Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-22 / 119. szám

SOLOHOV 60 ÉVES KATONA JUDIT: 111*»* adat jutott osztályrészül, hogy részese legyen az emberiség jö­vendőjéért vívott küzdelemnek, s közben figyelemmel kísérje egy sokmilliós embertömeg mozgását, megérje ezernyi vá­ros és falu pusztulását, a halál tobzódását és a véres csaták­ban kivívott igazság diadalát. Nincs az a hivatalos jegyző­könyv és szakértői jelentés, nincs az a tanúvallomás a szovjet földön elkövetett fasisz­ta háborús bűntettekről, amely teljes mélységében fel tudná tárni mind azt, amit a szovjet nép átélt. Vajon nem a nép szenvedéseinek mélységeiből merítette-e erejét és meleg emberi együttérzését Solohov Emberi sors-a? ..; Ez az alko­tás egyike azoknak a ritka mű­veknek, amelyeket Solohov egyes szám első személyében írt. Emlékszünk a regényre — és a regény nyomán született filmre —: a befejezésre, ami­kor az elbeszélő némán kíséri tekintetével a főhőst, Andrej Sziokolovot, a háború poklát megjárt katonát és fogadott fi­• Egymotoros kisgépen, AN— • 2-őn repülök a szibériai tajga ! fölött, kék égi térségeken át ÍBratszk felé. A stewardess • cukorkával kínál, családi pik­nikre emlékeztető kellemes utá­nzás ez, minden kaland nélküli. •Bratszk lakónegyedeit, gyárait • homály fedi. Csomagjainkat a [légipályaudvar épületéhez visz- ;szük... ; ... A szikla fokán állunk és [nézzük a gátat: Innen még szé­kesebbnek tűnik, mint amilyen [valójában. Vasárnap van, a kö­zelben párok sétálgatnak. Gyö­nyörködnek a nagyszerű lát­ványban, észre se vesznek. A [gát mágnesként vonzza azok [tekintetét, akik megalkotásának [éveiben kemény munkát fek­tettek bele. Most ott álldogál­nak a napfényben s mutogatják [egymásnak az építmény hol I egyik, hol másik részletét. Egy igát mindig impozáns látvány* I komor, sziklás partokat össze- [kötő betonfal. A partok Itt Is [hegyesek, meredekek, de a gát [elnyomja a hegyeket, már-már [jelentéktelennek tűnnek. Há- [rora mérföld hosszú ez a beton- tál, amely fölé gigantikus eme- [lódaruk magasodnak. Borzon­gás fog el, talán azért, mert a [folyó partján állok és alulról [felfelé nézek a gátra. Még soha [nem rázott így meg a méretek [grandiozitása. Egyízben, So- Suthhamptonban megmutatták !a Queen Mary nevű óceán­íj árót. Azelőtt csak fényképen •láttam, a valóság kiábrándított. • Gibraltár úgy emelkedett ki a •szürke tengerből, mint semmit- > mondó, megfagyott kődarab, • amikor egy januári reggelen • áthajóztam a szoroson, mely • összekötötte a behavazott Spa- [nyol országgal. Ügy tetszett* [hogy a szikla fölött terpeszkedő í »FUmelc, (A hosazdtivfató mnErá­[nyossájra) novellák s egy Jelentül • regény: Az altó kulcsa Jelzi ná­lunk Alan sillltoe nevét. Az angol • író nemrc-iben a Szovjetunióba lá­togatott. Frrül az utazásáról írt [künyvéból (Üt Volgográd felé) vot- [tük azokat a részleteket, amelyek­ében a világ legnagyobb vlzcrSmfl- S vénél, a bratszkinál szerzett élmé- c nyelt M. Szobavázlat Fogas kabáttal. Lyuk, gond, sárfolt Utak kopása. Mikor szólnak már rád: elég volt Nő a gerinced koppanása. Gyerekágy. Remény, lárma, s tíz szó. Szelíd virág arc. Maradj erős, s magadba bízó ha már egész sorsoddal vállalsz. Homály futott tükör. A számnál kemény vonások. Hétköznapok küzdelme táplál s nyugtalan érted vállalások. Négy fal. Kerített bizonyosság. Veszekedések. Verset féltő, szótlan komolyság s nem mozduló reumás térded. Ablak. Hajnalokat kiáltó mályvaharangok. Vörös növésén esőháló s rím virrasztás. Ki sosem aiszod. Ajtó. Családra csapva estig. Nehéz hiányod. S betoppanó harctalannak hitt munka űzött fiatalságod. POLNER ZOLTÁN: A KÖLTÖ ÉHEKE A Táros fehér sorompói s gyermekkorral lecsapódnak. Az ember lassan harcosa lesz világot vívó daloknak. E kor nehéz, a vérfertőzésre csábítja azt, aki szóra bírja. Rlngyóivai veszi kórfii belöki idült karjaikba, vagy ferde hajlamú jóságot dícsér, avagy jólétet habzsol. Presszók kápolnáiba jár s nem fogy ki soha a panaszból. B kor bfijtogat engem egyre szép, türelmetlen igazára, szavaival felfegyverez és arcok maszkjait lerántja, E toborzó kor hív magához, hogy megénekeljem csatáit. Mindhalálig költőd vagyok ki szerelemre, harcra vágyik. Alan Sillitoe kemiik m AAAAAA/VSAAAA/WVAAAAAAAAAAAAAA/ • lenség..: ...Az esti Iskolában meg­kérdeztem néhány munkástól: mi hozta őket ide, Bratszkba? Egyesek, főképpen leányok, azt mondták, hogy hallottak az építkezésről, vagy olvastak ró­la, megtetszett nekik a gondo­lat és eljöttek. Voltak, akik be­vallották, hogy a magas mun­kabérek vonzották ide. Akad­tak, akiket a szüleik hoztak! magukkal. Ketten kijelentet­ték: szeretnek utazgatni az or­szágban, s ha itt az építkezést befejezik, átköltöznek Krasz- nojarszkba, vagy az Uszty- Ilimbe. Kérdeztem, hogyan szórakoznak? Nyáron, szünna­pokon, vagy többnapos ünnep­ségeken kirándulnak a tajgá- ba, s ott campingelnek. A má­jus elsejei ünnepre nagy ki­rándulást terveznek. Egy kis­lány meghívott, tartsak velük: Nagyon örülnénk, mondta, ha velük mennék. Azt válaszol­tam, bármennyire is szeretnék velük tartani, már vissza kell mennem Moszkvába. Milyen kár, mondták. Igen, nagy kár* mondtam én is, de talán majd ha újra visszatérek egyszer Bratszkba... ... Hol van London* Angliai a családom, a múltam? Bratszkban így beszélnek: „Ida házat építünk”, vagy „Űj gyá­rat helyezünk üzembe”, vagy „Itt gátat építünk”. Angliá­ban mindig csak ezt hallani: „Azt mesélik, hogy jövőre itt házat fognak építeni”. Ha meg­kérdeznék egy nottinghaml munkást: „Mit építenek itt, ba­rátom,”? így válaszolna: „Hát valami erőművet akarnak építe­ni”, vagy „Megint új irodahá­zakat építenek.” A Szovjet­unióban egyszer sem hallot­tam, hogy „építenek”* hanem mindig csak azt, hogy *,épí- tünk”, bárki mondta is, író* tanácselnök-helyettes, boxoló a bratszki sportcsarnokban, taxi­sofőr, munKaslány. Annyira már tudok oroszul, hogy fel­fogjam a különbséget a „mi” — s az „ők” a „nekünk” és á „neki” között... Pető Miklós íordítáM V/v'1 után”* mint mi Angliában: (krisztus születése előtt”, vagy „után”. A gát tetején kis vörös zászlót lenget a szél. Csodála­tos gondolatom támad: az utolsó háborút a földön a bé­ke fogja megnyerni. Szibéria szüli az optimizmust... ... Reggel két iskolát keres­tünk fel, a munkásklubot és az óvodát, este a technikumot, a mozit és a színjátszó csoportot. A befagyott tengerpart mentén haladtunk. A nap úgy égetett, hogy egy nap alatt jobban le­sültem, mint Marokkóban egy év alatt.. Az egyik iskolában éppen angol órát tartottak. Megkérdeztem a tizenöt éves gyerekektől, melyik angot írót szeretik leginkább. Galswor- thyt, James Aldridge-t, Prist- ley-t* Graham Greene-t — hangzott a válasz. Elbeszél­gettünk angolul. Egy kisleány megkérdezett: a színes bőrű gyerekek Angliában együtt tanulnak-e a fehérekkel, vagy külön? Felvilágosítottam, hogy nálunk nincs faji megkülön­böztetés. Ebben az osztályban oroszok, burjátok* örmények, kazahok tanulnak... ...Az óvodában a gyerekek megvacsoráztak, sőt, már le is fektették őket. Mielőtt a háló­terembe mentem, fehér kö­penyt adtak rám és gézből ké­szített maszkot az arcomra. A hosszú terem küszöbén léle­gezni se mertem, nehogy fel­keltsem a csöppségeket* vagy megfertőzzem őket valamilyen behozott betegséggel. A szo­bában meleg volt, egyik-má­sik gyereket csak lepedő ta­karta, meztelen lábacskák és kezecskék kandikáltak ki. Bár­mennyire is igyekeztünk csend­ben maradni, egy-egy szempár felpillantott rám. El akartam iszkolnL Milyen ostoba dolog is ez, így behatolni idegen éle­tekbe, csak azért, hogy lássuk, hogyan élnek itt az emberek. Nos, jól élnek, minden „oké” náluk. A gyermeket istenítik. Semmi körülmények között nem vetik alá fenyítésnek, mint ahogy ez nálunk Angliá­ban előfordul. Itt ez lehetet* lám, gátat építettünk, és szi­várványt is alkottunk. Gyer­metegen mondom: azt hittem* csak isten teremthet szivár­ványt — Amint látja* Lenin is teremtett — feleli a mér­nök ... ... Leszáll a szürkület. Szállo­dai ablakom a Bratszki tenger­re nyílik. Különös érzés tölt el gondolatra, hogy én, az angol, itt vagyi Szibéria szívében. A tenger felől kutyaugatás hal- lik, megtöri a csendet Vacso­raidő van. A víz forgatja a turbinákat, s termeli a kilo­wattórák millióit. Az emberek fényt adtak e vidéknek. Harc­ba indultak a természet ellen és elragadták hatalmának egy részét... Az oroszok úgy mondják azt, hogy „a forra­dalom előtt* és *a forradalom A CSENDES DON, a Fel­” tört ugar, az Emberi sors íróját nem kell bemutatni a magyar olvasónak. Ezért hadd ragadjuk ki mindjárt Mi­hail Solohov emberi portréját abból a hosszabb méltatásból, amelyet Vitalij Zakrutkin irt róla, s most az APN szovjet sajtóügynökség juttatott el hoz­zánk abból a kettős ünnepi al­kalomból, hogy a világhírű szovjet regényírót az elmúlt na­pokban hazánkban üdvözölhet­tük, röviddel hatvanadik szüle­tésnapja, május 24-e előtt. Az egyik emlék, amit Zak- nvtkin Solohovról felvillant, az író emberi és kommunista helytállását példázzál A har­mincas években, a szocialista építés hőskorában — mint tud­juk — volt egy időszak, amikor a személyi kultusz legrosszabb vonásai — a gyanakvás, a bi­zalmatlanság, a törvénytelen letartóztatások — rendkívül élesen rajzolódtak ki. E hullám csúcspontján, 1937—1938-ban Vesenszkajában letartóztattak négy járási vezetőt, akiket Mi­hail Solohov személyesen jól ismert. (A négy vezető: Lugo- voj, Kraszjukov, Legacsov, Li­marev.) Hasonló sorsra jutot­tak más vesenszkajalak is. Kü­lönböző cellákba kerültek, még­is egy-két hónap múlva már mindannyian értesültek róla, hogy Solohov letartóztatása szintén előkészületben van. A letartóztatottak egy kicsempé­szett levélben figyelmeztették az írót. Ugyanakkor az egyik becsületes, jó érzésű államvé- debnista szintén figyelmeztette Solohovot a fenyegető veszély- re.Az író félutazott Moszkvá­ba. Alig hét hét múlva a letar­tóztatott vesenszkajalak megle­petéssel vették tudomásul, hogy hirtelen bevagonfrozzák őket. Utóbb Kraszjukov aki később szovhozigazgatóként dolgozott és nemrég egy gépkocsi-szeren­csétlenség áldozata lett, így be­szélte el Zakrutkinnak a tör­ténteket: — Természetesen nem tud­tuk hová visznek majd ben­nünket. Az őrök komoran hall­gattak és mi már azt hittük, a mi ítéletünket is aláírta az a bizonyos láthatatlan bíróság. Ám végül Moszkvában kötöt­tünk ki. A LETARTÓZTATOTT ^ vesenszkajaiakat a fő­városban még egy -ideig fogva tartották, de máris gondoskod­ik arról, hogy megborotválják, megnyírják őket. Végül vala­mennyien új ruhát kaptak, majd behívták őket a belügyi szervekhez és a párt központi bizottsághoz, aztán: szabadon bocsátották. — Ez csakis úgy történhetett — emlékeztetett Kraszjukov —, hogy Mihail Solohovot akkor már világszerte ismerték. Ilyen írónak nem lehetett nemet mondani és ezt Sztálin is megértette. Végül is le­tartóztatásukat alighanem ».véletlen félreértésnek” nyilvánították, mert nemcsak hogy szabadon bocsátottak bennünket, hanem korábbi munkahelyünkre is visszahe­lyeztek; Azokban a nehéz években Bolohov nem csupán vesensz- kajai földijeit mentette meg. Sok egyszerű orosz paraszt, pártmunkás, szovjet funkcio­nárius köszönheti megmenekü­lését Solohovnak, a bátor és Igaz embernek* * Az írónak aki nagyon saereti az embereket, A hitleri hordák Szovjetunió ellem támadásának másnapján 1941. június 23-án Mihail So­lohov táviratilag felkérte Tyi- triosenko marsall honvédelmi népbiztost, hogy a Csendes Donért kapott állami dij ösz- szegéV- írja a honvédelmi alap Javára* Mihail Solohov, a Vö­rös Hadsereg tartalékos ezred- politSkai biztosa a táviratban egyúttal Jelentette, hogy „bár­mely pillanatban kész bevonul­ni a Vörös Hadseregbe és vére Utolsó cseppjéig védelmezni a Szocialista hazát.” Az író állta a szavát Búcsút Vett Vesenszkajától, családjá­tól, otthonától. Katonaruhát öl­tött, csakúgy, mint annyian mások* Solohov már a háború első, legnehezebb napjaiban, a Prav­da és a Krasznaja Zvezda ha­ditudósítójaként megjárta a legveszélyesebb frontsZakaszo- kat. Mihail Solohovnak, nem­zedékéhez hasonlóan* ez a fel* felhők laposra nyomják, össze- törpítik. És a székesegyházak se ráztak meg: Canterbury, Palma, Granada, Notre-Dame. ...A gátépítés mérnökeinek átlagkora harminckét év. A főmérnök harminchat éves. Kísérőm felvázolta jegyzetfüze­tembe az építkezés következő fázisait. A bratszki erőmű jelenleg a legnagyobb a vilá­gon, de a Jenyiszejen, Kraszno- jarszk mellett már épül egy nagyobb. Bratszk, melyet negy­venezer ember épített, a husza­dik század emlékműve, az orosz forradalom nagy mate­rialistáinak, a huszadik szá­zad eszméinek szülötte. Egé­szen a folyó közelébe ereszke­dünk. Az őrült sebességgel száguldó vizen a nap színképe rezeg. Tréfálkozik a mérnök: át, Vanjuskát. Vajon ebben az utolsó képben nem magát So- holovot látjuk-e? M ihail solohov böl­csőjét Kruzsilin kozák faluban, helyesebben egy pusz­tai tanyán ringatták. Kora gyermekségétől fogva földmű­vesek között élte életét. így tá­rult ki előtte a természet is. Ám az ifjú Solohov napjait nem a szemlélődés töltötte ki* Együtt élt az emberekkel, együtt küzdött, dolgozott, örült, vagy bánkódott velük. S közben megismerte a fák születésének, a vadmadarak szokásainak, a föld lélegzésének titkait, a ter­mészet megannyi szépségét. Ezért műveiben nemcsak kitű­nő emberi jellemekkel találko­zunk, hanem magával az egy­szeri és csodálatos természettel is. Solohov nem egyszerűen áb­rázolja a természetet, hanem mintegy feltárja a sajátossága­it mindannak, ami a földön él és lélegzik* 1959 tavaszán Párizsban francia íróknak és újságírók­nak válaszolva Solohov azt; mondta: [ — A Donnál születtem. Ve- ! eenszkaja környékén éltem, ott, < ahol könyveim cselekménye < játszódik. Ott élek ma is. Elvá- j laszhatatlan vagyok a Dontól. ; De ez más vonatkozásban I ugyancsak igaz. Mert nemcsak '• Solohovnak, az írónak az élet- ' útja kapcsolódik szorosan a | Donvidékhez, hanem Solohové, ; a közéleti emberé is. Vesensz- ' kajában akárkit kérdezünk, ; mindenki el tudja sorolni, mi mindent tett eddig és mennyit dolgozik ma is Mihail Solohov szűkebb hazája felvirágzásáért. Ám nemcsak földijei keresik fel, sok levelet hoz a posta So­lohovnak, a Szovjetunió legtá­volabbi vidékeiről Is: a legkü­lönbözőbb emberek keresik fel soraikkal, kérik tanácsát ügyes­bajos dolgaikban* Mihail Solohov művelt milli­ók ismerik, de csak kevesen sejtik, hogyan születik a solo- hovi mű. Solohov — hogy csak egy példát mondjunk — tizen­öt esztendőn át dolgozott a Csendes Donon. A híres regény kézirata a második világhábo­rú éveiben elpusztult, csupán néhány lapját sikerült meg­menteni. Ha azonban a kuta­tók egyszer mégis a kezükben tarthatnák az író egyenletes írásával teierótt papírlapok kö- tegét, a megannyi kézirat-vál­tozatot, lapszéli jegyzetet ,be­told ást, vázlatot, a temérdek újra meg újra írt oldalt: meg­döbbennének, látván, milyen roppant az író munkabírása, amelynél talán csak önmagá­val szemben is kíméletlen igé­nyessége nagyobb. C OLOHOV SZÍVESEN ^ időzik óráik hosszat va­lahol a folyóparton, figyeli a halak játékát a sárgászöld vízi­ben, hallgatja a szakállas kol­hozpásztorok tempós elbeszélé­seit Szereti az erdőt, a vadá­szatot Ha beül kocsijába, hogy bejárja a vidéket, a figyelmét nem kerüli el semmi. Pillantá­sa megőrzi a dohogó kombáj­nok, a köveken sütkérező gyí­kok, a keresztutat átszelő jel­legzetes lábnyomok képét. De bármennyire is szereti Solohov az erdőt, mezőt, a folyót, a földszagot, a legjobban az em­bert szieréti. Minden jóravalő, dolgos ember: a barátja*,. AAAAAA*AAáAAAAAAAAáAAáAAAAA«ááá.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents