Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

V

; JOHANNES R. BECHER:

ÖSSZHANG

Akkor sikerűi leg,jobban a versem,

; Ha testi munka kíséri.

; Eredményesebb a szellem,

; Ha testemet is foglalkoztatom,

; Burgonyahámozás közben ; Felötlenek bennem strófák,

; Dalolva takarítom ; A szobát.

; Egy kis gyomlálás ! Egyensúlyban tartja versem,

; Kapálás a kertben jót tesz : Képeknek, hasonlatoknak.

; Távolugrás elől menekül a séma í És a súlytalan fél a ; Súlyemeléstől meg a súlylökéstől.

íiszás után

Az íróasztalhoz kívánkozom,

Hogy írás közben pihenjek.

Ha megpihent a testem Éj mozgásra vágyom és a ; Kötélugrásban gyakorlom magam.

Rímeken töprengek a gyalogtúrán,

Ritmusok születnek, ha vitorlázom, így váltóm valóra Kiteljesedő életem.

Egymásból merít pihentető Erőt test és szellem,

Ízlelve

Eljövendő nemzedékek Emberi Tökélyét.

Boldog Balázs fordítása.;

JEVGENYIJ VINOKUROV:

Késő éjjel.

— Harcban jutottunk el a Dunáig... indult, késő éjjel, a beszéd.

Kémények felett a hold világlik, ablakunkon csipkézik a jég.

És a mezon, amerre a hegynek lába ér, a túlpart idegen, az utak a hó alatt pihennek a nagy harcoktól még melegen.

Fordította: Antalfy István.

VALENTYIN BERESZTOV:

Bt KE

Él-e majd e szó: „béke” altkor is, ha háborúra nem gondol már senki? Vagy akkor majd e szó az egyszerű, a mindennapi életet jelenti?

Vagy, akik az utolsó háború idején még játszó gyermekek voltak, ha összejönnek, s említik e szót, azokat idézik, akik már holtak; f.?

Ford, Antalfy István

^^>i^?^>VVV^V%AAZVVVVXAAAA.« **************** »ä*ä**aa*ai

KOVÁCS SÁNDOR: |

Újra élem emléküket;- 1945 —

íogy botladoztak, rongyaikat íiogy tépte, szaggatta a szél, tavasz vizet árasztó szele, melyben még ott lapult a tél,

hogy botladoztak, a vén rögök, lábukhoz buktak esetlen, az éhes ló zöld nyála csörgött, s ostor táncolt a kezekben.

MOLNÁR JENŐ:

Békesség

Megmosta a napot a zápor; Milyen jószagú este lett. Hogy megteltünk az illatától, jön az ég egyre közelebb.

Kinyúlsz, a Göncölt eléred: ujjunk hegyén a csillagok, a fákon csipogó fészek. Békesség — tisztán alhatefc,

Füstös ég alatt lepülő szállt nehéz felhőkkel, de nekik akkor a béke már megjelent és tudták, ha most nem vetik

jó földbe a sarjadó magot bármi áron, ha vérrel is, hitük, a réges-régen tengő, nem bírja szenvedéseit;

Hogy botladoztak, látom ma is csorba ekék szarva közt kiszáradt emberek sorát és mögöttük a föld

roncsolt arcát, háború sötét foltjait, s újuló füvek növő seregét: bánat és öröm. Újra élem emléküket!

JULIUS PHILIP AUGUST DEFARES:

HÍV A DZSUNGEL

Szent menedék:

Hív a dzsungel.

Csendje álnok, szaladj, fuss el!

Harc és halál leselkedik.

A rémület fon körül itt.

Fiatal, öreg együtt jár, a táncban a férfi asszonyt talál.

Nem kincs, mámor: szenny, pusztulás.

Keress menekvést, keress, kiálts!

ütdnke Ferenc: KOHÁSZ

Keress és jó a béke — megfizetsz csurranó vérrel érte.

Fordította: Bán Ervin.|

J. P; A; Defares néger költő, újságíró, rádiód-í porter, fcáyóiratszerkesztö. Hazájának, a dél-i amerikai holland gyarmatnak keverék nyelvén; fe,

A műhelyben még nem történt semmi sem. Annyira új minden: a falak savanyú mész-szagot gőzölnek, s az ablakokat sem fogta be a vas kékesszürke lehelete. Az emberek is alig ismerik egymást. Csak ennyit tudnak: ez Sztrega, ez meg Lajló éLvtárs, a mester és az ott hátul a Borzas, aki mindig dzsesszdalokat énekéi. S van olyan is, akinek még a neve sem ragadt meg az alatt az egy hónap alatt a többiek fejében — azt csak úgy emlegetni: „az a szőke ott a falnál”.

Délidőben rendesen a foci a téma: „Azért amit a Szusza csinált...” Ezzel töltik ki azt az időt, ami megmarad a félórából, mire visszaérnek a szemközti gyár ebédlőjéből. Napközben úgyis csak a munkáról esik szó. A mesteren, meg a bizalmin kívül, akik bejárnak a központi telepre, nem is igen tudják egymásról még azt sem, ki nős, kinek van lánya, kinek fia. Bartos már gondolta is néha: hej. de nehéz társaság. Ha még egy hónapig így marad, elfüstölög innen, csak a nyomát szagolhatják. Mert akármilyen rossz a munka, nem számít, ha emberek közt, jóízű félszavakkal szalad a nap. S Bartos ezt szerette: ezért is jött át, amikor megszerveződött ez az új műhely. A régiben sehogy sem találta magát, s néha már arra gondolt, talán az ő hibája: bár nem tudta, miért.

Hanem itt sem melegszik meg nagyon — vélekedett délelőtt, míg a tízóraiját szedte elő. Mert reggel is mi történt?

Sztrega hét óra egy perckor érkezett. A mester nem szólt rá semmit, csak éppen kinézett a kalickája ablakán: hanem Ritók, a bizalmi talán úgy érezte, hogy ezt már nem lehet ennyiben hagyni. Hiszen harmadszor vagy negyedszer történt. Odament Sztregához, s mintha csak éppen beszélgetni jött volna kedve, szidta kicsit a közlekedést.

— A villamos is, mint a csiga ... Tíz perccel előbb kell elindulni, hogy biztosra beérjen az ember... — Ilyesmiket mondott, s azzal ment is volna: egy percért nem érdemes nagy kravált csinálni. Hanem Sztrega ráacsarkodott:

— Maga talán igazgató'akar lenni a közlekedésnél? — S ez még semmi. Vagy óra múlva keresni kezdte a domborító kalapácsát. Csapkodott öesze-vissza: szétdobálta az egész fiókját, nem találta. Végül a fejébe vette, hogy csak a Borzas tehette el, mivel kettejük munkája volt a domborítás, az egész műhelyben. Odament hozzá s nagyon csúnyán azt mondta: — Nézze már meg, nem repült-e az a kalapács a maga ládájába. Véletlenül!

S ezt a „véletlenült” úgy nyomta meg, hogy az becsületsértésnek is megfelelt volna kényesebb emberek között. Aztán előkerült az a kalapács: kint volt az udvaron, ahol tegnap dolgozott véle, de eszébe sem jutott, hogy most oda kellene menni a Borzashoz: „Szakikám, nohát, úgy látszik, •z emberrel együtt az ész is öregedik’'.

Ez volt ebben a műhelyben is a legnagyobb baj, nem a veszekedés. Hiszen némi összekoccanás mindenütt akad: nem ügy az. A hegyék lejtői is csupán távolról látszanak simának: aki közel megy, hamar gödörbe botolhat. S ugyan ki tudna éveken keresztül minden szavára úgy vigyázni, hogy másvalakit meg ne bántson vele? Ám valamiképpen mégis el lehetne venni az élét ennek — gondolta Bartos. Csak azt

nem tudta, hogyan, s ez elkeserítette. Mire vigyázzon az ember?

Talán továbbmegyek innét — sóhajtotta. Pedig jó bolt a munka, s a műhely szép, ha egyelőre még tágasnak is tűnt a nagy fehérség miatt. — Itt nem értik egymást: engem se. — Mert neki ugyancsak volt mindenféle baja és rigolyája, mint ahogy az embernek lenni szokott.

Déliben olyan erősen gondolkozott ezen, hogy egyedül kellett maradnia. A gyárkapuból visszafordult az ebédlő félé, mintha ehetne még. Aztán kiment, amikor a többiek már átmenték a műhelybe és lesétált a kis térre. Majdnem negyedórája volt a munkakezdésig: ma paradicsomos krumplit adtak, olyan kicsi hússal, hogy két falasra majdnem a tányért is megették.

A tér szélén megállt, nézelődött. Nem akadt sok látnivaló: két gyerek kergetődzött túloldalt a satnya fák között.

s arrébb egy kutya loholt, meg-megállva a cement padlábaknál. De most nagyon jólesett Bartosnak ez a csendes egyedüllét: megnyugtatta, s úgy érezte, mintha testetlenül lebegne a ritkás kaviccsal beszórt sétány szélén. Valahol majd csak megtalálja, amit keres: az embereket, akik között otthon lehet.

Akkor látta meg a vakot

A tér közepe felé jött, a keskeny kis ferde úton; botjával mintha simogatta volna a virágágyakat elkerítő csavart vaslemez-szalagot Látásból ismerte már: tudta, hogy át kell, mennie ezen a forgalmas utcán, melynek a sarkán 6 állt, hogy a gyárba jusson, ahol délutánonként a telefont kezeli. Gondolta, megvárja majd és elkíséri.

A vak már csak tíz lépésre lehetett tóle, amikor — talán azért, mert ott erősebben lejtett hegyfelé az út — megtévedt és irányt változtatott: mielőtt még Bartos szólhatott volna néki, sípcsontjával az egyik, acélszalagot tartó karónak

ütközött.

Nagyobb baj nem történt, Bartos azonnal ott termett. S mielőtt a gyárkapunál elbúcsúzott tőle, megkérdezte:

— Nem fáj a lába?

— Köszönöm, nem — mosolygott irányába a vak. — Néha sokkal jobban beleütöm.

Amíg Bartos átment a műhelybe, azon gondolkozott: tíz lépésen múlott csak, hogy ne legyen rossz az egész napja annak a szerencsétlennek. Azon a tíz lépésen, amíg ő a fának támaszkodva állt s oly jól érezte magát a napon.

. Aztán bement a műhelybe. Éppen a kezdés percében nyitotta ki az ajtót: már mindenki a helyén állt, feléje nézték hirtelen, s úgy látta, hogy kíváncsiak is, merre járt: csak nem akarják megkérdezni. Talán mert olyan messzire állt tőlük, az ajtóban.

Akkor jó hangosan mondta:

— Kértem a szakácsnőtől még egy húst és akkorát adott, hogy a felét ki kellett tennem az ablakba, meg ne romoljon: egészen sötét lett az ebédlőben.

Ezen sokat nevettek és mindenféle bolondságokat mondtak rá. Sztrega például azt:

— Hát nagyobbat már nem tudtál mondani! — És nevetett 6 is.

Délután pedig a Borzas egy lányfejet rajzolt a padja fölé, a falra, szénnél. Nagyon helyes kis rajz volt: picit bandzsított a lány, de éppen jól állt néki. Olyan édes Ms arca lett tóle. Bartos rámosolygott és azt mondta:

— Épp ilvet láttam Párizsiban. A Mikelangeló csinálta.

Ezen megint nevették és Sztrega tíz perc múlva úgy

szólt neki:

— Hé, Nagyotmomdó, do/bja ide azt a cilldát!

Bartos is nevetett és a hibás szemű lányt nézte a falom Arra gondolt, hogy ha egy év múlva valaki megkérdezi, mi ez a rajz, majd megint odakiáltanak neki: ..Hé. Nagyot- mondó, magyarázd csak él: hogy volt, mikor idejött a Pi- kasszó rajzolni?”

És még arra is gondolt, hogy a látóknak sem egyformán jó a szemük. S ez megint erről a falra rajzolt, édes tekintetű kis lányról jutott az eszébe

(