Heves Megyei Népújság, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
« I ♦ ♦ i 4 « ♦ ! « 4 » * « 4 4 4 4 4 V « * 4 ♦ 4 ♦ 4 * 4 4 4 * 4 4 « ♦ 4 ♦ 4 4 4 4 ♦ 4 4 4 4 4 ♦ 4 4 ♦ 4 4 « 4 « 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 ♦♦♦♦♦*♦ $ Az orvos fáradtan és SScsií ♦ fásultan emelte szemét a kö- 9 vetkező betegre. A rendelési idő félórája véget ért de odakint a váróban még öten vannak, mondta a nóvér. Ketten « álltak eléje; egy alacsony,_ so- t vány, idős nő, valamiféle | egyenruha volt rajta, majd♦ nem feketéibe mártott kék J posztózubbony és bő nadrág, ♦ Az asszony maga elé állított 1 egy nyolc-kilencéves sápadt «fiúcskát. Azon is csak mele- Jgítő nadrág volt, s egy erősen ♦ megkopott, foltos, de egyéb- ? ként tiszta zakó. í — Melyikük a beteg? — ♦ kérdezte aztán az orvos, j — A kisfiam, főorvos úr, ♦kérem! — felelt az asszony. ♦ — Mi bajod, fiam? — Az 4 orvos fáradt tekintetét a fiúra J emelte. » — Viszket neki, főorvos úr... J — És hol viszket, fiam? 4 Az asszony mondta. 1 — És csak ott viszket? Más♦ hol nem? — Az orvos szeme ♦most már valamivel élénkeb- i ben csillogott. !~íGf PG £ L V M ///A 'l y i Szüáffífi^ Imre: Melankólia MOLNÁR JENŐ: Megváltást jelent Didereg még a hang is, leesik a szó, zörög. Varjú viszi a reményt fagyott kalapunk fedett. Megrogyunk, gömyeszt súly, mindig a földre lesünk, ötünk bizonytalanság, a tél játszik csak velünk. Háló a kőd, nem enged, fénytelen, kormos napok. Ver-e még ugyan a szív, , vagy fenékig befagyott. Homályba visz az út is, ijeszt, zavaros a csend. Kedvesünk forró keze itt megváltást jelent. Kíváncsiság ívolt a tekintetében. ♦ — Csak ott szokott viszketni J neki. Máshol még nem mond- C ta. I Az orvos felállt, előjött az | asztal mögül, leült egy másik < székre. f — Csüccs le ide, fiam! — ♦ mutatott maga elé egy zongo{ raszékre. J A fiú eleven mozdulatokkal I leült és várakozón nézett az J orvosra. Nagy, világos szeme ♦ volt, cigánybama arcában, a ♦koromfekete szempilla és «szemöldök keretében idegen- i szerűm hatott ez az északi jj szem. Vékony, hosszú kezét *sovány, csontos térdére fek♦ tette, vastag, széles ajkát ko- 4 nokua összezárta. ♦ Az orvos lehúzta a fiú szem- í héját, egy pillantást vetett rá, ’ majd azt mondta: J — Nyújtsd ki a nyelved!... ♦ Még... És mikor szokott légit jobban viszketni, mondd ’csak? . — Inkább éjszaka, főorvos ♦ úr, kérem! — sietett az anya 4 a válasszal. — Meg leginkább «r|is hajnalban!.« 4 — Te nem tudsz beszélni? ♦ —. fordult a fiúhoz az orvos. ♦ — Már ne tessék érte hara♦ gudni, de ilyen nehezen be♦ szélő gyerek! ... Épp most vök 4 tam az osztályfőnökénél is, ^ mert év eleje óta csak az egye- Jseket hordja haza! Megvizs♦ gáltatta pszichológussal ist ős 4 az azt mondotta, hogy nem je- í vasolhatja gyógypedagógiára, ’ mert nincs vele semmi baj. ♦ Neki minden kérdésére okosan J megfelelt... > — Hány éves vagy, fiam? — ♦ Leintette az ismét felelni ♦ készülő anyát. í A fiú elnézett aa orvos feje ; mellett és nem válaszolt. ♦ — Tizenegy, főorvos úr ké- | rém... Most jár ötödikbe. ♦ Az orvos keze idegesen meg- f rebbent, még kérdezni alkart ♦ valamit, de aztán visszaült a J helyére, írni kezdett az asz»- ; szisztensnő által kitöltött re- ; eeptlapra. 4 — Igen ... Igen ... — mormolta. — Kutya, macska van a háznál? — Van, főorvos úr kérem- szépen!... Egy macska! — Tessék azonnal eltakarítani! Azonnal, különben sose szabadul meg a fia a gilisztáitól... Ezt az orvosságot szedje hét napon át, naponta háromszor két szemet! Étkezés előtt mindig kezet mosni, körmöket levágni, külön törülközőt tartani a gyereknek. Elhagyták az orvosi rendelőt, az autóbuszmegállói. A fiú hóna alá szorította szíjjal összekötött iskolaszereit, kezét zsebbe dugta. Havat ígérő hideg szél fújt. — Nem fázol? — kérdezte az anya. Hogy nem kapott választ, hozzátette: — Kicsit kilépünk, és mindjárt hazaérünk. Befűtünk, Noszkó bácsi biztosan, meghozta az öt mázsa szenet, nagyon a lelkére kötöttem. Megmelegszünk, azrtán hámozunk krumplit, csinálunk finom hagymás, dinsztelt burgonyát. azt szereted!... — A szél a hátukba fújt, még semegszóialt: — Megölöd Uculát? Az asszony iélretaposott, nehéz bakancsai súlyosan csat- tokiak a nyirkos asztalion. — Nem — mondta. — Nem ölöm meg. „ Mikor a sötét domboldalból felmagasodó templomhoz közeledtek, amely mellett állt a lebontásra ítélt hosszú, földszintes vén ház, egy csillogó szőrű, nagy fekete macska futott elő. Átvágtatott a ház előtti lámpa fénykorén, s egyetlen lendülettel felszökött a íiú vállára és szőrös kis pofájával boldogan törleszkedett a gyerek hideg arcához. — Sicc! Sicc le onnan! — riogatta dühösen az anya. — Takarodj a gazdádtól, míg jó dolgod van! A fiú gyöngéden átfogta a macskát és letette maga elé az útra. Az zavartan megállt a lábánál, nem értette. Néhány pillanatig nézte egymást a fiú és Ucula. Az asszony kezében megcsörrentek a kulcsok, előreindult. fogsz? ... Legalább az iskolában! Látod, mennyi baja lehet az embernek, ha nem beszel! Még elvittek volna intézetbe, ha a pszichológus előtt is hallgatsz! ... Mit tudhatja azt más az emberről!... No, fogsz be- szél ni? A fiú elővette a stelázsiaiól az ócska kosarat, leült a kisebbik sámlira, elővette bicskáját és hámozni kezdte a krumplit. — Jó, mama — mondta ki nehezen. A macska is megmozdult, lassan közeledett, de a fiú rászólt. — Maradj ott, Ucula!..« Hallod?!... Nem ülhetsz az ölembe!... Többet nem is áthatsz velem! Az asszony visszatért a tűzhöz, mert el kellett rejtenie a meghomájosuló szemét. Igen, azelőtt keményebben tartotta magát. Nagyon sokat elbírt, sokat elviselt. Felnevelt négy gyereket. mindegyiket más apától szülte, mert a férfiaknak ő csak arra kellett. Egy sem érezte meg, akiknek ő is meg* felélt, egy se értette meg, mennyire imádja ő a gyerekeket, mennyire vágyódik a családra, otthonra, szeretetre. A négy fia közül is csak ez az egy, ez s kis cigány, ez lát bele a leikéibe, ö biztosan kitalálta, hogy tudna ő más lenni, egészen más is tudna lenni, ha könnyebb volna a sorsuk... Négy férfi volt az életében, az gftett is nekik, beszélni se volt kellemetlen. Az asszony meg beszélt, mert egész nap nincs kihez szólnia se; ki kíván szót váltani egy utcaseprővel? Ezzel a legkisebb fiával meg szívesen beszél, még ha nem is szólal meg csak igen ritkán, mert ennek a nagy, furcsán világos szeméből mindig azt olvasta ki, hogy ez legalább megérti. — Igaz, hogy Jóska utálja, ha időben hazajön, veszekedni fog érte, de hátha ma is csak későn kerül elő. Leissza magát megint''... Bár elvitték volna már katonának, ott tán megnövelnék, de majd csak: a jövő ősszel szabadulunk meg tőle!... Apja durva természetét örökölte... — Végre elhallgatott, s akikor a fiú volt ez a fényképekkel teletűzdelt szoba. A képeket én adtam Matild kisasszonynak. Hálából évente egyszer meghívott magához, megkínált egy pohárka savanyú likőrrel és eljátszotta nekem, csak nekem a Liszt-rapszódiát. Persze hamisan. Barátságunknak a hangosfilm vetett véget. A technika kiszorította Matild kisasszonyt a moziból. A mikrofon elgurította görcsös ujjai alól a zongorát. Néhány évvel később a kültelken találkoztam vele. Gyúr ta a zenét a mulatók talpa alá. — Hívtak egy moziba pénztárosnak — mesélte életútját Matild kisasszony. — Mehettem volna ruhatárba is, de nem mentem. Maga tudja legjobban, mennyire összenőttem a zenével. Hiába, a művészet... a muzsika... — Még folytatta volna a meghitt vallomást, de a tömeg közepéből berikoltott egy hang: — Gyorscsárdást! — És Matild kisasszony leült a zongorához s egy pillanattal később felharsant gépiesein a Lisztrapszódia. A zene úgy csapódott utánam, mint egy tragikomikus üzenet életemnek abból a korszakából, amelyben csókolódzó filmszínészeket ábrázoló plakátok hátára írtam verseimet Akkor art hittem: azért olyan gyönyörűek azok, mert a Liszt- rapszódia, a Barcarola, a Szö* kőkút-variáció és az ismeretlen ábránd hangulata kergette arra a legbüszkébb, hogy nyomorúság, nélkülözés és nehéz lemondások sodrában is erős tudott lenni és hű maradt a zenéhez. Utoljára a gettó egyik sötét világra őket, holott olyan gyötrő és gyatra volt valamennyi, mint Matild kisasz- szony rettenetes rapszódia, vagy szökőkút-torzója. Azé a Matild kisasszonyé, aki nem töd étnj muzsika nélkül és odújában láttam Matfld kisasszonyt. öreg volt és töpörödött. Citromsárga haja meg- ősziült. Hasadt üvegű, drótkeretes pápaszem ült ráncos orra nyergén és remegő kezében óriási könyvet tartott Olybá tűnt ott a pince sarkában egy alig pislákoló gyertya fónyud- varában, nagy könyve fölött gömyedezve, mintha a biblikus idők homályából csalogatták volna elő .misztikus erők. Amikor a közelébe értem, észrevettem, hogy sovány és sápadt gyerekek ülnek körülötte és ő elrekedt hangon mesél nekik. — A művészet erősebb a halárnál, kicsikéim, mert az alkotók elmennek ugyan, de a mű, amit teremtettek, további századokon át is gyönyörködtet. A gyerekek tágra nyitott szemmel hallgatták Matild kisasszonyt. Mögéje kerültem. Belestem a bibliájába. Nem hittem a sizememnek. A könyv, amit kezében tartott a dulás dühe elől, a pusztítás romjaiból, a világégés lángjai közül kimentett legféltettebb kincse, a Liszt-rapszódia partitúrája volt. Meghatottan néztem ezt a különös kis sovány emberkét, megcsodáltam áhitatos rajongását és azt hiszem, abban a pillanatban megértettem: lehet, hogy Matild kisasszony sohasem jutott el a művészetig, de érzelmi világa tiszta volt és nemes. És nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik emeli fel jobban az embert? Akkor a macska is megmozdult, s ismét fel akart ugrani a fiúra, de az ugrás közben elkapta, letette a földre és anyja után sietett. Ucula elbizonytalankodva leült az út közepére, onnan bámult a fiú után. De amikor a házban megvilágosodott az ablak, felszökkent és ő is benyargalt. Az anya kiöntötte a lavórból a vizet az udvarra, a cinvödörből tiszta vizet töltött, közben folytatta zsörtölőd ősét. —Persze, már elmentek a moziba a fiatalurak!.a. De a lavórban a piszkot azt otthagyják maguk után .., Tizenhárom, tizennégy éves fiúk, de még most is kiszolgáltatják magukat..: Nem is tudom, az őrület környékez, ha arra gondolok, hogy a jövő héten be kell mennem arra a műtétre... Mi lesz veletek, nem is tudom! — Tehetetlen keserűséggel felsóhajtott — Gyere, mosd meg azt a macskás kezed! A fiúsokáig mosakodott,háromszor is szappanozott Miután megtörölte a kezét, meglátta Uculát, amint megszeppenve, de reménykedő várakozással ott állt mellette és felles rá. — Mama!.:. Elviszed innen Uculát? Az anya meggyújtott egy szál gyufát, azzal egy összehajtott újságlapot, s odatartotta a kis ferakás alá. A fa lángra kapott, az anya fölegyenesedett. — Nem viszem el, ha megígéred, hogy ezután beszélni HARGITAI ISTVÁN: négy gyerek. Nem állhatott rajtuk más bosszút; sosem beszélt róluk a fiainak. Meg sent mutatta őket a gyerekeknek soha. Miért is mutatta volnaj még a tartásdíjat se fizeti egyik se. A macska panaszosan, kérlel ón. elnyávogta magát, éa két lépéssel előbbre settenkedett — Feküdj le a helyedbe, Uculi! — mondta lágyan a fiú, s kinyújtott ujjúval mutatta is a tűzhely mellett a rongy- gyal kibélelt Ids cukrosládát S hogy a macska nem bírt beletörődni az érthetetlen változásokba. és még jobban hozzáférkőzött. hangosan dobbantott a lábávai. — Hát nem értesz* te kis buta?! — engesztelte meg gyorsan becéző szavaival. A macska végül is megadta magát. Leült a földre, szembe a fiúval. A fiú keze serényen járt, de oda-odapillantott Uculára. Aztán a keze megakadt, szeretetre. cirógatásra éhesen nézte a néma állatot, majd merev arcán megjelent egy parányi mosoly. és fejével bólintott is, mintha azt mondaná: nem látod! Hát csak jobb így mindkettőnknek! •Az anya az etemitlapos asztalon vágni kezdte a krumpli alá a vöröshagymát, már a második fejet is felvágta. Az egyetlen helyiségből álló lakás megtelt a csípős, maró illattal, hogy az asszony szeméből sűrűn potyogtak a könnyek, de le sem törölhette őket a hagy. más kezével. 4 ♦ 4 4 4 4 4 4 ♦ Ás üldözött Csak tűlevelű nagy fenyők zuhogtak. Arráb a hó alatt a kisvasút. Vassínéin a hópelyhű titkoknak Medvetáncú régi csapása fut. \ szarvas a sűrű hóban feküdt. Három napig seblázban, mozdulatlan. Felállt most: s agancsán bíbor betűk C-yúltak, mint reklám a kirakatban. A favágók látták a fényt, s rohanvást Fejszéket elhajítva mind a szarvast Vették körül, — az térdig hóban áll. Állt csak, az üldözött, a nagy magányos. — Fény és füsttenger nyalta homloka* • Közel a mozdony két reflektorához.
