Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

l€ Á r ttó * $ r 1/ A V

— Felvételre jöttünk! — mondták a filmgyári portásnak.

Vitek biztosra ment. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó homlokán pedig ugrándozott a sötétszürke Eden-kalap, amit erre az alkalomra vett föl. A portás meg sem lepődött, megszokta már a csodabogarakat.

— Statisztajelentkezés B- épület, földszint három.

Vilek dühös volt a portásra. Sajnálta tőle a mosolyt is? Gadó azonban reménykedett.

— Gadó és Vitek — mutatkozott te.

A langaléta Vitek nem hagyta cserben társát. Hanyag mozdulattal rákönyökölt Gadó kalapjára és úgy álltak egy pillanatig mereven, mintha képeslapból vágták volna ki őket.

Ez sem használt.

— Mondtam, B-épület, földszint három — ismételte meg a portás.

Mentek keresztül az udvaron és keresték a B-épületet.

Egy különös térre érkeztek, a házak homlokzatán barokk ciráda, erkélyek az emeleten, az üzletek bejárata fölött régies cégtáblák.

— Próbáljunk — mondta Gadó.

Szembementek egymással a díszlet-tér járdán. Mint két szórakozott járókelő egymása botlottak.

Létrával egy villanyszerelő jött, a kapcsolótáblát nézegette, ahová a kábeleket bekötik.

— Maguk meg mit csinálnak itt?

— A B-épületet keressük.

A villanyszerelő mosolygott.

— Arra ...

Vágtattak végig a díszletjárdán.

Vagy harmincán álltak a folyosón. Egy lisztarcú, vékony férfi rájuk szólt:

— Érkezési sorrendben, tisztelt kollégák.

Álltak.

— Mi ketten együtt fogunk szerepelni — mondta Gadó közlékenyen a fehérarcúnak.

Az csak vállat vont.

— Attól függ, a rendező hová állítja a kollégákat.

— Mi ketten mindenkit halálra tudunk röhögtetni.

A statiszta végigmérte őket.

— Azt hiszik, hogy szavas szerepet kapnak?

— Mi némán is feltűnünk majd — szólt most Gadó és mozgatta homlokán a kalapot.

Ebben a pillanatban fekete pulóveres fiatalember haladt

el a várakozók mellett. A lisztarcú köszönt:

— Jónapot, Rábai kartárs.

Gadó és Vitek úgy néztek

rá, mint a bennfentesre.

— Ez a felvétel vezető volt.

Gk azt sem tudták, mi a

felvételvezető. A múlt héten kapták a válaszlevelet a filmgyárból: „Jelentkezésük alapján közöljük, hogy próbafelvétel március 10-én lesz.” Godó és Vitek a szerelőműhelyben mindenkinek megmutogatták a levelet, a szaktársak pedig sorba gratuláltak nekik.

ők voltak a kettes motorsze- relde jópofái.

Érdekes, ha külön-külön voltak, egyiküknek sem jutott eszébe a bolondozás. De együtt...

len, vaskos nótát. A szöveget Gadó találta ki, a dallamot Vitek kereste hozzá.

Aztán elérkezett az a nap is, amikor ott komédiáztak az üzemi színpadon. A kultúrotthon igazgatója kérte fel őket. Amikor fellebbent a függöny és a széksorokból megpillantották a két figurát, akik kissé félszegen várakoztak a jelenet kezdésére, máris kitört a taps. A főhajtás is olyan gyámoltalan volt, hogy majd megszakadtak a nevetéstől. Különben egy rövidke jelenetben kifigurázták a művezetőt, a raktárnokot, sőt, magát az igazgatót is. Az igazgató nem sértődött meg, az előadás végén odahívta őket az asztalához, ahol néhány megA mindennapi műsor az öltözőben kezdődött. Ki tudná

felsorolni, mennyi gyerekes ötlet jutott az eszükbe. Egyszer, mintha csak véletlen történt volna, kicserélték egymás munkanadrágját. Viteknek a térdéig ért, Gadón pedig csüngött társa nadrágja. Máskor labdát hoztak és faarccal fejeltek az öltözőben. Aztán Vitek bezárta a szekrénybe Ga- dót, aki úgy állt bosszút, hogy másnap egy marék hintőport tett barátja cipőjébe.

Aki csak elhaladt a két barát műnk >padja mellett, mind tett valami tréfás megjegyzést. Elvárták a vidám visszavágást, vagy a komikus fintort, amelyen jót lehetett nevetni. Amikor Szántó születésnapja volt, ők ketten köszöntötték vasforgács-csokorral, melyet szépen selyempapírba burkoltak. És énekeltek egy szerteterdami hajóács fölött, a legfelső ágyrekeszben az állandó vizelési ingerrel küszködő felsőbányái hitközségi metsző hevert. Ö mormogta — mint mindig lámpaoltás után — gyors éji imáját bocsán&íkérő arccal, héberül a sötétben. Szánalomra méltóan elvékonyult, hosszú orrának hegye buzgón mozgott, akárcsak az írnok alattomosan rágcsáló tengerimalacáé.

Az alatta lévő ágyban is imádkozott valaki. Johann Ketzlick, a hannoveri katolikus lelkész — latinul. Az ő orra húsos volt, s ima közben is mozdulatlan.

A legalsó rekeszben a holland hajóács abbahagyta már a ke- nyérrágcsálást.

A héber nyelvű mormogás befejezésekor a hírneves berlini sikkasztó odalent gúnyosan így szólt: — Most jön a vizelési

— Istentagadó — felelte a katolikus lelkész.

A sikkasztó tromfként szótlanul egy darab kincseket érő, rúd alakú sajtot nyújtott feléje a sötétben. A lelkész elvette, megszagolta, letörte a felét, megenyhülten evett, a másik felét felnyújtotta a felsőbányái volt metszőnek.

„Előkelő keresztény urak cí- vódnak végettem”, gondolta az büszkén, s majszolni kezdte a sajtot. „Tábori előkelőségek!”

(S ez volt az igazság. Mert a kétméteres termetű lelkész s a vézna berlini sikkasztó — mindketten évek óta ették a koncentrációs rabság kenyerét — egyaránt az úgynevezett „tábori előkelőségek” rendjei» tarló zott. Kivételezett foglyok voltak: németek. Ketzlick lelkész havonta kaphatott kívülről csomagot és harminc márkát, a sikkasztó ágya alatt pedig egy fonott bőröndben kincseik: hét arany karóra, töltőtollak, dörzstörülközők, selyemingek, tojások, krumpli — csupa itteni szerzemény.)

— Du! Róka, alszol? — kérdezte a sikkasztó.

BESZÉLGETNI AKAR,

99 talán még sajtot is ad” reménykedett a volt hírlapiró. Hangosan meg így szólt: — Hallgatlak.

—.. . Ott hagytam abba tegnap este — szólt a sikkasztó lehunyt szemmel —, hogy annak a gyermekkertésznőnek igazán első osztályú, telt fehér mellei voltak. Inkább kissé hegyesek. Hiszed?

— Miért ne hinném? — kérdezte Róka Lajos.

— Csak mondom. Síkos volt a bőre. Szóval mindjárt vacsorát főzött nekem.

— Sajtot?

— Hogyhogy sajtot? — kérdezte meghökikenve a hírneves sikkasztó.

— Csönd! — mondta egy elkeseredett hang távolabbról.

A görög foglyok a sorokban erősen köhögni kezdtek.

— Maman! — szólt vékony hangon egy haldokló francia fiú.

A felsőbányái volt metsző lemászott az ágyából, és csoszogva indult az illemhely felé.

— Egy drezdai gyermekker- tésznő miért főzne nekem sajtot vacsorára? — kérdezte most

hívott vendég is ült: a fő- igazgatóságtól és a minisztériumtól. Elérkezett a pillanat, amikor Gadó és Vitek úgy érezte, hogy csodálatos képességük van, amivel az embereket meg tudják nevettetni.

Ez a hír úgy rájuk tapadt, hogy nem tudtak többé szabadulni tőle. Egyszer Gadó szólásra jelentkezett komoly arccal a gyári termelési értekezleten, de már amikor nyújtotta a kezét, a teremben elkezdődött a kuncogás. Az alacsony férfi ekkor méregbe gurult, „Komolyan beszélek” — kiáltotta, s ettől még nagyobb lett a derültség.

Aztán valaki azt mondta nekik, hogy ők ketten akár a színpadon, vagy a filmen is megállnák a helyüket. Először csak legyintettek, de csak beléjük fészkelődéit a gondolat Igaz is. Mi lenne, ha megprómár kissé ingerülten a sikkasztó, azután választ nem is várva folytatta. — Gombócot csinált. Valódi gullászószéval. A nő hasáról még nem beszéltem neked?

Várt a feleletre.

— Anyajegy volt rajta balra, a köldöke mellett! — válaszolta unottan a hírlapíró. Torkig volt ezzel a történettel. — Mindegy!

— tette még hozzá elhamarkodottan.

Kis csönd volt,

— Hogyhogy mindegy? — kérdezte azután felháborodottan a

sikkasztó.

Üjabb csönd,

— Bocsánat — mondta Róka Lajos szolgalelkűen, s nagyot nyelt.

Hallani lehetett a sikkasztó hangos, gyötrődő lélegzését. Csak meg ne bolonduljon a sötétben!

— Nyolcévi fogság után még most is előttem van annak a nőnek a hasa — mondta végül, és visszadőlt a párnájára.

— Boldog új évet! — szólt egy hang lengyelül az egyik távoli sarokban.

— Radosewszki — mondta a volt magyar hírlapíró. — Radosewszki, boldog új évet!

De választ nem kapott. A tárt ablakok felé nézett, s látta a kavargó hópelyheket, hallotta a szél sivítását, a szeme teljesen megszokta már a homályt, s nézegetni kezdte — mint minden este, elalvás előtt

— a földszinti fekhelyével szem. közt gubbasztó, öklömnyi lakattal lezárt, két sötét tölgyszekbálkoznának a filmgyárban? ] Hiszen ezzel a csodálatos képességgel nagy sikert érhetnének;

el...

Ott álltak tehát a folyosón, i a statiszta felvételre várakoz-J

va. <

A tisztviselő megkérdezte a'

nevüket, közben észrevették,, hogy a sarokban egy fényképezőgép áll, mögötte egy barna- ] köpenyes férfi várakozik rá-< juk.

Egyszerre akartak a gép elé ]

állni, de a fényképész intett:

— Külön-külön, kérem!

Gadó odaszólt:

— Mi együtt lépünk fel. Egyébként Gadó és Vitek vagyunk.

A név semmi hatást nem; tett a fiatalemberre.

— Tessék a gép elé állni.

Vitek közelebb lépett.

— Mi most bemutatnánk; valami számot.

A rendező, vagy akit annak« hittek, kérdően nézett a fény-] képészre. Az beleegyezően bó-; lintott.

A két barát villámgyorsan < munkába kezdett, megismétel-j ték azt a néma jelenetet, amit< az előbb a díszletváros járda-] ján próbáltak. Amikor mán két perce kergetőztek-bolon- J doztak, egyszerre csak megállította őket a fiatalember:

— Ez a maguk nagy száma?

— Van más is — szólt Ga-J dó reménykedve.

Elég. Nekünk még sok dől-] gunk van. Álljon oda a füg göny elé.

Gadó Vilekre nézett, majd. odasétált. Komoran, egykedvűen nézett a lencsébe.

— Mosolyogjon! — biztatta! őt a fényképész.

Gadó tehetetlenségében el-< vigyorodott.

— Kétezer-háromszázhetes —! szólt a tisztviselő.

Vitek nézte a barátját és nem] mozdult.

— Maga jön — szólt türel-] metlenül a fiatalember.

— Én leszek a kétezer-] háromszáznyolcas? — kérdezte a langaléta statisztajelölt.

— Igen — mondta a tiszt- i viselő az irataiból felpillant-] va.

Vitek vállat vont.

— Akkor nem megyek.

Csodálkozva bámultak rá,

de ő karon fogta a barátját. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefúj-] nak. Gadó pedig felvette a sötétszürke Eden-kalapját és] homlokán ugrándoztatta.

— Az én nevemet is kihúzhatják.

Aztán kinn a filmgyár ud-< varán még egyszer találkoztak] a villanyszerelővel. Megálltak' mellette. Vitek azt mondta:

— Vigyázzon, öregem, mert] ebbe a vasoszlopba könnyen kóboráram kerülhet.

A szerelő feltolta a sapkáját a homlokára.

— Maguk talán szaktársak?

A két ember bólintott, az-!

tán elindult kifelé.

APRILY LAJOS:

Költő

„Költő vagy” — szólt, s komolyan néz rám — hatéves szemmel — leányunokám. „Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?” Eltűnődöm minősítésemen.

Költő? Poéta? :.. Költő Dante volt,

Petőfi és egy sor jövő-herold, kik jártak fenn az ember-csúcsokon s lelkűk titánokéval volt rokon.

S eszembe jut egy régi ismerős, borzolt hajú, ifjú vidéki hős, ki, ha kimondta hangzatos nevét, mindig hozzátett még egy szót: Poet.

Az öntudattal ejtett szó hatott: mosolyogtatott és mulattatott...

A titulusa nem nekem való,

Ember voltam, remegő, daloló.

PALOTAI BORIS:

Vasárnap Párizsban

ILI ári rokoni látogatásra 1TA Párizsba utazott, s rögtön el is határozta, a rokonság csupán arra kell neki, hogy néhány hónapig Párizsban élhessen, tető legyen a feje fölött, teleszíj ja magát látnivalókkal. Eltartja ö magát! Bízzák csak rá! Smert Mari a tettek embere, s ráadásul tizennyolc esztendős, elhatározását azon nyomban igyekezett megvalósítani. Jelentkezett hirdetésre, amelyet az Alliance Francaise-nél adott fel bizonyos Madame Herbin nevezetű hölgy, aki vasárnap délutánra megbízható diáklányt keresett gyermekei mellé. A háztartási alkalmazott-kérdés Franciaországban is nehéz probléma, és a francia asszonyok az Alliance Francaise tanfolyamait látogató idegen diáklányok köréből igyekeztek segítséget szerezni.

Mari odahaza Lágymányo- ison beszélt franciául, de a Rue Tivolin kiderült, hogy lágymányosi francia tudása hiányosnak mondható. Madame Herbin dallamos hadarásából csupán foszlányokat értett, s derűlátó mosollyal próbálta pótolni a hiányzó szöveget. Ahol pedig a mosoly nem bizonyult elég érthetőnek, ott kézzel-lábbal tett ígéretet, hogy alkalmasabb személyre anya még nem bízta gyermekét, mint amilyen ő! Szépen megegyeztek tehát, s ]Mari megjelent vasárnap délután Madame Herbinnél, ahol is a Madame átadta öt gyermekét. De előbb dallamos nyelvén arra kérte Marit, hogy mosogasson el, öblítsen ki néhány rongyocskát, törölje le a port a lakásban. Mari törölhetett, mosogatott, öblítgetett, majd mikor mindezzel elkészült, a Madame nem tudni honnan, újabb négy gyermerényt. Az egyikben a vagyont érő hivatalos gatyákat tartották az arra illetékesek, a másikban a könyvtárat.

A németországi gatyákról most ne beszéljünk, nézzük a könyvtársziek- rényt!

Ez utóbbi szekrény őre, egy bivalyképű német „hivatásos bűnöző”, szerda délután öttől hétig, könyvtári érák alatt néha minden ok nélkül megpofozta a kölcsönzésre várókat. „Művelt vagy?” - kérdezte halk gyűlölettel az ilyen pofon után, s szűkülő pupillákkal nézte áldozatát.

A könyvtár polcain, német bölcsészek elsárgult kötetei mellett ott sorakozott a Mein Kampf hét vadonatúj példánya. Ezeket olykor erőszakkal tukmálta egy-egy szabódó könyvkölcsönzőre a bivalyképü könyvtáros; például a szelíd lelkű felsőbányái metszőnek, aki egyáltalán nem olvasott világi könyvet, kétszer is kiadta már. Első ízben, mikor azt tétovázni látta, csak egyet ordított rá, a második kényszerkölcsönzésnél azonban már egy pofont is kapott a pulykavörösen, jiddisül méltatlankodó szegény ügyfél. Olyan szelíd fogoly azonban nem akadt, aki a szolidaritás íratlan szabályát megszegve ebbe a könyvbe akárcsak bele is lapozott volna. Ellenben a bivalyképű könyvtáros két ízben talált már egész egércsaládokat a fekhelyének szalmapárnájában. Hogyan kerültek oda?

A könyvtár díszpolcán, egy- teljes Goethe díszkiadás szomszédságában, érthetetlen okokból ott szomorkodott aranyos; kötésben Csermely Gyula Top»-] rini nász című regénye magyarul, Légi-ády Testvérek kiadá-! sában, továbbá egy ronggyá olvasott litván nyelvű szakács- könyv 1872-ből, valamint Tael tus Germaniá-ja németül, A könyvtár további nemzetközisé-, gét három francia Verne-regé-' nyen kívül néhány török mű és egy kedvelt holland hadtörténelmi zsebkönyv biztosította.

A könyvtár legnagyobb kincse, az idők igazi jelképe azonban egy hetilap; a Münchener Illustrierte Zeitung négy,] aránylag friss bekötött évfolyama volt, Hitler Adolf vezér és kancellárnak kétszázhuszonhárom fényképével. A vezér és] kancellár minden egyes jobb és bal szemének helyén egyszerű lyuk kacsintott az olvasóra a papírról.

összesen négyszáznegyvenhat lyuk. Világtörténelmi lyukak.1' Engesztelhetetlen körmök ka-, párták. Idehurcolt európai em-]

berek körmei.

J|f OST SÖTÉT VOLT. Éj- szaka.

... A söröshordó csapjából ütemesen csöpögött a sör az alatta álló dézsába. Az írnok asztalán a másnapi létszámjelentés kitöltésre váró példánya, előre megdátumozva:

„1. Januar 1945. Dachau.” !

A világ legeszelősebb rabkór- ( háza volt ez. |

két varázsolt a meglevő öt mellé. Ügy látszik, a család valamennyi gyermekét összeszedte erre az alkalomra* majd mint aki dolgát jól végezte, karonfogva elbillent Monsieur Herbinnel.

M ári kissé nyugtalanul

•LTJ’ nézte a megszaporodott gyermekállományt. Magyarul se tudott volna mit kezdeni kilenc idegen gyermekkel, hát még franciául! S a megbízatás méghozzá úgy szólt, hogy a Luxembourg-kertbe vigye sétálni őket. Ez első hallásra igazán könnyűnek tűnt. Néhány srácot megsétáltatni a Luxembourg-kertben... Az is valami?

Mari azonban nemcsak a francia nyelvben volt gyengécske, de a gyerekek nevét sem tudta, s amíg kiért velük a Luxembourg-kertbe, franciapótló mosolyát cifra magyar káromkodással helyettesítette.' A kilenc gyermek tüstént tízfelé szaladt, elkeveredve a parkban játszó gyermekek között, s ettől kezdve Mari szerepe csupán rohangálásra és jajgatásra szorítkozott. Elkapta az egyik gyereket, a másik futott el. Majd eltűnt a harmadik, erre valamennyien visongva keresték, végre előkerült, s ő kereste a többieket üvöltve, hogy megvan már! Mindez a gyerekek számára pompás játék volt, remekül mulattak Mari kétség- beesésén!

Végre ütött a szabadulás órája, a hazamenés ideje. Mari nagyon nehezen összetrombitált nyolc gyereket, a kilencediket sehol sem találta. Nemcsak a nevüket nem tudta, de az arcukat sem jegyezte meg: csupán arra emlékezett* hogy az egyiknek piros a szvettere, a másiknak bojtos a sapkája, a harmadik kötött kabátkát visel. De a parkban annyi gyerek hord piros szvet- tert, bojtos sapkát és kötött kabátot!

]U ári végre megragadott egy kisfiút, aki hiába üvöltött, Mari szorosan fogta a csuklóját. Nem hagyta magát visítással tévútra vezetni. A megpróbáltatások erőt öntöttek belé. Diadalmasan vitte haza a kilenc gyereket. De Madame Herbin még leltárba se vette őket, máris sikoltozni kezdett: Hol van Francois? És ki ez az idegen gyerek?

Kit hozott haza? Hol van az én Francois-m?

A Madame ájuldozott, a gyerek győzedelmesen visított* a többiek segítettek neki. Mari emlékezett a parkbéli tiltakozó visításra, bizonyító köp- ködésre, melynek ellenére magával vonszolta az ismerős kötött kabátkát. Rohant vissza a parkba a bömbölő kötöttkabátkával.

A parkban egy másik ájul- dozó anya várta, aki csak annyi időre szakította félbe ájuldozását, amíg szitkozódott* fenyegetőzött...

H osszas keresgélés után kicserélték a kötöttkabátkákat, illetve a visítozó gyerekeket, s Mari egy padra rogyva várta, hogy egy jótéC lélek hazatámogassa. De mert) nem akadt ilyen jótét lélek* csendesen belecsípett a megkerült Francois-ba, hogy a legközelebbi vasárnap délutánra legyen egy folt rajta* amelyről felismeri...