Heves Megyei Népújság, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

a

kkor, 1923 augusztusában, Kievből tértem vissza Moszkvába- Pénzem még egy hónapra maradt és sok volt arra, hogy éhen haljak, de kevés, hogy megéljek belőle. Munkát kellett volna keresnem a moszkvai újságoknál. De ehelyett én, akit elcsigázott a legutóbbi Kaukázuson túli hőség, üdítő ligetekről álmodoztam, és Közép-Oroszor- szág hűs folyóiról, arról álmodoztam, hogy mindenképpen el kell utaznom —‘ ha rövid időre is — valamelyik távoli vidéki fészekbe. Ezenkívül, életem új korszakát megkezdve el akartam búcsúzni — s ezúttal örökre — az öreg falutól, amelyet én saját szememmel láttam és ismertem, s nemcsak Csehov és Bunyin könyörtelen elbeszéléseiből.

A búcsiúzásban kezemre játszott az alkalom is-. Moszkvában átmenetileg a Granatnij Pereulókon telepedtem meg, a volt gazdasszonyámnál, akinek szobájából a lakó éppen kiküldetésre utazott.

A lakásban 17-óta még mindig ott lakott szomszédom, a szieplős képű medika, Lapocska, aki sehogy nem tudta bevégezni az orvosi egyetemet.

Lapocskához, mint öt évvel ezelőtt, most is érkeztek a Rjazány melletti faluból földijei, s hoztak mézet meg almát, s vittek minden istente- rem tettét, ami csak Moszkvában volt, még csepűt és egy köteg régi újságot is, hogy legyen mivel rágyújtani.

Lipócska apja falusi lelkész volt Rjazany környékén. Ezt a körülményt Lipócska gondosan titkolta, de én véletlenül még 17-ben megtudtam. Előttem Lapocska apját tréfásan „pópácskárnnak” nevezte.

Akihez én is Lapocska tanácsára utaztam ei két-három hétre;

Az Oka a rjazányi körzetet

két különálló részre osztja: az északira, amely erdős és mocsaras éís a délire, amelyen mezők és szakadékok vannak- Jekimovka, az a falu, ahol Lapocska apja élt, a déli részen feküdt, határtalan mezők között.

Én el voltam keseredve, hogy erdőtlen vidékre utazom. De, amint kiszálltam a vasúti kocsiból a „Sztyenykinoza Rjazányu” feltételes megállónál, azonnal elfelejtettem bánatomat;

A meleg szellővel arcomba csapott a rozs illata, s a mező csendjét nem zavarta egy hang sem a távolodó vonat dobogásétól eltekintve, amely egész közelről hallatszott

Egy keveset álldogáltam az öreg szilfák alatt a peronon és egyszerre csak az orromba csapott a rég elfelejtett kocsdke- íőcsillat. A kocsi az egyik szilfához volt kötve. A szürke pa- -ipa remegett amint száraz pőrét rángatta;

A kocsit Lapocska apja küld- * értem. A kocsis pedig — tlyan tizenkétéves-forma, _him- őhelyes arcú, komor fiúcska mit, akit Viasznak hívtak, s tki — az egész úton öregesén :sapkodta a ló beesett oldalát, kérdéseimre Viasz mindig csak egyet felelt: „Nem tóm.” Sokáig hallgatva utaztunk ígymás mellett. Majd Viasz isszeszedte a bátorságát és negsizólalt:

— Bátyuska! Pjotr atya öz- 'egy, öregecske és nagyot hall. 5zt a lovat meg az elnök adta teki kölcsön- A szegénybizott- ógfoól.

A hullámzó rozstenger felett tamarosan feltűnt a fehér ha- angtorony és a templom zöld zínű kupolája. A kereszt a oipolán ferdén állt és kész olt rá, hogy bármely piUanal- ian lehulljon. Verebek ültek ajta, lökdösődtek és pöröltek. Pjotr atya háza a fsta vé- ;én állt, a templom közelében.

L házat úgy körülnőtte a bod- a és az elvadult orgona, hogy sak a lépcsőtornác látszott. Pjotr atya kijött régi, sűrű zövésű, selyemből készült hosz- zú papi ruhájában. Alacsony crmetű ember, gyér haja a irkóján ősz. Vizenyős szemeiéi arcomba néziett és pö6zén legszólalt:

— Köszönöm, hogy nem ve- ;tt meg, engem, öreget és íeglátogatott. Bizony, szűkö- sn éldegélünk! No, de, hogy ; mondják mifelénk: „ha tö- ek is a kenyerem, Jekimovka ell nekem.” Helyezze magát ényelembe. Nálunk pompás a ;vegő.

Én pedig megtelepedtem a ázban, ahol a nagyothalló reg egész nap tett-vett- — Hát nem ás tudom — »oodta egyszer csak cinkos

— Igazságtalan így beszélnie volna le az eget. A felhők szo— mondtam az esperesnek. — rosan sorakoztak egymás mel- Pjotr atya jó ember. Mire való lett a láthatáron; s úsztak a sértegetni? domború égbolton, amelyet ké— De ő meg se sértődik, — kesszürke árnyékba vontak, fordult az esperes Pjotr atyáhangon — miért is nem bántottak engem, isten szolgáját, a kultusz szolgáját. Vagy nekem elnéztek vénségem miatt? Vagy amiatt, hogy ez az egyházközség — koldus és nincs jövedelem — a legkoldusabb egyház- közösség az egész rjazáni Egyházmegyében. Én magam is csak a kertből, meg krumplin élek. Az almáfák mind kivén- hedtek. A gyümölcsük parányi, s az is férges. Az áruk meg az ilyen almácskáknak két kopejka mérőnként. Lipócska, hát ő segít, másképp már engem is rég kivittek volna ide, a falu temetőjébe.

A ház homályos volt és nedves. öreges rend ütötte itt fel szállását, láthatóan régen. A festetten, gyalult padló szinte ősznek látszott.

Lámpaolajszag érzett, s az ikontartók mögé egy-egy csomó elszáradt orbáncfű volt tűzve. Könyv nem volt a házban, a „Csaszoszlov”-on és Za- szodin ott felejtett regényén, a „Szmurin falu krónikájá”-n kívül. A tintát pedig a tartóban fehér penész nőtte be.

Különben mind a ház, mind pedig a környező mezők legfőbb ura a dermedt csend volt, amelyet csak ritkán vert fel egy-egy dongó erélyes zümmögése; amint beröpködte a szobát, mintha ő is lakó lenne, majd pedig megmérgelődve és cikázva megkönnyebbülten kirepült a kitárt ablakon az alvó mezők nyári hevébe és kékjébe- ,

A dongó elrepült és újból visszatért a néma csend. Pjotr atya halkan köhécselt és remegő tenor hangján rákezdett: „Megkömyékezének halálos kínok, s elrémítenének a csalárdságok”, de azonnal és/.bekapott és elhallgatott attól félve, hogy engem háborgat. S ismét csend lett. Csak néha a szél susogott a kertben és meglebbentette a karton-függönyöket az ablakon;

Én pedig pihentem ebben a remetelakban. Gondolataim sokáig időztek mindenben, ami körülöttem történt, s mindvégig érezt n a földhöz és Oroszországhoz való közelségem örömét. Akkor éreztem igazán, hogy valóban az enyém. S hogy még nagy sorsok és megrázkódtatások várnak rá. Ez mindenki előtt világos volt, még a korlátolt Pjotr atya előtt is. Én pedig keményen hittem, hogy mezőinek, hatalmas térségeinek és egének bája csodálatos és változatlan marad.

A ház körül kert terült el, amely saját belátása szerint pompázott, s ezért volt különösen festői. Hatalmas bojtorján levelek, melyek elefántfül- höz voltak hasonlók, embermagasságú csalánnal nőttek együtt.

A kert levelei nappal fáradtan hervadoztak; Forró volt az augusztus- S én a magasban fenségesen kúszó fehér felhőgomolyag legkisebb árnyékának is örültem. De a hőség mégis lágy volt, s korántsem olyan kimerítő és vészjósló, mint a Kaukázuson túl.

A kert ezért is volt estére olyan pompásan árnyékos, s a zöld üdítő leheletétől, oly elbűvölő! Milyen friss légár öntötte el éjszakától reggelig!

Az alkony sejtelmesen köd- lött a kertek alatt. Vontatottan zengett a Pavlovka-patak mögött elhaló pásztorkürt. Pjotr atya az előszobában meggyújtotta a konyhai lámpát, s a nappalt felváltotta a megnyugtató éj.

Minden bizonnyal, .Jetómav- kában az esték voltak a legszebbek; melyek mintha csak szándékosan lettek volna meló- dikusak. hogy bebizonyítsák a borjakat és libáikat hívogató női és gyermekhangok báját.

A szomszéd kislány, Loss, minden este Pjotr atya udvarába hajtotta a nedves, gesztenyebarna szemű bikaborjút. Lusa halkan köszönt és a kér- dezőéködésektől félve elfutott. De én mégis, minden alkalommal észrevettem kicsattanó®« piros arcát. S észrevettem kiváncsi tekintetét, melyet poros szempiilái mögül küldött, s mely csak egy pillanatra villant fel, mint a távoli villámlás fénye.

Amikor egyszer Dúsa elfutott. Pjotr atya megszólalt: — A keresztlányom. Ebben a pusztaságban nőtt fel Márjá- cárevna.

Egyszer Pjotr atyához, ellátogatott az esperes atya, láthatóan tudva ott-tartózíkod ásómról.

N

arancssárga, nagyorrú ember volt, fej hangom beszélt és reverendája ki volt szakadva a hasán és az ülepén. Mindjárt el is mondta, hogy kertje kerítésénél csinált egy búvóhelyet, hogy hirtelen az ,almatolvaj” gyerekek háta mögé tudjon kerülni, s el tudja fogni őket. De a búvóhely kissé szűknek bizonyult és amint az esperes atya sietve bemászott, elszakította a ruháját. Pjotr atya az esperes láttán megnémmlt. Szakadatlanul

csak bólogatott bármit is mondott. Az esperes pedig ecsetelte, hogy nagy diplomáciai érzék kell ahhoz, hogy az atyákat megóvja minden bajtól és jó viszonyban legyen a világi hatalommal.

Majd Pjotr atya kiment valahova, nem messze, s behozott egy üveg zavaros kisüsti pálinkát. A pálinka petróleum és poshadt tormaszagot árasztott. De az esperes atya a főtt krumpli után felhajtott két csiszolt pohárral ebből a zavaros folyadékból s rögtön becsí- pett ©s nyomban fecsegni kezdett.

— Urunk Jézus Krisztus és a boldog egyházatyák után — szólalt meg böfögve — mindenki nél jobban a bedseviko- «at tisztelem. Szeretem a határozott férfiakat. Nemegyszer bátorságommal magam is kitűnők az egész egyházmegyében. Én egyszerűen beszélek. Ha csinál valamit egy ilyen kis hőzöngő papocska, elkapom a nyakát és egyszer megrázom úgy, hogy összerázzam a fejében a levet. Aztán megrázom még egyszer és mindjárt helyre rázódik az esze! Más rendszabályt nem alkalmazok. Már csak részvétből se.

Pjotr atya összeíkuporodott; s a haja rezgett a tarkóján.

— Itt van mondjuk ez a félsüket Pjotr atya! Mit vegyék rajta? Sós uborkát, meg a kopott süvegét?

Pjotr atya elvihogta magát.

— Nem én vagyok a bűnös, — mondta félénken. — Maholnap már a nyolcadik ixet is elhagyom.

— A te bűnöd, persze, nem a testi öregségben, hanem az elméd gyengeségében van.

hoz. — Amint látja bólogat. A pásztori alázat írja elő néki. hogy zokszó nélkül viselje el a

megpróbáltatásokat és szidalmakat. De maga, fiatalember ne itt, Jekimovliában pártfogolja. hanem ott Moszkvában a Kreml Palotában, ahol új császárok gondoskodnak a nép jólétéről. Mindent jól csinálnak a bolsevikok, mindent helyeslék. a lótartási tilalmon és a lóvásár-tartási tilalmon kívül Én voltam az első lovas -Rja- zánytól Lipeckig. Nálam nélkül egy vásár sem eshetett meg. Amint bementem a vásárra, minden cigány kupecot, mintha a föld nyelte volna el. Mert mindig jól megkopasztottam őket! Maga meg azt mondja, bogy a bolsevikok!

z esperes atya hirtelen elnémult, mellére hajtotta a fejét és horkolni kezdett. Így telt el néhány perc.

— Gyalázat! — mondta nekem suttogva Pjotr atya. — Elviszik a bolsevikok! Jaj, elviszik!

— Nem viszik el! — felélte váratlanul és teljes nyugalommal az esperes atya. Majd kinyitotta a szemét és egy fülsiketítőt tüsszentett.

— Ne örülj, Pjotr atya!

Tüsszentett másodszor.

— Ahogy téged sem vitték el JekimovkábóL

Az esperes tüsszentett harmadszor, majd negyedszer és

hamarosan az egész fogadósadba harsogott és zengett roppant tüsszögésótől.

"Végül az esperes kitüsszögte magát és kivett a zsebéből egy jókora piros zsebkendőt és alaposan letörölte az arcát és derűs hangion megszólalt:

— Rajtam a tüsszentéssel jön ki a márnór. Bármilyen részeg is vagyok, a huszadik tüsszentésre már olyan tiszta a fejem, akár az üveg! Ez a tulajdonságom.

Felállt, elbúcsúzott, s végül így szólt Pjotr atyához:- Ülj nyugodtan! Nem háborgat téged senki, sem a szovjet, sem az egyházi hatalom. Igaz Istenünk, Krisztus és legszentebb Anyja meghallgatja a íe jajgatásodat és könyörgésedet, Pjotr atya.

Az esperes elment, Pjotr atya pedig vette a templom nagy kulcsait és elvánszorgott, hogy mondjon egy csendes misét, láthatóan hálából, hogy megszabadult az esperestől.

Én a nyomában mentem, hegy megnézzem a templomot, hisz még úgysem láttam. A templom nyári és téli részre oszlott. A téli rész alul volt, amelyet nagy hidegben jól befűtöttek, a nyári pedig az emeleten, amely most világos volt és el- öntöttélc a napsugarak, melyek fényénél a színtelen templomi festés rózsaszínben játszott.

Pjotr atya felöltötte stóláját és elkezdte a szertartást. Süketsége miatt azonban saját magát sem hallotta, s így, hol teljes erőből kiabálta az imát, hol pedig majdnem alva motyogta.

Én pedig kinyitottam a szárazságtól kirepedezett, poros ablakot és az ablakpárkányra ültem. Kinéztem, s előttem mintha tiszta vízzel mosták

P

jotr atya sokáig imádkozott. A felhők pedig közben tornyokba verődtek, amelyeknek talpazata sötét színben játszott. Majd sápadt villámlás vetődött rájuk. A mezők felett szellő suhant végig és a rozstáblák hullámzottak. De vihar nem érkezett. Jóllehet az augusztus már elvesztette viharos erejét. Vihar már nem tudott kitömi a mezők felett, amely száguldó por- tölcsérekkel, vészjósló villanásokkal és kövér, súlyos esőcseppekkel verje el a poros utakat. A templom tornácán Pjotr atyát már várta egy szikár termetű paraszt, Nyikifor, Lusa apja.

— Megkérte Lusát esv leeónv. önálló ember — mondta, s nem nézett. Pjotr atyára. — Adja őket össze, bátyuska!

— De hát. miféle? — kérdezte Pjotr atya, aki fáradt volt és amint levette a stólát, sokáig remegtek a kezei.

— Egy szabó Sztározsüovóból. - Fiatal?

— Ühüm igen ... olyan ötvenes, nem több.

— Jó ember?

— Tudja az ördög. Olyan minit a többi. Egy kicsit bogaras. Hát nem különösen jóképű. Himlőhelyes. De hát Lusa sem az ő szájáról issza majd a kvaszt Igaz, hogy özvegy, két gyerek van a nyakán.

— Szerelemből megy hozzá? — kérdezte Pjotr atya.

— Hát istenem! — kiáltott fel Ryikifor.

— Én — magad is gondolhatod — mennyire sajnálom. De hát az egyik meggondolás a keresete: állami szabó. Az anyjukon) egyenesen Lusa szájába rágja: menj hozzá, menj hozzá Tudod, milyen az anyjukon!. Éhes mindenre.

— Ismerem már — hagyta jóvá fáradtan Pjotr atya. — A ti dolgotok, szülőké.

Lementünk a templom tornácon. Pjotr atya egy kis botra támaszkodva vánszorgott. A távolban ismét sápadt fény villant fel a sötét felhőben.

— Mit gondol — kérdeztem Pjotr atyát — szereti Lusa, vagy nem?

— Hogy-hogy szereti? — kérdezte haragosan Pjotr atya. — Az mindegy, itt az ideje, hogy férjhez menjen. Ez a paraszt sora.

Pjotr atya elhallgatott, majd kisvártatva ismét megszólalt, hogy hamarosan kezdődik az aratás. Beszélik, hogy Rjazány- ból új szovjet aratógépek jönnek. Azt mondják, hogy az egész határt egy nap alatt egészen Sztyenykinig learatják: Hogy milyen csudákat ad isten!

J

ekimovkában a nők majdnem ebedül dolgoztak. A férfiak a szomszédos városokban Mihajlovban, Rja- zányban, Pronszkban vagy egyenesen Moszkvában vállaltak munkát. Csak a nyári mezei munkák idejére utazitak haza Jekimovkába. Egyik-másik ajándékot is hozott a családnak. A férjek látogatása után az asszonyok fején új svájcisapka volt, a gyerekek pedig reggeltől estig fújták a fütyülő- ket és nyikargatták a kínai kereplőket. A munka meghaladta az asszonyok erejét. A forradalom után a paraszti telkek megnövekedtek, a földesúri és a kolostori földék a parasztok kezébe kerültek s ennyi földdel gazdálkodni nehéz volt. Gépek, még abban az időben alig voltak. A gabonát kézzel aratták és a szénát is kézi erővel takarították be.

Az egész falusi életet a sze- gényblzottság irányította, amelynek feltétlenül engedelmeskedtek. De azért, már csak illendőségből is, veszekedtek az elnökkel, aki egy öreg katona volt és „Egy piUanat”-nak csúfolták. Előtte nem léteztek akadályt*:, bármit gyorsan megoldott, mondván: „Ez nekünk egy szempillantás! Csak egy pillanat!”

Búcsúzásom a falutól elhúzódott. Nem siettem visszatérni Moszkvába, féltem az ismeretlentől.

De hát, végül is el kellett utamon.

Rjazányig velem utazott Lusa, anyja küldte el a városba; hogy vegyen anyagot a menyasszonyi fátylához.

n

Sztyenykino feltételes megállóig Lusával a mezők között mentünk és az egész úton hallgattunk. Lusa színehagyott karton szaraíánján szűk, fekete kosztümkabátot viselt, szőke copfjait fehér kendő fogta le és ment, szemét is lesütve zavarában. Az égen egykedvűen úsztak a halványkékes felhők. Lusa minduntalan megérintette szoknyája szélével az ősziesen hervadó gyomokat Csak a cikória és a berkenye, — amely sárga volt, mint a mustár — nem hervadtak még el és sorsukba beletörődve, rikítva várták az őszi esőzést.

Én igyekeztem emlékezetembe vésni mindent, minden learatott kalászt, amely a tarlón csillámlott, Lusa minden egyes kérdő és bátortalan pillantásét. Nekem úgy tűnt, hogy valamit kérdezni akar, de nem szánja rá magát, s én őszintén szólva, örültem, hogy semmit sem kérdez.

Mit is kérdezhetett volnál Hogy férjhez menjen-e? Én bizonyára lebeszélni kezdtem volna és összebeszéltem volna sok olyasmit, amit meg sem értett volna. De, ha meg is értette volna, akkor is megijed tőle.

Ebben a kis kérges kezű, tüzes mosolyé, alázatos és törékeny arcú, egyszerű kislányban, a szerelemnek még annyi homályos ígérete volt egy valaki számára, de semmiképpen sem annak, akihez hozzáadták; hogy így vele együtt menni szomorú is volt, meg örvendetes is. Az egész úton, magam sem tudom miért, gondoskodni szerettem volna Lusáról, óvni, még az éles széltől is, and hátunkba fújt Minél tovább haladtunk, annál többször igazította meg a kendő alatt világos fürtjeit.

a

vasúti kocsiban ültünk a fapadon. Az ismerős mezők kedvetlenül

másztak él mellettünk, kattogva a sínek találkozásain. Egy fiúcska —, kinek fején új sim- léderes sapka volt — süvítően fújta szájharmonikáját Kezembe szálka ment a gya- lulatlan pádról. Lusa megijedt és óvatosan szedte ki, majd hamisítatlan gyerekséggel nyalta meg a szálka helyét, nyelve hegyével.

Rjazányban, a teherpályaudvaron váltunk ^el. Mindenütt napraforgó-héj volt szétdobálva Az olajos kazánfűtők szitkozódva járkáltak. Az állomás hársfáin csókák rikoltottak.

Én megszorítottam Lusa kis kemény kezét s ő vissza se nézve, elment S ahogy men.t, folyton — akárcsak a mezőn — idegesen igazgatta kendőjét összekuszált copfjain.

Utána akartam kiáltani, de nem kiáltottam. Aztán sokáig vártam a moszkvai vonatra, s olcsó, agyonszáradt cigarettára gyújtottam.

Sok év után még egyszer láttam Lusát, arcát és sudár alakját. Rjazánytól nagyon messze, Észak-Itáliában, Aosta virágos völgyében, amelyet az Alpok hófödte csúcsai zártak le.

Lusa ott állt, egy magas kőtalapzaton, az útelágazásnál; s kissé előre dőlve és mosolyogva nézte a virágokat, melyeket valaki lába elé helyezett.

Az ismeretlen mester fából faragta ki ezt a Madonnát, s arcát leheletszerűen piros festékkel színezte. A Madonna arcát is éppoly félénk pír öntötte dl, mint amilyet gyakran Lusa arcán láttam.

Arcába szél fújt a hegyekből, s ruháját megborzolta. Kezében nem volt kisded. Még szeplőtelen volt, s a szeplőtelen- ségnek ez a bája tette hasonlóvá az itáliai Madonnát Lu- sához, a kis jekiimovkai parasztlányhoz, Rjazány megyéből.

■ Madonna és Lusa! Ebben a hasonlóságban nem volt semmi meglepő- Az ismeretlen mester a tövises sóskaborbolya bozótja közé állította; a hajadonkor e derűs szimbólumát, amely előtt meghódolnak a legki- égettebb szívek is.

Fordította: Aradi Jóssal