Heves Megyei Népújság, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
Valamelyik nap sürgős dolgom akadt a Homokdudálóknak nevezett városzrészben. S mivel az utam az óvárosi temető mellett vitt el, úgy határoztam, visszafelé betérek a temetőbe, s szét tekintek egy kicsit a halottak birodalmában. Régen, nagyon régen jártam már temetőben. Lázasan lüktető életünkben alig gondolunk arra, hogy a mi életünk orsójáról is legömbölyödik majd egyszer az utolsó méter fonál, s ha akarunk, ha nem, szembe kell néznünk az elmúlás gondolatával. Fájó érzés fogott el, ahogy betértem az énét mezsgyéjét jelképező öreg temető rozzant kapuján. A glédába sorakozott sírok láttán, visszaködlött bennem a régmúlt gyermekkor, amikor anyámmal, az idő tájt, ki-kimentünk az október végi verőfényes délutánokon a temetőbe, hogy lerójuk a megemlékezés kegyeletét a földben pihenő halottaink iránt. (Még arra is emlékszem, hogy az öregkorban meghalt hozzátartozóink sírjánál Máriasep- rővel, a fiatalon elhunytaknak fejfájánál pedig fehér őszirózsával kedveskedtünk.) Akkor még nagy eseménynek számított egy-egy temetői látogatás. Hiszen azokon az október végi látogatásokon ismertem meg, szegény jóanyám elsorjázása lévén, az anyaföldbe költözött famíliámat. öt®» tudtam meg például, hogy az apai nagyapám galamblelkű, szelíd természetű parasztember volt, míg az anyai nagyapám nyakas, kötekedő földművelő. A két nagyapa ellentéte veit egymásnak. Míg az egyik békességgel élte le életét — pedig a testvérei is megrövidítették az örökségükkel, míg a császárt szolgálta, kemény tizenkét esztendőkön át, valahol Morva-földön a szabadságharc bukása után —, addig a másiknak állandó dohogsfc&an teltek napjai. Dohogott, ha ross* volt a termés, dohogott, ha felvetette a bőség (Szavajárása volt: ha kevés terem, félelem, ha sok, élkótyavetyélem!) Ráérősen bóklásztam a hantákban sorakozó fejfák között. Bóklászás közben körülszemléltem minden egyes sírihalmárványobeliszk, kőbe faragott síremlék, dölyfösen, fernn- hcjázóan, mintha csak azt akarta volna mondani: görnyedj meg, vándor, mert ezen a helyen Valaki alussza a?' örök álmát! Kiábrándultán hagytam abba a vizsgálódást. Felbosszantottak a látottak, s már farolni akartam ki a temetőből, amikor egy frissen épített, rangos módit mutató kriptán akadt meg a tekintetem. Elképedve betűztem ki a betonba öntött, márványtáblába vésett szöveget: Itt nyugszik Istenben boldogult Babustyák Tódor, aranykoszorús mázolómester s neje Csipcsup Rozália Az örök világosság fényeskedjék nékik. Ámen. Földbegyökereztek a lábaim. — Teremtő isten! — rémültem ejt. — Most az egyszer biztosan meghülyültem. Hiszen Babustyák Tódorral tegnap este találkoztam, amint feleségével, kart karba öltve haladtak a mozi félé. Nem tudtam magyarázatot adni magamnak. Csak álltam a takarosán Ö6szeügyeskedett sírbolt előtt, s néztem, hogy a kriptát fedő betonlap két bronzkarikáján viliódzva táncol a kora délutáni napsugár. Lázas igyekezettel hajtottam végig a városon, s meg sem álltam addig, amíg Babustyá- kék portáját el nem értem. Izgatottan l<&tem be a kovácsolt vasból kfoiunkált kiskaput. El voltam készülve arra, hogy Babustyák Tódorék- kal nem találkozom többé aa életben. Hiszen, ha a temetőben már áll az örök nyugodalomra berendezett hajlék, akkor minden bizonnyal ki is költöztek oda. Még az éjjel, örökre. Az izgalmaim azonban fölöslegesnek bizonyultak. Babustyák Tódor élete párja — mosolygós, kefék arcú, jó ötvenes asszony, felokított, hogy embere a Zsuga italboltkezelőnél pingálja éppen a lakást Mivelhogy mázolófestő a mestersége. )•} mot, fejfát, rajta a feliratot, hogy mi volt a neve az illetőnek, mennyi időt élt és mikor ugrott ki az élők sorából. Aztán pedig azt tekintettem föl, hogy milyen anyagi körüL mények között hagyta hátra a hozzátartozóit. S, persze azt is, hogy mennyire volt kedves a hátramaradottak számára. Mert a sírok erről is ékesen beszéltek. Nézelődéseim közepette arra is rájöttem, hogy a holtak honában is sánta lábon áll az egyenlőség. Ugyanis: az idő vasfogától kimarj ült és félre- billent fakeresztek tömkelegéből úgy emelkedett ld egy-egy Akkor köszöntem rá a mesterre, amikor két csókolózó galambot formált az italmérésben megtollasodott Zsuga Laji verandájának a falára. — Maga itt?! — ráncigáltam meg a mesteren a f estékes köpenyt, mivelhogy háttal állt a kétágú létrán. Megütközve hagyta abba a munkát a mázolások szakértője, majd nagy óvatosan megfordult S amíg a létrával tap- pogott, úgy nézett le rám, mint akinek komoly aggályai támadtak a felzaklatott állapotomat illetőleg. Csak akkor engedett fel a gyanakvó merevsége és simultak el homlokán a szigorú ráncok, amikor elsorjáztam a temetőben látottakat Jóízűen göcögve helyezte ecsetjét a festékes bögrét*. — Tudja, öcsémuram —? kezdte el a kriptaépítés törté- i netét —, úgy döntöttünk azí anyjukommal, hogy még éle-? tünkben elrendezzük a hala-5 lünk utáni helyfoglalás kér-1 dését £ S itt elmesélte rendre, hogy < milyen izgalmak közepette« ment végbe a sírbolt építése.? Úgyszólván, mindennap kint? voltak az építkezésnél, hogy a« kőműves még véletlenül se tré- ‘ fálja el a dolgát Sőt amikoré felépült a leendő nyughely, mégj fényképet is készítettek róla.: Odaálltak mind a ketten a dí-é szes síremlék mellé és úgy fo-? tografálta le őket a fényké- < pész. Hogy az örömük teljes 5 legyen. És ahogy így eldiskuráltunk ? a temetői honfoglalásról, las-« san, észrevétlenül átcsúsztunk ? a beszélgetéssel a mindennapig életbe. Elpanaszolta, hogy drá-J ga az élet, s alig tud kijönni a, keresetből. — Mennyit tud összekeresni ? egy-egy szezonban? — okvetet-: lenkedtem bele a magyarázko-5 dásba. ' Elhárítólag legyintett — Hát annyit keresek, hogy É megélek — morogta« Én, persze, hallgattam, mint! aki járatlan a szobafestői ke-, resetek területén. Csak annyit? reszkíroztam meg, az óvatos« duhajok kíváncsiságával, hogy« azért valami csurran-csöppen ? az élelmes-szorgalmas mázoló-2 mestereknek. Hiszen, ahogy fél! füllel hallom, oly nagy a ke-5 resiet a falvakon a szobai es-? tők után, hogy a falusi nyok valósággal tejbe-vajbaJ fürösztik a piktort, ha egy-egy? munkára megkaparinthatják, < lakodalomra való készülődések 5 alkalmával. — Jó, jó — csapott ingerül-? ten a festékkel télt bögrére. —2 Kereseti lehetőség van, de ai rezsi, meg a jövedelmi adó! Az 5 kutya?! — Node, akinek olyan temetői vityülóra is telik... Mfartyant erre mérgesen, — Hát minek a az ember, \ ha még arra sem telik? El-? végre is: a halál is elviselhe-? több, ha abban a tudatban < halhatunk meg, hogy halálunk^ után a nevünket időtálló sír-? emlék fogja majd hirdetni. i Babustyák Tódorral történt! beszélgetésem óta megbillent a< lelki egyensúlyom, Azóta $ amiatt gyötrődöm, hogy Ba-; bástyák Tódocékat nem tudom? majd utolérni a halhatatlan- í Ságban, Az 6 nevüket már-? ványba faragott, betonba ön- J tött síremlék hirdeti időtlen« időkig, az én síromat pedig! előreláthatólag, igen szerény 1 fejfa fogja jelezni, amit egy-? kettőre elnyel az enyészet, s? még csak fogalmuk sem le: az utánunk jövőknek, hogy az? a Nemtudomki, mármint én,! ki is volt tulajdonképpen. Summa summárum! Ügyi döntöttem, hogy bejelentem az? igényemet a temetői honfogla- , Jásra. Még most megvásárolom « azt a szokásos egy négyszögöl? ingatlant a temetőben és épít-? tetek rá olyan, de olyan taka-J ros öröklakásos hajlékot, tete-< jére Jákób-lajtorjával, hogy ? pukkadni fognak az ismerősök.? Most már csak az a feladat,? hogy minél előbb összetakaré-« koskodjam azt a bagóösszegnek nevezett tizenöt—húszezer? forintot, amennyibe egy elfő-! gadható temetői szállás kerül.; Mert ennyibe mindenképpen ? benne van egy valamirevaló? kripta. És ezt az összeget, ha« törik, ha szakad, össze kell gu-? berálnom. Hiszen én is valaki? vagyok. Ha aranykoszorús má-J zolómester nem is, de betűt« terelő bojtár minden bizonynyal. S ez is valami ebben „aj fold alatt pihenni, akárho-« gyan, nem mindegyi”-világban, CZŐBEL: Portré PARKAS ANDRÁS: cÁntjámről Tűi a szemérmes elmúláson, A szakmabéli lelkiismeret A bulió testre bonckéssel mered. Hogy a halál okába lásson. Mi történt a udhaszna testben? Milyen kórok milyen gyökerei Izzadtak mindent vízzé őrleni? 0, tudni mást már mit lehessen? Ezernyi buzgalommal St még. A végső próbán úgy esett hanyatt E test , e megpróbáltatok anyag, Hogy ci teszik, mint huHt levélkét. Bonckés alá vettA szegénykét, Pedig csak gyenge volt és egyszerű, Mint minden nagy könny és halvány derű Csak élt, mint szokta a szegény nép. Páran tudjuk, hogy szürkeségre Kárhozta to ttan mennyi kincse volt, S e sok-sok kincs már nincs, de valahol, Bennük száll lelke hófehérje. ANTALFT ISTVÁN: Nehéz gerenda vagy..« Tadtam, hogy úgy könnyebb cipelni a gerendát: kiegyenesedve! Ügy nem roppant derék, nem szakadt meg a váll, — csak a fogat szorítni össze, s megtalálni a közepét! Nehéz gerenda vagy te, élet! Amikor olajos ruhában ismerkedtünk, már akkor láttam, nehéz gerenda vagy! De egyenes derékkal, és emelt fejjel im, máris könnyebb. S ha mégis... megszakadna tán az erő, legfeljebb a vér folyna ,— de akkor sem a könnyek! KATONA JUDITS December December esték fekete I ebben felettem. Félnek a kertek. Zőrren a szélben a fák lUa rácsa, [ megyek az úton. Karomban gyermek. Megyek az úton, szívemben ének s fehérlő, havas messzi nyugalmak. Sárga zománcé hídlámpa fények dőlnek elém s kisfalába csalnak. Fogad otthonok nagyranőtt rendje mind az enyém és el se bocsáthat, emberek várnak kenyerük szegve s életük bennem oly régi bocsánat. , JÓBA TIBOR: HAZATÉRÉS Esténként, mikor hazatérek, megcsókolod a poros arcom; forró bőrömről lemosod az utak szennyét, verejtékét, és otthont mondó vacsora vár a megterített asztalunkon« Rubin-bor hül a telt üvegben, s mint akik nagyon régen találkoztak, úgy újságoljuk a nap gondjait, élményeinket, terveinket; mert perceink egymással osztva válnak csak értelmessé. Vetett ágyunkra szelíden szórja halvány fényét az emyős lámpa. Csak általunk értett szavakkal úgy készülődünk nyugovóra, hogy kívül reked minden bánat: a szemünkbe zárt boldogságot engedjük csak be kis szobánkba. E pár négyzetméternyi világmindenségben szótlan szám köszönhetetlen hálát, cirógat hevült vállaidra. Egész napomon velőm voltál, most éjszakám leszel, s az életem maradsz ,..
