Heves Megyei Népújság, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-12 / 291. szám

EGY EMBER ÁRA Angol film Az angol filmgyártás újabb és újabb meglepetések kei szol­gál. Az elsőfilmes Lindsay An­derson felfedez számunkra egy homályos világot, amelyet a sportszerű közönség gyakran lát kívülről és felülről. Lind­say Anderson felkutatja és megmagyarázza belülről és alulról azt a nehezen vegy- elemezhető, szurokba mártott életet és azt a gyötrődést, amely kegyetlenül felnyársalja az erős embert is és annak kér­ges lelkét is. A rugby kemény játék, oly­kor vad is. Erő, elszántság, ügyesség és pusztíthatatlan akaraterő kell hozzá. Mindezzel rendelkezik Frank Machin, aki a bányából konok elszánással kiverekszi magát és karriert csinál. Ezer fontért lép be Wea- vemek, a gyárosnak a csapa­tába. A rajongók és üzletem­berek, kíváncsi asszonyok és ravasz újságírók között, ivás és siker, hízelgés és ravaszkodás között jut egyre feljebb ez a faragatlan fickó, aki _ olcsó re­gényeket zabái, szobája falát újságkivágásokkal díszíti és „egy nagy mélák módján” be­leszeret szállásadónőjébe, a kétgyermekes özvegy Mrs. Hammond-ba. A csúnyácska, de tartózkodó asszony nehezen enged a bárdolatlan Frank Ma- ehinnek: a fiú kevesebb és több annál egyszerre, amit ő érzé­sekben és társadalmi megaláz­tatásban él tud szenvedni. De a magány és az érzések közre­fogják az asszonyt. Frank a pénz és a hírnév birtokában gőgös ás fennhéjázóvá válik. Ügy érzi, törvényen felülivé avatja őt a kritikátlan rajon­gás: senkitől nem visel el sem­mit Azt hiszi, hogy mindent ököllel lehet diktálni, még a Bzerelmet is. Mrs. Hammond végül is elkergeti, mert sem goromba jóságát, sem érzéséit, sem megaláztatását nem tudja többé elviselni. A film forgatókönyve Dávid Storey irodalmi értékű mun­kája. Illúziótlanul reális képet fest az angol bányavidék em­bereiről, az egyszerű polgárok környezetéről, a profik klub- őrületéről, a sport címén folyó embervásárról, azokról a saját­ságosán adódó helyzetekről, amik a sportolók és azok ra­jongói, megvámolói körül adódhatnak. Kisemberek, plety­káló asszonyok, félvilági eg­zisztenciák, pénzemberek, új­ságírók és hústoronyként, fél­szegen magasodó rugby-játé- kosok lélektani elemzését kap­tuk a megrázóan sivár histó­riában, ahol minden rend- hagyóan áll a helyén: a szere­lem is, a pénz is, az emberek is. David Storey nem ítéli el, nem buktatja el főhősét, a bá­nyászból konokul felfelé törő rugby-játékost: kiosztja rá a gyötrelmet, amit megérdemel, bár nem az ő számlájára írja fel az összes okokat. Vélemé­nye szerint a sportőrület üzlet is, hírnév is, siker is, de sok­szor súlyos tragédiája azoknak, akik az izmok megett nem fe­dezik fel magukban és mások­ban az embert. Az ivás, hangos jókedv látszata ellenére is si­vár ez a sportélet és sport­hajsza, mert a pályán belül és kívül az eszközök és módsze­rek embertelenek. A forgatókönyv mondatait a képek Lindsay Anderson ren­dezése nyomán szuggesztív ha­tásokká teszik. Részletezően néha indokoltan lelassított felvételeikkel rajzolja meg a rugby-játékost és világát a ren­dező. Az elszánt és karrierre törő félművelt ember arcából mindig azt a monoton merev­séget hangsúlyozza, amivel nekiindul cselekedeteinek ez a „nagy mélák”. Poklot hord magában a nyeglévé és követe­lőzővé váló izomkolosszus. Ezt a poklot juttatja az özvegynek is, szerelmével, durva jóságá­val és érzéseivel együtt. Ügy beleragad ebbe az állapotba, mint a rugby-pályán a latyak­ba. A pénz, a siker, a nők, a hízelgés, az ivás mindent el- szennjeződő, ragadós szurok­ká válik testén-lelkén. Mintha csak egyetlen nagy ordításra szabadulna fel ebből a szurok- tengerből: akkor, amikor az asz- tszony meghal. Lindsay Ander- zom hősébeo keserű igazságkere­séssel a jellemeket kutatja: Weavert és asszonyát éppúgy levetkőzteti, mint ahogy nem kíméli Maurice-t, vagy az öreg Johnsont sem: a pénzemberek­re külön és hangsúlyozottan vet fénycsóvát. Realista, itt-ott na­turalista fogalmazása mellett Í9 megdöbbentő dráma, nagy al­kotás ez a film. Frank Machin szerepében Richard Harris egyszerre a nagy jellemszínészek sorába ugrott. Arca és alkata kivá­lón alkalmas a figura megele- verűtésére. Ismeri a rugby- sztárok világát, lélektanát és az össztönöfenek olyan kitöré­seit éli át, amit ritkán- látni filmen. Fejlődésénei?: — ha le­het ilyenről beszélni egy rugby- játákos esetében intellektuális értelemben — egy-egy gesztus­sal ad hangsúlyt és a mondó­tokat kísérő olyan arcjátékkal, amely félreérhetetlen. Akár a rosszul sikerült szinkron nél­kül is értenök az egész dara­bot!) Méltán kapta meg tavaly Cannes-ban a férfialakítás nagydíját. Mrs. Hammond alakját Rachel Roberts mintázta meg. Az írónál? és a rendezőnek fel­róható misztifikáció nem az ő hibája. Denys Coop operatőri mun­kája stílusban és nívóban csat­lakozók az író és a rendező művészi szemléletéhez. (farkas) Kenya A nyolcmillió lakosú Kenyát sokféle törzs lakja: kikujuk, luók, giriamák, maszájok, ezen­kívül kétszázezemyi indiai származású és ötvenezernél több fehér, többségükben an­gol. Amikor egy esztendővel ezelőtt; 1963 december 12-én Kenya független lett, a gyar­matosítók abban reményked­tek, hogy a különböző törzsek, illetve az afrikaiak és a fehé­rek s az ázsiaiak közötti ellen­tétek magasodó hullámain meg­őrizhetik uralkodó pozícióikat. Haramboe Kenyatta pártja, a Kanu, már a függetlenség előtt ki­adta a jelszót: Haramboe. Ezt a szót valahogyan így fordít­hatnánk magyarra: együtt, kö­zös erővel mindannyian. A Haramboe jelszóból valóság lett, azzal együtt hogy az an­gol tisztviselők és szakembe­rek megbecsülése mellett egy­re több afrikai került vezető állásokba, s lendületesen foly­tatták Kenya politikai és gazda­sági életének dekolonializálását. Júliusban államosították a nai­robi rádiót, amely azóta Kenya Hangja néven a kormány ál­láspontját magyarázza. A Haramboe megvalósulását tükrözi az ellenzéki, s hosz- szú időn át az angolokkal nyíl­tan együttműködő KADU-párt teljes elszigetelődése' a lakos­ságtól, majd novemberben Kenyatta pártjába történt be­olvadása. A KADU ellenezte Kenya köztársasággá válását, amikor azonban a többségi KANU-párt népszavazásra ÍRTA: ERWIN ZIEMER - FORDÍTOTTA: SLENT1RIWA» LÁSZLÓ (6) így teltek a napok tétlenke­déssel. Olyan volt mint a bör­tönben. Még a WC-re sem me ­hettem egyedül. A matrózok, ha véletlenül messzebbről ész­revették, csodálkozva néztek rám. Később tudtam meg, hogy az admirális közölte ve­lük, parancs megtagadás mi­att szigorú őrizetben tartanak. A parancsnok távolmaradását betegséggel magyarázta. Difté- riája van, s hogy elkerüljék a fertőzés veszélyét, elkülönítet­ték kabinjában. Gyilkosság a búvárhajón Egyik vasárnap reggel 7 órakor az admirális halkan felkereste a polgári ruhás fér­fit. „Elértük az 50. szélességi fo­kot” — súgta. A náci azonnal kiugrott a függőágyából és kiadta a ren­delkezést: „A • legénység pontosan 8 órakor sorakozzon fel a fedél­zeten. Majd én beszélek vi­liik.” 4 ragPBJSiGi 1964. december 12., szombat Nekem is fel kellett öltöz­nöm és a parancshirdetésre felküldtek a fedélzetre. Vilá­gosan megmagyarázták még egyszer, senki sem tudhat a rádióparancsról és azt sem volt szabad elárulni, miért tartanak az 6 fülkéjükben fog­ságban. Ha nem tartom ma­gam utasításaikhoz, nagyon megjárhatom. Nyolc órakor a legénység felsorakozott a fedélzeten. Több nap óta most szívtam először friss levegőt. Az ég felhőtlen volt, a nap már ma­gasan állt. Ragyogó idő vált. Körös-körül a tenger kékje, sem közelben sem távolban egvetlen hajót sem fedeztünk fel. Társaim örömmel fogadtak. ,.Na, Bau, kibírtad a fogsá­got?” Megkíséreltem nevetni, de nem nagyon sikerült. Nem szóltam egyetlen szót sem. Végre megjelent az admirális a nácival és annak segédtiszt­jével. A polgári ruhás minden te­ketória nélkül a tárgyra tért. „Matrózok!” — kezdte. — „Gzomorú hírt kell közölnöm. Németország elvesztette a há­borút.” Hagyta, hogy az első mon­dat belerágja magát a tenge­részek tudatába, majd foly­tatta; „Továbbá mélyen megren­dülve közlöm, hogy szeretett parancsnokuk az elmúlt éjjel meghalt diftériában. El akar­tuk kerülni minden fertőzés veszélyét és ezért holttestét még a hajnali órákban átad­tuk a tenger mélyének. Kö­rülbelül 20 mérföldnyire in­nen található Flensch kapi­tány tengerész-sírja. Egy pere néma csönddel áldozzunk emlékének.” Értelmetlenül hallgattam szavait. Méregtől és haragtól reszkettem egész testemben. Kibuggyantak könnyeim. A düh, a fájdalom és az ájulás, tehetetlenség könnyei. El kel­lett volna mondanom az igaz­ságot. De nem lett volna ér­telme. Éppen ilyen hidegvérű- en elhallgattatnának engemet is. Az teljesen világos volt előttem, hogy a parancsnokot ők gyilkolták meg. De hogyan csinálták? A lö­vést meghallottuk volna. Ta­lán tablettákkal? Vagy leszúr­tál? álmában? Ezektől minden kitelik. A náci tovább beszélt Szé­gyentelenül méltatta a meg­gyilkolt kapitány érdemeit Hősi halálról és tiszteletről Moszkvics 403-as — Száné? — Csak kék, meg bordó ne legyen! — Ki fog vezetni? — Hát... talán a sógor... — Mikor hozzák? — Egyáltalában nem olyan egyszerű. Már két hete járká­lunk különböző igazolásokért, de talán a héten már sikerül „bevezetni” a garázsba. Fekete József, a recski ktsz asztalos részlegének vezetője és felesége még mindig nem akarja elhinni, hogy mire be­köszönt a karácsony, igazi autótulajdonosok lesznek. Benn ülüník a szép, nagy recski ház meleg konyhájában, s mesélik a történetet. Aztán nyílik az ajtó, jön az egyik só­gor. Kis idő múlva benyit a másik. — No, legalább mindenki hallja! — neveti el magát Fe- keténé. — Tetszik tudni, mi hárman vagyunk lányok, test­vérek, ez a három ember meg nagyon szívesen segít egymás­nál?, s most, hogy a kocsit nyertük, ez se csak a magunk ügye. Anna nénéméknek nincs gyereke. Volt egy kis megta­karított pénzük, az én férjem se vette ki soha a nyereséget, azt gyűjtöttük autónyeremény­ben. — Nem egészen így volt — szól közbe Fekete József. — Te mindig azt mondtad, hogy vegyünk már valamit, mit áll ott az a pénz. Akkor én mondtam, hogy tegyük autó­nyereményre. hiszen itt, Recs- ken, tavaly már csak egy szám választott el bennünket a lottó autónyereményétőL De én azt gondoltam, jobb lenne, ha tíz­ezres volna a könyvünk, hama­rabb húznák. Ennek két és fél éve. Aikkor kértük meg Annus nénónket, hogy tegyük össze a — köztársaság akarta vinni ezt a kérdést, az ellenzék meghátrált. Kenyá­ban így létrejött, az egypárt- rendszer, amely bizonyára megkönnyíti a lakosság erejé­nek egyesítését és mozgósítását a gyarmatosítás maradványai­nak megszüntetéséért • • Ösztöndíjak a maszájoknak Tennivaló akad bőven. A hét évtizedes torit uralom alatt pél­dául úgyszólván semmit sem tettek a maszájokért, csupán a törzsek közötti ellentéteik szítására használták fél a har­cias őslakóikat. Nemrégen Jomo Kenyatta miniszterelnök maga is részt vett a maszájok egyik „barazán”-gyűlésén* s arról be­szélt mit tesz a kormány a ma­száj vadászok és állattenyész­tők érdekében. Érdemes idézni Kenyattát: „Kenya kormánya azt akarja, hogy a maszájok fejlődjenek, művelődjenek és ne maradjanak a külföldi tu­risták egzotikus szórakoztatói, mint a gyarmati időkben. Gyermekeiteknek tanulniok kell, hogy fontos hivatalokat tölthessenek be az országban. Elmúltak azok az idők, amikor a lándzsáké és a dárdáiké volt az utolsó szó. Iskolákat építünk és ösztöndíjakat adunk gyer­mekeiteknek.” A hatéves fejhsztési terv Maszaiföld fejlesztése azon­ban csupán egy része annak a nagymérvű tervnek, amelyet a kormány a parlament elé ter­jesztett. Részben saját, rész­ben külföldi erőforrásokból hat esztendő alatt — azt is figye­lembe véve, hogy addig egy­millióval növekszik Kenya la­kossága! — a jelenlegi 30-ról és 200 angol fontra akarják emel­ni a kenyai családok átlagjö­vedelmét. Hat esztendő alatt tízszeresére növelik a gyapot­termesztést, s ugyancsak erő­teljesen fejlesztik a tea-, szizál-, kávé- és rizsültetvények terme­lését. Az idén megkezdett föld­reform értelmében máris 17 000 kenyai családot telepítettek le az ország legtermékenyebb vi­dékén, az úgynevezett Fehér Felföldön, ahonnan korábban a gyarmatosítók elűzték az afri­kaiakat Eddig 40 ezer afrikai kapta vissza földjét az európai­aktól — a kormány visszavá­sárlása akciójával. A hatéves terv során vízierőművet, építe­nek a Tana-folyón, fejlesztik az öntözéses gazdálkodást, az úthálózatot és a vasutat, s ez­zel tovább csökkentik a mun­kanélküliek számát. Kétségtelen, hogy ezek a céL kitűzések tovább erősítik Ke­nya helyzetét Afrikában, növe­lik tekintélyét amelyet függet­lenségének első évéiben igyeke­zett lalbavetni a kontinens antikolondaliista erőinek érde­kében. Sebes Tibor megtakarított pénzt, s való­ban, most a húzáson a közös tízezer forintért nyertünk egy Moszkvicsot — Néném hallani se akart arról, hogy eladjuk, először az volt a szándéka, hogy megta­nul vezetni ő is. De aztán... hát úgy adódott, hogy vezesse­nek mégiscsak a férfiak. — Feketémé hangja kissé rezig­nált, az az érzésem, ő maga is szívesen vezetné azt a Moszk­vicsot, csak hát... mit szólná­nak?! — Legjobban a fiam örült — Fizikaóránk volt éppen, mikor édesanyám üzenete eszembe jutott. Egyik sógor benn járt Egerben és két ke­nyér között hozott egy kis csirkecombot. Nagyon szere­tem, de én bizony meg se néz. tem, annyi volt a dolgom. Az egri Dobó Gimnázium fo­lyosóján még mindig a szinte álomszerű napra gondol Feke­te Józsi, a 17 éves gimnazista. — És a csirkét eltettem, a levelet a zsebembe süllyesztet­tem. Fizikaórára csengettek* beülünk, s mondom magam­ban, mégis előveszem már az otthoni pár sort, hátha van benne valami fontos. „Valószí­nűleg nyertünk egy Moszkvi­csot! Anya". Ez volt a levél­ben. Megfordult velem a pad, egyszer csak hallom olyan kö­dösen a nevemet: Fekete ... Én már gondolatban a kocsi volán­ja mögött ültem. Mi lehet az? Ki szólít? Mondanom sem kell, hogy rövidesen rájöttem — fe­lelni hívnak. Örülök, hogy kettesre sikerült, s nem egyes­re!... De a tanár úr megér­tette, hogy olyan izgalomban még koncentrálni sem lehet, 9 ha nem is sztornírozta a je­gyemet, de bőven adott alkal­mat a javításra. Nagy dolog leihet Fekete Jó­zsef, a ktsz asztalosa, ugyan jól keres, de azért egy autót! Az nem olyan egyszerű... Évek pénze kellett a nyere­ménybetétkönyv összegéihez ia — És most mi a tervük? — Az ország legtávolabbi vidékeit bejárni, látni, halla­ni, tapasztalni és összevetni —> hogy van itthon, hogy van má- sütt. Ninos szándékunkban megválni az autótól mindaddig* amíg át nem adhatjuk majd a fiunknak, s Annus nénémék tovább játszanak a tízezres könyvvel, ami végeredményben érintetlenül megmaradt. A recski autóhoz még csak ennyit: jó helyre került, s ha biztosra vesszük Feketémé ked­ves, huncut mosolyát, akkor abban is biztosaik lehetünk — vagy ő, vagy Anna nénje meg­tanul majd vezetni csak azért is! (ódám) beszélt, halála nem volt hiába­való, emlékét az utókor meg fogja őrizni. Irány: Argentína ! ,„Matrózok” — folytatta emelt hangon. — „Ha megad­juk magunkat gyáván az e'- lenségnek, évekig fogságban tartanak valamennyiünket. Az ellenség nyilatkozata szerint a tengeralattjárók legénységének 10 évig kényszermunkát kell végezniük az angol gyanmato­fordult atyai hangon a legény­séghez. Legtöbben egyetértőén kia­báltak. Valaki közbeszólt: „És hová mennénk?” A náci joviálisán mosoly­gott „Rengeteg kapcsolatom van. Dél-Amerikába hajózunk, Ar­gentínába Munkát majd szer­zek én. Bizonyos idő múlva, ha a kedélyek megnyugszanak Európában, bármelyikük visz- szatérhet személyszállító, vagy kereskedelmi hajóval Német­kon. Ezt akarjátok?!” — kiál­totta elcsukló hangon, s észre­vehetően az embereket mélyen érintette, amit mondott. Zavar­tan néztek egymásra Mit te­gyenek? Egyik sem akart tíz évig kényszermunkát végezni az angol gyarmatokon. És ez­zel számolt a náci is. „Döntenünk kell, vagy fog­ság, vagy szabadság. Az a meg­győződésünk, hogy nem akar­tok tíz évet a gyarmatokon el­tölteni, vagy valahol a dzsun­gel mélyén megrohadni. Azt hiszem, inkább a szabadságot választjátok. Igazam van?” — országba. A költségeket én vi­selem. Aki akarja, az családját is maga után hozathatja, mert argentínai tartózkodásunk el­tarthat 2—3' évig is, de még mindig jobb, mint 10 évi hadi­fogság.” Nem hittem egyetlen szavát sem. A kapitány haláláról szóló hazugságot is minden szemrebbenés nélkül mondta el. Még kecsegtetőbben emle­gette azokat az előnyöket, ame­lyek Dél-Amerikában várnak ránk, és milyen haszonnal jár majd közös vállalkozásunk. A matrózok megnyugodva hallgatták szavait. Én nem tudtam semmit sem tenni ez ellen. Nem kiálthattam oda* hogy csaló, minden szava ha­zugság. Bizonyítékaimnak kel­lett volna lenni. Az admirális és a parancsnok kihallgatott beszélgetésére könnyen azt mondhatták volna, hogy így akarok bosszút állni, mert le­tartóztattak. Mást kell kitalál­nom. A polgári ruhás még mindig beszélt. „Németország ismét lábra fog állni, és visszaszerzi egy­kori nagyságát!” — kiáltotta őrjöngő hangon. „A világnak szüksége van Németországra a zsidó bolse- vizmus elleni harcban. Ez a harc még távolról sem ért véget.” Bár nem sokat értettem a politikához, tudtam, hogy a náci párt egyik gyakorlott szó­nokát hallottam. Aki amellett még nagy kutya is. Csak ezzel tudtam az admirális szolgai magatartását megmagyarázni. Világossá vált előttem, hogy ez a lakáj a mi segítségünkkel menekül tengerentúlra, mert egyike volt azoknak, akik a nagy európai világégést lángra lobban tották. . Az admirális vette át a szót. ..Bizonyára tisztában vannak vele. hogy ettől a pillanattól kezdve nem a német haditen­gerészet matrózai, hanem pol­gári személyek, jog nélküli menekültek. Az ágyúkat be­dobjuk a tengerbe, a kézifegy­vereket és a lőszert a hajó or­rán levő raktárban rejtjük el.’* (Folytatjuk}

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents