Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-16 / 114. szám
✓ FÖLDEÁK JANOS t rnammm Az élet legszebb pillanatai közé tartozik, ha két régi jó barát összetalálkozik. S nem kedden vagy pénteken, hanem szombaton. A hét legáldottabb napján. Nem kísért a másnapi korai fölkelés. Jut idő kibeszélni gondot és örömöt, keresetet és művezetőt* asszonyt és gyerekeket... Fröccsökkel lódítanak az emlékeken, könnyítik a nyelv forgását De az idő is múlandó — veszi észre Kerekes az óráján. — Na még egy féldecit te! Aztán az utolsó busszal elfuvarozunk! Ezzel Karikás is egyetért Az apostolok lován hosszú és kényelmetlen lenne az út hazáig. — Jól van, pajtikám! — mondja lelkesen. Úgyis én következem! Most rajtam a sor! Tanakodnak. Miért az úttest fölött lógnak a lámpák? Az autóknak reflektoruk is van... Kioldalaznak középre. Szelíden ragyognak a csillagok. Ez ösztönözheti Kerekest. Csendesen eldalolja, hogy végigment az órmódi temetőn. — Te miért hallgatsz? — támad utána Karikásra — Mert nem vagyok pesszimista! — mondja az dacosan. — Mi... micsoda nem vagy? — Pesszimista, érted? En csak optimistán tudok... csak optimistán vagyok hajlandó, pajtikám! Csak optimistán! — és rázendít „A Csap utcán”-ra. A környékbeli kutyák kórusban kísérik. Kerekes nem maradhat alul. Olyan optimista ő is tud lenni, mint cimborája Kiereszti hát a hangját... __Azt már nem! En kezdtem, én fejezem be! — ma- kacskodik Kerekes. — Te majd legközelebb leszel soros! Má r régen fölhajtották a féldecit, de még vitatják, ki fizesse? Mire megegyeznek, elmegy az utolsó busz. Csak kiabálni tudnak utána — Sebaj, pajtikám! — legyint Karikás. — Nem esünk kétségbe! — Nem, nem! — Igazgatja magát egyenesre Kerekes. Belekarol a másikba — Ha már így esett, vigasztalódjunk!... Visszamennek a vendéglőbe. Mintha másutt lennének most az asztalok és székek. Minduntalan beléjük ütköznek. Kerekes ezen mérgelődik, Karikás meg előre kiabál, megélőig a cimborát: — Két féldecit a fütyülősből! A pincér megtagadja a kiszolgálást. Egy falra is kiszegezett utasításra hivatkozik: taem és nem! Es közben olyan barátságos, hogy külön fáj: — Elég volt mára, polgártársak! Inkább holnap! Jobban fog esni, én mondom. Hát lehet ezt érteni? Egész este a vendégeik, borravalót kapott, és most hallani sem akar róluk. — Mi magyar állampolgárok vagyunk! — próbálkozik Karikás és döngeti a mellét. — Az alkotmány szerint... Nem fejezheti be; Kerekes •közbeszól: — Csak nem vitatkozol ez- fcel a jóemberrel, te? Nem ért az alkotmányhoz. Nem vasas, mint mi vagyunk. Kár az idő- *ért!... Az utcán sem vitatkoznak, teak a fákkal és kerítésekkel Van baj. _ Pogány sötét van, pajtikám! — igazítja Karikás a kalapját. Leverte egy növendék '•akác ága. _ Nem ott ég a villany, te, «hol kellene!... A nagy versengéstől nem is veszik észre a melléjük faroló motoros rendőrjárőrt. — Nincs jobb dolguk, mint az út közepén kurjongatni? — Op... optimisták vagyunk — dadogják megszeppentem — Helyes. Akkor fejenként csak egy tízes!... Nem vitatkoznak, de még könyörögni sem mernek. Jogos a bírság. Az egyik rendőr a nyugtát írja, a másik meg ugyancsak cifrázza, milyennek kell lenni az igazi munkásembernek ... — Hát... hát ezt szépen megúsztuk — sóhajt Kerekes a járdán, amikor a rendőrök elberregnek. — Hatósági gyomoröblögetéssel is végződhetett volna... — Ha nem kurjongatsz, pajtikám, ez sincs! — mondja Karikás szemrehányóan. — Nanana! Csak a szabálytalan közlekedésért fizettünk! — igyekszik pontos lenni Kerekes. — Ha nem kurjongatsz, nem találnak ránk. Hang után jöttek! _ Az órmódi temetőt nem ha lották! Csak a Csap utcát! Esküszöm! — Hiába beszélsz, pajtikám, te kezdted! Ne kendd ráml — indulatoskodik Karikás. — Keni rád az atyaisten, nem én! — fortyan föl Kerekes, és hirtelen mérgében lök egyet a másikon. — Még te taszigálsz? Még neked áll följebb, pajtikám? — ordít Karikás. És visszaadja a lökést Kerekes nekitánto rodik egy üzlet vasredőnyének. Az úgy feldübörög, mintha bomba robbant volna. Pillanatok múlva már ösz- szeakaszkodnak és hemperegnek. Gyomrozzák, szorongatják egymást. Virtusból, és nem gyűlöletből. Régen volt, hogy így próbálták utoljára az erejüket Kit hol ér az ütés vagy rúgás, attól ordít és káromkodik. Más már a csontjuk, hasuk, izmuk, mint harminc évvel ezelőtt. Ijesztően más... A dübörgésre, dulakodásra egy nő rohan ki a házból. Rémült visítozásba csap, mintha őt vernék: — Segítség! Rendőr! ... Segítsé-é-ég! Néhány férfi is előkerül a szomszédos házakból. Nagy nehezen szétválasztják a két makacskodót. Nem történik klastromi csöndben... A helyszínre érkező rendőrnek csak a puszta előállítás feladata jut Mire beérnek a kapitányságra, a verekedés virtusától és izgalmától kijózanodnak. Szégyenkezve, szótlanul méregetik egymást S még jobban, amikor parancsot kapnak, hogy ki a cipőfűzőt, le a nyakkendőt, elő a zsebkést, cigarettát, gyufát! Reggelig nincs rá szükségük a különszobában. Pihenjék ki magukat, míg jegyzőkönyvbe mondhatják az éjszakai pank- rációt és hangversenyt... Kerekesből buggyan ki először a bűnbánat: — Lesül a pofámról a bőr, te... Karikás barátian rábólint: — Az enyémről is, pajtikám ... Ekkor tér vissza körútjáról a rendőrjárőr. Megismeri őket — Hát magukkal mi történt? — csodálkoznak a tépázó ttakon. A tényállás summázásánál már mindenki nevet. És szemük is szívük is van a rendőröknek. — Van pénzük taxira? — kérdezi az ügyeletes. — Hogyne lenne! Nem vagyunk mi vagányok! — Olyan önérzettel mutatják az erszényüket, hogy azon kacagni kelL Csak külön-külön mehetnek haza... Elsőnek Kerekes indul: — Hát szervusz, Karikás! — fátyolosodik meg a hangja és bújik a taxiba. — Viszontlátásra, pajtikám! *— facsarodik a másik szíve is. öt perc múlva Karikás is indulhat Most már tudják, miért berregte föl két taxi az éjszaka csöndjét KOVÁCS SÁNDOR: A tengertől kérdésem A tengertől kérdezem a színes mély világot, dübörgő hullámverés között a szikla-táncot a fehér-sós haboktól a feneketlen ének titkait érdeklődöm, hadd fejteném meg! a csapongó sirálytól azt kérdem, mit érez nyilallva gyors hullámtól a dajkáló éghez, de válasz helyett csak, zuhog, zuhog a tenger, elnyúl a hullám hosszan és újra, újra felkel! KATONA JUDIT: Rejtegető Két karomba rejtem ölelésbe rejtem jön az este, s árnya nő, hogy gyereket ijesszen. Szoknyámba fogódzói azzal takaródzál csukd be szemed, de ne less, épp csillag jár a holdnál. Könnyed ne omoljon lábad ne botoljon pihentesd a fejecskédet hattyú puha tollon! ANTALFY ISTVÁN: 0 in kíftehh... Én kértelek, hogy jöjj velem, s te rám bíztad magad. A vár csendje, ahová léptünk, s körülöttünk a sok szerető-irigy-szent tekintet a józan bölcsességre intett. Kezedet a kezemfoe tetted, (puha volt és meleg) és e mozdulat már örök. A tél olyan hideg, ne fázz te én mellettem! Szép, de fájó telünk felszaggatott utakon vezet át, de e íelszaggatott utak nem a rombolás — az új építés tanú:' Tanúsítják az élet igazát, az életét — és nem a telekét! az életét, s nem az emberekét, akik olykor el Is tudják feledni, ami pedig oly egyszerű és oly természetes...! Nézd, hogy* csillan a hő! és a kezed kezemben .. a Jöjj, melegíts! jöjj, melegedj! ne fázz a közelemben! POLNER ZOLTÁN versei: Hajnal Az erdő aranytutaj. Úsznak az éj roppant szálfái keresztül a töltésen. Fekete madár sír a szélben. Fekete madár sír a szélben, Az ég viasa bordáin rügyek ökle dörömböl s a pipacs nap kinő a földből. A pipacs nap kinő a földből szívünknyi Araráton és beérleli arcunk ősközösségét a világon. Harangozó Harangozz Jenő, harangom tarajos tüzek elé harangozz! örvös dűlőinken a szél hatalmas tűzvészt fodroz. Hej te kelekótya bolond, kocsmába botladozó részeg nyikorgásé a haranglábait a lángoló rügy fákat éget. Erdők lőporoshordóit nézd, ránkgyújtja zölden ez az évszak. Húzzad eszelősen, az eget kongasd itt egész nap. Kicsap a füzekből feketerigók viharfelhője. harangozz Jenő, harangom tavasz elé füttyös mezőkre. SASS ERVIN: Mi lenne? Ha milliók kiáltanák oda a visszahúzóknak, a múltba kacsingatóknak, az oltárképet faragó szenteknek haraggal és majdnem gyűlölettel: lassabban a testtel! Mit gondolsz, mi lenne, ha néhány önfejű, ki a lelkekbe rágja magát mint a förtelmes rongy-tetű, nem törődve mással játszhatna véled s a világgal? Betört a szél keletről, délről, északról, nyugatról, s szárnyán hozza az új napokat Gondold meg, md lenne, ha a szélből vihar lenne, és szárnya alól rakéták hegyes orr« vérszag után szimatolna, ha akik üvöltve rázták az öklük bebújnának az ürgelyukba, és térdre hullva rebégnék el az önkritikát?! <5, friss sző, drága új világ, ne hagyd magad félrevezetni! Betört a szél, s a szárnyán olyan jó evezni, és lenni, lenni, lenni. SZENTÍV ANTI KALMAN: ébred a szép Burányinál“ S ld is nézett a szétpattanó zsalu- gáter résén a fiatal, barna asz- szony, sebtében felkapott pongyolában, s az ablakot szegélyező piros petúniák feketének látszottak a híg sötétben. Nehézkes madárként röppent az asszony felé egy köteg virág. Elkapta s azonnal hajította visszafelé, a hajót már nem érte el, a vízbe szóródott, eltűnt a habos kavargásban a hajó nyomában. — Burányi a stéges, tisztelgésre emelte ökölbe ránduló kezét és bámulta a piros tatlámpát. Egy szál virág megakadt a rácson, lerúgta azt is. Úgy látszik, Csorba — a szomszéd állomás vezetője, jóképű, nőtlen fickó — még mindig okoskodik az asszonnyal, a matrózoktól küld majdnem mindennap virágot. Burányi kétméteres óriás, ilyent nemigen látni a hajósok között. Széles, boltozatos mellén feszült a kék zubbony, a fehér sapkát idegesen csapta ie s kicsit rágta a dühe nagy- ját, mielőtt benyitott az asz- szonyhoz. — A Dunán lebegő faházikó csöpp szobájában meleg volt, a zsalugáter résén áradt be a folyam hűvössége. Zümmögtek a távolodó hajó gépei, az elülő hullámzás locsogott a töltés alján, verte a köveket. A kapitány rosszkedvűen dákkal. Amint hátrált a hajó, Az asszony dús hajfonatát sürgetőzött, a rakodó matró- meglökte a vízen lebegő álló- rendezgette éjszakára — mint zok loholtak a kosarakkal, Iá- mást. Valaki kurjantott: „Fel- koszorú keretezte pirosló arcát — * szemében csintalan fények vilióztak. — Mi bajod megint? te ember? — Simogatott a szava. Burányi olyant nyújtózott, megnőtt, feje majdnem elérte a lámpát. — Megöllek mind a kettőtöket, ha... nem tűröm tovább! Az asszony felcsattant: — Ne olyan magasan, hé! Ha nem lennél ilyen gügye, megmondtad volna már a drá- galátos barátodnak, ne adja hajósok szájára a feleségedet! De te?! Ha idejön, sört iszol vele! Burányi mérgesen vetkőzött. Amint sötét lett, az asszony az ágy belső felére fészkelő- dött, szinte személytelenné vált, eltűnt... Burányi reggel kirakta a horgokat, ténfergett a parton. Nemsokára hozzák megint a gyümölcsöt. Néha az asszonyra sandított. Imént mosott még, áttetsző, piros ruhában hajlongott a vén fűzfák derekánál. Most teregette a lepedőket. Amint felnézett, villant a szeme — s Burányi is meglátta a töltésen közelgő kerékpárost. A küllők aprították a szelíd fényt. Csorba jött, a felső állomás vezetője, aki virágot küldött tegnap — meg azelőtt, annyiszor. Ügy áll a vékony fiún a hajós egyenruha, mintha operettben szerepelne, csinosan vasalva.
