Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Ä ttzen kilenc éve» Japie Gneylingneík szombat délután volt a hét csúcspontja. Délben jött haza munkából, behabzsolta az ebédet és alig hallható bocsánatképések közepette eLviharziott a fürdőszobába. Éppen befejezte az öltözködést, és hátra simította vastagszálú, szőke haját, melyet hoez- szan nyakába növesztve viselt és bőségesen kent olajjal, mikor az anyja megjelent a hálószoba-ajtóban. — Ha jól sejtem, már megint moziba mész? — a hangja tele volt szemrehányással. — Tudod, marna, hogy szombat délután mindig moziba megyek. — A mozi. A mozi! Ördög találmánya. Forró délutánokon át ülni a sötétben és meztelen nők bűnös képeit bámulni... — Mama, az isten szerelmére! Mi kifogásod a mozi ellen? Nem bűn. Az összes cimboráim oda járnak. — Es az anyád? En mit csináljak? Egyedül üldögéljek a lakásban? Hendrina elment Lettyhez. Ha papa élne, akkor másképp lenne minden. De egyedül vagyok és a gyerekeim nem törődnek vélem. — Mama! — A hangja megtelt keserűséggel. — Mi törődünk veled, de mit tegyünk? Nem akarsz te sehova se járni! Miért nem mész el ómamához? — Mindennap oda se mehetek. i — Oké. En viszont fiatal var gyök, mama! És minden cimborám programot csinál szombat délután. — Eredj te is. Hagyj itt engem. Megszoktam én az egyedüllétet — megtörölte a szemét és felszegte az állát. — Csak menj abba a drágáiét»« mozidba. — Nézd, mama — mondta lassan, vonakodva. — Holnap délelőtt elkísérlek. Anyjának felragyogott a szeme és magához szorította a fiút. — Fiacskám — suttogta —. mégis jó fiú vagy te. B ezzenéstelen arccal tűrte " a simogatást. Már megint csapdába esett. S ez így történt majdnem minden hétvégén. Az anyja sírt, és a következő másodpercben ő megígérte. hogy elmegy vele. Most már el is késett. Futva megcsókolta és kirohant a házból, iparkodva, hogy elérje a Johannesburg belvárosába tartó villamost. Besüppedt az ülésbe, és a ráváró délután kellemes előérzetében már el is felejtette az anyjával lejátszódott jelenetet, ö és a barátja, Dániel Boshoff elhatározták, másodszor sohasem szedik fel ugyanazt a lányt, s ezért nagyon óvatosan kellett válogatniok a mozipénztár előtt kígyózó sorban. Fel-le sétáltak, pillantásokat váltottak a könnyű nyári ruhás, ragyogó szemű lányokkal, hol kacsintgatva, hol meredt tekintettel bámulták őket S amikor már választottak, végigcsinálták azt a trükköt, amely kivétel nélkül mindig bevált — Bocsánat, hölgyeim — szólalt meg ő, vagy Daniéi, a lányok kuncogása közepette. — Mint látják, nagyon elkéstünk, s már nemigen kapnánk helyet. Lennének szívesek nekünk is jegyet váltani. A lányok mindannyiszor szívesen ráálltak. A négy jegy egymás mellé szólt, s mihelyt fóáludi a villany, már ment ís minden, mint a karikacsapás. Egy kis kézszorongatás, a lány combján hanyagul megpihenő tenyér, aztán lopakodó keresgélés-. Elmosolyodott, eszébe jutott az a nap, amikor az ő lányismerőse nem engedett magával semmit csinálni, de a Dánielé olyan szenvedélyes volt, hogy mindketten őt tapogatták, egyik az egyik, másik a másik oldal- ról. De az sosem fordult elő, hogy erőszakoskodtak volna egy lánnyal, ha az nem állt kötélnek. Nem, ők mindig illemtu- dóak voltak. Tisztelték a nőket. Gondolatai visszakanyarodtak az anyjához, s büszke volt magára. Tisztességes dolog, hogy elmegy mamával, s törődik vele. S eközben mégis önálló férfi marad, férfi, aki ragaszkodik jogaihoz, hogy lányokkal járhasson; nem gyerek, aki egész nap az anyja szoknyáján ül. Ujjongó derűt érzett, arra késztette, hogy öklével kalapáljon tetovált díszt a mellére. Elvégre fiatal, életerős férfi. A végállomásnál türelmetlenül várt rá DanieL — Ember, te jól elkéstél! — üdvözölte a barátja. — Ilyenkorra már e'togy a sor. Japie körülnézett, s a látvány megerősítette az előbbi kijelentést. Johannesburg felöltötte elhagyatott, szombat délutáni külsejét. A belváros emberek nélkül, közlekedési torlódások nélkül csupaszon, ide- genszerűen hatott — Ne haragudj — mondta Japie, — már megint a mama miatt. fi yorsan nekiindultak és ^ utolértek egy karonfogva sétáló párt A lány magas és kecses volt ringóléptű. Sötét haja csigákban omlott a vállára, a csípője kecsesen ringatózott És akkor rádöbbentek; a férfival valami nincs rendjén: tarkója és a keze sötétbarna. — Úristen! — kiáltotta Japie. — Te is látod, amit én látok? — Látom. — Dániel hangja vészjósló volt. — Fehér lány egy kaffirral — szólt Japie hitetlenül. — Ilyen nyíltan sétálni az utcán, itt Johannesburgiban. Méghozzá karonfogva! — Gyere. — Japie jelt adott Dánielnek, mire sebtiben megelőzték a sétáló párt, elsiettek a háztömb sarkáig, majd szem- befordultak, hogy bevárják azt a kettőt. Nem volt semmi kétség. A lány fehér és a férfi színes bőrű, nem is kaffír, hanem afféle sárgásbarna. Karonfogva sétáló szerelmesek. "Japiet olyan forróság Öntötte él, amilyet eddig sohasem érzett. A lány ellem düh együtt lángolt benne a lány vé- delmezésének heves vádjával. Anyját látta maga előtt, karcsún, törékenyen s elhűlt a vére. Az a barna kéz a lány hófehér húsán, megérintheti, simogathatja a mellét, azt teheti vele, amit 5 és Dániel szoktak a lányokkal. Japie a fogát csikorgatta. A járda közepére lépve elállták a közeledő pár útját, akik megtorpantak. A négy ember egymásra meredt. — Elnézést — szólt a férfi. — Majd elnézlek én, te csirkefogó! — mondja Japie és ösz- szeszorított öklével fentről, majd alulról a férfi arcába sújtott. Érezte a kemény orrcsön- tot, a lágy húst, s a vér meleg patakokban ömlött végig a kezén. A férfi lehajtotta fejét, karjával takarta arcát, s közben C sodálatos módon a látszólag elhagyatott utcában azonnal csődület támadt. Villamosvezetők és kalauzok, néhány fehér suhanc és egy idősebb fehér bőrű asszony, s egy csoport hallgatag afrikai állta körül őket. Dániel megfogta és hátraszorította a férfi karját, s most újra Japie ütött a ragadóssá puhult arcba. Izgatottsága minden csapástól egyre nőtt, vére a fülében dobolt, úgy érezte, hogy harminc férfi ereje szorult az öklébe. — Ez az! Ez az! Üssék csak! Üssék! Mutassák meg neki! — ordított öklével saját tenyerébe csapva az egyik villamoskalauz. A lány magas, hisztérikus hangon sikított. — Hagyják abba! Én is színes vagyok! Hagyják abba! Atkozott disznók! Mondom* hogy én is színes vagyok! — Hívni kell a rendőrt! Híva lány sikoltozott. — Hagyják abba! Hagyják abba! Miért ütik? — Ezért! — szólt Daniel, torkon ragadva a férfit és olyan erővel vágta állón, hogy feje hátracsuklott és tompa puffanással ütődött a mögötte húzódó betonfalnak. — Ezért, hogy fehér lánnyal mászkál. ni kell! — mondta egy fehér asszony idegesen és a mellette álló bámészkodó karjába csimpaszkodott Az fölényesen lerázta. Az afrikaiak óvatos kémlelő tekintettel figyeltek. Japie a szeme sarkából valami sötét tárgyat pillantott meg. A lány hozzávágta a kézitáskáját Phyllis Altman Johannesburgban, a Dél-afrikai Köztársaság fővárosában született, gyermekkorát is ott töltötte. Ifjúságának éveiben úgy tanulta, hogy a faji megkülönböztetés törvényei hazájában örö- kek és megváltoztathatatlanok. De az egyetemen, ahol jogot és orvos- tudományt tanult, arra is rádöbbent, hogy milyen sokan küzdenek az embertelen, megalázó törvények ellen. Megszerezte a művészeti tudományok kandidátusa címet, s a fajüldözés elleni harc aktív részese. Cikkeket, novellákat és regényeket ír. CSUKA ZOLTÁN* Emberebb arcú táj Nád zizzent itt a tó körül még harminc év előtt, glédában grófi almafák , álltak s bolyhos mezők. Diósd felé, a domb alatt a girbe-görbe út, mint kushadó, borzas kuvasz, alázatban lapult. Az erdő szélén tábla állt, büszkén és ridegen: a szent ligetbe — hirdette — nem léphet „idegen”. S most néza körül, tiéd a táj, gyümölcsfák erdeje áraszt el dombot és lapályt, s a forrás csermelye csövekben árad lefelé, s áldását ontja ott, hol rossz kutakban évekig csak zord halál lakott. S hogy újra erdő s lomb legyen ott fönn a dombokon, csak rajtad múlik, emberem, s összefogásodon. S habár a nedves, rossz lapályt — kellett a pénz nagyon — eladta sorra már a gróf, itt fönn a dombokon még évek múlva is tilos világ volt és a nép nem kaphatott jó levegőt, fényt s lombot semmiképp. Nézd, arra lenn a két üzem őrzi új életed, mint két munkásőr, úgy vigyáz a népes táj felett. Ezernyi gépe, mint a szív zúg egyre csak tovább, s a homlokán ott láthatod az ember csillagát, Emitt kórusban traktorok új dalok zengetik; együtt él munkás és paraszt, nap mint nap hirdetik. Vésd hát eszedbe múltadat, jövődet ne feledd: tiéd a táj, tiéd az arca, és egyre emberebb. EDUARDAS MIEZELITIS: METAMORFÓZIS Nem, én semmit nem teremtettem, csak a föld fogant méhében, hogy szépsége ragyogjon a fémben, a fában, a vászon színeiben. Vöröset a mákkal, sárgát gyermeíkiáncfűvel, szürkét a hamuval, feketét a szénnel kevertek el, törtek egybe, és a pázsitok füvével szőtt vásznon, ime, megjelent a föld portréja: bíbor mák, halvány levegő, madarak hosszú úttól lankadt szárnya, távoli mosoly bizonyossága, egy törékeny mosolyé, melyet nem lehet nem szeretni, nem lehet meg nem érteni, belőle fénylik és sugárzik egy ifjú anya boldogsága. Nem, én semmit nem teremtettem, csak a föld fogant méhébein, hogy szépsége életre keljen fában, fémben, hogy értelmet kapjon és szikrázzék a vászon színein. Százados tölgyből nyersen faragott bazalttömbből a győzelmes és merész szobrász kiszabja önön kezét, mely réges-rég óta nyúl elérhetetlen öröm felé, kezet, mely magot szór, kezet mely kenyeret tart, kezet, mely majd a koporsó deszkáit gyalulja, kezet, hogy dacoljon a hallgatag éggel — mindenféle ember-lény kezét Nem, én nem teremtettem semmit a föld akart az újtól vajúdni. íme, a vasból, melynek minden atomját feszültség röppenti, a szobrász, biztos kezű anatómus, új szépséget kovácsol. A láthatatlan atomok foghatókká válnak, láthatatlan fémhuzallal körülfogják, arányba rendezik őket. Ez immár nem statikus szépség, szokott csodája a szobrászatnak és vászonnak. Ilyen földet még nem láttatok, mely magától nemzett változást végtelen önforgása közben téren és időn át. Nem, én nem teremtettem semmit A föld bontja ki szépségét, S mikor meglátja magát, páratlanul és elváltozotton, fában, fémben, a vászon színeiben, döbbenve csodálkozik. Űj század kezdődik Innentől. Nem, mindebből én semmit nem teremtettem. A föld önmaga j , akarta így. ■ f ! Fordította Bán Ervin Miezelitis Lenin-díjas litván költő. Ez a verse Kardiogramm című kötetéből való. — En is színes vagyokü ®WiB SZÍNES VAGYOK! Hagyják abba! — dühödtem karmolta Ja- piet — Én is színes vagyok. Színes. — Hangja éles és átírató volt. — Én is színes vagyok! Japie keze lehanyatlott a kimerültségtől. Amikor Dániel elengedte a férfit, az lerogyott a kövezetre. A lány letérdelt hozzá, s fejét karján nyugtatva tóról gette a vért az arcából. Csukott szemhéja dagadt volt, orra eltört, ajka felhasadt. Alig volt eszméleten. A tömeg oszladozni kezdett* s a fehér nő még mindig hatástalanul ismételgette. — Igazán hívni kellett volna a rendőrséget. A villamostársaság emberei nevetgélve távoztak, ldvéve azt az egyet, aki az előbb oly fontoskodó és izgatott volt. Most Japieről Dánielre bámult és ostobán hápogott. Csak ő és 4 csendesen figyelő afrikaiak maradtak a helyszínen. Japie mint egy álomban látta maga előtt az eszét vesztett* térdelő lányt. Aztán össze-visz. sza karmolt, véres kezére, vérfoltos ingére meredt, és a nehezen lélegző Dánielre, aki épp oly csátakos volt, mint ő. To-' rokszik,kasztó bosszúság éledezett benne önmaga ellen, mert bolonddá tette magát, fehér nőnek nézett egy színest. Milyen képtelenül bolondok voltak, ő* meg Daniel. Az ember mér- földnyiről láthatja róla, hogy színes. Vastag ajkú, széles csípőjű, színes bőrű. A lány hirtelen talpra uflM rótt, megragadta Japi« karját és az arcába dőlve visította. — Ezért még megfizetsz! Ben börtönöztetlek! Beperellek kártérítésért! Japie ellökte. Még ez merészel hozzányúlni! Daniel lehajtotta a fejét.' — Gyerünk — szólt. Lassan elindultak, de a lány Japie után vetette magát és ordított' — Nem lehet. Maga nem megy el innen. Gondoskodom róla, hogy börtönbe kerüljön. A fiú megfordult, keményen mellbe vágta, nekilökte a falnak, és elvonult. Daniel már befordult a sarkon és mikor Japie feltűnt, mindketten szaladni kezdtek. Két háztömbbel arrébb bementek egy nyilvános WC-be, ahol lemosták kezükről a vért és eredménytelenül dörgölték összemocskolt ingüket, nadrágjukat. Sokáig szót sem szóltak egymáshoz, majd hirtelen egyszerre kezdtek beszélni. — Késő van.'.l — így nem mehetünk oda... Üjra dörzsölni kezdték ruhájukat, de a foltok csak terjedtek a víztől. — Gyere — mondta Japie dühös keserűséggel, mert tönkrement a délutánja. — Menjünk a cukrászdába, z utóbbi a közelben volt, régi, kedvelt búvóhelyük, ahová gyakorta elvitték lányismerőseiket. Odabent néhány látásból ismert fiú a wurlitzer köré csoportosultak. Beléptükkor éppen recsegő, ropogó hangláva tört ki onnan vörös fény villanás kíséretében: dobok, zongora, trombiták és ember hangok zuhataga. Japio és Daniel magukra erőltetett közönnyel tartottak az asztalhoz, amikor az egyik suhanc megpillantotta őket. — Hát ti?! — kurjantott és kikapcsolta a zenegépet. — Ti meg hol működtetek? — A hirtelen csendben minden szem rájuk szegeződött. A tulajdonos kelletlen arccal jött elő a pult mögül. Bíborvörös arccal megfordultak és kimentek. Néhány másodpercig tanakodva álltak az utcán. A járókelők rájuk bámészkodtak és megjegyzéseket tettek a külsejükre. — Na, gyerünk — szólt Daniel is — jobb, ha hazamegyünk. Szó nélkül, kitérő nélkül vágtak át a végállomáshoz. Japie már látta magát, amint beoson a házba, kerüli a találkozást az anyjával, tudván, hogy nem ússza meg a történteket. Szentséges isten, hogy még egy inget se moshat ki anélkül, hogy az anyja ott ne lenne. Micsoda elpocsékolt délután! Egy százszázalékig elpocsékolt délután. Äz ő villamosa jött előbbi ** Amikor felugrott, még gyűlölködően visszaszólt Dánielnek: — Ha még egyszer összefutok azzal a szajhával, beverem a képét, hogy megemtogeti. Fordította: Zilahi JwMé E:
