Heves Megyei Népújság, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 268. szám
DEMÉNY OTTÖ: Ha elalszol No gyere, betakarlak! E nyár igen szeszélyes. Védelmem annyi csak, hogy csöndben idehúzlak, a hajad elsimítom s elhessentek egy dongót. Lásd, minden nagy szavak eltűnnek az időben, de mi még itt vagyunk — nyugtalanul, igaz, de mégis egymás mellett, mindig csak egymást védve. Csukjad be a szemed s majd lassan, ha elalszol, hűvös váltadra téve izgága homlokom kigondolom a többit. De azt is csak veled. ANTALFY ISTVÄNi KflTKO ISTVÁN Szonett Ha fáradt is, frissül a lélek, ha megleli az igazat, s azt viszonoznia szabad és lehet.,. Nem öncélú kísérlet a munka, a halál, az élet, hanem mind, ami megmarad, a jövőnek: — házak, falak, utak, jótettek, versek, képek, — ez adja értelmét A ma küzdés a holnapért De ha megértjük e szót: szeretet és megértjük egymás szavát már szebbé tehetjük a mát, hívén, hogy jók az emberek! ÁPOLNÉK ZOLTÄN: Vigyázzatok! A szerelem csókban, karban csodás milyen változatlan Jánus arca rejtelemmel riadót ver, riadót ver s vetekszik a végtelennel. Őriztem büszkén a lángot elúsztak a délutánok, elúsztak a délelőttök szivem mindig képzelődött. Rímekbe tördelt sorokban vad szimfóniát hallottam, szimfóniát és gyászzenét: éltem Európa Hádeszét, bolyongtam az őrületben suttogok szavát füleltem rímekbe tördelt sorokban temetők közt kóboroltam éltem Európa Hádeszét és zene izzott, gyászbeszéd. Miként sebem mind kivérzett alig értem az egészet Európa a ravatalon őrülten és fiatalon. Halottsirató nem leszek ez bennem elvégeztetett csak végül is azt akarom szabadon mondhassam dalom. Ó Európa te ismeretlen ódon emlékekkel telten tudomásul kell hát venned kútfeje vagy jelenednek! Én arról az Európáról beszélek ki a homályból két világégést nézett végig ki most is tüntet, parádézik és arról az Európáról aki halálmaszkban bámul át reggelek tejüvegén és arcán megpattan a fény. Díszsírok és dísztemetők szirénák a szívem előtt. Gyászom kozmosz, Dante pokla rábíztuk a motorokra mindazt ami veszedelem Tiltakozom! Ellenkezem! Csörömpöl a kék liliom friss hantolású sírokon. Európa temet, építkezik koporsóját hozzák, viszik. t!j rakétatámaszpontok határtalan világfrontok. Micsoda éjszakák ölén született bennem ez a fény?! Most halottvivők közt megyek, nem gyászolok, nem könnyezek és akik itt jönnek velem őszintén vagy közönyösen szívükön hozzák Európát amíg az utcáit róják de jó lesz egykor látni mind felépülő, szép álmait s egekbe álmodni az embert és letaszítani mit nem mert kezünk. Vedd csak fontolóra, atommal játszik Európa! Rímekbe tördelt sorokban nemcsak magamról vallottam, mert Európa s ez a század valahányszor már fellázadt valahányszor építkezett mi nyújtottunk segédkezet. Díszsírok és dísztemetők vészjelek a szívem elótt mindent, ami emlékezet, emeljetek égre kezek s vigyázzatok, vigyázzatok! még fölneszei a tulipán termékeny, bő eső után a szegfű és a rozmaring békésen még tollászkodik s a szerelem csókban, karban csodás milyen változatlan Jánus arcú rejtelemmel riadót ver, riadót ver s vetekszik a végtelennel. X földmérésihez a számtantanárt küldte ed az iskolaigazgató. Lenta István kerékpárral ment a földúton a Máriáiéig, ott kellett találkoznia a szövetkezet emberével. Egy öregembert talált ott. Amint méiiéje ért, biccentett, de HM Ml !I“!,*,,T{,T1TT * 11T f f Af azt is nélkül. — Valakit várok — szólt Lenta. — Talán engem? — kérdezte az öreg nagyothallóé, vékony fejhangon. — Maga jött a Békétől? Az csak bólintott, aztán nehézkesen feltápászko- dott , — Mehetünk. Lenta tolta maga mellett a kerékpárt, az öreg pedig csendesen ballagott utána. — Jó ez a föld — törte meg a csöndet. — Megjárja felelte a másik, s a hunyorgó szem mintha mosolygott volna. — Hanem ott a kiserdőn túl porhanyó- sabb. Amfkor megérkeztek, szétnyitotta az ötLmérő két ágát, mint egy ollót, aztán várakozón pillantott a fiatalemberre. — Maga is kap belőle? — Igen. — Aztán volt dolga a földdel? — Nem — válaszolta Lenta. — Városi ember voltam. Az öreg nem szólt semmit A fiatalember azon tűnődött mit is csinál majd a két holddal? Annyi jut neki is az iákola földjéből. A fővárosban nőtt fel. Anyjánál zöldre festett ládikóban muskátli pirosiott Néha ő locsolta. — Mit érdemes beleültetni? — A kukoricát is elbírja* csak később csövesedik. Az öreg egy földbe vert karótól kezdte a mérést, lassan* nyugodtan haladt. A fele úton megállt, s elővette a dózniját — Milyen tudományra tanítja a gyerekeket? — Számtanra. — Az szép. A nagy, rézhüvelyből készült öngyújtó élé tartotta a tenyerét, hogy a szél el ne oltsa a lángot Aztán fújta a füstöt. — De a föld is — tette hozzá. — Csak hát nehezebb... mármint erő dolgában vélem nehezebbnek. A tenyerébe vett egy darabkát a földből és morzsolta. — Nem tudhatja az, akinek sosem volt. A tanár érezte, hogy ez most néki szól, neki, a kicsit ügyetlenül botladozó idegennek, aki verdesi cipője sarkáról a sarat, aki csak egyforma rögöket lát a lába alatt. — No, menjünk tovább. Amikor odaértek a másik karóhoz, a fiatalember elővette a noteszét, beírta a négyszögölek számát, majd törte a fejét egy darabig és így szólt. — Kevesebb ez bácsikám, három holddal kevesebb, mint ami jár a tanítóknak. — Az elnök tudja, ö verette le már a múlt héten a két karót. Kérdezze meg őt... Termetes, fekete kalapos férfi voÖ az élnők. Véglgmérte a tanárt, aztán csak a kalapját tolta hátra a homlokára. — Mi az a sürgős dolog, tanító elvtárs? Lenta közölte vele, hogy a mérés nem egyezik. — Mi pedig jól mértük. Már ment is be az irodahelyiségbe. A számtantanár egy darabig álldogált gyámoltalanul. Mit szól majd ehhez az igazgató? Dénesi a szertár sarkában ült és egy török korabeli cserepet ragasztott. A muzedógia volt a szenvedélye. — Átvette a földet? Lenta most neki mondta «3, hogy nem egyezik a mérés. Az igazgató nem csodálkozott, nyugodtan bíbelődött továbbá fazékkal, aztán hirtelen felkelt az asztaltóL — Azt nem mondta, hogy még ennyit sem érdemiünk meg? Ügy hallottam, hogy a közgyűlésen a tanítóföldek ellen beszélt. Dénesi közel járt a hatvanhoz. Ha levette a vastag szarukeretes szemüvegét, akkor még jobban látszott, hogy milyen mozgékony ráncok futká- roznak a szeme körül. — Menjen vissza az elnökhöz. — Az órám? — Elmarad. — Mit mondjak az elnöknek. — Amit akar. De ezt a földet intézze éL A számtantanár újra a kerékpárra ült Ment az elnök után a majorságba, de ott sem találta. Visszamegyek Dénesihez — gondol ta. — Ö lemond a két holdjáról, s akkor el van intézve az ügy. Már megfordította a kerékpárt, amüoor benyitott a tehénistállóba. Egy középtermetű tehenész köszöntötte. — Jó napot, megismerem a tanár urat. A fiamat tanítja számtanra. A Jámbor Sanyit. Lenta kezet nyújtott, nézte a kérődző állatokat, majd azt kérdezte: — Haragszanak maguk a tanítókra? — Nem. Miért haragudnánk mi. — Mert a maguk elnöke kevesebb földet adott ki, mint amennyi jár. A tehenész vállat vont tán veröeste 1 csizmáját a vaskaparóhoz. — Csak nem a padbe akar beülni, bácsikám? Az öreg bajusza megrezzent ez a mosolygást jelezte nála. — No, azt nem. Még egyszer végighúzta a talpat a kaparón. Tiszta csizmával akarta megtisztelni az iskolát. — Hanem küldöttségbe jöttem az igazgatóhoz... merre találhatnám? A fiatalember felvezette az emeletre. Dénesi szemüvege megugrott az orra nyergében, amikor meglátta az öreget. — Mi jót hozott, Antal bácsi? Az csak nézte az igazgató asztalán heverő tatár koponyáit, kis késedelemmel válaszolt: — A paradicsomot szednénk ... — Az derek dolog. Az öreg bólintott az igazgató szavaira, mint aki dicséretnek veszi. — Csak hát kevés az ember... — Az baj — mondta kurtán Dénesi és úgy tett, mintha az irkalapra helyezett bronzérme kötné le a figyelmét — A szövetkezet vezetősége ügy gondolja, hogy éppúgy, mint tavaly, az iskola segíthetne ... Az iskolaigazgató keze megrángott és az érem legurult a padlóra. — Hogy képzelik maguk? Antal bácsi csendesen felelte: — Hát úgy, mint tavaly. — Innen senki sem megy! Dénesi ezzel hátat fordított az öregnek és a könyvespolchoz lépett, mint aki befejezte a tárgyalást. Miután az öreg nem mozdult, Dénesi leemelt egy könyvet, s halkan, mintha magának mondta volna, megszólalt: — A maguk elnöke más faluból jött, meglátszik, hogy nem hozzám járt iskolába _ Le nta közbeszólt: — Igazgató úr kérem, mégis segíthetnénk a szövetkezetét _ Dénesi szemöldöke a homlokára szaladt: * — Ügy beszél, mintha nem is magával járatták volna be az egész határt. — Mit mondják a vezető— Az elnököt is meg kell érteni. Ránk bízták az állami tartalékot, aztán innen is, onnan is lecsípnek belőle. Mifelénk kevesebb a föld, mint másutt. A tagság is számon kér minden holdat... Lenta bámulta, hogyan dugja az orrát a csaphoz a tehén, s akkor egy ügyes szerkezettel megindul a víz. — Kimérik a takarmányt? — Pontosan, — Ebből nem csípnek le? A tehenész elértette a kérdést és mosolygott. — No hiszen, akkor magunkat csapnánk be... megapadna a tőgyük. — Azt hiszem, a tanítókkal is kár haragba lenni — mondta elgondolkozva és elbúcsúzott. Az esetet levélváltás követte. Az elnök végül beismerte, hogy elvétették a mérésit, de a tanítók erre az évre elégedjenek meg annyi földdel, amit kaptak, majd jövőre... Egy napon a számtantanár észrevette az öreget, akivel együtt voltak kint a határban. Ott áiirirtjgájfr a kapu előtt, bst ségnék? — kérdezte most a küldött. Dénesi élőrejött, s szemébe nézett az öregnek. — Tudja mit, ha a maguk emöke idejön hozzám éi fel csánatot kér, akkor talán, Antal bácsi bólintott. j? — Megértettem. 1' Leute délben hazafelé méné, amikor a* új víztoronynál szembetalálkozott Jámbor Sanyi apjával, a tehenésszel. A férfi megállította. — Most én kérdem a tanát urat Haragszanak a Békére? A tanár bólintott. — Áll a háborúság. A tehenész megcsóválta • fejét. — Makacs ember mind a kettő. Ott voltam az irodán* amikor Antal bácsi közölte az elnökkel a feltételt... No, olyan lett ettől, mint a rák. Büszke ember nagyon a mi elnökünk. — A mi igazgatónk is — tette hozzá Lenta. — A paradicsomot meg ott eszi a fene — morgott az ember. — Miattuk. Menték volna tovább, ki-ld a maga útjára. A tanár azonban visszafordult. — Mondok valamit. Kihagyhatnánk őket... Az elnököt is, meg az igazgatót is. — Ott az utcán meg is beszélték • taktikát. Dénesi csak akkor tudta meg hogy a számtantanár a háta mögött megszervezte az iskolát a paradicsom leszedésére, amikor a gyerekek és a tanítók vasárnap kora reggel már kimentek a kis erdőhöz. Méregbe gurult, kölcsönkérte a patikus kerékpárját és öregesen, de azért kemény elszántsággal hajtotta a pedált az enyhe emelkedőn felfelé. Az elnöknek is vasárnap szóltak, hogy megérkezett a segítség a paradicsomszedéshez. Délelőtt még dolga akadt a kőművesekkel, aztán motoron elindult ő is a határba. Egy kerékpáros alakot pillantott meg aki nehezen, lassan haladt a keréknyomon. Dudált, aztán kikerülte a kerékpárost. Hajtott volna tovább, de ki tudja miért, hátrafordult és észrevette az iskolaigazgatót. Fékezett, s aztán leszállt ai masináról. Dénesi odaért. Ügyetlenül, fáradtan állt meg aztán nézték egymást. — Hát... — kezdte az elnök — köszönöm, igazgató úr. — Mit köszön? — meredt rá Dénesi. — Az iskola segítségét.:* azt köszönöm. Az öregember felkapta a fejét, már a nyelvén volt, hogy a S7.ámtantanámak köszönje az egészet. De nem szólt semmit. Az elnök pedig azt mondta: — Oda tehetné a biciklit a pajtához, igazgató úr, aztán együtt mehetnénk a motoron... úgy könnyebb. — Együtt? — tűnődött Dénesi, s aztán bólintott. — Mehetünk. A motor megugrott, s mivel más kapaszkodó nem volt, az iskolaigazgató kénytelen volt hirtelen megfogni az elnök vállát. Az meg mondott valamit, de nem értette, mert ezek a kétszázötven köbcentis motorok erősen tudnak zúgni. ALEXANDER PROKOFJEV: ❖ ❖ Ismét ősz lett Utam megint pirosló erdő, letartott fái közt vezet. Elmúlt a nyár, az ősz is eljő, s barangol az emlékezet. Elszállt a nyár, elvitte álmom, mely szállt hétköznapok előtt, és munkám végeztén — ne fájjon — alig is vettem észre őt. Elbúcsúztunk és elköszöntünk, s ott jár déltengerek felett, elvitte, mi itt élt, közöttünk, a mindennapos perceket. Elvitt sok, tán csak nékem drága apróságot, kis eseményt, s egy asszony szerelmétől áldva szentelt lángoló költeményt. Fordította Antalfy István ❖ ❖ ❖ ❖ •> ❖ ❖ •> ❖
