Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-31 / 26. szám

NEHÉZ MŰVELET (Selmeczi Tóth János felvétele) „Hátra van még a feketeleves". Erről a szólásmondásról a közhit azt tartja, hogy a feketekávéra vonatkozik és a török időkből származik. Érről ír a Tükör (4. $z.) és közli a cáfolatot is. „A korabeli ÉPÍTKEZÉSI szokások kutatá­sa azt bizonyítja”, hogy vérrel főzött fekete mártásokat szol­gáltak fel és ezt nevezték az ajkkori szakácskönyvek fekete­levesnek. Elhisszük, de miért kellett ezt az ÉPÍTKEZÉSI szokások közt kutatni? Kár volt a sok drága időért. Mind­járt lehetett volna ez ÉTKEZÉSI szokások közt keresni » felvilágosítást... ★ Mire a fecskék megérkeznek, tálán lesz elég Fecske Egerben... Mert olvastuk, hogy ezentúl az Egri Dohánygyár­ban is készítik a Fecskét. így újabb nevezetességgel gaz­dagodik szép barokk városunk. Talán javasolhatnánk az il­letékeseknek, hogy nyilvánítsák műemlékké a Fecskét is. Legalább így látni lehetne mindig Egerben. Ha javaslatunk megvalósulna, hisszük, nagyban fokozná az idegenforgalmat is. (IBUSZ-plakát: „Utazzék gyakrabban Egerbe, ott min­dig kapható a Fecske). ★ „Eddig csak két esetben volt példa arra. hogy angol miniszterelnököt HALÁLA UTÁN állami temetésben részesí­tettek volna” írja az Esti Hjrlap (I. 25.) Azóta úgy értesül­tünk, hogy árra egyáltalán nem volt még példa a történelemben, hogy HALÁLA ELŐTT... ★ Azt is olvastuk (T. 28.), hogy „Tíz napja éjszakánként cserélik a földalatti vasút vágányaif’. Nem túlzás mini­den éjjel kicserélni azokat a vágányokat? Miért kell min­den reggel új vágányon futnia a földalattinak? Vagy csofc azt akarták írni, hogy kicserélik a vágányokat és a munkát éjszakánként végzik el? Akkor nem szóltunk semmit... (DR. SZEMES) PINTÉR ISTVÄN — SZABÓ LASZLÓí r~Amikor a szálak i— elszakadnak WWWAWAW- AAMWAAVWVMVWÍWMMnMr 7. A pénztárhelyiségben sötét volt. A páncélszekrény ott komorlo-tt a szo­ba sarkában. A hatalmas testű vas­alkotmány meg se moccant, amikor négyen körülfogták, hogy elmozdít­sák a helyéről és ezzel kipuhatolják, milyen súlyú, ennélfogva milyen vastag lehet. Forrai elővette a szer­számokat és nagy lendülettel el­kezdte fúrni a kulcs helyét. Eltelt tíz perc, aztán húsz, de a fúró alig haladt valamit. Átvette tőle Kle- ment. majd Csuti, aztán Markos Két óra is eltelt, amíg a fúró át­szaladt a lyukon. Elekor Csuti lépett a páncélszekrényhez, és csavarhúzó­val elkezdte piszkálni a zárat. A. szekrényajtó rövidesen kinyílt. A hatalmas páncélszekrény tele volt pénzesborítékokkal. Zsákot kaptak elő és a borítékokat beleürftették. Hullottak a százasok, a tízesek, be­le a zsákba. Az aprót a zacskókban hagyták ... — Nekik is maradjon valami — röhögött halkan Forrai. Mari már nem győzte várni a tár­sait. Elindult, hogy megkeresse őket. A pénztárhelyiségben akadt rájuk- s a lába majd hogy nem a földbe gyö­keredzett, amikor meglátta, hogy a többiek a zseblámpa fényénél pév- •esborítékokat ürítenék egy zsákba* önkéntelenül is felkiáltott: — Mit csináltok? — Hallgass! — sziszegte Forrai és máris odaugrott a lányhoz, és egy nagy pofont adott neki. — Egy han­got se, te is benne vagy, nem mos­hatod ki magad! Mari elhallgatott. Most mát csi­náljon? Ordítania, sikítania kelle­ne... Emberek, itt rabolnak! De ő is itt áll közöttük. Együtt jött ve­lük. Ö ezt nem akarta, öt el fogják engedni. S ha mégsem? Ha kiállít­ják a terem közepére bilin csibe ver­ve, mint a múltkor azt a tolvajt, akinek az ügyét itt tárgyalták az üzemben? Szörnyű ..: De mégis... kiáltani kell... Nem, talán észre se veszik? ... Állt, mint a sóbálvány, kimeredt szemekkel nézte, mit csi­nálnak a többiek. Lelki szemei előtt megjelent az anyja, Lajos bácsi és a bilincs. A többiek pedig lassan el­készültek a borítékok kiürítésével. Aztán a váltókra kapták a megtö- mött zsákot, és kisiettek a pénztár- helyiségből. Marit úgy rángatták ma­gukkal. Forrai még visszanézett, hogy nem felejtettek-e ott valamit, majd ő is a többiek után sietett. Az udvaron átvágtak, s az épületek tö­vében, figyelve, mint a hiúz, a kerí­téshez osontak. Mari még mindig úgy szédelgett, mint a részeg. Egy­mást segítették fel a maga« kőkerí­tésre, aztán a szögesdrótot átlépték, majd kiugrottak a Duna-partra. A fiatal lányt alig tudták átemelni, szinte tehetetlen volt. Ráadásul Magda szoknyája beleakadt a szö­gesdrótba, s a szövet felhasadt. Oda­kint spárgával jól elkötötték az in­güket, Magda pedig a blúzát, és a rengeteg pénzt ide rejtették. Mari blúzába is bedugtak néhány köteget. Ügy néztek ki, mint akiket felpum­páltak. A zsákokat beledobták a víz­be. Sietve elindultak Magda lakásá­ra. Mari azt sem tudta, él-e, vagy hal. Belecsöppent ebbe a csúnya hisz­tériába, anélkül, hogyjbármit is te­hetett volna. Vagy igen? Szaladt ő is a többiek után, s úgy érezte, hogy a pénz átsüt a bőrén, egészen a szívéig. Olyan belső forrö- ság égett benne, mintha sósavat ivott volna. Tépte, marta belülről a félelem láza... Gondolatai össze­vissza kavarogtak. Ezek azt mondták neki, hogy vicc az egész... S közben feltörték a pénztárt, s most 5 is itt szalad a lopott pénzzel. Mégis kiál­tani kell, vissza kell szaladni, meg kell mondani... Most még nem ké­ső... De Forrai úgy fogta a karját, mint egy harapófogó. Végigcsinált velük mindent.;. És ezt már nem tagadhat ja le... Megérkeztek Magda lakáséra, a pénzt kiszórták a főidre az ingükből, blúzukból, aztán Mari kivételével szinte kánkánt jártak körülötte. A rengeteg pénztől megvadultak. Mari félrehúzódott. Figyelte, amint For­rai és a többiek a pénzt számolják. Most már Csuti is égett a pénz bir­toklásának örömétől. Ügy hajtogat­ták a százforintosokat, mint a leg­vadabb uzsorás, aki az életét is oda­adná, hogy még több pénze legyen. Sokáig tartott, amí g összeszámolták s pénzt. 230 ezer forint *.. — Egy részét szétosztjuk, a töb­bit pedig közös kasszában hagyjuk — mondta Forrai. A fiúk beleegye- zően bólintottak, csak Magda ellen­kezett: — Osszuk szét az egészet.. Hü­lyeség közös kasszát tartani... Csak nem képzelitek, hogy mindig, min­denhová együtt fogok menni vele­tek? — Kuss! — csattant az elvált asz- szonyra Forrai. — Azt akarod, hogy rájöjjenek? Elment az eszed? Ha nem tudnád. a költekező életmódra gyorsan felfigyel a rendőrség... Egyelőre mindenki kap tízezer fo­rintot, ebből vásárolhat. De vigyáz­zatok, hogy mire költitek! Most már Mari is odasündörgött fi pénzkupachoz. Eleinte félt, nagyon félt, de amikor Forrai szavai nyomán megjelentek lelki szemei előtt a pompás új ruhák, már nem tudott másra gondolni, csak arra a tízezer­re, ami neki is jut ebből a lopott pénzből. De hová fogja elrejteni? S mit fog otthon mondani? Mert egé­szen biztos, hogy Lajos bácsiék szá­mon kérik majd tőle a sok új ruhát. Feltétlenül ki kell találnia valamit. Forrai lépett hozzá: — Na, mi az, megnyugodtál? Mari nem válaszolt, de látszott az arcán, hogy most már őt is elra­gadja a sok-sefc pénz... Aztán mégis — Mit mondjak otthon, honnan került hozzám ez a sok pénz? — Nem kell mondanod semmit.*! Nem is kell szólni a pénzről — vá­laszolta Klemen-t. — És a ruhák? — Majd egyenként veszed meg... Ss lassan, folyamatosan. Azt mon­dod, hogy a fizetésedből... Külön­ben jegyezzétek meg, hogy a pénzt óvatosan kell felhasználni. Nem sza­bad költekezni. Csak mértékkei.s. Különben rájönnek — világosította fel a többieket ismételten Forrai. Aztán mindenki magához vette a tízezerjét, a többit pedig Forrai töm­te bele egy aktatáskába. Szétoszlot­tak ... Egyetlen éjszaka alatt meg tudott változni ez a fiatal falusi kislány. A pénz teljesen megszédítet­te, elvette minden erkölcsi érzését. Most már nem törődött mással, csak azzal, mit fog mondani, hogy fog hazudni. Azt mondják, alkatom szüli a tolvajt. Igen. És az alkalom, a nagy alkalom sok embert tó tud ta­szítani az erkötósiség magaslatáról, ha korábban is olyan már a környe­zete, amely puhítja, előkészíti a bű­nözésre! Mari későn ért haza. Már lehetett négy óra is. Óvatosan beosont a la­kásba, a kis csomagot, amely a tíz­ezer forintot tartalmazta, elrejtette a ruhái között. Ledobálta magáról a ruháit és bebújt az ágyba. De akár­milyen késő is volt, nem tudott el­aludni. Folytan ott járt az esze a pénztárhelyiség körül, s nem tudta kiverni a fejéből a képet, azt a ké­pet, amit akkor látott, amikor be­toppant a pénztárhelyiségbe. Ismét eszébe jutott a megbilincselt tolvaj. fEolytatiukJ küldenem a lakásból. Ne hall­ja ezt az épületesnek nem mondható átoksorozatot. Ne lássa az idős asszony gyűlölet­től eltorzult arcát, fékezhetet- lemül hadonászó aszott két karját. Szabálytalan következmény A lány még alig múlt tíz­éves, amikor már munkába kellett állnia. A keresetet ne­velő anyjának adta. Akkor már csak ketten voltak. Annyi jövedelem volt a háznál, amennyit a lány hozott, meg az a négyszáz négyszögöl szőlő. A nevelt lány tehát nem élős­ködőit senkinek a nyakán. Ahogy elment a szőlő, már a tanácstól kapott segélyen kívül csak arra a jövedelemre lehe­tett támaszkodni, amit a lány vitt haza. Az albérletből is származott egy kis pénz. Ki kit tartott el? Nehéz eldönteni. Szabó néni legfőbb kifogása a lánya ellen, hogy férfiven­dégek is érkeznek hozzá. Ö erre más kifejezést használt És mélyen megbotránkozva so­rolta a néhány esetet. Mit kö­vetel a magányos fiatal asz- szonytól, akit évekkel ezelőtt el­hagyott a férje? Éljen apáca­ként? Lehet emberséges az ilyen követelés? Botrányt oko­zott a lánya? Férfiismerősét mindig úgy fogadta, hogy ott volt velük a fia is. De hát nem ritka jelenség: a vagyon, még az olyan kis va­gyon is, mint ez az öreg ház, megronthatja az emberek vi­szonyát. Szétzilálja a tiszta kapcsola­tokat, önző érdekeket ébreszt, ami elkeseredett ellenségeket támaszt azokból, akik eddig békességben éltek egymás mellett, vagy alig tudtak egy­másról. Beszéltem Szabó néni eseté­ről egy jogászismerősömmeL Az ő véleménye szerint az el­tartási szerződés megkötése volna a legjobb megoldás, mert ebben .mindig rendet tudna tartani a törvény. Bennem nem ilyen egyértelmű a válasz. Mert egy 88 éves idős asszony­nál a törvény segítségére való várakozás már az élet veszé­lyeztetését jelenti. Mi legyen hát Szabó néni­vel és minden hozzá hasonló helyzetben levő Szabó néni­vel? Nehéz kérdés ez, mert el­lenükre, akaratuk ellenére a legőszintébb jó szándék is zá­tonyra fut. Az ő esetükből csak azt a szabálytalan következményt le­het megfogalmazni, ami tenni­valóinkra figyelmeztet mind- annyiunkat: a fejekben, a gon­dolatokba,n, az emberi kapcso­latokban kell még sok mindent a helyére tennünk, hogy min­den Szabó néninek békés, nyu­godt öregséget tudjunk bizto­sítani. G. Molnár Ferenc szabják. Ott, „Madarasban”, ami valószínűleg Madrasként szerepelhet az atlaszokban. Is­ten szolgálatában még a szü­lő iránti szeretetet is számok­kal szabályozzák, nehogy el­vonja az üdvözölni vágyó fi­gyelmét a túlvilági boldogság­ról a mi világunk „hívsága” — tekergőzött bennem a gondolat gonosz kígyója Szabó néni ma­gyarázkodását hallgatva. Beszéltem a nevelt lányával is: így ismertem meg az érem másik oldalát. Kié legyen a ház? Ez itt a nagy kérdés. Szabó néni sorsát is ez határozza meg. Most együtt él nevelt lányá­val, aki viszont tíz év körüli gyerekét neveli. Szabó nénié a kis konyha, a másik kettő a hasonlóan aprócska szobát használja, amit az egykori nász­ajándék bútor tesz rangossá. Ezt a szobácskát azonban még fűteni sem lehet. Vevő volna a házra. Megad­ná azt a negyvenezer forintot is, amit Szabó néni kért érte. A férjétől külön élő fiatal asz- szony a fiával új lakásba köl­tözhetne, amit a ház új tulaj­donosa biztosítana a számukra. De hová tennék Szabó nénit? Abba a külön bejáratú szobá­ba, ahol most albérlők élnek. Szerződés biztosítaná élete vé­géig Szabó néni jogát erre a külön szobára. A negyvenezer forintból eléldegélhetne, abból senki sem akar egy fillért sem. Az új háztulajdonosok még vállalnák Szabó néni gon­dozását is. Olyan ajánlat ez, amitől előnyösebbet már szinte el sem lehetne képzelni. Mit mond erre Szabó néni? — Azt nem! Inkább meg­ölöm magam. Megmondom én az őszinteséget, fiacskám! Hát! Ez a lány egy olyan :..! A sok mocskolást ismét az „ő drága, jó istenének” fel­emlegetésével zárta, akit újból arra ösztönzött: verje meg, de nagyon azt a hálátlan terem­tést. Szabó néni a házát másnak akarja adni. Méghozzá úgy, hogy tőlük pénz helyett eltar­tást kötne ki szerződésben. Vagy nekik, vagy ‘senkinek! — Es mi lesz a lányával, és annak a kisfiával akkor? Itt maradnának a házban? — Azt nem! — Aa utcára tetetné ki őket? Szabó néni nem a kérdésre válaszol, hanem szokása sze­rint újból megmondja az „őszinteséget”. Ezt az ő ked­vére való őszinteséget a kisfiú előtt is gátlástalanul önti ki ' magából, mit sem törődve az­zal, hogy a gyerek előtt mocs- ; kolja annak az anyját. Nekem kell a megdöbbent kisfiút ki­telenség. Igaz lenne ez? Mond­ják: a levest nem eszik olyan forrón, ahogy megfőzik. Az érem másik oldala Szabó néni a tenyérnyi konyhában fogadott, öreg vas­ágy terpeszkedett az egyik sa­rokban, vele szemben', az apró ablakot közre fogva egy szú­ette asztal rettegett attól, hogy valaki teljes súlyával ránehe­zedjék. Az ajtó mellett tűz­hely, langyos meleget párá­zott. Kis lábasban két darabka kolbász főtt rajta. Ma sem tu­dom elképzelni, mitől tudott a víz felforrni. A néhány deká­nyi kolbász hivatása az volt, hogy Szabó néni ebédjéül szolgáljon. Verebek ehetnek ennyit, gondoltam magamban. Szabó néni megkínált az egyetlen székkel, ő maga leült velem szemben a csupa pehely ágyra. Viseltes, fekete ruhájá­ban a pelyhek további sora már semmi kárt nem tudott tenni. Tiszteletemre néhány szál haját a megnevezhetetlen színű, pelyhes ágytakaró szür­keségét példázó kendővel kö­tötte be. A falon néhány szentkép és egy öreg kereszt. A nagybetűs, sodrott szélű imakönyv is elő­került hamarosan, mert abban nemcsak messze származott apáca lányának levelét őrizte Szabó néni, hanem az iratokat is. Bírósági idézést, aztán egy végzést is előnyálazott ebből a kopott könyvből. Ezek voltak a bizonyítékok. A lánya, ellen szolgáltak, a nevelt lánya ellen, aki még mindig a világ leg­rosszabb teremtménye volt Szabó néni szerint, másfelől az iratoknak ugyanerről engem kellett volna meggyőzniök. — Megmondom én az őszin­teséget! Hát! Meg én, fiacs­kám! öreg asszony vagyok, de nem vagyok buta! Hát! Az őszinteség, az a fontos. Az én, drága jó istenem pusztítsa el ezt a megátalkodottat! Nem szeretném Szabó nénit tiszteletlenül bemutatni, öreg már ő, nagyon öreg. Az esze azonban gyorsan forog. Ügy tud ragaszkodni, mint a gyerek, de gyűlölni is éppen úgy. At­tól függ, ki tudja kihasználni és felhasználni az ő gyerekes naivitását. Bizonyság volt minderre az „ő drága jó iste­ne”, akit hol arra akart fel­használni, hogy engem áld­jon meg, hol arra, hogy a lányát verje meg, de nagyon. Nem az apáca lányá­ra gondolt ilyenkor, mert az nagyon jó, ő mindig küld leve­let, ha nem is gyakran, mert nem teheti, ott, a zárdában még a levelek számát is meg­Tfezta szívvel nem tudok vé­leményt mondani, azt sem je­lenthetem ki, hogy Szabó né­ninek van igaza, azt sem, hogy a nevelt lányának. Pedig dön­teni kellene, méghozzá fontos ügyben. Mi legyen Szabó néni­vel és mi legyen a házzal, ami Szabó néni tulajdonában van. Ez az alapkérdés. Melyik a fontosabb? Attól függ, ki áll a kérdés-pár mögött. Eddig 88 évet élt Első találkozásunk úgy zaj­lott le Szabó nénivel, hogy másodmagával felkeresett, se­gítsék rajta, mert őt a nevelt lánya meg akarja ölni. És ten­né ezt a ház miatt. De ő a há­zát nem hagyja, az bizony nem lesz a lányáé, inkább vé­gez magával. Hogy milyen összefüggés van a ház és Sza­bó néni „tervezett” öngyilkos­sága között, azt nem firtat­tam. Amikor rám nyitották az aj­tót, Szabó néni kísérője így köszönt: — Szabadság, elvtárs* Felkaptam a fejem, nem tu­dom, sikerültre a mosolyomat eltitkolnom. Sanda gyanú tá­madt bennem, ez a köszönési forma inkább önéletrajz he­lyett „nyújtatott be”, és az sem volt kétséges, hogy az il­lető furcsa módon lehet tájé­kozott a mai életünkről. Amikor újból kézbe fogták az ajtó kilincsét, már a „jó isten áldását” kérték védtelen fejemre, egyenként is és közös egyetértésben is. A 38 éves Szabó nénitől ez nem volt fur­csa, de kísérőjének gyors vi­lágnézeti pálfordulása a sok­évi átlagot is lepipálta. Né­hány perc alatt nagyot fordult velem a világ. Még szerencse, hogy csak a világ. Szabó néni tiszteletet kivál­tó életkora meghatott, az a féktelen indulat azonban, ami gyorsan pergő szavainak üte­mét a fortisszimóig felfokozta, már vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Néhány mondat után nevelt lányát velejéig romlott léleknek tudtam csak elképzelni, aki lelkiismeret- furdalás nélkül tör annak az asszonynak az életére, akit tisztelnie kellene, aki édes­anyja helyett felnevelte, alá nászajándékba bútort vett ne­ki úgy, hogy kis szőlőjét tette inkább-ypénzzé, megfosztva ez­zel magát egyetlen pénzforrá­sától is. Egyik oldalon tehát az ön­zetlen szívjóság, a másik ol­dalon pedig a tömény ember­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents