Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-16 / 114. szám

m

Az állomáson szekér várt, rajta vadonatúj üléskosár. A gyeplőszárat gyér bajuszú, ősz hajú ember tartotta. Amikor forogni kezdett a kerék, először azt kérdezte:

— Mi újság maguknál a városban?

Én az időjárást firtattam; megtudtam, hogy a múlt heti eső jót tett a kukoricának. A tisztára gereblyézett gabonatábla felett jóllakott madarak szálltak, szélén sorakozott a csaknem egymást érő sok búzakereszt Azt mondja az öreg:

— Holnap rámegy a traktor; kezdjük másodvetés alá a tarló: hántást

Ahogy kifordultunk a hársfával szegett útra, megláttam az aratókat. A férfiak nagy része rövid klottnadrágban, a marokszedő lányok lábán gumitalpú szandál. Az eleven sövény mellett, az árnyékon négy-öt süly- lye&ztett, divatos gyermek* kocsi. Az öreg, mintha tudná, hogy mire gondolok, rákezdi:

— Azelőtt négy keresztlábra szöszvászon pokrócot feszített ki a szegény ember felesége, abba fektette a kölykét... Azelőtt .. — Elhallgat, leszáll kereket kötni, kérdezi: hallom-e a messziről úszó, furcsa zúgást. — Kombájn... A negyvenkét holdas Vadi-alji táblán aratja a búzát Ügy aratja, hogy mindjárt ki is csépeli; olyan tisztára, hogy öröm nézni ... Sokfélét megértem életemben; egyszer olyan aratást is... Mondjam, vagy jobban szereti, ha hallgatok?

Belevág a mese kellős közepébe:

— Rassz volt az a búza nagyon. Nemcsak konkolyos, de

vadlencsés is; az pedig úgy megdöntötte, hogy kaszás legyen, aki megbirkózik vele. Többet köszörültünk, mint vágtunk az acéllal, többet volt kézben a köszörűikő, mint a tokmánybán. Tudtuk már az első napon, hogy igen-igen megcsa- latkoztunk. Szemére is hánytuk ezt az intéző úrnak, próbáltuk szép szóval belátásra bírni, de falra hányt borsó volt Mi mást tehettünk? Sztrájkba léptünk.

— Nem tegnap, nem tegnapelőtt történt. Úgy számítottam, negyven éve lehet.;. Én voltam az aratógazda: ötvenöt kaszával, ugyanannyi marokszedővel álltunk belé a rendbe. A báró, mert akkor még híre- hamva a Szabadság Tsz-nek, a báróé volt körös körül minden, ő meg a hosszú, sovány intézővel nyúzatta a bőrünket: a tizenegyedik keresztért adta ki azt a rossznál rosszabb gabonát, learatásra. Beszéljük az intézőnek, hogy szívlelje meg a

panasz! ásunkat, másítson javunkra a szerződésen, adja nekünk a tizedik keresztet, mert másként felkopik az állunk... Falra hányt borsó... Vagyis ezt mondtam már. De azt nem, hogy a hosszú sovány káromkodik egy nagyot, felül a hintájára, meg se áll a kastélyig. Hogyan-mivel, rábírta az ura- ságot, hogy telefonáljon a városba, valamelyik hivatalba, küldjenek egy század katonát, de azon nyomban, mert pereg a kalászból a mag.

Nem tudtunk minderről semmit. Vártunk, türelmesen vártunk a pusztán, mint jó gyerek a cuclisüvegre. Heverésztünk az akácos szélén; némelyik aludt, de a legtöbbje a tarisznyában kotorászott, unalmában enni kezdett. Az én asszonyom is dugdossa felém a karéj kenyeret, rajta darabka túrót. Csak- hát egy falat le nem csúszott volna az én torkomon. Kiváltképpen akkor, amikor látom, hogy porzik a pusztára vezető út Szép sorban, vállon a kasza, masíroz a katonaság. Sóhajtok egy nagyot, ránézek a feleségemre, a tekintetemben ez

a kérdés tüzel: „Mivel eteted a télen a négy gyerekedet?” Olyan asszony az én Julim, hogy mindenre tud feleletet. Példálódzik azzal, amit vasárnapi misén hallott a szószékről: „Ha bárányt ad az isten, ad legelőt is.”

Egyre jobban porzik a hársfával szegélyezett út, látják már a többiek is, s ha látják, tudják: kitellett a becsület,

nincs reánk szükség. Faágról leakasztják a kaszát, cihélő- dünk, készülődünk, a magtár mögött iszkolnánk hazafelé, amikor utánunk kiált a barna arcú, kék szemű tizedes: „Hej, emberek besózták magukat, hogy nincs maradhatnékjuk?” Tudakolja, melyik a bandavezér és már kiált is rám, néven

nevezve: „Hajduska, ide hozzám!”

Így. Mint valami poros fülű bakának. Káromkodnék én egy

nagyot, mert — úgy érzem, már minden mindegy —, de rám nevet a szép, kék szemével a sar- zsd és nyújtja a kezét, olyan szívesen, mint amikor messzi vásáron összetalálkozik egyik falubeli a másikkal: „Egy tapodtat se innen, szükség lesz magukra”. Kérdem tőle: „Talán kalászböngészőnek maradjunk?” Az csak szorongatja a kezemet, olyan istenesen, hogy a tenyere melege megcsapja a szívem tájékát. Visszakérdez: „Mit gondol, sztrájktörőknek jöttünk ide? Mit gondol, ha októberben kibújok ebből az angyalbőrből, nem megyek visz- sza a Ganz-vasöntőbe? Alig várom, hogy megcsapoljam az én jó kis kupolakemencémet...”

Mintha a szeretőjét emlegetné, úgy beszél a híd-daru- ról, torokemelőről, vagy mifenéről, aztán fél karral megölel: „Kiadtam a fiúknak a parancsot: aki ma énnálam jobban kaszál, annak három napi egyes jár... Mi lenne, ha a munkás a munkással nem fogna össze az ilyen tízezer holdas bárók ellen?”

— Kézbe fogta a kaszát, utána a többi. Uramfia, úgy elkezdték pocskolni azt a búzát, hogy belémfájdult. Mit szóljon az intéző? A nagysza- kállú istent húzza lábánál fogva az égből, krucifikszezik kegyetlenül. Több se kell a tizedesnek, levágja a kaszáját, úgy, hogy élével fúródik a földbe: „Aki jobban tudja: csinálja.” A krucifikszes kiáltozza: „Hadbíróság elé állíttatom, főbelövetem valameny- nyit”. A kék szemű olyasfélét

felel, hogy attól még nem telik meg a báró úr magtárja. Minek szaporázzam a szót, a vége az lett, hogy az intéző odafordul hozzám, erősködvén, hogy megkapjuk a tizedik keresztet, ha azonnal hozzáfogunk a munkához.

— Hozzáfogtunk. Az én Julim el akart kezdeni megint valami paposat, de elhallgatott, mert a kék szemű nótát parancsolt az induló katonáknak. Lépésük egyszerre dobbant a poros úton; azt dalolták: „Megszabadulok, meg is házasodok. Azt veszem el, akit én akarok ...” Olyan szép volt a nótájuk, hogy muszáj volt velük dalolnom, másként falán kicsordult volna a szememből a könny.

Burányiban feszül az indulat, de jólelkűen mosolyog, int az asszonynak, húzza fel a Dunában hűsölő sört.

Tisztelgéssel köszöntik egymást. A kis házikóban bogár- dongásos csend lappang. Hideg pára csapódik le a vastag söröspoharakon. Burányiné betölti a csöpp konyhát, kilibben, dudorászik.

Kihörbölik az első pohárral. A házigazda illemtudóan vár. Csorba megoldja a nyakkendőjét. Kék nadrágja hajtókájából körülményesen kiveszi a csíptetőket. A menyecske dú- dolása beszivárog hozzájuk, önkénytelenül figyelik. S ko- morabb lesz a házigazda. Csizmás lábak dobognak a stégen, Burányiné leméri a kosarakat, vényt ad.

Csorba suttogva evez ki a

hallgatásból:

— A tegnapi csokrot a Dunába dobta a feleséged ... mint hallom ...

Burányi furcsálkodva néz.

— Az ő dolga ... meg a tied.

— Búcsúzóul küldtem.

Burányi a sört csorgatja s

közben odapillant. Nem szól.

— Elhelyeztettem magam .,. jó messzire.

— Mindenütt jó... víz mellett.

— Ne haragudj rám, Burányi ... Nem tudom Gizit elfelejteni ... Én akartam elvenni, mennyi virágot küldtem neki... ■ tehozzád ment Pedig neked is én mutattam be

a hajósbálon. Azelőtt jó barátok voltunk...

Krákogva isszák a hideg sört. Burányi ökle az asztalra döccen.

— Mióta kóbor kutyaként kerülgeted... vége a cimbo- raságnak!

— Mondta Gizi, hogy ... mit üzentem, mielőtt áthelyezést kértem?

— Nem beszéltünk rólad.

Nem lehetett tudni, hol van

a szép Burányiné. Kilesett az ember. Kint volt a parton,

igazgatta a kötélen a férje ingeit, le ne rántsa a szél. Mikor megfordult, azt kérdezte a vendégtől:

— Minek jöttél?

Csorba kis bajuszkája remegett.

— Búcsúzni.

— Tőle?

— Tőletek.

Burányi elfogta az ajtónyílást.

— Aztán ... nem félsz?

— Nem. Jó ember vagy te, Burányi... Gizi azért választott téged. Hát akkor, testvér ... tartsatok meg jó emlékezetben ... — Nyújtotta a kezét.

Burányi elfogadta, hanem a kézfogás furcsán sikerült, közeire rántotta a búcsúzót, az fájdalmasan szisszent, karja majdnem kicsavarcdott, letérdelt, mintha könyörögne. Nem tudott védekezni. Burányi mellen ragadta és felrántotta, közelről nézett Csorba fátyolosán pislogó kék szemébe; félelmet nem látott, csak hamuszínű bánatot. Nagyot fújt és elengedte a fiatal hajóst.

Éppen akkor nyitott be az asszony. Sült halat hozott, csak úgy serpenyőben.

— Megnéztem a horgokat... Ami volt, megsütöttem. Jó lesz a sör mellé. — S a vendég keze ügyébe igazította a nagyobb halat, közben férjére nézett.

— Hallom, Csorba elmegy?

— Igen.

— Jobb lesz. Ne úgy éljen, mint itt. — S megfogta férje karját. — Tudod, mit gondoltam? Adj be kérvényt, átmehetnénk oda ... Nagyobb a lakás, szebb a kert.

— Ott akarsz lakni?

Az asszony csendesen beszélt:

— Hallod... Csorba úgyis

elmegy.

A fiatalember azt mondta:

— Itthagyom a sok tulipánt ...

Az asszony azt mondta:

— Nem szeretem a tulipánt.

Kosarakat hoztak, kint tanakodtak az asszonyok. Burányiné kiperdült. Burányi lökte a serpenyőt.

— Egyél... neked sütötte az asszony! Akinek halat sütnek, szerelmet kínálnak.

Csorba a küszöbre lépett s lehajtott fejjel, sírós hangon

PÁILOCOIK

H

armadszor rendezik meg az idén a pétervásári járásban azokat a májusi ün népségeket, amelyeket a pa lóc névvel kapcsolnak össze és amelyek az emberek saját akaratából, szülőföldjük és hagyó mányaik szeretetéből fakadóan a járás népének ünnepeivé váltak. Ez évben a palócnapok rendezői nemcsak a pétervásári járás'és nem is csak a megye lakosságát hívják Pa- rádfürdőre, hanem egyes szomszéd megyéket is. Nógrád és Borsod megye is képviselteti magát a népviseleteknek e pompás felvonulásán és a szokások, dalok, táncok, népi játékok parádés bemutatóján Az a rendezőség szándéka, hogy Parádfürdőn az egész palócság mutassa meg ősi hagyományainak értékeit, elsősorban önmagának, mert ebben örömét leli és másodsorban a világnak, az érdeklődőknek, mert tudja, hogy ezek a kultúrkincsek számára hírt. jó nevet és megbecsülést szereznek.

Hímző asszonyok Recskcn.

A palóc folklór és népviseleti bemutató szervezése tehát túlnyúlik a járáson, mert a magyarságnak az a néprajzi csoportja, amelyet palócnak szoktak nevezni, ennél jóval szélesebb területen lakik. De kik a palócok és egyáltalán honnan ered ez a név? —kérdezik sokan, éppen most, hogy a parádi találkozó mindinkább hagyománnyá válik, szervezésének keretei pedig tágulnak.

A felelet nem egyszerű. Nem egyszerű azért, mert annak ellenére, hogy a székelyek után a palócság a legnépesebb magyar néprajzi csoport, történetével, eredetkérdésének megfejtésével a szakavatott tudósok közül csak kevesen foglalkoztak. Annyit tudunk, amennyit a múlt század kutatói tártak fel, és ösz- szegeztek, a modem történet- tudomány alig tudott ehhez még valamit hozzátenni

Maga a palóc név szláv eredetű, jelentése fehér, vagy sárga, a régi orosz krónikákban polovec formában fordul elő. így nevezték az oroszok azt a török fajú népet, amely az 1100-as években a délorosz pusztákon vonult keresztül. Valószinű tehát, hogy a Magyarországon élő palócok részben ennek a török fajtájú népnek a maradékai. Azért kell azt mondani, hogy csak részben lehet ez így, mert a honfoglalás Észak-Magyaror- szágnak arra a részére is kiterjedt, ahol ma a palócok laknak. Ezen a területen a honfoglaló magyarok egyik törzse, a kabar törzs telepedett meg, amelyből később az Aba nemzetség származott. Ezek az ugyancsak török fajú kabarok és a későbbi századokban, de különösen a tatárjárás előtt (1241—42) beköltözött töredéknépek alkotják tehát a mai palóc néprajzi csoport elődeit

beszélt:

— Nincs idő evésre. Itt a

hajó.

Szinte úgy lopakodott közeire, hullámzott már a Duna, ringott az állomás, dohogtak a gépek.

Mindkettőjüknek ugrani kellett. Együtt tisztelegtek az érkező hajónak. Amint a kosarakat behordták, Csorba a bicikliért ment. Odaköszönt az asszonynak, lehajtott fejjel. Barátja előtt is megállt egy pillanatra.

Burányi mormolt valamit. A hajósok figyelték a kézfogást. Leszólt a kapitány:

— Átköltöznek, Burányi? Jobb lesz ott a szép menyecskének.

Csorba támaszkodott a biciklikormányon és szomorúan bámult. Azt mondta még Burányinak a kapitány:

— Legény, semmi gondja. Odajártak hozzá a nők ... Másutt is feltalálta magát.

Burányi sokáig nézett a hajó után, elsimult már a habos nyomvonal, s a hullámzás, alig rezgeti a házikó. Az asz- szony megfogta embere karját, szelíden húzta befelé.

Ketten ették meg a sült halat. Volt még egy üveg sör is. Mikor a hajó távolodó siopan- tása elhalt, azt mondta Burányi:

— Hozz papírt... megírom azt a kérvényt.

A palóc nevet egyébként senki sem vállalja, így volt ez legalábbis a múltban, mert gúnynév volt, mint a legtöbb népnév, amelyet idegenek kívülről ragasztanak viselőjére, aki magát egészen másképp nevezi. Gondoljunk a szlovákokra, a románokra, vagy a magyarországi németekre, akik a tót, oláh, vagy sváb nevet becsmérlőnek érzik és nem is vállalják. így van ez a palócokkal is. Közismert az a magatartás, hogy ezen a területen csaknem minden falu a szomszéd község lakosságát tartja palócnak, ő maga semmiképpen sem az. Egészen más tehát a helyzet a palócokkal, mint a székelyekkel, vagy a kunokkal, akiknek neve megegyezik a saját maguk között használt nevükkel és akik néprajzi együvétartozását hosz- szú évszázadok során élvezett jogi kiváltságaik is megőrizték. A palócok sohasem szerepeltek különálló, egységes nemzetiségként a magyar történelem folyamán, aminek okát abban kereshetjük, hogy nem egyszerre érkeztek mai lakóhelyükre, hanem hosszú idő alatt népesítették be országunk északi részét. Nem voltak egységes eredetűek, ezért a magyartól eltérő, közös nyelvet sem beszéltek. Nem volt közös népnevük, mint a kunoknak, jászoknak, vagy besenyőknek, amelyet maguk között használtak volna, a palóc név valószínűleg egy kisebb csoportról terjedt át arra a nagy területre, amelyen ma használatos.

B

ár nem volt, nem lehetett közös nyelvük a palócoknak, mégis elsősorban a nyelv, ez a sajátos, a magyar köznyelvtől és minden más nyelvjárástól elütő tájnyelv az első és legfontosabb ismertető jegye a palóc néprajzi csoportnak. A magasan ejtett, rövid a és mélyen ejtett á hang képzése a legfeltűnőbb a palóc tájszólásban, amelyről a palócokat bárki a legkönnyebben felismerheti. Emellett azonban a palóc tájszólás sem egyöntetű, számos változata van, sokszor egymás mellett fekvő falvak népe sem beszél egyformán. Ezeket az apró, árnyalati különbségeket természetesen az idegen nem veszi észre, de azok, akik beszélik a tájszólást, nagyon is jól ismerik és számon tartják. A sok kisebb változatot egyesítő palóc tájnyelv kifelé mégis egységesnek látszik, ezért feltételezhető, hogy elődeiknek, a kabaroknak és a később ide költözött töredék népeknek a nyelve a magyartól hasonló módon eltérő lehetett. Vagyis valamiféle törökös nyelvet beszélhettek, illetve ennek a nyelvnek különböző változatait. A magyar nvelv kialakulásának folyamán az egyes nemzetiségek elveszítették önálló nyelvüket, mint a kúnok, a jászok és így a palócok is, de a külön eredet emléke a tájszólásban ma is él éppúgy, mint a nép hagyományaiban, tárgyi és szellemi kultúrkincsében, vagy társadalmi szerkezetének fel- építettségében.

A múlt század eleje óta többen igyekeztek

megállapítani, hogy a palócok merre laknak, hogyan írható körül a palócok lakta terület határa. Minthogy ezek a

kísérletek kevés konkrét ts-J meretre támaszkodtak, megállapításaik sem voltak egybehangzóak. 1821-ben Szeder Fábián volt az első, akit foglalkoztatott ez a kérdés, ö úgy! vélte, hogy Heves, Borsod, Gö- mör, Nógrád és Nagy hont megyékben laknak palócok, akiknek lélekszámát majdnem 500 ezerre tette. Hasonló eredményre jutott Jemey János 1851-ben, de Pintér Sándor 1880-ban már leszűkíti ezt a kört a Mátra vidékére, s így aa ő lélekszám-becslése kevesebb az előbbinél. 120 ezer körül van. Istvánffy Gyula a század- forduló táján írja örök értékű dolgozatait a palóc népéletről* s közben ó is törekszik a palócok földrajzi elhelyezkedésének meghatározására. Véleménye szerint a Mátra és Bükki hegységtől északra, az Ipoly és a Sajó között laknak. A palócokról, vagyis helyesebben a palócok népművészetéről írt egyetlen terjedelmesebb munka szerzője, Malonyai Dezsfl 1922-ben megjelent kötetének anyagához az Ipoly és a Sajói Rozsnyó és Hatvan, valamint a Losonc és Miskolc közé es® területről gyűjtött adatokat.

Az utóbbi évtizedekben senki sem törekedett a palócok eredetének, történetének, földrajzi el helyezkedésük megrajzolás sának még mindig nyitott kéN désére választ adni. Általában elfogadott vélemény azonban* hogy a Budapest—Miskolc vonaltól az országhatárig, aek Ipolytól a Sajóig terjedő terület ten belül laknak palócok, de • Szlovákia déli részén lakó magyarság is ehhez a néprajzi cso-i porthoz tartozik.

A palóc név tehát tudományos meghatározója annak at népcsoportnak, amely a magyau nyelvterület északi szélén helyezkedik el Az a tapasztalat* hogy ennek a névnek gúnynév jellege erősen megszűnőben van, gyakori eset, hogy egyesek palócnak vallják magukat* mert a szülőföldre vonatkozó ismeretek terjedésével ebben semmi szégyellnivalót nem találnak. Lehet, hogy a palóc egy időben hegyek közé zárt, nyomorúságosán szegény falvak elmaradott népét jelentette, de a szónak ez a második értelma már teljesen elmosódott, azt ipar és bányászat fejlődése ezen a területen olyan gazdasági szintet hozott létre, amely egyáltalán nincs hátrányos helyzetben az ország más vidékeivel szemben.

K

orunkban már a palóc

nevet hallva a Mátra éa a Bükk kékes hegyeire gondolnak az emberek, a közelmúlt még színes viseletére, az évszázadok viszonyait tükröző* játékos népszokásokra, az ősi dalokra, táncokra, amelyekei híven őrzött meg ez a nép a mai napig és amelyek nagyszerű bemutatásán a palócnapok minden részvevője gyönyörködhet.

Bakó Ferenc, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatója