Heves Megyei Népújság, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-31 / 305. szám
nyújtani, bizonyos mértékű esz- tétikai. tájékozottságot kell adni az énekeseknek ahhoz, hogy maguk is megértsék és felmérjék saját munkájukat, foglalkozásukat, céljaikat. Sorrendben a nevelőmunka áll a szereplés elejt. Belülről, a tudás oldaláról kell építkezni. Ha például egy kórus nyilvánosság elé akar lépni Vándor Sándor, József Attila „Mond, mit érlel ...” című versének zenei feldolgozásával, szükségesnek látszik, akár lélektani előkészítés címén is, megismertetni az énekeseket a két háború közötti munkásmozgalommal, a korral, amelyben a vers és a zenei feldolgozás született, de a költővel, a zeneszerzővel is, hogy a hangokban kifejeződő világ megszólaltatása maradéktalan sikert hozzon — az élmény erejével. A kórus tagjai és a közönség számára is. Mindkét hatás nagyon fontos. NEM ELHANYAGOLANDÓ kérdés a közösségi nevelés sem. Szolidaritás úgy alakul ki emberek között, ha közelebbről megismerik egymást és nemcsak a próbák nyűge, a szereplés izgalma kapcsolja egybe őket, hanem a klubszerű élet tarka formája is: megbeszélések, viták, fehér asztal. Sokat segít a fegyelmezett kórusélet kialakításában az is, ha a kórusok választott vezetősége irányítja az énekesek belső életét. Ez a vezetőség intézi a programokat, szervezi a fellépési Utakat, találkozókat, de ellenőrzi és összetartja a kórus laza közösségét is. Ilyenre is akad példa Megfelelő külső célok, szereplési lehetőségek és alkalmak nélkül, reális szereplési elgondolások nélkül minden kórusmunka meddő. Ilyen irányban már most is mutatkoznak biztató jelek. A kójrusszereplések légkörét felfrissítik a feróusta- lálkozók A gyöngyösi találkozón az erős és nagy múltú kórus, az Egyesült Izzó is részt vesz más kórusokkal együtt. A hevesi járási dalostalálkozón szerepelt a kömlői férfikar, a tarnamérai tsz női kórusa és a hevesi járás pedagógusainak énekkara is. Nagyban elősegíti a fejlődést az is, hogy ilyen alkalmakkor közös produkcióra készülnek fel ezek a harminc—negyven tagú énekkarok. Kálban és Füzesabonyban is akadnak hasonló rendezvények. A TAVASZI NAGY kulturális seregszemle már új légkörben zajlik le: külöiweszik majd a kóruséneklést a többi művészeti csoportoktól és önálló kórustalálkozókká alakítják ezt a fontos ünnepi alkalmat. A heves megyei kórusok éle- :ében minden évben kimagasló ssemény az egri dalosünnep, ízt már az új elgondolások jegyében rendezik meg. Két koA faragó ember Csendes, falusi városszéle. A hosszú, földszintes ház környékét szitáló mészpor feihéríti — jó kődobásnyira innét a félne meti őrlőüzem — s a szomszc dós fatelepre sudár törzsékkel terebélyes, nehéz rönkökké: üzennek naponként a közeli erdők ... Az álmokat mégsem a vadregényes Bükk küldi a szolgálati lakás konyhájába, mesz- szébbről jönnek azok, idegen vidékről. Régi, megfakult emlékekből a Dráva-partról, a Kárpátokból, meg az Alpokból, öreg szerszámok csalogatják — unaloműzőnek __ So mogytamóci ember Befele Péter, a faragást még az édesapjától tanulta, az egyik Széchenyi gróf kerékgyártójától, akit nemcsak Somogyország- ban. de horvát földön is ügyes kezű iparosnak, ezermesternek ismertek. — Apám csak iából faragott, leginkább szilvából. Hagyatékából akad a pesti múzeumokban is, néhány darab pedig nálam. A kosfejű faragókés 1888- ból. a sasfejű pedig 1903-ból való. A csontfaragást Verőcén lestem el egy idős szerbtől, amikor átkerültem Horvátországba. Gyerek voltam még akkor, kevés maradt meg bennem a szomszéd ritka ügyességéből, s ahogy jött az iskola meg a munka, még azt a keveset is elfelejtettem... Egy fatelepre kerültem, bejártam a szomszédos országokat. 1929-ben jöttem ismét haza. nem a Dunántúlra, odébb egy „kicsivel”, egyenesen ide, Eger mellé. Harminc esztendeig voltam művezető a íeinémeti fűrészüzemben! Amikor nyugdíjas lettem, egysizeA felnémeti faragó, Bekk Péter a tavalyi lillafüredi kiállításra mutatóba küldött ük őrös és dohányzó készlettel. akikor mégis szarvasaigganesot kapok. Egy kis kiegészítés a szereztem az erdészektől, s elő- nyugdíjamhoz. A fatelepre úgykerestem apám öreg szerszá- sem hívnak már... három eszmeit. Dolgozni kezdtem velük, tendeje... Eleinte nehezen ment, sehogy Kis satu az asztalon, kézi sem akart sikerülni. Később fűrész a fal mellett, — s egy aztán csak belejöttem vala- ládiikóban a „műhely” többi hogy! Időtöltésből, csupán a felszerelése: tucatnyi kés. re- magam szórakozására csinál- szelő, véső... Először , egy ro- tam. de különös módom hamar I1» dohányzókészletet faragott, híre ment az ismerősök között, BSy felnémeti gépmunkás őr- . . ,,x s egyre-másra kértek, hogy ké-’ zk Legszebb munkáját pedig rtben nagyon unalmassá vált szítsak nékik is valamit Kő- Nagykőrösre küldte: nászajánmanden. Honnan, honnan nem, télnek álltam: s amit kívántak, dákba a sógornője lányának... az egyik napon eszembe jutott mind meg lett sorban. Tetszett,' Motívuma az őz-, szarvas»-, a Dráva-mellélki. öreg. Kölyök- pénzt adtak érte... ■ Jól jött, zerge- és kutyafej. tölgylevél, korom óta nem faragtam, de jól jön azóta is hébe-hóba, ha meg makk. Szinte minden ____________________________ munkáján megtalálható e díszítő elemek valamelyike. Alkotásai ízlésesek, szépek, — s valami különös erdei romantikát sugároznak. Fé lreértés ORVOS: Feküdjön le, Rozi néni! Megnézem a reflexét, NÉNI: És ha bejönnek? (Greskovits László rajzaj Eddig inkább csak a rokonoknak, ismerősöknek dolgozott. Művészetéről alig hallottak többen. A nyilvánosság előtt mindössze kétszer szerepelt: 1963-ban Lillafüredre hívják meg egy érdészeti kiállításra, az idén pedig Egerbe. — Az egri kiállításon találkoztam az Erdei Termeli Vállalat budapesti igazgatói ávaL Tetszettek neki faragásaim, s biztatott: a vállalat igényli majd a munkámat. Az egri üzemvezet őséghez küldtem is belőle pár darabot mutatóba, de azóta sem szóltak egyebet... Szerény, csendes öreg a felnémeti faragó ember. Nincsenek nagy tervei, nem vár csodáikat hátralevő éveiben. Nyugalomra vágyik, örül, ha néha-; néha elkel egy-egy szép darab, s látja a vevőn, hogy tetszik a munka... Gyóni Gyula Bállá Ödön és Bakteri Ferenc riportregénye 4. Fejadag: hét- lövedék Nem szól már a szaxofon a negyvenesben. Az üvegajtó ele — (régen ripityára ment) odahajtották a vaslemezeket. Lakat fityeg rajtuk, láncon. Az utca; csupa törmelék, üvegcselép. Buda felől pedig a szovjet tüzérség ágyúi szólnak és vé- gig-végigpásztázzák a Duna- partot. Ha egyszer megkezdődik a tüzelés: szinte mértani pontossággal ki lehet számítani, mikor, hová vágódnak a következő gránátok. Péter ragyogó téli délelőtt napfényében áll az ablaknál, a kezében borotvapamacs, az ablakpárkányon egy nagy tu4 ' MPBMMGi 1364. december 31., csütörtök bus Savolin. Miért borotválkozik? Inkább olyan maga-megnyugtatására, hogy minden a normális mederben folyik, hogy ki ne zökkenjen a megszokott tempóból. Az ajtón kopognak s Péter az ivóvizes kancsóban maradt csöppnyi vízzel éppen csak leöblíti az arcán maradt habot. — Bocsánat, uram — mondja egy csendes, nyugodt hang. Péter erre a nyugodt hangra figyel fel. Sokkal figyelemreméltóbb hang, mintha valaki segítségért kiabálna —mert most a segítségért kiabálás a természetes. Ez a nyugodt hang nem. Az ajtóban szürke nadrágos, kék köpenyes férfi áll. Okos, barna szem, magas homlok. Körülpillant a szobában és felméri a helyzetet, akár valami javítanivaló munkadarabot. Az ablak: sehol: oda funérlemez kell. A kis mosdó fölötti tükör repedt, ezt meg kell ragasztani. Ezt jelenti be és már szöszrnötöl is, kalapál, szögei, a foga közt morogja: — Tessék odébb menni egy kicsit — Péter nézi és úgy érzi magát, mint gyerekkorában^ ha valami mesterember járt a háznál és Anyu megengedte, hogy nézze a bácsit. Ez is olyan bácsi. Még dudorász is a foga közt, egy távoli gépágyúsorozattól sem zavartatva magát. — Mert, tudja, kérem — néz aztán fél, amikor a fo- nérlemez már a helyén van — azért megfagyni mégse kell — Ugyan a nóta azt mondja, egy nap a világ, no de hátha nein mindenkinek egy nap? Péter leül az ágy szélére, úgy hallgatja a barna szemű férfi monológját. Illetve hallgatná, mert bátortalanul kopognak az ajtón és gesztenye- barna hajú, kék szemű, fürdő- köpenye fölé kisbundát borított lány lép be. Gyorsan beszél, sietősen. — Legyen szíves átjönni ide a 215-osbe is... Láttam, hogy ide jött be... Bocsánat a zavarásért. Jaj, de jő, hogy irt találom, nálam is törött az ablak és úgy fúj a szél. A víz se jön. Legyen szíves— — néz most először a férfi arcára és hirtelen elsápad és szemei tágra nyünak a meglepetéstől. A szerelő pedig úgy néz rá, mint ahogy a tilosba tévedt gyerekre néz a szigorú apa és szinte reccsen a hangja: — Hogy kerülsz te ide, Marika? Ezek közé? S van a hangjában vabami amire Sós Péter felkapja a fejét. A hölgy pedig, a lány, a 215-ös vendége (értem már, kap észbe Péter, értem már a mozdonyvezető papát!) — lehajtja a fejét és vértelenné vált ajakkal suttogja: — Hosszú lenne ezt elmondani, Béla bácsi... — Itt most tétova mozdulattal int Péter felé — nem alkalmas* érti — Majd beszélünk — És már ki is surrant az ajtón, mint valami megriasztott őz. A kék köpenyes férfi áll a szoba közepén, kezében a kalapács, néz az éppen becsukódó ajtóra és valami sóhajfélével együtt tör ki a torkából a mondat: — Tudja, uram, milyen rendes szülei vannak ennek a lánynak! Csak tudnám, hogyan került ide ... Most Péter adhat információt. Ad is ... A másik befejezi a szöge- llést, s amikor egy újabb erősödő motorbúgással kísérj bombatobbanás-hulláro közeledik: megfogja a 216-os ús karját: — Tessék most lejönni a pincébe. Azt hiszem: a dolog most komoly. Nem érdemes fentmaradni. Vagy életunt? És Péter követi engedelmesen. Maga sem tudja miért. A Hungária néhány napja új, kettős arculatot kapott. Az éttermet és a bárt — a Duna felőli oldalon — már aprófává lőtték. A dunai oldalon légvédelmi ágyú áll, körülötte néhány homokzsák. A gyerekes szülők leköltöztek a pincébe ■— ahol másokkal együtt az egy szál ágyú tüzérei is laknak. A tüzérekből vagy hat-nyolc most is a szalmazsákokon, matracokon heverészik, fergeteges kártyázást űznek. S az ajtóban — éppen, amikor Péter és a szerelő leérkezik — feltűnik egy másik csoport katona is. Béla bácsi, a szerelő, aki mindenkit ismer a szállodában, persze a katonákat is ismeri. S még ugratásra is van kedve. — Hát tik, komám? Most gyű ttok le? Hisz most vóna érdemes fen tmaradnotok, a repülő most jön! — Felőlem gyühet — ad rövid katonai tájékoztatást egy parolis tizedes. — Gyühet* mert mink a napi adagot kilőttük. Egy napra hét lövedék* oszt kész. Azt kilőjjük, ha valami zörög a levegőben. A többi már nem az én dolgom. (Folytatjuk) TUCATNYI ÉVVEL ezelőt a magyar népművelés szakemberei a kötelező délibábot kergették: ha uniformist húznál: egy csoport lányra és fiúra Vagy éppen felnőttre, ha szerepeltetik őket néhány tetszetős kórusművel, a közönség majd tapsol, mindenkinek megjön a kedve, hangja és szorgalma, az egész országban olyan kórusmozgalom születik, amely mennyiségi eredményeit tekintve felveheti majd a versenyt a legfejlettebb kapitalista államokkal is. Nemrég folyóiratainkban — mintegy sokszólamú énekkar — termékeny vita indult meg a kóruséneklésről. Vélemények csatáztak. Sokan a hibákat emlegetik és odáig elszaladnak következtetéseik zsákutcájában, hogy a vízzel a gyereket is ki akarják önteni: kár a ve- sződségért, mert nem éri meg a vele való foglalkozást, más formákat kell teremtenünk az öntevékeny csoportok részére, a műkedvelés sosem lehet művészet, mi művészetet akarunk és uem dilettánsok dalolgató gyülekezetét. A vitában valahogyan mindig a szélsőségek között, középen nyugszik a háboríthatatlan igazság. Évszázadok, évezredek óta közösségbe viszi az embereket a dal, a szereplés, a hatni akarás vágya. Az egykori madrigálok énekesei, a múlt század és korunk kórusai egy lélektani indokból fakadóan énekelnek. S amit csinálnak, műkedvelés is, művészet is. Minden a minőségtől függ. A MAGYAR NÉPMŰVELÉS felébredni látszik a mennyiségi szemléletből, a számok bővüle- téből. Felülvizsgálja eddigi elképzeléseit. Erőfeszítéseivel a megkövesedett formák újraélesztése helyett a tartalmat célozza. Figyelembe veszi, hogy a lehetőségek nem korlátlanok, inert a jó kórusok létrehozásához sok jó hang sok munka, türelem és önkéntes műkedvelők sok-sok áldozata, dajkáló környezet, - jó karvezető szükséges. Mindezzel egyet ért alkotónak ígérkező vitánk közben Dienes Tibor, a megyei tanári; művelődési osztályának helyettes vezetője is, akit elképzelésekről, tervekről, a kórusok jelenlegi állapotát érintő kérdésekről faggatunk. A kóruséneklés — önkéntes műkedvelés. Végső soron a kórusok azért tanulnak meg műveket, azért gyakorolnak hosz- szú-hosszú órákon keresztülj heteken, esetleg hónapokon át, hogy a megtanult és kellőképpen — nemcsak hangjegyek szerint — birtokba vett műveket előadják a közönség előtt. De a kórusok létét nemcsak a szereplés indokolja. Az eddiginél jóval mélyebben szántó, alaposabb nevelőmunkát kell kifejteni az énekeseknél. A kottaolvasáson túl zenetörténeti ismereteket kell ■ moly problémáról kell beszélnünk az énekkarok jövőjével kapcsolatban: az iskolákban működő és nem működő énekkarokról és a karnagyokról. A megye több középiskolájában kitűnően szervezett énekkar működik. A pedagógusok áldozatos munkája eredményeket is hoz. De ez a munka nem általános. Némely helyen sem az esztétikai neveléssel, sem a kónlsénekdéssel nem sokat törődnek. Pedig napjainkban ugyanc :ak elég sok vita támad az ifjúság esztétikai tájékozatlansága körül. Az sem ártana, ha az általános műveltség és ízlés aldaláról, vagy a kollektív szellem szemszögéből néznének a középiskolák igazgatói erre a kérdésre. Honnan kaphat a kóruséneklés utánpótlást, ha nem a középiskolákból? A karnagykérdés nemcsak a jó szándékon múlik. Lehet valaki kiváló zenész, szeretheti és hivatásának érezheti a kórusvezetést, ha nincs hozzá megfelelő sziuggesztív egyénisége, pedagógiai érzéke, türelme, szorgalma és diplomáciája, hogy összehozza, együtt tartsa és nevelje az ugyancsak nem kis áldozatot hozó kórus tagokat. Most a karnagyklubokban folyik az élet, de nem ártana, ha az egész megyére kiható egységes szervezést olyan karnagyerőkkel betonoznák alá, akik több kórust felvin- nónek az országos szintre. Mert vannak a megyében jó kórusok, ha néhány ki is hullott az idő rostáján. Az országos minősítő verseny alkalmával esüstkoszorús minősítést kapott a hevesi járási pedagógus énekkar és az egri pedagógus énekkar, míg bronz- koszorús minősítést érdemelt ki a füzesabonyi férfikar. Fejlődésben vannak az országos magasabb szint felé az egri KISZÖV-énekkar, a kömlői férfikar, a káli férfikar, a szűcsi vegveskórus, a gyöngyösi vegyeskar és az újból szervez- kezdő hatvani veaveskar is.; Kezdeményezések indultak el j Egercséhiben és Apcon is a j kórusélet újszerű megteremte- j sére. E SOROK EGY hosszan tar- í tó vita apró, Heves megyét j érintő része csak alig állapít ■ meg többet, mint azt, hogy a j vízzel együtt, nem szabad ki- j önteni a gyereket. Ne le- j gyünk annyira finnyásak és; hányavetiek, hogy nagy múltú kóruskultúránkat veszni hagyjuk, csak azért, mert vesződés jár e műkedvelőikre épülő művészettel. Csináljuk művészi szinten és akkor a munka mindenkit megjutalmaz: közönsé- j get, karnagyot és az énekeseket egyaránt. De ehhez szívós j munka, sok okos gondolat és kitartó türelem, szükséges. (farkas) j Á kóruséneklés Heves megyei gondjairól
