Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Petőfi Sándor: Eger melleit FáBián rovtán 4 Száznegyvenlíét esztendeje, 1823. \ január elsején született nemzetünk > legnagyobb hatású, forradalmár, költője, a világirodalom lírikusai- > nak sorában is rangos helyet el- « foglaló Petőfi Sándor. Kedves ér- ► zelem szálai fűzték a történelmi 4 levegőjű borvároshoz, Egerhez, £ ahová élete során nem egyszer el- 4 látogatott. Látogatásainak emlékét* életművében, verseiben és prózai J munkáiban is megörökítette. Hol jó bort érzek, betérek; Ne térnék hát be Egerbe? Ha ezt a várost elkerülném, Az isten is megverne. Egyúttal azt is megtekintem, Hol vitt Dobó nagy lelke: És felköszöntöm, aki őt oly Dicsőn megénekelte. S ha majd, amint hiszem, a bortól Hatalmas kedvem lészen: Még verset is csinálok — Pesten Eladhatom jő pénzem Áll a határozat, áll erősen, Be kell Egerbe mennem! Mert annyi édes vonzerőnek Szívem nem állhat ellen. (Andornak, 1844. február) DEVECSERI GABOR: * Búcsúsó év Búcsúzó év. Hajában hó van. Visszaint még elsuhanóban: minden szavát nem mondta el. De jön majd, emlék-köntösében betoppan; lesz ideje bőven. Sokat kérdezett. Majd felel. HARGITAI ISTVÁN: Hűvös virágének Szívünk nehéz lett, és az állunk Körül durva s kemény a szőr — S már gondolatban sem cikázunk Akárhogy fürhécz összetör, Akárhogy csattognak paták Rohamukban le az úton; Nem csengnek győzelmi kupák Halálmegvető virtuson ., Most se félünk jobban, mint akkor, Csak éppen érdemünk kevés, Ahhoz, hogy keljünk virradatkor Csontjainkon túlsók a mész, Szemünk sem csillan hirtelen fel Bár látszólag töretlen, ép — De fényeit valami vegyszer Elemekre bontotta szét. Nincs bennünk harcos búskomorság És semmiféle érzelem, Mert halántékunk beporozták Virágok múló éveken — S a Nyárnak második fettében Búzavirágkék réteket Ragyogtatnak fel témaképpen Hűvös és józan fellegiek. T Ember vagy te? — Mi bajod? — Ember?! — Te megbolondultál. — Tudod, mi vagy?! — Azzal ott hagyta a folyosón, a kis tanácsterem előtt. Az igazgató nem értette, mi történt Kenéz Boldizsárral, nem értette, miért támadt rá ilyen gorombán. Gyerekkorul! óta ismerik egymást. Mind a ketten erzsébetiek; együtt kezdték a szakmát, együtt tanulóskodtak a gyárban. Egyszerre emelték ki őket, ötven tavaszán. Annyi volt csak a különbség, hogy Kenéz Boldizsár nem vállalt semmiféle funkciót *A gyárban is kell maradjon valaki” — ezt hajtogatta, amíg el nem eresztették. Évekig nem találkoztál! utána, de a sors végül úgy hozta, hogy öt oda nevezték ki igazgatónak, ahonnan valaha elindult, s ahol közben Kenéz Boldizsárból gyárrészlegvezető lett Nagyokat ittak a viszontlátás örömére; csapkodták egymás hátát, felidézték a régi emlékeiket, s kacagtak, hangoskodtak, ha összefutottak valahol a gyárban. Most meg így nékihajt mint valami részeg. Az osztályvezetői értekezlet után lement a szereidébe, s megkereste Kenéz Boldizsárt Behívta a műhelyirodába, aa imoklányt meg kiküldte vízért. — Beszélj: mi bajod? — kezdte most 5, s fél testtel ráült az íróasztal sarkára. Az asztal recsegett, nyiszorgott — Ha.nem tudod magadtól, minek mondjam. ■— Csak nem szeges miatt? — Na, látod! — mondta Kenéz Boldizsár, s hangtalanul nevetett — Tudod te, ha akarod. — Jó, jó, de. — Nincs de. Az igazgató bosszús lett Lehajtotta vaskos fejét; az íróasztal foltos, barna lapjáról tompán verődött fel furcsa lejtésű hangja: — Első a termelés. — És az ember? — Az ember, az ember — türelmetlenkedett, majd azt mondta: — Már aki ember. — Ö is az.^ — Az a fenét. Egy részeges... disznó. Kenéz Boldizsár hirtelen, előredőlt két kézzel megmarkolta a szék támláját, s úgy kérdezte, egészen az igazgató arcához hajolva: — De miért az? Miért? — Mit tadom én?! At éi kész. — Gondolkoztál már rajta? — Más dolgom sincs. — Széles, erős tenyerével az asztalra csapott: — Az ilyen alakokat ki kéE dobni. Nincs más. — Maga élé az asztallapra nézett* rajta tenyereié kezére, s észrevette hogy az Wl- jad meg-megrándu toafc. Bánta már, hogy lejött a műhelybe. — Ml lesz vele azután? — kérdezte Kenéz. — Az már az 6 baja. — Meg a miénk. — Jó, hogy azt nem mondod: az enyém. — Gyorsan elhúzta az „é”-4t — A tiéd is. Alacsony, sovány ember voR Kenéz Boldizsár, csupa ideg; csupa mozgás. Az arca, akár a , vfzgöngette köveik, sima eoit, ( ránctaJam; csak halántéka két ■, gödre sötétedett minden évvel , mélyebbre, s szálkás haja lett , ritkább, őszebb. j Zsebre vágta a bal kezét, s j Járkálná kezdett a szűk, üveg- ( falú trodáben. A jobb kezével gesztikulált: 1 — Senkit sem küldhetünk — Üzem vagyunk, nem sze- retefház. — De azoctelMa üzem, ha jól tudom. Erre az igazgató nem mondott semmit. Tükörképét néz», gette az üvegfal egyik poros, légypisafcca ablakszemében, ■ elmosódó arcmása mögött a nyüzsgő szereidét A daru lomhán kocsfzott végig a műhely fölött horgán nem lógod semnú. — Beszéljünk vele — mondta Kenéz Boldizsár. — Beszélhetünk éppen — GV<5<3<SY1 — Tessék velem parancsolni — állt meg szolgálatkészen az íróasztal előtt A hangja vékonyan meike- gett. — Mit csináljak magával? — nézett rá az igazgató; nehezére esett, hogy el ne nevesse magát. — Kérem szépen, én, én megfizetem a kárt— Olajos, izzadságszagú sapkáját gyű- rögette. — Miből? Ml a fenéből? Kenéz Boldizsár közbekérdezett: — Nem próbált még leszokni az italról? Vagy legalábbis arról* hogy munka előtt igyák? Az ernte* feléje fordult — Nem akarok én, Kéné* elvtárs, sohasem inat Tudom, meg» árt rögtön, az első féldecitől a falnak megyek. Minden reggel megfogadom, amikor felkelek, de amikor veszem a kabátot, már az jár az eszemben, hogy a sarkon, Rózsi néninél felhajtok egy kevertet — Hányadik esete voftt er magának? — kérdezte az igazgató? — fin megfizetem, kiérem szépen, én megfizetem. — Kétségbeesetten rázogatta furcsa, nagy, csontos fejét A hangja vékonyan hebegstt: —■ Tetszik tudni, a családom. — En törődjek a családjával?! — Négy gyereke van — mondta Kenéz Boldizsár, a as ; igazgatóra nézett, i Az igazgató nem nézett viasszá rá; megkérdezte az embertől: — Hogyan is hívják magát? — Nagy János, kérem szépen. De inkább csak úgy ismernek, hogy — nehezen mondta ki — Kecske. — Kecske? — nézett rá az igazgató, s nevethetnékje támadt — Igen, kérem szépen — mosolygott az ember. — Tetszik tudni, a fejem — mutatott az arcára —, meg, hogy a hangom... — Értjük — szólt közbe Kenéz Boldizsár. Megfogta a vállát s az ajtóhoz tuszkolta: — Most menjen szépen. Az ember a nyitott ajtóban, a küszöbön megállt visszafordult: — Ügy gondolja. Kenéz élvtárs, hogy: el? — Kapkodta a szemét egyik férfiről a másikra. — Álljon vissza a pad mellé Majd még beszélünk a dologról. — Megvárta, amíg az ember elköszönt kiment akkor hirtelen utána lépett, s a műhely zaját túlkiabálva még azt mondta: — Mondja meg Biharinak, hogy az AS-t délután kettőkor ki kell állítani próbára; jönnek a szerkesztésből is. MOLNÁR JENŐ: 'Déli utazás Hó, hó — fehérség, fekete varjak kergetnek — őrzik a mély nyugalmat Ébrenlét, s álom határán járunk , s a fehér csend is befagy utánunk* el a holdba. Senkit. Mindenkinek itt kell megélnie. Itt Kedvetlenül gyűrögette á&a tövében a mélyen árkolt, borostás redőt. Behívatták. Furcsa ember volt. Vékony nyakán szokatlanul nagy fej ingott, s pergamenvékomy arcbőrén szinte átdöftek a széjjelmeredező, hegyes csontok. Mulatságos figura lett volna, ha szögletes csontboltozatba zárt, apró szeme nem lett volna olyan ijesztően riBeleuyáüc Gusztávval valamikor együtt koptattam az iskola padjait Pontos és rendszereid volt mindig, $ én már akkor arra gondoltam, hogy kitűnő és szorgalmas banktisztviselő válik majd belőle, ö maga is, kikerülvén az iskolából, erre a pályára törekedett. De Belenyák, miként az iskolai értesítő is jelezte, „emyedetlen Szorgalma” ellenére sera lett banktisztviselő és az akkori világban sohasem érte el a boldogság kék madaraként megénekelt havi kétszáz fixet. De azért nem szorgoskodott hiába: huszonnyolc esztendős korában, tízévi hűséges szolgálataiért, a felszabadulás idején a Bokor és Bokor nagykereskedelmi vállalatnál helyettes könyvelővé nevezték ki. En jól ismertem Beleny álcát, s még ma is tanúsíthatom: soha egyetlen fillér sem tűnt el a kezén és oroszlánként védelmezte a Bokor és Bokor nagykereskedelmi vállalat érdekeit. — Mi a titka annak — kérdeztem egyszer, annak idején Belenyákot —, hogy ilyen szépen haladsz előre7 — A szorgalmam és a becsületem — felelte spártai egyszerűséggel, — Ügy dolgozom, mintha enyém lenne a cég... — Könyvelsz... — Nemcsak könyvelek. En mindenen rajta tartom a szemem és a kezem. Nálam nem megy veszendőbe a használt csomagolópapír, összegyűjtöttem még a kócból készült spárgát is, saját kezdeményezésemből ellenőrzőm a fuvarleveleket és visszaperlem a MÁV-tói a tévesen felszámított szállítási tarifa kisebb-nagyobb ösz- szegeit. Teszek-veszek mindenfélét, ami csak a cégemnek hasznot jelent. Nemcsak azért dolgozott így Belenyák, mert a cég iránti hűségét és odaadó fáradozását annyira elismerték, hogy fizetése már a száznyolcvan pengőt is elérte, hanem azért is cselekedett így, mert enélkül a Bokor és Bokor nagykereskedelmi vállalat úgy kirúgta volna az én Belenyák barátomat, hogy a lába sem érte volna a földet. Bátran átugorhatunk néhány esztendőt a felszabadulástól az ötvenes évek elejéig. Maga Belenyák sem hitte volna, hogy ilyen megbecsülésben részesül: osztályvezető-helyettes lett egy állami nagykereskedelmi vállalatnál, rendes megélhetést biztosító jövedelemmel, gyakori jutalmazással, majd később prémiumra ni is. Belenyá k hálás volt ezért a megbecsülésért, éppen olyan emyedetlen szorgalommal dolgozott az állami vállalatnál, mint ahogy telte ezt a Bokor és Bokor cégnél. — Hallom, jől megy a sorod — mondtam Bölényeiknek, amikor egy alkalommal találkoztunk. Nem ok nélkül mondtam ezt. Alig pár nappal ezelőtt értesültem arról, hogy volt iskolatársamat osztályvezetővé nevezték ki. — Nem pamszkodhatom, jől keresek, rendesen élek, beleilleszkedtem a szocializmusba. — S gyűjtőd most is a használt csomagoiót, meg a spárgát, — jegyeztem meg régi beszélgetésünkre utalva. Emlékezett rá ő is anélkül, hogy bővebben magyarázgattam volna. — Más a helyzet manapság — szólt, s fölényesnek tűnő mosoly vibrált a szája szegletén. — Nem kell már az ilyesmi... És nem is kell már kicsinyesnek lenni! Nagy cég az állam, neki semmi sem drága. Még hosszan beszélgettünk, s én azzal a meggyőződéssel búcsúztam Belenyáktól, hogy „fejlődése” a felszabadulás óta szemmel láthatóan töretlen. Az volt a benyomásom, hogy egy kicsit felülről szemléli a világot és arra gondoltam, hogy nem érzi úgy magáénak az állami vállalatot, mint amenyire magáénak érezte a munkaadója vagyonát és érdekeit a kapitalista világban. Később megtudtam egyet és mást Belenyák Gusztávról. Mivl osztályvezető, 6 döntött az áruelosztásrőL Rajta múlt, hogy kik részesülnek a nehezeit kapható árufajtából több, vagy kevesebb mennyiségben. Mindenki meg volt győződve arról, hogy Belenyák kezében az áru- elosztás részrehajlás nélkül, igazságosan történik, pedig egy kicsike rést mégiscsak engedett nyitni az igazságon. Először az egyik maszek barátja kereste fel, aztán a másik, majd a harmadik. Egyre többen sürőgtek-forogtak körülötte, egyre többször hívták meg a régi barátság ürügyén hol csaldhogy sok kiest sokra megy, és ? ebből a „buübőV" nagy pénzhez ! lehet jutni, jobban kiszélesíted- 4 te a hálózatot s a legkereset- s tebb árucikkeket a baráti ügy- ? felekhez juttatta. ) De hát a Belenyákok sem j nőnek az égig! A revizorok ad- S dig bogarásztak, amíg felderi- $ tették a ravaszul megszervezett r óraelosztás részleteit. Amikor ► Belenyákot felelősségre vonták, i hirtelen mozdulattal a kabátja ! bel belső zse bébe nyúlt és ? . letett az asztalra) egy 173 500 fo-\ rintos betét-l könyvet Evek! óta ugyanis té-í télről tételre f összegyűjtötte a f csalással szer-) zett összegeket ami persze né-1 mileg enyhíti! Belenyák viselt j dolgait. $ — Sohasem* hittem volna ró- í lad! — fedtem $ meg Belenyá- i kot, amikor hí-; rül vettem a í történteket, s azt elmúlt napok j egyikén, ügyé-1 nefc tárgyalása f előtt felkeres- ) tem, hogy elítélő ; véleményemet f tudomására adjam. — Hogy ( süllyedtél ennyire? — Még szemrehányást teszeli — horkant fel Belenyák — ahe-S lyett, hogy megdicsérnél! El-l végre megtakarítottam az ál-7 lomnak 173 500 forintot. 4 Nem tudtam szóhoz jutni. Pe-| dig talán válóban meg kellett t volna dicsérnem őt, hogy eny-f nyíre megtanult takarékoskod-7 9Í~* 4 di vacsorára, hol pedig vendéglői mulatozásra. Olykor megkísérelte, hogy kifizesse a mulatozások költségeit, de mindig akadt, aki udvariasan megelőzve öt, kiegyenlítette a számlát. A nagy barátkozás annyira elmélyült, hogy Belenyák az „ügyfeleknek” juttatott áru után rendszeres jutalékot kapott Eleinte csak csekély ösz- szegeket, majd amikor, látta*