Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-18 / 142. szám

A lakás miatt

Az országos első helyért

A Parádsasváiri Üveggyárban az elmúlt évben a Gábor Lajos vezette ifjúsági szocialista brigád nyerte el az Országos Üvegipari Vállalat üzemei között indított munkaversenyben az első helyezést, pénzjutalommal és vándorzászlóval együtt.

A brigád tagjai az elvégzett munka mellett komolyan szerepelnek a KISZ-szervezet által indított „A szakma ifjú mestere”-mozgalomban. A tízfős brigádból már eddig kilencen nyerték el a mozgalom különféle fokozatú jelvényeit és ebben az évben öten jelentkeztek az új követei menyekre épülő mozgalomba.

Órsvezetőképző

tábor

Az előre tervezett nyári programtól a rossz időjárás miatt eltérően tegnap, dél-* után fél háromkor a városi úttörőházban Cseh István, a megyei KISZ-bizottság úttörőtitkára, 110 részvevővel nyitotta meg a nyári vezetőképző táborozást.

Az első csoportban a füzesabonyi járás 110 úttörője kap elméleti és gyakorlati képzést az őrsvezetők munkájáról. A foglalkozások alatt előadásokat hallanak az 1965/66-os oktatási év előkészítéséről.

Késsül a hönyrcsomag

v,

A földművesszövetkezetek nyereségükből rendszeresen'} minden évben új könyveket adnak ajándékba a falusi könyvtáraknak. Csupán a füzesabonyi járásban majdnem 24 00Ó forint értékű könyvcsomagot kap öt község. A füzesabonyi szövetkezeti könyvesboltban Fejes Kálmánné és Balázs Miklósáé csomagolja az ajándék-könyveket.

(Foto: Szabó Lajosi

Szekérsebesség

LAKATOS ERNŐ EGYIPTOM! UTINAPLOJA

V.

Város a elei fában

Az alexandriai autóúton Mohammed, a huszonegy néhány éves gépkocsivezető jóvoltából 80 méríöldes tempóban hagytuk magunk mögött Kairó szélső házait. Zöld-sárga színben pompázó narancsligetek között vezetett az út a Földközi-tenger irányába, a Nílus-deltához. A sivatagi utakon megtett sok száz kilométer után mintha idegen világba csöppentünk volna. A Nílust száz és száz kilométeren át övező, valószínűtlenül keskeny zöld sáv, — amelynek szélétől kezdődnek a végtelen; porzó homoktengerek — a Nílus-deltában, a Kairó—Alexandria—Port Said háromszögben kiszélesedik. Ez a háromszög talán egész Afrika legszebb része. Dúsan termő, haragoszöld mezők, búza-, kukorica-, gyapot- és rizsföldek, datolya-, narancs- citrom-, banán- és pálmaligetek, ameddig a szem ellát.

Az autóúton személy- és tehergépkocsik, szállító járművek százai vágtáznak — szédületes, talán csak Afrikában létező tempóban — céljuk felé. Az út szélén, — csakúgy, mint ezer éve, — teherhordó tevék, szamáron baktató fellahok, Utánuk talpig feketében, hosz- szú fátylukat fogaik között

4''MPUJtÍC7

1965. június 16.. szerű*

Szállítmány a Német Demokratikus Köztársaságnak.

összefogó, ringó járású asszonyok, egy-két-három feleség.

1— A múlt, — int fejével a családfő után gyalog baktató asszonyokra Mohammed, a kairói sofőr. — Kellett a fel- lahnak régen a munkáskéz, hogy talpalatnyi földjén megéljen, s az uraság birtokán is helytálljon. Allah — a Korán szerint legalábbis — megengedte a többnejűséget. De én azt hiszem, nem a Korán miatt, a betevő falat előteremtésére kellettek a fellahnak az igénytelen, szorgos asszonyok, s a gyereksereg. Szerencsére, a forradalom győzelme óta alaposan változóban van. Változnak a körülmények, az emberek, a szokások. A törvény is segít megoldani... Az élet az egész világon megiramodott... mi sem kulloghatunk, a mi helyünk is az előrelépők között van.

— Magyar hűtőkocsik! — szakítottam félbe gyorsan Mo- hammedet, — a mi Csepeljeink, — mutattam büszkén az Ízlésesre festett, jó formájú, modern autókra.

— Sokat látni már belőlük, valóban szépek, s úgy hallom, jók is — nézett a sorban haladó teherautókra Mohammed.

Letértünk az alexandriai útról, a jelzőtábla már Mehalla el Kubrát, utunk egyik állomását jelezte . Az egyszerű emberi, vagy állati erővel hajtott vízkiemelő masinák, a keskeny öntözőcsatornákban álló, földecskéjükel locsoló fellahok

A férfi fent ült a rozzant

szekéren, ami már tarkállott a sok rongytól. Az asszony a szekérnek támaszkodott. Olyan elnyűtt volt az arcuk. A vér kony, alacsony asszony beszäti A férje csak hallgatott.

Hallgatott, és mosolyféle Iá*-' szott borostás arcán. Meg valami tompa belenyugvás, elnyűtt sapkája alatt. Nem hal^ lőtt semmit. Süket. De beszélni tud, „csak nagyon selypesen” — mondja az összeaszott, manóarcú húszéves nő. Gyerekkorában a szülei verték, a fülét is megsebesítették. Azóta nem jutnak el hozzá a külvilág szavai, és nem alkalmazzák munkára. Csillés volt, de mikor rájöttek hogy süket, elküldték. Nem hallotta meg, ha egy csille nagy csörömpölés- egy elindult felé a sínen ...

Azóta a rongyból élnek. Már három éve. Engedélyük is van rá. Szinte „külső munkatársai” a recski MÉH-nek.

„Van nekünk rendes házunk Recsken”. Az asszony Tiszafüredről származott ide. Árván nevelkedett. „Már hat éve élek ezzel az emberrel”. Mintha egy kicsit szégyenkezve beszélne emberéről, és foglalkozásról; „Mást szeretnék én csinálni. Már többször gondoltam, hogy abbahagyom”.

ANALFABÉTÁK. Az aszony mutatja a személyi igazolványát, és nyomtatott betűs aláírását. A nevét már alá tudja írni. „Ez is jobb mint a kereszt”. Egy hétig tanult írni,' de aztán abbahagyta. Nincs is szándéka megtanulni. Öreg ő már ehhez, jelentette ki.

Moziban? Nem voltam, — mondja rezignáltam És természetesen színházban sem. De tv-t, azt már látott a szomszédban.

Hogy milyen képzetei lehetnek a világról? Az egri járásról, a pétervásári járásról valószínűleg kitűnő. Vagyis e két terület országútjairól és rongy- szedési lehetőségeiről. Ismeri őket erre mindenki. A rozzant „rongyos-szekeret”, a barna kopott lovat, a szótlan férfit, és vékony asszonyát.

Az országút vándorai. Vándorcigányok utódai, akik már ugyan letelepedtek, de mindennap felkerekednek. Tompa világban élnek, mert elzárja a megismerés útját az analfabétizmus.

DE TALÁN ROSSZ HELYEM álltak meg a szekerükkel az országút szélén, útjába az autóbuszoknak. Keskenyek még az utak, nehezen fér el a szekér és az autó egymás mellett. És a széles utakon meg nem elég a szekérsebesség.

(berkovi&)

automatizálással és a kibernetikával való foglalkozás szerepel, hogy eddig sem volt köny- nyű életútja, a gépipari technikumot a napi munka mellett végezte el, hogy munkájával elégedettek a gyárban, és még egyéb jellemzőnek vélt körülményt is felsorolhatnék vele kapcsolatban. Azt is hozzá kell tenni az előbbiekhez, hogy Bánszky Miklós munka- körülményeire egy panaszos szót sem mondott, tehát elégedett lenne, ha...

De itt van ez a lakásügy.

Érdeklődtem a gyár vezetőitől, nemcsak az igazgatótól, hanem Várady Zoltán párttitkártól is. Hogy is van a dolog ezzel a lakással? Elmondották, hogy nyolc lakást kellett szétosztaniuk, bizottság döntött a lakások kiutalásában, és úgy érezték, a két legfiatalabb családnak kell az egyszobás lakást odaadni, ha igazságosak akarnak lenni. Ezzel teljes mértékben egyetértünk.

Egy pillanatig sem vitatkozunk azon, hogy a lakás minden család életében döntő tényező. Sok minden fordul meg a család életében azon, milyen körülmények között laknak. Egy pillanatig sem vitatkozunk azon, hogy Bánszkyék is megérdemlik a kétszobás lakást, már csak a két technikusi diploma mennyiségi mutatója alapján is.

De adják oda a kisebb lakást a nagyobb családnak? Mennyiben lenne ez igazságosabb? Lehet, hogy Bánszkyék az előzetes tárgyalás alapján a kétszobás lakásra számítottak. Csalódtak tehát De modern lakáshoz juthattak volna.

Mindent összevetve, Bánszky Miklós sértődöttségét nem tudjuk megérteni. És hogy ilyen részletesen foglalkoztunk ezzel az üggyel, annak csupán az az oka, mert az ilyen igényeket túlzottnak tartjuk pillanatnyilag.

Annál is inkább érthetetlen ez a számunkra, mert egy fiatal műszaki életének alakulásában ez az alaptalan sértődöttség hátrányos fordulatot okoz.

G. Molnár Ferenc

elhallgat egy időre, csak azután folytatja —, már útban van a harmadik.

A jobbért a rosszabbat

Most váratlan folyamatossággal indulnak meg a szaval.

— Ügy látszik, itt oklevélre mérik a lakást. A mérnököknek kétszobásat adnak, a technikusnak egyszobásat. Pedig ha azt vesszük, hogy a feleségem is technikus, ketten együtt kiteszünk egy mérnöki oklevelet.

— Felesége is itt dolgozik?

— Nem, ő Pesten maradt.

— Mennyi a jövedelmük?

— Én ezerhétszázat keresek, a feleségem ezerötöt.

— Hol laktak Pesten?

— Mindketten a szüléinknél. A feleségem Vácott.

Alig akarok hinni a fülemnek.

— Vissza akarnak menni

mégis Pestre?

— Anyósomnak Vácott van egy kétszobás lakásuk, oda mennénk.

— Hányán lennének ott?

— Anyósom férje ötvenhatban disszidált, három gyerekkel maradt itthon, közülük egy már máshol lakik. Az egyik szobát megkapnánk mi, a feleségemmel.

— Itt pedig lenne Gyöngyösön egy szobájuk és egy konyhájuk, azonkívül, és ez sem mellékes, nem kellene senkivel közösködniök.

— De nem tudnék úgy tanulni, mint Vácott.

Igaz, Bánszky Miklós most végzi a műszaki egyetemet, neki az csak előnyös lenne, ha az esti tagozaton majdnem mindennap előadásokat hallgathatna, Vácról bejárni Pestre pedig csakugyan egyszerűbb, mint Gyöngyösről. Bár az is igaz, ha itt kétszobás lakást kapott volna, az előadások meghallgatása nem csábította volna ilyen ellenállhatatlanul.

Az elmondottakból kitűnik tehát, hogy Bánszky Miklós sértett ember, és most minden cselekedetét ez az indulat motiválja, ha nem is vallja be. Kérdés, jogos-e a sértettsége.

Igény és realitás

Lehetne még beszélni részletesen arról, hogy Bánszky Miklós távoli tervéi között az

Alig néhány hete, hogy Bánszky Miklóst áthelyezték Budapestről Gyöngyösre. Lényegében házon belül történt mindez, mert az Egyesült Izzó dolgozója volt eddig is, az maradt az áthelyezés után is. Beosztásában sem történt változás, a gyártmányfejlesztés szerkesztőjeként tevékenykedik továbbra is, de még a fizetése sem több, sem kevesebb, mint eddig volt.

Minden maradt a régiben a látszat szerint, és mégis új fordulóponthoz érkezett

Bánszky Miklós élete, amit a gyár igazgatójával, Skulthéty Jánossal folytatott beszélgetéséhez lehet és kell rögzítenünk.

Néhány hét után Bánszky Miklós ismét áthelyezésre vár.

Pestről Gyöngyösre

A szerkesztés az Egyesült Izzó gyöngyösi gyárában is éppen olyan, mint máshol.

Rajzasztalok sorakoznak egymás után a helyiségekben, konzultáló csoportok hajolnak össze egy vázlat fölött, míg mások elmélyült nyugalommal húzzák a vonalakat a kartonra. A beavatatlan szemlélő számára ez a kép jóformán semmit sem mond, pedig itt alkotómunka folyik, a rajzok új gépsor születését dokumentálják. Szép ez a munka, nemcsak elmélyült szakmai

ismereteket igényel, hanem teremtő fantáziát is.

Önálló feladatot kapott

Bánszky Miklós Is.

— Jól érzem magam — mondja, amikor néhány percre megszakítom munkájában. — A kollégákkal is jól megértjük egymást, nincs nézeteltérés közöttünk, legfeljebb vitatkozunk, hogy a feladat leghelyesebb megoldását találjuk meg. Rendes embereknek ismertem meg őket a főnököt is.

— Miért jött le Pestről?

Nem válaszol azonnal, mintha nem tudna mit mondani, vagy azt mérlegelné, lehet-e őszinte.

— A lakás miatt? — igyekszem könnyíteni neki az újabb kérdéssel.

—Igen- — Kapott lakást?

— Csak egyszobásat.

— Hányán vannak?

— Ketten, de... — megint

RONGYOT VESZNEK minden mennyiségben. Nem bánnák, akár három-négy mázsát is, ha felrakhatnának naponta a szekérre. Ha lenne ennyi rongy nap mint nap, és ha a szekér is elbírná.

Ebből élnek, Megveszik a rongyot, és eladják a MÉH-nek. A MÉH fillérekért veszi, tehát ők még inkább fillérekért szerzik. Nem is pénzért, hanem edényekért. Selejtes edényekért. Vesznek az üzletben hibás tányért, leütött zománcú lábast leértéke’t áron, és

rongyért elcserélik.

Így biztos jobban jönnek ki. Már kikísérletezték, mint a gyárban egy újító az újítását Ez a rongyszedés újítása. Az újítási díjuk pedig az, hogy megélnek belőle. Egy-két, és ha rossz az üzletmenet, három naponként összegyűlik egy-két mázsa. 100—150 forintot kapnak érte, és adtak érte 20—30 forint áru edényt.

Fiatalok. Az asszony húszéves, a férfi huszonöt. Az asz- szony inkább látszik harmincnak, és a férfi is.

már nem kötötték le figyelmemet. Egyre az járt az eszemben, amit Mohammed, a sofőr mondott: „mi sem kulloghatunk”.

Beértünk a városba. Óriási bekerített telep előtt haladtunk el. Vasúti szerelvényről és tevék tucatjainak hátáról rakták le szakadatlanul a gyapotbálákat. Az egyiptomi textilipar fővárosába érkeztünk, a kontinens legnagyobb textilgyárába.

Barátságosan, s meglepetésre, németül köszöntött bennünket a gyár egyik főmérnöke. S nyomban magyarázattal is szolgált.

— Sokat segített és segít nekünk a Német Demokratikus Köztársaság. Én is kétesztendős tanulmányúton voltam náluk. Bergítemek. Pedig volna miből, s volna mit törleszteni, például az angoloknak. De mi bízunk magunkban, s barátainkban. Mert sok barátunk van. Nézze, — invitált, — lássa a saját szemével, mire jutattunk eddig...

Egész napon át jártuk a gyárváros utcáit, épületeit, tereit. Izgalmas, érdekes világ tárult a szemünk elé. A kombinát üzemrészeivel és szociális intézményeivel — 500 holdnyi területen épült fel. Több mint harmincezer tonna gyapotot dolgoz fel évente, az egyiptomi gyapottermés egynegyedét 120—150 millió méter gyapjúáru kerül ki évente az itt dolgozó 22 ezer munkás keze alól. Mehalla el Kubra gyártmányai, gyapjú- és kamgamszövetei, modem és ősi hieroglifás, Nefretete mellalakjával, szfinxekkel díszített rukorú férfi népes családja körében, egész vég anyagokat ide- oda rakva magyarázta, — ez is az ő gépén készült. Büszkén tekintett körbe, a család pedig meghatottan nézett fel rá, arra az emberre, akinek parancsát már nemcsak a teve és a szamár, de a gép is teljesíti.

Délután —, amikor már jártunk a gyáróriás 10 ezer férőhelyes sportstadionjában, tornatermeiben, óvodájában, uszodájában, színháztermében, kórházában, munkásklubjában és ipari középiskolájában is, — a 6 ezer fős önkiszolgáló étteremben, ahol 2 piaszterbe kerül egy üzemi ebéd, Musztafa Ha- bibbal beszélgettünk. Ö mondotta számunkra az egyik legérdekesebbet: egy textilipari óriásüzem 22 ezer dolgozójából mindössze 500 a nő! A többi mind férfi.

Csodálkozásomat látva, Musztafa ugyanúgy válaszolt, mint délelőtt, az alexi úton Mohammed:

— A múlt öröksége. De higgye el, nem tart már soká. De a megoldás nem egyszerű. Hiszen ezeket az asszonyokat, lányokat is szinte a háremekből hoztuk a gyárba. De ők már felemelt fejjel járnak, s bizonyítják: a nő a férfi teljes értékű társa. És ez nagyon jelentős az arab világban.

Mehalla el Kubra magyarul i „nagy helyet” jelent Valóban nagy hely, liiszen az EAK „tex- tüfővárosában” százezer ember él a gyapot feldolgozásából, a kombinátból. 500 kilométernyi textília hagyja el naponta az óriási gyár kapuját. S ebben a fellegvárban egy hatalmas had- , sereg kovácsolódik, a munka hadserege, amely képes hihetetlennek vélt magasságokba emelni egy népet, nemzetet.

Kiléptünk az utcára. A gépek zaja még messzi kísért. Még egyszer megnéztük a Mehalla el ■ Kubra-t üzem égre törő óriás- tornyát. A munkiasklubból zeneszó hangzott. A zenekar az esti koncertre készült.

(Folytatjuk)

haanyagai, az egész világon jól ismertek, kelendők.

Jártunkban-keltünkben betértünk egy hatalmas áruházba, ahol a gyár termékeit a munkások és családtagjaik kedvezményesen vásárolhatják. Ember ember hátán tolongott az üzletben. Ügy találtuk, nem is volt mind vásárló. Egy középlinben, Drezdában, Leipzigben, s másutt. Nagy szükség van most nálunk a jó szakemberre, elsősorban itt, hiszen hazánkban a textil- és az élelmiszer- ipar adja az ország ipari termelésének háromnegyed részét. S nemzetünk most olyan úton indult el, amelyet sokan nem néznek jó szemmel, nem is se-