngyösön? Ki­nek jó ez? Az idén négy épületet ké­szítünk el Gyöngyösön „utaz- tatásos” módszerrel, az itt fel­merült szállítási költség csak ebben az évben egymillió-két­százezer forint. De mennyit építettünk már meg eddig ilyen módon és mennyit fo­gunk még megépíteni ezután, hiszen a távlati tervek mint­egy ezer további lakás elké­szítését szabják meg felada­tul. Ezek Jó része téglablok­kokból áll majd össze a szor­gos munkáskezek nyomán. Egyszerűen milliókat adunk ki, mert a téglablokkokat Egerben gyártják, és ezeket Gyöngyösre kell szállítani. Pedig Gyöngyösön is van tég­lagyár. De évekkel ezelőtt ki­mondta a szakértő bizottság, Milyen kár, hogy a Magyar Televízió, amikor a Heves me­gyei napok műsorában Egerbe is ellátogatott, nem kereste fel a Széchenyi úti, a volt Ta­karékpénztár helyén épülő presszó építését. Mert ha fel­keresik, akkor talán az év leghumorosabb kérdését tol­mácsolhatták volna a képer­nyők előtt ülő millióknak. A kérdés pedig. így (.hang­zott volna: — Tessék mondani, mikor iszunk itt egy jó, erős feketét? A válasz: — Nem tudom. Tévedés ne essék, nem vicc­ről van szó. Az elhangzott párbeszéd kérdezője a tervező volt, a válaszadó pedig a mű­vezető. Ezek után a „humoros ked­vünket” nyugodtan félrerak­hatjuk és pótolhatjuk talán mi, amit a televízió elmulasz­tott. Kezdjük ott, hogy már régen készen kellene lennie, hiszen a határidő már jócskán lejárt, de ha szétnézünk az építkezé­hogy a gyöngyösi tégla alkal­matlan a blokkok elkészítésé­re, és az évekkel ezelőtti szentenciát a felettes építési hatóságok a mai napig sem vizsgálják felül. Egyszerűbb, ha megy minden a maga módján, a már megszokott kerékvágásban. Persze, takarékoskodnunk kell, a decemberi párthatáro­zat mindannyiunk lelkére kö­ti, hogy ne pocsékoljuk a nemzeti vagyont, társadal­munk erőforrásait. Nehezen hihető, hogy ennek a hatá­rozatnak a szellemében utaz­tatjuk a téglablokkokat. Ne­hezen hihető, hogy ennek a határozatnak a szellemében mellőzzük a gyöngyösi agyag minőségének újravizsgálatát. Mintha eleve lemondanánk a helybeli gyártás lehetőségé­ről. Hadd menjen csak minden úgy, mint eddig, akkor keve­sebb kényelmetlensége lesz néhány embernek, nem kell tömi a fejét az ésszerűbb, gazdaságosabb megoldás meg­keresése miatt. AJ ért az is igaz, valaki­nek mégiscsak jobb, hogy a blokkokat Egerből szállítják tehergépkocsin Gyöngyösre. Ez pedig a He­ves megyei Állami ÉDÍtőipari Vállalat, amelynek termelé­kenységi mutatóját előnyö­sen, méghozzá nem is Ids mértékben befolyásolja a szál­lítási költség. Épületenként sen, azonnal „megérthetjük” a lemaradást. Elöljáróban: ilyen építkezés­ről még nem is hallottunk. Eddig mindig úgy tudtuk, hogy ha valaki épít, akkor elő­ször elkészül a terv, majd csak azután fognak hozzá a munká­hoz. Ügy véljük, ez törvény is. Nos, most alapos a csaló­dás. Mert a presszó már az „új”, modern eljárásokkal ké­szül majd el. Igaz, a művezető is most ismerkedik meg vele, és talán ennek köszönhető, hogy a fekete ivás bizony még sokáig várat magára. Mert a tervek csak fokozatosan jön­nek Pestről, egyszerre készül­nek az építkezéssel. Azt már mindenki tudja, hogy hol ját­szik majd a zenekar, milyen színűek lesznek a falak, de hogy hol lesz majd a kémény, a kazán, arra még maga a ter­vező sem tud válaszolni. Le­het éppen, hogy tudna, de egyelőre hallgat s a tervet sem küldi, az biztos..; Nincs terv, nincs presszó. A villanyszerelők, bádogosok, a 1854-ből való bombákat találtak Szevasztopolban véletlenül por valamennyi lövedékben rábukkantak egy raktárra, megnedvesedett. A lövedéken amelyben az 1854—1855. évi látható gyártásuk időpontja: krími, háború idejéből szárma- 1854. zó gömbalakú, nyersvasból ké- A helybeli múzeum munka­szült bombák voltak. társai szerint a krími háború A tűzszerészek több mint idején francia üteg állt azon száz lövedéket távolítottak el. a helyen, ahol a bombákat ta- Közülük hatvan elég jó álla- láltak. pótban megmaradt. A puska- (TASZSZ) D. L. A\\\\\\\\\\V<\\\\\\\\\\\\\V\Vv\X!V\\\\!WCCCAVNŰiííJ^^ A kis hal nem Hat hét Camp Luphungoula poklában — Ha mindenáron akar­ja, hát írjon egyszerűen Csöppinkót. — Csöppinkó...? — és majd kirobban belőlem a rö­högés. — Micsoda név ez? — Nem is olyan rossz név... De ott van például a 95 kilós nagy dagadt Peták, aki Pehely, a gyors beszédű Horvát, aki Dadogós, meg a többiek, Kurta, Nyulárnyék, Fatojás. Ügy szedtük össze ezeket, hogy senkire se klap­poljon. — Szóval maguk a vidám fiúk. — FIATALOK VAGYUNK mind. Bátyó közöttünk a legöregebb, huszonhét éves. — És a munka? — Sokszor elnyertük a szocialista címet, nem is tu­dom hirtelen, hányszor. És van már oklevél is, utána meg jön a zászló. — És mondja, mitől szoci­alista ez a brigád? — Vágjuk a melót, mint a répát. Nincs mese egy szó sem, vagy húzódzkodás! Van olyan brigádnaplónk, hogy csuda... — És mitől olyan csuda? — Nézze meg, abban nem talál homokolást, szóval va­lótlanságokat. Különben, hiába is írnánk, az átvétel­4 XÍPiíJSMG 1963. június 30., szerda 2. A börtön — az börtön. De Camp Luphungoula ráadásul — kongói börtön volt: Maga a pokol. Amikor Hohlovot a kö­zös cellába lökték, valaki gyu­fát gyújtott: megnézni a jöve­vényt. A gyufaláng imbolygó fénye rávetődött a szürke be­tonfalakra, a töredezett ce­mentpadlóra, a foglyokra. Egy- kettőn ing volt, de a többség egyetlen öltözéke csak klott- nadrág. Valamennyien mezít­lábasok. Az újoncot nyomban közrefogták, hátha maradt ná­la cigaretta, pénz, újságfosz­lány. De Hohlov egyetlen hasz­nálható holmija a cipője volt. Egy szálfatermetű fogoly ba­rátságosan felszólította, hogy vegye le. Az újságíró engedel­meskedett. A kongói testvérie­sen megosztozott vele a cipőn: az egyik fél párat a maga fe­je alá tette és intett Hohlov- nak, hogy a másikat tegye a saját feje alá. Szükségpárná­nak ... Lingala nyelvlecke Fehér ember és ráadásul: szovjet. „Ezt bizony kinyírják” — mondták ki egymás között a szentenciát a foglyok. A je­lek valóban nem voltak biz­tatóak. Hohlov, ha akarta, ha nem, egész éjszaka — lingala börtön-nyelvleckét vett. Maga a pokol • — Beta ie — hallatszott odakintről. Üsd, vágd, nem apád! — Beta ie na moto! —Csak a fejét, hogy meg ne sántul- jon! Beta ie lokolo na lubu- mu! — Ne sajnáld a lábad a gyomrától. S a nyelvlecke vége rend­szerint: — Ekoki to bakisza li- szusz?... Elég volt, vagy akarsz még? — Majd szinte hallani lehetett a hangból, hogy le­mondó kézlegyintés kíséri: — le akufi. — Ez bizony kikészült... Közben meg-megcsikordult a börtön nehéz vaskapuja. Ugyan hová viszik a foglyokat? Ki­végző osztag elé, vagy kínzó­kamrába? Mert a tábor kü­lönleges rendeltetésű, a Sureté Natonal főnökének, Nendaká- nak közvetlen igazgatása alá tartozik. Camp Luphungoula neve magyarul egyébként azt jelenti: Kulcs-tábor. Valóban, kulcskérdésről döntenek _itt: lenni vagy nem lenni. A kér­dés a foglyokra vonatkozik, és aki eldönti: maga Nendaka. Jövevény a Reginából Hohlov csodálkozással látta, hogy a cellában még egy fe­• • hér fogoly van. Rogers főhad­nagy. Micsoda találkozás: szovjet újságíró és belga zsol­dos Csombéék börtönében. — Tévedés, fatális tévedés — mondta a belga. — Reggel­re kiengednek. Addig is szóval tartotta Hohlovot: — Nézze, ketten vagyunk itt fehérek, legalább mi tart­sunk össze... Végül még a Regina szálló­ba, lakosztályába, a 303. Szo­bába is meginvitálta Hohlo­vot. Rogers a hírhedt Michael Hoare zsoldos-osztagában szol­gált, fizetése 48 ezer kongói és 18 ezer belga frank volt. A börtönbe úgy került, hogy elő­ző este mulatozás után az af­rikai piacon részeg fővel lö­völdözni kezdett. Ébresztő előtt valóban kiengedték. Már vi­lágosodott, látni lehetett az arcát: hegyes orr, ellenszenves kis bajuszka, belga főhadnagyi egyenruha, vörös katonai tá­bori sapka. Az egyik néger fogoly szit­kot küldött Rogers nyomába. Az a férfi volt, aki este Hoh­lov cipőjét tette a feje alá párnának. A kaszai törzsből származó Alphonse Oulu bör­tönügyekben kifogyhatatlanul találékonynak bizonyult, ö mutatta meg Hohlovnak, ho­gyan lehet körömmel_— papír híján — banánhéjra, cipőtalp­ra — vagy: gyufaszállal kö­römre jegyzetelni. — Napközben még cigaret­tát is szerzünk — ígérte. A törzs törvénye Hogyan? A titok nyitja egy­szerű. A táborparancsnok, Di- bou gyakorlatilag „isten után az első”. Ide ugyanis bírói el­járás nélkül kerülnek a fog­lyok, akikről sokszor jószeri­vel még azt sem tudják, hogy kicsodák tulajdonképpen. Így aztán Dibou azt engedi ki, akit akar. Persze, azt akarja kiengedni, akinek a rokonsága megfelelő váltságdíjat fizet. A börtönben a szabályzat sze­rint nem jár élelem a fog­lyoknak. Amikor a hozzátar­tozók végre kinyomozzák, hogy a szerencsétlen Camp Luphun- goulába került, igyekeznek en­nivalót bejuttatni neki. Ehhez persze „meg kell kenni” a fél börtönszemélyzetet. A titok harmadik nyitja — jellegzetenes kongói. Az or­szágban rendkívül erős a tör­zsi összetartozás érzése. Ezért a foglyok először is azt pró­bálják kideríteni, nincs-e az őrök között olyan, akivel egy vidékről származnak. Mert ha van: a fogolynak nincs többé gondja pénzre, ételre, italra. A törzsi törvények még a börtön­szabályzatnál is erősebbek. Ha az őr megszegi őket és nem segít bajba jutott „távoli ro­konán” — a törzs bosszúja előbb-utóbb utoléri... Következik: TELT HÁZ ÉS A TRÜKK AZ ÜVEGGEL háromszázezer forintot szá* molhatnak el a teljesítmé­nyükben anélkül, hogy ezért a kisujjukat kellett volna megmozdítaniok. Ne legyünk igazságtalanok, tegyük hozzá azonnal, az építőipari válla­lat már néhányszor szóvá tet­te ezt a visszás helyzetet, pe­dig érdekük egészen mást kí­vánna meg. Néhányszor már a helyi ál­lamhatalmi szerv is megemlí­tette különböző tanácskozáso­kon a blokkszállítás furcsa­ságait, de a legutóbbi tanács­ülésen is csak homályos vá­laszt kapott a felsőbb szerv képviselőjétől az észrevételé­re. IV incs értelme tovább bo­1 nyolítani a szót, az el­mondottakból világossá vál­hatott a követelmény: az Épí­tésügyi Minisztérium erre il­letékes fórumának el kell rendelnie a gyöngyösi agyag­bánya nyersanyagának vizs­gálatát, ha szükséges próba­fúrással megkutatni a meg­felelő anyag lelőhelyét, mert nincs jogunk millióikat fel­használni fölösleges költsé­gekre, ha őszintén valljuk a takarékosság szükségességét. Olyan jól pedig sose állha­tunk, hogy a takarékosságot már ne tekintsük állandó kö­vetelménynek A most már évek óta hú­zódó blokk-vitát megnyugta­tóan le kell zárni, ezt kívánja a közösség érdeke. (g. molnár) hal ? víz és a gázvezetők már rég elvégezték munkáikat. Csak a kémény, a kazán... Ezeket nem értjük mi sem, de a mű­vezető sem. Nem tud mit tenni, hová te­gye? Nagyon sürgeti a pestie­ket, akiknek a szerződés sze­rint 14 naponként még mű­szaki irányításra is le kellene jönniök. De nem jönnek. Mi­csoda építkezés... és pont a tervező kérdi, hogy mikor ihat kávét? Humorérzéke az van— Ha terv nincs is. A humorért azért nem kell Pestre menni, hiszen elég csak átlépni a szomszéd építkezés­hez, az Akotmány utcába, és máris szereplői lehetünk egy nagy közönségsikert aratott vígjátéknak... A hús és falatozó boltról van szó, amely lassúságában még a világbajnokságot is ut­cahosszal nyerné... Az elmúlt év októberének 13. napján kezdődött el a mun­ka, jelezvén a szerződésben; hogy 1965. május 31-én már jóétvágyat is kívánhatunk egy­másnak az üzletben.. Azóta sok minden történt. Elment az ősz, meghalt a télj elszökött a tavasz, lassan kö­zepén vagyunk a nyárnak is. A kivitelezők fuzionáltak, majd szétváltak, jöttek a többlet- munkák, a póthitelek, a vasár­napok, a májusi fagyok, az új szerződések..; Az idő makacsul ment to­vább, csak az építkezés döcö­gött, mint a beteg ló a szekér előtt. A részleteket csak azért nem említjük, mert külön ér­telmező és magyarázó szótár is kellene hozzá, s míg az el­készülne, talán csodával hatá­rosán, már harapni is lehetne valamit a pultok körül... Hogy mikor lesz kész? Ki tudja? Majdha megérkezik a tavaly megrendelt ajtó, nor­mális vaskampót küld a gyár, amire a húsokat akasztgatják, majd ha beszerelik a gépeket, majd ha megjönnek a hűtőt szekrények ... Szóval majd ha kész lesz. Mást nem tudunk mondani, nekünk se mondtak... De hogy ne csak bíráljunk, hanem segítsünk is, ezért en­gedjék meg a kedves illetéke­sek, hogy néhány építőipari hírt figyelmükbe ajánljunk: Amerikában egy 28 emeletes házat 25 nap alatt, Finnor­szágban egy négyemeletes há­zat három hét alatt, sőt, Euró­pa legmagasabb és egyben leg­hatalmasabb épületét, a Lomo­noszov egyetemet mindössze négy év alatt építették fel..; Vagy itt talán az a szokás járja, mint a horgászoknál: a kis hal nem hal? Koós József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents