Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-21 / 93. szám

Egy előadás ürügyén Mint a fák... MATRA HŐERŐMŰ — Lő­rinci. Eget támasztó kémények, monoton hangon vijjogó turbi­nák. A fiatal villanygyárban mült idők tanúit kerestem. Ta­nukat, aikik a fényt, energiát teremtő üzem históriájának életükkel részesei. — A háború elől menekül­tünk, Pestről, a nagy bombázá­sok elől. Anyámmal és öcsém- inel. Ismerősök befogadtak ... És azóta nem mozdultunk in­nét. Katal, csinos, fekete asszony. Mészáros Árpádné. Munka­könyvébe egy dátumot jegyez­tek: 1944. július 1. Azóta dol­gozik. — Gyár még nem volt, csak épületek. Két éve tartott már az építkezés. S a háború, amely elől ide menekült a pesti család — utol­érte. A lakótelepi légópincében dolgozott, ott számfejtették a bért. Nem bocsátották el, mert helyben lakott, lépésnyire az építkezéstől. Mikor a háború el­vonult, folytatták tovább az építkezést. Eltakarították a ro­mokat Azt a kevés gépet, ami­ket az előtt, hogy a front ide­ért, felszereltek, rendben talál­ták. A németeknek nem jutott már idejük, hogy tönfcrezúzzák, megsemmisítsék. De a háború­ért azért, hogy Horthy az utol­só pillanatig is megmaradt Hit­ler hűséges csatlósának, fizetni kellett A gépeket leszerelték, elszállították — jóvátételbe. AZ ITT LÉVŐ, megmaradt értékek azonban nem mentek veszendőbe. A megkezdett épít­kezést folytatták, befejezték és 1949 júliusában — a gyár törté­netében először — kigyulladtak a lámpák, energiát, fényt ad­tak a turbinák. S azóta megál­lás nélkül, pillanatnyi pihenő nélkül dolgoznak. 1956-ban, amikor naponta ötször—hatszor kapták a fenyegető felszólításo­kat a sztrájkra, megállásra, a gyár akkor is áramot küldött a vezetékek szálam. És ahogyan alakult a hajdani bérszámfejtő, légóban szoros- kodó leány sorsa? Rövidesen bérszámfejtési cso­portvezető lett. Tanult, minden­féle könyvelői képesítést meg­szerzett és kinevezték a köny­velők csoportja élére. Vezette a munkaügyi osztályt. Volt bel­ső ellenőr és kultúrfélelős a szakszervezetben. Amit rábíz­tak, kitűnően elvégezte. Most a beruházási osztály előadója. Férje a turbina-üzem techniku­sa. Valamikor a katedráról ál­modott, arra vágyott, hogy majd tanítani fog. A háború közbeszólt és légópincébe kény­szert tette. — Amit elmulasztottam, amit nem tehettem meg a háború miatt, most pótolom. Még egy év és érettségizik a közgazdasági technikumban. Eddig, a három év alatt — még a beszámolókon sem szerzett még rosszabb jegyet a jelesnél. Ha a hűségét a gyárhoz, ha a munkáját osztályozhatnánk — itt sem kaphatna gyengébb ér­demjegyet. AZ 54 ESZTENDŐS építészeti csoportvezetőt, Tóth Istvánt is a háború vetette erre a tájra. Ka­tonai behívóval a zsebében vezényelték 1942-ben a lőrinci gyár építéséhez a kisterenyei kőművest. A gyár születésének tanúja, s azt a születést két ke­ze munkájával maga is elősegí­tette. Azokat a kazánokat, ame­lyek 1949-ben meghajtották az első turbinákat, még ő falazta és emelte 1943-ban. — 1945 februárjában meg­szerveztük a kommunista pártot és azután, hogy jóvátételre le­szereltük a gépeket, berende­zéseket, felvettük a kapcsolatot az Ideiglenes Nemzeti Kor­mánnyal. „Ne hagyjuk kihasz­nálatlanul az épületeket, csi­náljuk meg az erőművet!” A kormány elfogadta érveinket és támogatta az elképzeléseket. 1946-bhn már munkához lá­tott újra 200 ember. És jöttek egyre többen, dolgozni, építeni. Jöttek a környékről, a falukból, a földekről s már nem tértek vissza, ma ők a szakemberek a kazánok, turbinák és műszerek mellett, a laboratóriumokban. Ök tették ismertté, híressé a Mátra Hőerőmű nevét szerte az országban. És Tóth István? Szakmai tehetségét, ráter­mettségét hamar bebizonyítot­ta. Két év után, még a háború befejezése előtt, egyszerű fala­zó kőművesből műszaki ellen­őrré léptették elő. Igazán még­iscsak a felszabadulás után bontakozhatott ki munkában szerzett tapasztalata. A lőrinci erőmű felépítése után, mint ki­váló szakirányítót „kölcsönkér­ték” más erőműi építkezések­hez is. Így dolgozott Miskol­con, Tatabányán. 1956-ban, mint 45-ben is, ott volt a párt újjászervezői között. 57 márciusában a munkásőrsé­get is megalakította társaival. Vezető ember. Az erőműi kő­művesek „gazdája”. Huszonöt fős szocialista brigád vezetője. Háromszor kapott Kiváló dol­gozó-kitüntetést. MÜLT IDŐK TANÚIT keres­tem. Nemcsak ketten vannak. Hasonló képet rajzolhatnánk Korponai Istvánról, az üzem gondnokáról, aki „karrierjét” egyszerű portásként kezdte; vagy Klauber Ferencről, aki ma az elektrolabor vezetője. Hűsé­gük elvitathatatlan. Életük, amely egybeépült a gyáréval, itt gyökerezett meg, ebben a ta­lajban, mint a fák. Pataky Dezső Szatírát ígért a műsor, a címe és a zárójeles alcím is erre utalt, tehát fokozott kíván­csisággal ültem be a nézőtérre, és előre örültem a várt. más­fél órás csipkelődésnek, ame­lyet csak azért könnyű elvi­selni az érintetteknek, mert mo. solyba csomagolják a tüskéket. A szatíra általában kedvelt műfaj, nemcsak azért, mert az emberek szívesen nevetnek, főként másolton, hanem azért is, mert sokan elvárják a bí­ráló szót — mások szájából. A szatíra tehát mindenki szá­mára izgalmas, kinek-kinek szerepköre, helyzete szerint. A fentieken kívül bennem ki­alakult az a meggyőződés, hogy a műkedvelő együttesek számára a leghasznosabb vagy a szatirikus műsor, vagy az irodalmi színpad. Az eredők teljes összhangja tehát fokozta érdeklődésemet, és az idő múlásával csalódáso­mat is. Innen a szándék, hogy néhány nagyon személyes vé­leményt megpróbáljak szavak­ba préselni az adott előadás ürügyén, de általában a mű­kedvelő együttesek működésé, vei kapcsolatban. A szubjektív álláspont feltételezi a szélső­séget is, és ennek lehetőségét nem akarom elhárítani. Tüskés tanmese ve „lett összeállítva”, és e cse­kélyke hibája miatt elég sok kínos percet okozott a nézőté­ren ülő oktatásban részesülő, de kicsit tájékozatlannak vélt embereknek. Érdekes, ezt még a műsorközlő is felfedezte, és kedves közvetlenséggel kért el­nézést. ígérve, hogy legköze­lebb jobb lesz, és ha már sza­tíra, alkalmas arra is, hogy önmagukat figurázzák ki* mondta ő. El voltam ragadtat, va az ötletességétől, a bravú­ros logikai bukfenctől. Volt még lelkes énekesnő, lelkesedésre alig alkalmas hanggal, és némi hallásbeli za­varokkal. Volt még tánczene­kar is, saxofonnal, dobbal gi­tárral, összhang nélkül, egy­oldalú hangszerelésben. De ne folytassuk, ennyi elég. Bocsá­nat: sok is. Sajnálom, hogy így kellett nyilatkoznom, de a műsor és az együttes az oka mindennek. Valóban ők? Csupán c?ak ők az okai mindennek? És itt ér­tünk el a lényeghez, amiért ez a hosszú tetemrehívás is el­hangzott. Népművelési szerveink is ludasak a szatíra elferdítésé­ben, a műkedvelői színjátszás elsekélyesedésében. Több megye művészeti csoportja szerepelt Egerben Szombaton este telt ház előtt tartották meg az egri kisipari szövekezetek Ady Endre mű­velődési termében műsoros estjüket, több megye művésze­ti csoportjának részvételével. A több mint négyszáz néző a délelőtti szavalóverseny leg­jobb öt részvevője között két egri versmondóit is üdvözölhe­tett: Henkel Gyulát és Fábián Erzsébetet. Az egri városi szövetkezeti bizottság irodalmi színpada, a Heves megyei Szövetkezeti Bi_ zottság népi tánccsoportja, a Nógrád megyei cigány tánc- együttes, a Szabolcs megyei nagykállói népi tánccsoport és Nagy Irén szólóénekes cigány énekszámaival sikerrel szere­pelt. Ügy illik, ha már szatíráról szólunk, a csipkelődés se le­gyen idegen a megjegyzésektől. A tüskés tanmese kifejezés is így született, de véleményem szerint híven kifejezi az elő­adás tartalmát. Történt ugyan­is. hogy legalább kétszer tíz fiatal összefogott egy tőlük va­lamivel idősebb rendező se­gítségével és telve jó szándék­kal, színpadra vittek néhány kevésbé friss kabarétréfát, amiket valamivel jobb előadás, ban már láttunk a tv-ben, hallottunk a rádióban, megne­vettünk a nagy, nemzeti de­monstrációban, a szilveszteri műsorban. Miután csak úgy lődözgetni még a harctéren sem szoktak, és a kiskatonáknaik is meg szokták magyarázni, hogyan talál célba a lövedék, ennek analógiájára a műsorközlő na­gyon szép szöveget szerkesztett az egyes kabarétréfák elé, ami szólott pedig mindenkinek, akinek füle van hallani, hogy mi miért van, a lógós mun­kást miért nem szeretjük, az anyagias orvos miért idegen tőlünk és így tovább, akár­csak a pedagógiai szempont­ból tökéletes tanmesében, ak_ kuráitusan. ától cettig megma­gyarázva mindent, nehogy vé­letlenül a tájékozatlan elmék ne tudják, hogy a lógós mun­kást nem szeretjük, az anya­gias orvos pedig idegen tőlünk. Ha ezzel a módszerrel dol­gozna Mazsola a tv-ben estén­ként fél nyolc előtt tíz perc. cél, minden gyerek régen ki­lopott volna már legalább egy áramkört a tévéből. A használati utasítás. amely a bemondó által „lett közölve”, eléggé pongyolán, hevenyész­ni kellene már mondanunk a népművelési munkában, a műkedvelői tevékenységben is, hogy a mennyiségi szemlé­let sokkal több kárt okoz, mint hinnénk. Nem az a lényeg, hogy egy terület hány művé­szeti csoporttal rendelkezik — statisztikailag, hány előadást tudunk bemutatni, hanem a legfontosabb: amit csinálnak, méltó-e arra, hogy közönség elé kerüljön, alkalmas-e arra, hogy kultúrát terjesszen, íz­lést neveljen. Valóban tisztelet és elisme­rést érdemelnek a lelkes fia­talok és a lelkes nem egészen fiatalok, akik estéiket külön­böző művészeti csoportok fog­lalkozásaival kötik le. Tiszte­letet érdemelnek azért is, hogy vállalkoznak a messzibb köz­ségek felkeresésére, de nem ad még ez sem menlevelet a színvonaltalanságnak, az ízlés­rontásnak, a hozzá nem értés­nek. Én bátorkodom kijelen­teni: inkább egyetlen művé­szeti csoportunk se legyen, mint létezésük biztosítására engedményt adjunk a kontár­kodásnak. Ezért kellene követelmény­ként felállítanunk, hogy a mű­kedvelő csoportoknak necsak a műsorválasztását hagyja jóvá a népművelési hatóság, hanem az előadás színv.onalát is. Ha rossz az előadás, még a legtisz­tességesebb KISZ-csoport se kaphasson színpadot. A szin- vonaltalanságot nem lehet kü­lönböző, egyéb érdekekre való hivatkozással szalonképessé tenni, „megideológizálni”, mert minden egyéb indok hamis* csak elvisz bennünket a leg­főbb mércétől: a felelősség tők Eszem ágában sincs bántani a műkedvelőket, hiszen nagyon sok kedves emlékem fűződik a műkedvelő előadásokhoz. Apám, nővérem vasárnapon­kénti szereplése oldotta meg az első nevetést a számon* csalta ki az első könnyeket a szememből — képletesen és valóságosan egyaránt. Zsúfolt házak előtt játszottak az egy­kori, önmagukra is kénye3 műkedvelők. A munkásmozga­lom egyik arcvonalát alakí­tották ki. Persze, ma a tv ház­hoz szállítja a Madách Színház előadását éppen úgy, mint a Kis Színpadét. De ez ugyanak­kor összehasonlításra is alkal­mat ad, igényességet is fokozj mégha a tv is ad olykor gyen­gébb produkciót. A műkedvelés tehát nem le­het csak a műnek a kedvelése* vagy ha csak ennyi, maradjon meg a klubszobák falai között* a műkedvelők önnön szórakoz­tatására. Elnézést a dühös, de az ügyet féltő szavakért! G. Molnár Ferenc MXVVik\V^\\\\V^VCk\\«\Vv\\\\\NVV>\N\W\\\\VÄVV\\\\^^ Nehéz időben, fontos posztokon A rendőri riporter noteszából Tömeggyilkos a bálon Az első bálra kivonult az egész sajtóiroda. A legszebb lányokat vittük magunkkal a főkapitányságról, előkerült néhány körömcipő is, de Hcsi — pedig a legszebb lába volt a társaságban — nem vett fel magassarkút. Nagyon tetszett neki Béla, aki nem nőtt elég magasra... A filmesek rendezték a bált. A Könyves Kálmán körúti filmgyár égjük műtermiben harsogott a dzsesz, az egyik helyiségben hangulatos bárt rendeztek be. Szombat volt, két nappal Szilveszter előtt. Keveset ért már a pengő, de néhány órára elfelejtettük, hogy mi van a falakon kívül. Javában állt már a bál, ami­kor B. hirtelen félrehúz, és a bárpult felé mutat egy az ak­kori jampeedivat szerint hosz- szű pepitazakót és tarajos fri­zurát viselő — aranyifjúra. — Emlékszel? Tavaly ilyen­kor a Hungáriában ő vezette a razziákat. Egyszerre eltűnt körülöttünk a vidám társaság, elszállt a mulatás könnyű mámora. Hi­deg lett, csend és sötét. Hótól és sártól szennyes, sötét pin- cefolyosón összezsúfolt embe- rek lélegzetét éreztem magam körül, akikre zseblámpa fénye 4 XEPSlí&G 1065. április 21., szerda. villant a homályból: „Igazol­tatás!” S végigremegett raj­tam a félelem, mint akkor, ép­pen egy esztendővel ezelőtt a Duna-parti szálloda pincéjé­ben. Razzia a Hungáriában Nemcsak azért volt okunk félni B.-vel együtt jó néhá- nyuhknak, mert katonaszöke­vények volttunk, de kereshet­tek a röpcédulák miatt is. Még a nyáron, meg az ősszel gyártottunk a Honvédelmi Mi­nisztérium egyik stencilgépén, s a Bakáts téri Orvoshlvó Köz­pontban közöltük a szövetsé­gesek híreit, a németek vere­ségeit, a Hitler-edlenes vicce­ket, és az „Achtung, achtung, Lichtspiele!” légvédelmi kód­jának magyarázatát. Tudtuk, hogy szervezkedésünk fegyve­res csoportját, Stoliár Bélát, és 24 társát, spiclifeljelentés alapján karácsony napján megölték, s nálunk is lehettek áruló iratok. Reszketően vártuk hát az igazoltatásokat, a Hungária Szálló megannyi menekültjé­vel. Naponta háromszor* négy­szer is jött a razzia, s vitték el közülünk a jól ismert arcokat a nyilas pártszolgáiLatosok. Ez volt az egyik vezetőjük* aki most a bárpultnál ül és ko­nyakot iszik* Csiszár Gábor­nak hívják. Barátaink, a demokratikus rendőrség első tisztjei észre­vették, hogy valami nincs rendben, talán a sápadtságunk tűnt fel. Elmondtuk az okát. Előkerült két nyomozó is Csiszárt a portára kísérték, s igazoltatták... Föltételes szabadlábon Nem tagadta, hogy nyilas volt, sőt felmutatta a szegedi törvényszék ítéletét is. Nyilas párttagságáért, és ebben ami­nőségben tanúsított magatar­tásáért 3 hónapra ítélték, de fellébezett és föltételes sza­badlábon van. A jelenlevő rendőrtisztek intézkedésére azonban a „jő papírok” eile-, nére bekísérték a főkapitány­ság politikai rendészeti osztá­lyára. Talán egy óra telt el, hogy egyik kísérője visszaérke­zett, elismervényt mutatott Csiszár átvételéről és üzenetet hozott, hogy hétfőn délig tart a hivatalos óra: menjünk be addig, vallomásit termi. Ehhez végül is csak szerdán jutot­tunk hozzá. Gondoltuk, nélkü­lünk is kiderül majd, ki is ez a Csiszár. Az ügy előadója azonban szemrehányással fogadott: nem tarthat bent valakit kellő alap nélkül ilyen hosszú ideig. Ki­engedte Csiszárt* s ezért mond­juk jegyzőkönyvbe, amit tu­dunk róla. Megtettük, bár egy kicsit furcsán éreztük magun­kat. Felkerestük az osztályon is­merőseinket, s boldog új évet kívántunk kollégáink, a buda­pesti napilapok vezetőinek szindikátusa nevében is. (B. volt az elnöke, én a titkára.) Az osztály vezetője előtt nem tudtuk elhallgatni különös új- Császárral. Fejcsóválva hallgatta, s baju­sza alatt mintha megjegyzése­tek tett volna a koalíció jobb­szárnyához tartozó egy-két kü­lönös felfogású rendőrtisztre. Azután elővett egy névjegy- nagyságú papírt, s nagy be­tűkkel ráírta: Csiszár Gábor. A papírt a tolltartójába tette. , Másnap vidéken jártaim. Harmadnap hazaérve minde­nütt üzenet várt: a lakásomon. a szerkesztőségben, a sajtóiro­dában ... Azonnal hívjam fel D. A. ezredest, a politikai ren­dészetről Titkárnője az ezre­des lakásának titkos számát is megadta: hogy otthon hívjam fel, de azonnal. D. A. alig hal­lotta meg a hangomat, izgatot­tan kérdezte; — Mit tudsz a Csiszárról, hol van? — Nálatok van őrizetben, nektek kell tudni róla — fe­léltem. — Meg kell találnunk, mert súlyos bűnöző. — Akkor miért engedtétek el? — Ne tréfálj, elég baj, hogy nem néztek jobban utána. Én nem tudom róla, hogy tömeg- gyilkos. A karonatanú D. A. mint a továbbiakból kiderült, valóben koronatanú volt Csiszár ügyében. Az ost­rom alatt ugyanis honvéd szá­zadosi egyenruhában bujkált, több illegalitásban levő kom­munistával, köztük Gobbi Hil­dával. Belvárosi búvóhelyükön éjszakánként gyakran hallot­ták a Duna-parti kivégzések félelmetes géppisztodysoroza- tait Egyik hajnalban a lövé­sek zajára kiment az utcára, és találkozott egy hadnagyi egyenruhát és nyilas karszala­got viselő részeg álakkal. Kér­désére, hogy. mi történik itt, haptákba vágta magát és je­lentette . ... t — Csiszár Gábor honvéd- hadnagy alázatosan bemutat­kozom. Alázatosan jelentem, zsidókat nyírunk ki. Óhajtja látni százados úr az éjszakái munkánk eredményét? Az igenlő válaszra levezette D. A-t a Duna-paa-tra, s meg­mutatta a Duna jege közé szo­rult szárnál több holttestet, a rakpart kövein pedig az el­hurcoltak batyuit, ruhaneműit. Csiszár nem sejthette, hogy a századosi uniformist az el­lenállási mozgalom egyik fon­tos szereplője viseli. D. A. vi­szont jól megjegyezte a nevét Bujkáló társai később is meg­jegyezték: kézre került-e mát a tömeggyilkos? Jó ideig nyo­ma veszett. Újévi látogatásunk után D. A. meglátta az osztályvezető asztalán a kis cédulára felírt nevet és értesült arról, hogy Csiszár nem pusztult el az ostrom alatt, nem került fog­ságba. nem is szökött Nyugat­ra. Sőt annyira biztonságban érzi magát itthon, hogy nyil­vános táncmulatságokra is el­jár. Táncol a tömeggyilkos Hetekig tartó nyomozás kö­vetkezett. Figyelemmel kísér­ték Csiszár anyjának Molnár utcai lakását, ahol be volt je­lentve. De csak ritkán tartóz­kodott ott. Egyszer mégis ha­zatért. Elfogták, s visszavitték a rendőrségre. Kiderült, hogy kiszabadulása után újra meg­jelent egy táncmulatságon, a Molnár utcai Toldi Sportegye­sületben. Az összegyűjtött bizonyíté­kok súlya alatt megtört és val­lott. A Szálasi-puccs napján öltötte föl a nyilas karszala­got, s hamarosan beállt a Vá­rosház utcai 14-ben működő, utolsónak megmaradt és leg­kegyetlenebb nyilas különít­ménybe, a vezérükről elnevez zett Táhl-csoport'ba. Kézre ke­rült Thál György is, és még néhány társuk is, aikik addig* mint „kisnyilasok”, megúszták a nagyobb büntetést. Bűnlajstromukból kiderült* hogy Pest felszabadulásának szinte utolsó percéig gyilkold tak: áldozataikat megkínozták* A Duna-partra kísérték, levet-* kőztették és tarkalövéssel <4 Dunába taszították. A legször­nyűbb vérengzést január 7-ért éjjel rendezték, a Jókai utca 1. számú svéd védettséget él­vező házból 250 személyt hur­coltak el. Hatvanat kifosztva ai gettóba vitték, a többit 15—20 csoportokban a Duna-pairton agyonlőttek. Rendszeresen szedtek áldozataikat a Duna- parti szállodákból. A Carlton- ból és a Ritzből még január 15-én is elvittek 30 embert, 3 másnap a Belvárosból újabhi 30 személyt, de a harc köze­ledtével nem mertek a Duna- partra menni velük, ezért a Gerlóczy utca sarkán lőtték agyon őket. Az utolsó perc­ben, január 17-én szöktek ál Budára, előbb azonban a Vá­rosház utcai nyilasház udvaJ rán kivégezték 52 foglyukat. Egészen már nem leheteti megállapítani, de mintegy fél­ezer ember élete terhelte lel­kiismeretűket. A felszabadulás utáni első, félelem nélküli Szilveszter édes emlékébe keveredő ürömesepp ízével a szájában az újságíró bizonyos benne, hogy Csiszár és társai megér­demelték további sorsukat. Magyar Pál Mindenkinek tehetsége szerint

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents